Bácsi István

Mormota

(Részlet)

… Mamut megint hozott két sört, nem kér­dez­tem, de magá­ról kez­dett beszél­ni, elvált, van két fia, már nagyok, az egyik már egye­te­mis­ta, a volt fele­sége neveli őket az új fér­jé­vel, nála, Mamut­nál, bol­do­gabb ember nem volt a föl­dön, ami­kor össze­há­za­sod­tak, ami­kor meg­szü­let­tek a gye­re­kei, a fele­sége is a föld felett lebe­gett a bol­dog­ság­tól, ele­inte így éltek, az állandó és kifogy­ha­tat­lan­nak tűnő bol­dog­ság­ban, de ő úgy érez­te, nem tesz ele­get ezért a bol­dog­sá­gért, töb­bet kell ten­nie, töb­bet kell adnia a csa­lád­já­nak, mert ők sze­gé­nyek vol­tak mind a ket­ten, ami­kor össze­há­za­sod­tak, a szü­leik is sze­gé­nyek vol­tak, nem tud­ták őket anyagi javak­kal támo­gat­ni, ő dol­go­zott, egyre töb­bet, a fe­le­sége is dol­go­zott, amíg nem jöt­tek a gye­re­kek, aztán már csak ő ke­re­sett, ezért még több mun­kát vál­lalt, de ő még akkor is bol­dog volt, a má­so­dik műszak­ban, a túl­órák­ban, az éjjeli meg a hét­végi plusz­mun­kák­ban is, oly­annyi­ra, hogy egyre gyak­rab­ban felej­tett el idő­ben haza­men­ni, egyre gyak­rab­ban felej­tette el, mit ígért a fele­sé­gé­nek, mert a nagy bol­dog­ság­ban nem vette észre az idő múlá­sát, csak dol­go­zott, mint a barom, és eköz­ben bol­dog volt, kezd­tek szé­pen gya­ra­podni anya­gi­lag, köz­ben ész­re­vét­le­nül meg­vál­toz­tak a dol­gok, a fele­sége már nem lebe­gett a föld felett, és egy­szer csak ő, Mamut, azt vette ész­re, hogy szar­ban van, már ő sem volt bol­dog, a bol­dog­ság koráb­ban kifogy­ha­tat­lan­nak tűnő for­rása elapadt, elzárta a for­rást az érzé­ket­len­ség és a hülye­ség szik­la­tömb­je, egy napon, egy jól fize­tő, három­na­pos vidéki kikül­de­tés­sel járó munka után dél­után végre haza­tért idő­ben, üres volt a la­kás, csak egy leve­let talált, a fele­sége a gye­re­kek­kel elköl­tö­zött egy manushoz, aki­nek van ideje rá, aki ott van vele, ami­kor kell, ezt írta a levél­ben, foly­tatta az elbe­szé­lé­sét Mamut, miután meg­itta a sö­rét, ott áll­tam az üres lakás­ban, bam­bán, kifoszt­va, végre föl­tá­madt ben­nem az egész­sé­ges harag, megyek, és bele­csa­pom a manust a be­ton­ba!, agyon­ütöm!, leté­pem a töke­it!, rög­tön elmen­tem hoz­zá­juk, egy­szo­bás kis albér­let­ben lakott a manus, csen­ge­tés és szó nél­kül benyi­tot­tam, éppen vacsora után vol­tak, a fele­sé­gem és a manus moso­gat­tak, a gye­re­kek még az asz­tal­nál ültek és ját­szot­tak, cso­dál­kozva néz­tek rám, ők nem vet­ték ész­re, hogy belép­tem, az ajtó­nak hát­tal állva tevé­keny­ked­tek, s köz­ben hal­kan beszél­get­tek, meg­áll­tam az ajtó­nál, nem tud­tam tovább men­ni, mert egy fal volt ott, egy olyan fal, amit nem lát­tam, de ahogy bel­jebb akar­tam lép­ni, a fal nem enge­dett, egy