Cegléd József Kázmér

Nyúlvár

A nyálkás ősz késő délutánjában ara­szol­tak észak felé. Trenyó az autó­csorda egy-egy fehér­gal­lé­ro­sá­nak hibát­lan nyak­ken­dő­bo­gán tűnő­dött. Ennyi haszon­te­remtő óra után, haza­felé halad­tuk­ban, mért nem lazí­ta­nak a cso­món? Feszes­nek, kitar­tó­nak és vissza­fo­gott­nak tűn­tek, mint akik önma­guk­tól is saj­nál­ják a sza­bad­sá­got. Ziz­ze­net­len belső közö­nyét alig érin­tette Koteszka hisz­té­ri­kus önsaj­nál­ko­zá­sa.

–  Ezt megszívtam, baszkikám, de ren­de­sen! – Az elag­gott kombi kor­má­nyát csap­kod­ta, fész­ke­lő­dött, mintha apró szö­ge­ken ülne. – Kinek a seggevége lehet ez a Pálin­kás dok­tor? Per­sze, hogy dok­tor! Na és? Attól még ugyan­olyan büdö­set sza­rik! Ő is tud­ja, én is tudom, hogy nincs iga­za! Csak az lehet, hogy nyitva hagyta az abla­kot és a fa szarrá ázott, vagy a kon­dája a me­den­cé­jé­ben szexelt, és a túl­fű­tött lég­tér párája a par­ket­tán csa­pó­dott le! Lát­szik a fán a víz nyo­ma, mintha a felü­le­tet egy tepsi vízbe már­tot­ták vol­na! Más­ként nem püf­fed meg így! Érted, Kis­au­tó? – és rit­mus­ta­la­nul mar­ko­lászta a kor­mányt. – Van képe hoz­zá, hogy a garan­cia­vál­la­lás kere­té­ben, költ­sé­gemre újra rakassa a szo­bát! Száz rugót vesz­tet­tem! A te béred, az én bérem, a ben­zin, a me­ló, a csiszpapír, a lakk, meg az egész hét!

Trenyó nem tudta eldönteni, hogy saj­nál­ja-e Kok­szit.

Furcsállta, hogy Pálinkás úr, sok évvel fia­ta­labb fele­sége és nyolc­éves forma lányuk most is ugyan­úgy és ugyan­ott ültek, mint nyá­ron, ami­kor ere­de­ti­leg par­ket­táz­tak. Iko­nosz­táz egy kék bőr­ka­na­pén, a na­gyon jólét tár­gyi kel­lé­kei köze­pén. Onnan bámul­ták a 40 col­los LCD-televíziót, ami egy kecses lábú, több pol­cos üveg­asz­tal­ká­ról kábí­totta őket. Az oltár fölött és kör­ben – trip­ti­chon­sze­rűen – kék bőr­bo­rí­tá­sú, ara­nyo­zott fel­irat­ok­kal ellá­tott mág­nes­sza­lag­to­kok sora­koz­tak. (Egy újgaz­dag krip­ta­re­ke­sze, vál­toz­tat­ható záró­kő­vel – gon­dolta Trenyó.) Pálin­kás úr fizi­mis­kája vál­to­zat­la­nul vad­disz­nó­szerű volt. Rideg ábrá­zat­tal vette tudo­má­sul a szer­szám­hor­do­zó­kat, akik a kéz­fo­gás mel­lő­zé­sé­vel cipel­ték szer­szá­mai­kat a nap­pa­li­ból nyí­ló, bizony­ta­lan ren­del­te­tésű hely­ség­be. Koteszka tar­tóz­kodó ábrá­zat­tal csukta be az ajtót – így sza­ba­dabb­nak érez­ték magu­kat. A mennye­zet alatti sarok­ban állít­ható kon­zol, mögötte ernyed­ten lógó anten­na­ká­bel, mel­lette két, több pon­ton záródó nagy­táb­lájú ablak. – Na innen! – bökött Koteszka a nyí­lás­zá­rók­ra. – Vagy onnan! – Muta­tott a má­sik ajtó­ra, mely mögött egy csar­nok­mé­re­tű, műanyag­te­tős uszoda volt. A sző­ke, kőarcú házi­asszony nyi­tott rájuk.

–  Kérem, csak az emeleti für­dő­szo­bát hasz­nál­ják! Köszö­nöm – és el.

–  Mért nem jelented fel? – lendí­tett Trenyó haza­fe­lé, mert egy kicsit mégis saj­nál­ta.

