Vámos György (hang)

Forr a dalom

(egy Guevarás pólóra…)

álmomban utcakő voltam.

üvegbúra és ravasz,

furfangos védelem alatt

kiállítva a Louvre-ban.

valóságos (k)őrizetes,

totem-tetem,

ritka masztodon lelet.

számom is volt,

(hatvannyolcas vagy hetvenes?)

– persze alattam.

magam alatt,
mint rendesen.

(ez már valóságos divat: természetes,
hogy a „túlélő” jeles…)

ha álmodtam volna
szájat is e kőre,

az csak dalolna

nyakra-főre:

„negyven mázsát nyomott a vérem…”

– persze az installációval együtt.

(na, most jó, ha észbe vesszük,
miért is „nehéz” ügy,

ha a kiállított tárgyat kézbe vesszük…?!)

csak lessük a látványt,

mint egy kövületet,

mint egy holt élőképet,

mint egy történelmi diaporámát,

mint, pl. agg-Telekit:

füstölgő revolvercsővel,
kedvenc fotelében dől el,
köntösben…

bölcsen úgy döntöttem
– a három vén trotty teremőrre nézve –

nem gyújtok rá a Marseillaise-re,

– minden strázsám megkímélem!

meg hát, hogy én, a bazalt,

a majdnem márvány,

aki harc nélkül maradt árván,
s most csak bambán feszítve, így együtt

– a múlttal épp, a jelent temetjük –

már csak a re-re-re-publikát szeretjük.

álmomban (fo-to-gén-mó-do-sí-tott) utcakő voltam.

(én nem is szóltam!)