védő­fal, ami az ő bé­ké­jü­ket és har­mó­niá­ju­kat véd­te, mert ők olyan egy­be­for­rot­tak, olyan össze­tar­to­zóak vol­tak, mintha már együtt leél­tek volna egy éle­tet, elszállt min­den bosszú­vá­gyam, hir­te­len mér­he­tet­len fáj­da­lom hasí­tott belém, olyan irigy­ség­gel néz­tem a manus hátát, aki pedig hoz­zám képest egy csu­pasz valagú nyüzüge senki volt, hogy majd­nem elsír­tam magam, nekem soha nem lesz részem ebben a har­mó­niá­ban, sem a fele­sé­gem­mel, sem más­sal, ez zúgott ben­nem elvi­sel­he­tet­le­nül, szó nél­kül kihát­rál­tam, csend­ben becsuk­tam az ajtót, akkor egy hétig nem men­tem haza, a mun­ka­he­lye­men sem jelent­kez­tem egy hétig, min­den utamba kerülő kocs­mába betér­tem, ájultra ittam magam, ide­gen laká­sok­ban, ide­gen nők ágyá­ban tér­tem magam­hoz pil­la­na­tok­ra, hogy aztán rög­tön újra esz­mé­let­lenre igyam magam, mert nem akar­tam tudni arról a har­mó­niá­ról, ami­ben nekem nem lehet részem soha, végül abba­hagy­tam az ivást, a mun­ka­he­lyem­ről kirúg­tak, keres­het­tem új mun­kát magam­nak, köz­ben foly­ton azon gon­dol­kod­tam, hogy annak a manusnak miért sike­rült és nekem miért nem, akkor kezd­tem meg­ér­te­ni, hogy min­dent rosszul csi­nál­tam, mert addig azt hit­tem, az a leg­fon­to­sabb, ha anya­gi­lag min­den tőlem tel­he­tőt meg­adok a csa­lá­dom­nak, téved­tem, a sze­re­tet sok­kal fon­to­sabb, a min­dig jelen­lé­vő, a má­si­kat támo­gató sze­re­tet, és az, hogy min­dig ott legyek neki min­den dolog­ban, hogy úgy szá­mít­has­son rám, mint a tulaj­don kezé­re, hát ezt nem adtam én meg neki, ezt kapta meg attól a manustól, ezt akkor meg­ér­tet­tem, meg­vi­lá­go­sod­tam, azóta még két­szer meg­nő­sül­tem, már meg­vi­lá­go­sodva éltem együtt a máso­dik fele­sé­gem­mel, őt fél év után elütötte egy részeg autós, akkor három évig gyá­szol­tam azt az asszonyt, aztán megint meg­ta­lál­tam a pá­ro­mat, megint bol­dog vol­tam azzal az nővel is, a har­ma­dik fele­sé­gem­mel, aki a há­zas­ság­kö­té­sünk után egy hónap­pal elment egy szű­rő­vizs­gá­lat­ra, daga­na­tot talál­tak nála, fél év után már ápo­lásra szo­rult, két évig ápol­tam, két évig küz­döt­tünk az éle­té­ért, nem tud­tam meg­men­teni a sze­re­te­tem­mel, elha­tá­roz­tam, hogy többé nem háza­so­dom meg, önvád mar­can­golt, azzal vádol­tam magam, hogy nem volt elég erős a sze­re­te­tem, mert külön­ben nem halt volna meg, tanulni kezd­tem, a sze­re­tet­ről, az emberi kap­cso­la­tok­ról, a lé­lek­ről, ter­mé­szet­gyógy­ászati tan­fo­lyam­okra jár­tam, és fel­fe­dez­tem egy más­fajta bol­dog­sá­got, meg­ta­nul­tam sze­re­te­tet adni mások­nak úgy, hogy köz­ben nem várok érte sem­mit, azóta segí­tek, ahol csak tudok, segí­tek árvák­nak, magányba merült embe­rek­nek, szar­ban lévő fér­fi­tár­saim­nak …