–  Kisautó, Kisautó! – méltatlanko­dott – Har­minc éve vagyok a szak­má­ban! Isme­rem a játék­sza­bá­lyo­kat! Egy: nem kért szám­lát, mert nem tudott mit kez­deni az ÁFÁ-val! Ket­tő: bizo­nyí­ta­nom kéne, hogy a fal­nál lévő utolsó fák alján a szá­mok, ami­ket fel­ír­tál, azt én a szakma sza­bá­lyai sze­rint fűré­szel­tem le! Három: vál­lal­kozó vagyok; se ide­gem, se időm, se pén­zem nincs bíró­ságra jár­ni! Négy: lát­tad, hogy ennek a vad­disz­nó­nak milyen here­áz­ta­tója van? Ez egy hosszú­nad­rá­gos pali! Mit tud­ha­tom, milyen kap­cso­la­tai van­nak?

–  És most?

–  Most, Kisautó? Most csöndesen szájra vesszük a hosszú cicit és szí­vunk, baszkikám, szí­vunk! Egy ron­gyom rámegy. Az tuti!

Trenyó álkérdéseit másnapra halaszt­va, visszahüppedt a nap végé­re; hogy vége van és fizet­ség is lesz, mert Kok­szi naponta fize­tett. Épí­tő­ipari sors­tár­sa­it, a csó­ró­kat, szi­gorú vagy negé­des nep­pe­rek válo­gat­ták össze és szál­lí­tot­ták Pest­re. Pil­la­na­tok alatt fel­mér­ték a mun­ka­bí­rás és az ital­fo­gyasz­tás együtt­ha­tó­ját, aztán kezel­tek. Rög­zí­tett heti bér, amit pén­tek dél­után a keres­kedő vagy az alvál­lal­kozó adott át. Közeli lak­ha­tás vagy autó híján köz­vet­len – feke­te- vagy lepapírozott munka vál­la­lá­sára esé­lyük sem volt, annál inkább e szabad sáv­ban cir­káló hié­nák­nak: al-alvállalkozóknak, fel­haj­tók­nak, ember­ke­res­ke­dők­nek. Hét­kú­ton egyet­len csó­rót sem ismert, aki ne került volna már a hintába. A já­ték pén­tek dél­után a liftezéssel indul. Áll a fe­kete nyáj egy kon­té­ner ajtaja előtt, ugrat­ják egy­mást, bagóz­nak, köz­ben gyom­ruk tar­talma föl-le jár. „Lesz lóvé? Nem lesz?” Több­nyire lett. Ám egyszer mindig eljött a pil­la­nat, ami­kor csak kicsi­vel kar­csúbb a lé. Indok, hárí­tás ezer­szám. Aztán a követ­kező héten is vékonyabb, meg az azt követő héten is, és a csóró azon kapja magát, hogy most már azért sem vonulhat el, mert bennmaradt a pén­ze. Gaz­dát nem vált­hat, mert akkor minden ugrik. A hol­napi kaja meg a sze­zon­ban benn­ra­gadt 10-20 napja is.

Trenyóék jó órával az abbahagyott melódia után értek Hét­kút­ra. A Gö­dör­ben ren­dez­ték a napi fizet­sé­get és fogad­ták be egy másik melóhely tör­té­né­se­it. A Gö­dör egy kocs­ma, miként min­den tér­deplő falu kri­mója egy gödör. Ennek elle­nére támasz- és viszo­nyí­tási pont, elhal­tak­nak egé­szen a túl­vi­lági lét első feje­ze­té­ig. „Ar­ról a szék­ről halt ki a Józsi, úgy­hogy vigyázz…!” Majd a Jó­zsik is elfe­lej­tőd­tek.

A Gödör vendégkörét először a kora reg­gel szip­pantja magá­ba. A pe­csé­te­sek fél­hat­tól vala­mit „be­dob­nak a kalap alá”, aztán szét­spric­cel­nek a há­rom szám­je­gyű asz­falt­csík oldala men­tén. Min­denki a maga plac­cá­ra, mint a fő­köz­le­ke­dési utak­nál a kur­vák. Stri­ci­jükre vár­nak, akik rendre meg is érkez­nek. Régeb­ben még a „család-szeme-fénye” Wart­bur­gok­kal és Ladák­kal, aztán a lero­hasz­tott szö­vet­ke­ze­tek elnyűtt Bar­ka­sai­val, Zsukjaival. A do­boz­tér­ben télen dide­reg­ve, nyá­ron verí­ték-lucs­kos elő­mo­sás­ban gub­basz­ta­nak. A pon­tat­la­nul záródó ajtók rése­in, a málló karosszé­ria sörét­lyu­kain át a rosszul por­lasz­tott ben­zin halál-füst­gáza ter­jeng. Tökölés nél­kül beug­ra­nak, derí­te­nek egy „Ha­lit!”, tatyót iga­zí­ta­nak, és sunyítva húz­zák magukra egy nor­má­lis világba vetett hit álar­cát. Az autók két „bassza meg, de kurva köd van” közt fel­hö­rög­nek s az apró­fal­vak mara­dék élet­aka­rása zihálva türem­ke­dik a szé­le­sebb utak felé. E mor­zsa-túl­élő­pon­tok a haj­szál­erek ipsziloncsatlakozásai után meg­so­ka­sod­va, her­nyó­sze­rűen együtt­vo­nagló ment­osz­loppá egye­sül­nek. A pe­risz­tal­tika egy­sé­ge­síti őket. A sztrá­dák­hoz érve mind fel­jebb és bel­jebb kerül­nek Leg­fel­ső-Ma­gya­ror­szág­hoz, ahol a haj­nali lomha vér­ke­rin­gés fel­pezs­dül, már-már tor­ló­dik. A harci sze­ke­re­ken érkező bér­hó­dí­tók készek az ütkö­zet­re! Előre sze­ge­zett pikák­kal támad­nak Buda­pest­re, hogy lomha tes­tét egész nap bököd­ve, biriz­gál­va, duz­zasszon vala­mit felül­múl­ha­tat­lan­ná.

Lándzsáikat sunyítva fándlira, kőmű­ves­ka­nálra és simí­tóra cse­ré­lik, hogy terül­jön az anyag, és maga­sod­jon a fal. A fel­adat nyil­ván­va­ló, de a kék kon­té­ner­ből az éppen-Gazda folya­ma­to­san pon­to­sít. „Ne macs­kázz! Ne sza­ra­kodj! Ne tökölj! Ne szöszögj!” A fa­lak, pedig sza­ra­ko­dás nél­kül maga­sod­nak, a be­ton­acél tökö­lő­dés nél­kül egybetaknyolódik, a pad­ló­la­pok meg szöszögésmentesen nyúj­tóz­kod­nak a kü­szö­bök irá­nyá­ba. Köz­ben zacsis kaja ott­hon­ról vagy CBA-ABC, oly mind­egy, de „félszemed a gémen legyen! Ha a to­rony­daru öt óra ötve­net mutat, akkor taka­ro­dó! Ellen­őrök jöt­tek! Vésd az agyad­ba!”

Az est dagadó holdja idején fordul a töl­csér. A Gö­dör talp­pont­já­hoz szip­pantja a sáros zsol­do­so­kat, ami Pajuska örö­mére fel­éled és a bi­zony­ta­lan zárá­sig méh­kas­szerű mele­get duru­zsol. A pla­fon aljá­ról a nikotinsárgára módo­sult „ne­gye­dik rend zsar­nok­sá­ga” néz le a já­ték­gép­re, ahol egy menet 20 forint, több menet egy har­mad­kéz­ből vásá­rolt taj­gai cso­da­au­tó. Az ital­pul­ton kar­cos talpú rek­lám­po­ha­rak okozta diszk­rét baráz­dák mélyé­ből kese­rű­ség, felej­tés és gyá­va­ság páro­log. Csor­ran a kan­nás szu­tyok, híg sör és a körte ízű pálin­ka.

A rokkant párbeszédek hullámai közt két­kezi vál­lal­ko­zók, szín­té­vesztő szo­ba­fes­tő, fanyűvők, lej­tőn vidorkodó korai nyug­dí­ja­sok, köz­mun­ká­sok, gaz­dát­lan sza­bad nyo­mo­rul­tak, lum­pe­nek és sze­gő­dött sittnyikek áldoz­nak a Fő­gaz­dá­nak. Több­sé­gük öltö­zete a kira­dí­ro­zott Magyar Nép­had­se­reg­ből kisö­pört terep­színű gúnya: repedt, csám­pás sur­ci, foszló ujjú miksi, elzsí­ro­so­dott szimattatyó, lepuk­kant antant-szíj. A ze­ne­gép­ből nyál cso­rog, a ko­pott mázú pad­ló­la­po­kon redő­men­tes bakellók cup­pan­nak: „Kék a sze­me, arca csupa derű…”. A tá­masz­kodó vagy túl­moz­gá­sos embe­rek, Atlasz mód­ján, vál­luk­kal tart­ják fenn a ha­ba­ro­dó-go­molygó füst­pap­lant.

–  Mi van? – Hát mi van? – Na, mi van hát? – Jól vagy? – Majd elmú­lik. – Te nor­má­lis vagy? – Mert én nem!

–  Reggel a szokott időben, a szo­kott helyen! – búcsú­zik Koteszka.

Trenyó a Gödör katakombájából Hétfa tágabb búvár­ha­rang­jába lép, és a Temp­lom úttal pár­hu­za­mos utcán ott­hona felé bal­lag. A no­vem­beri szú­rós nyi­rok raga­csos göm­böcs­kék­kel tapad a te­rep­tár­gyak­ra. Fenn csil­lag­ta­lan, mély­ség nél­küli égbolt. Lej­jebb, a házak vitat­ható elren­de­zése feletti kábel­ren­ge­teg­ben hideg magány ser­ceg. A fog­hí­jas utcai lám­pák bágyadt fényé­ben néhány huzat­hiá­nyos kémény nyűg­lő­dik. Tes­tük­ből álma­tag, imbolygó füst­pa­ma­csok kava­rog­nak elő és oldód­nak lát­ha­tat­lan­ná. Ha egy-egy erő­tel­je­sebb csík az ég felé tör, a pá­rás levegő lát­ha­tat­lan hüvelyk­uj­já­val vissza­nyomja őket, vissza; a kémény­vé­gek kát­rá­nyos remény­te­len­sé­gé­be. Jára­tá­ból átnéz a temp­lom­to­rony ref­lek­to­rok­kal kör­be­ül­te­tett fel­ki­ál­tó­je­lé­re, ami fény­sze­mét­tel várja a Titok­za­tost. Az üdvös­ség-rek­lám fosz­lós­szir­mú, sárga kri­zan­témra emlé­kez­te­ti. Ő is elfor­dítja tekin­te­tét, és föl­des zsák­ut­cá­jába kanya­ro­dik, melyet tizenöt éve egye­dül mélyít. A háza előtti utolsó vil­lany­pózna har­kályra vár. Tete­jén az elsza­ba­dult alu­mí­nium-bi­li­ből porló fény szi­tál. Haragvó sze­lek ide­jén az ová­lis vödör kong, kolontyol, csen­dül, mintha az alul lévő­nek üzenné földi útja végét.

A vaskapu nevű rozsdakollekció csuk­ló­pánt­jait drót-ban­dá­zsok helyet­te­sí­tik. Trenyó ismeri a „hol dönt­sem, merre nyomjam?”-nyitás rej­tel­mét, mégis nehe­zen bol­do­gul. Bent­ről még har­col vele, aztán magára hagy­ja. A cimbálásnak annyi ered­mé­nye lett, hogy a „pos­ta­lá­dá­nak” csú­folt levél­vesz­tő­ből egy hosszú­kás borí­ték csusszan ki. Olyan, ami­lyet csak hiva­ta­lok hiva­ta­los­sá­gai hasz­nál­nak. Zsebre gyű­ri.

A motozásra a telek végi roz­zant Nyúl­vár­ból Holló sün­dö­rög elő. Ha meg­aláz­ta­tá­sai dacára lom­bos far­kát főár­boc­ként tar­ta­ná, képes­sé­ge­sen ala­kít­hatná a „Ha­ra­pós kutya” sze­rep­kör­ét. Így csak ina­ló-la­puló részese az élet­nek, ami­ben bir­tok­vé­delmi tuda­tát is oda­hagy­ta. „Erre aztán a sza­rá­son meg az evé­sen kívül tény­leg nem lehet mást rábíz­ni”, gon­dol valami ilyes­mit Trenyó, és a bejá­rati ajtó­val vaca­kol. A hely­ség vala­mi­kor gang volt, még régeb­ben veran­da. A vá­lás előtt ele­jét-vé­gét lere­kesz­tet­ték, a kö­zépső rész elin­dult az elő­szo­bává válás útján, de aztán ez is abba­ma­radt. Egy­kori fele­sége és gyer­me­kei tudo­má­sul vet­ték az ő „em­beri és férji meg­szű­né­sét”. Már nincs dolga a világ­gal, mikép­pen annak sincs szá­nalma irán­ta. Az uzso­rá­sok és a köl­csön­fel­ve­vők is beelőztek. Közöt­tük szunnyadó akna­me­ző, köté­sig érő láp. „Be­haj­tani tilos és élet­ve­szé­lyes!”

Amíg Holló hűlt helyét a spór mel­lett vakon is meg­ta­lálja – for­go­ló­dik, szusszan és össze­om­lik –, addig Trenyó egy befőt­tes­üvegre ragasz­tott kocsis­gyer­tyá­val vilá­gos­sá­got teremt. Az osz­tott ablak­sze­mes majd­nem-elő­szo­bá­ban egy túl­nyílt rózsa­bim­bóra emlé­kez­tető tus­kón par­ket­ta­da­ra­bo­kat haso­gat. A szá­raz, bon­tott akác­fa-par­ketta láng­nyel­vei dühöd­ten ron­ta­nak a hideg vas­nak. Szo­bája bútor­zata a bu­dai lom­ta­la­ní­tá­sok­tól gaz­da­go­dott; hála Koteszka jóin­du­la­tá­nak. A spór után éppen beférő tölgy­fá­ból készült ágy volt a leg­szebb. A kel­le­té­nél kicsi­vel rövi­debb volt, de Trenyó már meg­szokta az összehúzódzkodást. Asz­tala panel­ból kilö­kött, szí­nelt poz­dor­ja­lap volt, amit kény­sze­rű­ség­ből meg­kur­tí­tott.

A kémény egy kis meleget lop, ettől a lán­gok dühöd­ten zuhogni kez­de­nek. Trenyó a spór ajta­ján szű­kíti a pil­lét, és asz­ta­lá­hoz ül. A teg­napi műanyag­pa­lack­ból bort önt a vas­tag falú üveg­po­hár­ba, ami egy­kor cuk­ro­zott mézet pro­du­kált. Szer­tar­tá­so­san lám­pást iga­zít, és kézbe veszi a le­ve­let. „Kik azok a bátor fél­ke­gyel­mű­ek, akik még meg­koc­káz­tat­nak egy leve­let onnan – ide?”

A sárga levélpapírra nyomtatott írást a „Tisz­telt Telek­tu­laj­do­nos” nem érti. Vala­mi­lyen „ma­gyar­or­szági geo­dé­ziai vonat­ko­zású vetü­leti sík­ko­or­di­ná­ta-rend­szer felül­vizs­gá­la­tá­hoz” kérik a segít­sé­gét, melyet azon mód meg is köszön­nek. „… a meg­lévő három­szö­ge­lési háló­za­tot össze­kap­csol­juk a csat­la­kozó terü­let­tel, majd a kö­zös háló­za­tot együt­te­sen kiegyen­lítve helyez­zük el az új alap­fe­lü­le­ten.” A le­ve­let elen­ge­di. Kezé­vel arcát simít­ja; belül­ről hallja a két­na­pos borosta öblös ser­ce­gé­sét. („Bo­rot­vál­koz­zál, Trenyó! Ilyen sző­rö­sen hogy a pi­csába vigye­lek a pesti újgaz­dagok kame­rás házai­ba? Még a teg­napi kom­mu­nis­ták­ból átala­kult magamisták is elhány­ják magu­kat, ha így lát­nak!”) Ülté­ből rálát a hosszá­ban ket­té­tört tükör­re. Masza­tos-po­ros önké­pén füle körül bodo­rodó kócos haja fod­rá­szért kiált. „Egyre trenyósabb vagyok, de most már mind­egy”. „Az UTM-vetület lét­re­ho­zá­sára a nem­zet­közi kap­cso­la­tok, és az Euró­pá­hoz való csat­la­ko­zás jegyé­ben kerül sor.”

Önt a mézespohárba és elkép­zeli a csat­la­ko­zást. Kicsiny játék­vo­nat csi­lin­gelő csat­ta­nása valami behe­mót moz­dony­hoz. A Gö­dör­ben ezen az Euró­pán azok is röhög­tek, akik­nek sike­rült az élet. A min­den­kori simu­lé­ko­nyak mun­dé­ros hada, akik negy­venöt éve­sen kiemelt összegű nyug­dí­juk­kal, „Ha­lál a máj­ra!” kiál­tás­sal vedel­tek, mert „ne­kem ez a hob­bim”. Kicsit hát­rébb a le­szá­za­lé­kol­tak „még műkö­dik” típusú üzemi ove­rall­juk­ban – friss kosszal. A va­sár­napi mise előtt és után az alanyiak csen­des-ci­ni­kus kóru­sa. 1990-ben, az omlás­ve­szély­ben lévők a helyi­ség­név­tábla elé újab­bat ácsolt. „Üd­vö­zöl­jük köz­sé­günk­ben!” (Sze­mér­met­le­neb­bek világ­nyel­ve­ken is oda­ír­ták.) Később az ipar­sze­rűen gyár­tott osz­lo­pok falu­tér­kép-tar­tó­nak is bevál­tak: ahol az iskola-posta-önkormányzat-templom négy­szög­ének három bás­tyája már 7-es erős­ségű ren­gést kapott. Érzé­kenyék – hogy a po­ró­zus remény szét ne ázzon – tetőcs­kék­kel óvták a tar­tal­mat, melybe újsü­tetű hely­tör­té­né­szek vitat­ható hitelű címe­reit föstötték. Az „únijóba” jut­ván e szél­fo­gók alá még beszu­sza­kol­ták büsz­ke­sé­gük tar­ta­lom­jegy­zékét is: „Eu­ró­pai falu”. E fel­irat azon­ban túl­sá­go­san kicsi­nek tűnt ahhoz, hogy elta­karja a pusz­tu­lás sze­mét­he­gye­it, a kiet­len­ség salét­rom­vi­rá­ga­it.

„Egy korábbi háromszögelési-háló­zat tér­kép-ar­gu­men­tu­mai alap­ján az Ön tulaj­do­nát képező telek határa men­tén van/volt egy ún. három­szö­ge­lési pont. Tevé­keny­sé­günk meg­könnyí­tése érde­ké­ben kér­jük, nyi­lat­koz­zon e talp­pont léte­zé­sé­ről! Ez egy föld­be­ásott, a föld­fel­szín­től mint­egy húsz cen­ti­mé­terre kiálló beton­ha­sáb, mely­nek felü­le­tén egy „X” for­má­jú, ék alak­ban mélyí­tett jel lát­ha­tó! Vála­szát az új geo­dé­ziai geo­met­ria meg­al­ko­tá­sá­hoz való hoz­zá­já­ru­lás­ként érté­kel­jük, melyet a mel­lé­kelt borí­ték segít­sé­gé­vel díj­men­te­sen érvé­nye­sít­het. Köszö­net­tel: dr. Pálin­kás Artúr, a Ma­gyar Topo­grá­fiai Egye­sü­let cím­ze­tes” ez meg az-ja.

A vakotás párát egy pillanat alatt fel­issza a múlt. A he­re­áz­ta­tó­tól vissza­felé az osz­lo­pig, rajta a jel­lel. Muszáj-ho­zsan­nák, víz­zel együtt nyelt hazug­sá­gok, san­da­sá­gok, a meg­fe­le­lés fél­mo­so­lyai és komoly­ság­fé­le­sé­gek bubo­ré­kai pat­tan­tak szét. Mun­ka­he­lye, fele­sé­ge, gye­re­kei, Pót­apó­sa, és l989 tava­sza, ami­kor Hét­kú­ton volt még 2-3 ember, aki nem átal­lott mun­ka­nap­okon is nyak­ken­dőt hor­da­ni, moso­lyogni és előre köszönni „az­embe­rek­nek”. Azon a tava­szon, melyre a D nap jött + a nyúl­vár, amit Mega­nyúl­várnak neve­zett.

Hetvenen túli Pótapósa és Pestimama raj­ta­ütés­sze­rű­en, havonta végez­tek átka­roló had­mű­ve­le­tet az utó­dok irá­nyá­ba, mely­nek tit­kos célja az volt, hogy a tol­da­lék legyőzettessék. Papa min­dent tudott, ami­ről gyak­ran biz­to­sí­tot­ták, hogy nem rá tartozik. Ezt ünnepi oldott­ság­ban úgy fejezte ki: „én olyan okos vagyok, hogy már szag­ról fel­is­me­rem a fin­got”! Erre mondta a min­denre fel­ké­szült Pestimama, hogy „Nana!, Papa”! Házi kisze­re­lés­ben így műkö­dött a puha dik­ta­tú­ra. Az öröm­szer­zésre kikris­tá­lyo­so­dott Pót­após, pót­uno­kái­nak a pesti pót­ter­mé­szet­ből hozott két „echte” aján­dé­kot, amik min­den remény elle­né­re: külön­nemű nyu­lacs­kák vol­tak. Trenyó ismét beköny­vel­te: az emberi sor­so­kat igenis mások írják (a Jóis­ten vagy a Rossz­is­ten), és van egy monstre könyv, ahová ille­ték­te­len kezek bele­fir­kál­gat­nak, nem beszélve a tin­tá­ról, ami masza­to­lód­hat is.

Az 1989. évi „munkásosztály ünne­pe” az örö­kül kapott nyu­lak bámu­lá­sá­val telt, amik az ete­tés és a „vi­déki jó leve­gő” hatá­sá­ra: nyulászkodtak. Zsém­bes fatus­kón ült, vele szem­ben egy falá­da, benne két nyúl. Hét­kút isko­la­ud­va­rá­ról füléig eresz­ke­dett egy pondró szárny­pró­bál­ga­tá­sa; a lako­dal­mas zene. Mögéje kép­zelte a fé­lig főtt virsli nyir­kos sza­gát és a híg sör­hab hang­ta­lan puk­ka­ná­sát. Egy cso­da­vá­rást pró­bált köz­ve­tí­teni a nyu­lak felé, ami abban tel­je­se­dett ki, hogy a nyúl­hely­zet vál­to­zat­lan marad­jon. Ne növe­ked­je­nek, ne üze­ked­je­nek – ennél fogva sza­po­ru­lat se legyen. Ha még­is, az később, sőt a min­den­kori időn kívül való­sul­jon meg, mert kép­te­len volt szem­be­nézni e vég ret­te­ne­té­vel. A bal kéz­zel tör­ténő fül­fo­gás­sal, a jobb tenyér tar­kóra mért üté­sé­vel, a hu­rok köz­ve­tí­tette fel­füg­gesz­tés­sel. Boka fölötti kör­be­vá­gás, ipszi­lon met­szés és bun­da­hú­zás. Nyak­nál kereszt­met­szés, mert valami miatt a nyu­lak feje nem jó. Rossz. Dél­után (ami­kor tető­zött a hak­ni, és „fő­vá­rosi művé­szek adnak elő feled­he­tet­len egy­ve­le­get a mél­tán világ­hírű magyar ope­rett gyöngy­sze­mei­ből”), már egy­ked­vűen meredt a mozgó boly­ra. Tudo­má­sul vet­te, hogy csoda nincs és nem is lesz soha. A csoda ott kez­dődne – gon­dolta –, ha képes lenne a fel­adat­hoz felnőni, ha akkor érezné az érzés hiányát, ami­kor ölni kell. Most még nem lehet, mert a gye­re­kek­ben közeli az emlék, később pedig, a mészár­szék zsí­ros-me­leg gőzölgő undora miatt. Újabb gyor­sí­tó­ért ment és érez­te: ebből jól nem jöhet ki.

Ácsolásra a D napot jelölte ki, 1989. június 16-át, pén­te­ket. Reg­gel VEF 404-es világ­ve­vő­jé­vel a telek végébe ment, a Nyúl­vár helyé­re. Míg a rádió a Ha­zát az újra­te­me­tésre han­gol­ta, ő ke­rí­tést bon­tott és gazt irtott. Köz­ben azon mor­fon­dí­ro­zott, hogy a doboz jóvol­tá­ból most egy igazi zen­dü­lést – netán fóradalmat – élhet át, hisz nem léte­zik, hogy ezek ne lőné­nek, mert ezek olyanok. Tény­leg olya­nok. Aznap a Mű­csar­nok első eme­le­tén 22 moni­tor­ral figyel­ték a teret, kör­ben szép­számú mes­ter­lö­vész­had leste a di­cső­ség omlá­sát. Rívó asszony jaj­dult: „Ha vér fog foly­ni, az Isten verje meg magu­kat!” És előző nap a Pestimama sem kenye­ret, hanem élesz­tőt vásá­rolt. (– Ezek­ben az újra­te­me­té­sek­ben sztá­rok vagyunk! – hal­lotta később ezer­szer Koteszkától. – Sze­rin­tem nincs a vi­lá­gon még egy nem­zet, ahol ennyi embert temet­tek újra!) Kiásta Pálin­kás úr ikszes osz­lo­pát és fél­re­ha­jí­tot­ta. Mért, fűré­szelt és szö­gelt. Köz­ben Dar­vas Iván sorolta az akasz­tot­ta­kat. Szé­pen, sor­ban, mono­ton, kat­ta­ná­so­san, mint a nyu­lak­nál a fül­fo­gás, tar­kó­ütés, hurok… Trenyó egy osz­lop­gö­dör aljába hányt, aztán a lucsokba állí­totta a Nyúl­vár füg­gő­le­ges pilon­ját, szö­ges végé­vel lefe­lé.

Önt a mézespohárba, és a ron­gyos fotel desz­ka-szi­va­csán a Ma­mára gon­dol, aki az elő­vi­gyá­za­tos­ság élesz­tő­jét pogá­csába épí­tet­te, mert nem lőt­tek és fóradalom se lett, miként a régit emle­get­te. Lett helyette Nyúl­vár, sza­po­ru­lat, de a táp ára égbe szö­kött, az átvevő is bezárt, a szö­vet­ke­zés is meg­szűnt, és hir­te­len min­den moc­ca­nás gaz­da­ság­ta­lan önsorsrontássá vált. A Majorban nem­rég még sakk­táb­la­szerű rend ural­ko­dott, évszak múl­tán lesza­kadt kapu­szár­nyak közt lépett be. Depók, mag­tá­rak, han­gá­rok, ólak ural­ták a te­ret, közöt­tük futók, gya­lo­gok, bás­tyák sarok­pont­jai, néha-néha lova­sok, és havonta egy­szer a király is lejött. Picit fúj­ta­tott, mert „nagy­evő volt és ciga­ret­tás”. A né­pi­es­ség ked­vé­ért elmond­ta, hogy „basszá­tok meg ezt nem úgy, és oda kell csi­nál­ni”, ami­től aztán A Major egy darabja át-át­csi­ná­ló­dott. Lett még egy köz­gyű­lés, ahol új elnö­köt válasz­tot­tak, moz­gé­kony fia­talt. Elmond­ta, hogy a hektárankénti 65 mázsa gabo­na, tulaj­don­kép­pen csak 42, de az össze­adott 42-ők végeredményükben stim­mel­nek. (Csak a föld nyúlt meg!) Nyak­kendő nél­kül búcsúz­tatta a má­sod­jára és vég­leg nyug­ál­lo­mányba vonuló párt­tit­kárt, a haza­te­le­pülő növény­ter­mesz­tőt, és több­ször utalt valami mínusz 26 mil­lió kint­lé­vő­ség­re. Ami akár be is jöhet. Senki sem lett a „Szö­vet­ke­zet Kiváló Dol­go­zó­ja” és jutal­ma­kat sem osz­tot­tak. A va­dász­tár­sa­ság vad­jai is elhú­zód­tak, így pöri sem volt. Csak vissza­fo­gott, egy­sze­rű, hét­köz­na­pi, stb.

A Majorban terjedő farkasvakság körül az arcok kifé­nye­sed­tek, a föl­dön lép­ten-nyo­mon a teg­napi szo­ká­sok foszló pán­cél­jai hever­tek. A kí­gyó érzése ved­lés­kor. Visz­ke­tés, feszel­gés, vonagló déli­bá­bos vára­ko­zás az új bőr­re, a megint rugal­mas­ra. A té­res sakk­táb­lán rit­kul­tak a bábuk, de a tiszt­ál­do­za­to­kat nem követte len­dü­le­tes ellen­tá­ma­dás. A já­ték­tér hatá­rai elmo­sód­tak, a kerí­té­sek is elfe­küd­tek. Érték­te­le­ned­tek és tüne­dez­tek a nagy­gé­pek. A Pi­pás álnevű ipari mel­lék­üzemág sír­de­ko­rá­ció-ké­szítő rész­lege – mint a „több­lábú magyar agrárium bika­csö­ke” – egy éjszaka alatt fel­szí­vó­dott. A Pest gyom­rá­ban szor­gos hiányt ter­melő épí­tő­ipari mel­lék sza­ná­lás utáni hasz­nát – két lyu­kas mal­te­ros furikot, mére­ten aluli vécé­csé­szét, 1968 min­tájú mos­dó­kagy­lót – egy üres mag­tárba tet­ték. Aztán lábra kel­tek a lá­bas jószá­gok is. A fes­té­ket régen látott és nyitva felej­tett istál­ló­aj­tók még nyi­ko­rog­tak egy kicsit, majd a ned­ves­ség­től elne­he­zedve bele­vé­sőd­tek az ott­ha­gyott szar­ba. Ami az első hét év utolsó ínsé­ges telén talált gaz­dá­ra.

Csak Trenyó nem talált gazdára. Mun­kát­la­nul üldö­gélt Pajuskánál vagy túl­tengő sza­po­ru­lata mel­lett, melyet egy dara­big jóté­ko­nyan takart a vállalkozás­vállalkozás­vállalkozás nevű víz­esés­szerű ömlés, amit a tudat­ipar fel­tá­ma­dás­ként kötött az agyak­ba. A kel­lé­ke­ket is kiosz­tot­ták; tövis­ko­szorú és fake­reszt. Kije­löl­ték a fel­tá­ma­dás kál­vá­riás útját, a stá­ció­kat sze­gé­lyé­hez illesz­tet­ték: sza­bad­ság, magánosítás, piac­gaz­da­ság, bank­kon­szo­li­dá­ció, NATO, Európa és a többi önkí­vü­let.

Rugalmatlan foteljében ülve a le­ve­let akku­rá­tu­san szét­tépte és mosoly­gott. Ugyan­úgy, mint mikor a Nyúl­vár ket­re­ceit kinyi­tot­ta, és a ke­rí­tés alját fel­húz­ta; hadd sza­lad­ja­nak a tal­pa­sok. Fele­sége jött felé­je.

–  Már megint részeg vagy? Mit vigyo­rogsz?

–  Nem vigyorgok, és nem vagyok részeg. Csak másod­ma­gam­mal vic­ce­lő­döm.

–  Ezt már nélkülünk! – Talán, ha mon­dott volna még vala­mit, gon­dolja Trenyó, de nem mon­dott. Csak elköl­töz­tek. Neve­tése attól kezdve vissza­fo­gott mosolyra for­dult, amire az embe­rek azt mond­ták, hogy bár­gyú lett az arca. Az MNK, Pajuska és kiürült ott­hona három­szög­ében téb­lá­bolt, a pos­tást vár­ta, és néha autókba hív­ták. Mikor kide­rült, hogy a pos­tás­nak erre­felé már nincs címe, és a ve­ze­té­ke­ket is levág­ták – hogy leg­alább alap­fe­szült­ség ne legyen –, azóta tud­ja, hogy a világ­gal egy­irá­nyú tegező viszonyba került. Mi több, pár sze­zon óta az autók bel­seje meleg!

Kotort egy lábast, a főzőkol­bászra vizet öntött és az egé­szet a spórra tol­ta.

*

2010. Mikszáth pályázat III. helye­zé­se. Meg­je­lent 2010-ben, a Palóc­föld 5. szá­má­ban.