Csák Gyöngyi

Útikaland(ok)

Madárdalra ébredt, zsibbadt tagjait meleg járta át. Amerre ellá­tott, csa­lo­gató zöld, bódí­tó, buj­to­gató virág­il­lat­tal fűsze­rez­ve. Egy­szerre sza­ladni támadt ked­ve, de nem tudott. Szo­mo­rúan nézett a tes­tét bénító szo­ros ezüst­kö­tél­re, olyan lehe­tett, mint egy óriás sza­lon­cu­kor, láb­tól nya­kig becso­ma­gol­va.

Hogyan kerülhetett ide az Északi-sark leg­észa­kibb és leg­sö­té­tebb sar­ká­ból? Lehet, hogy most is álmo­dik?

Rémülten mozgolódott szűk ruhájá­ban, igen­csak hosszú időbe telt, mire talpra ver­gő­dött. Nézte a kín­tor­nája köz­ben agyon­nyo­mo­rí­tott virá­go­kat és külö­nös szo­mo­rú­ság töl­tötte el, amely hason­lí­tott a régen elfe­lej­tett lel­ki­fur­da­lás­hoz.

–  Van lelkem! Van lelkem! – kiál­tott fel. Sírt. Sze­rette volna meg­érin­teni a könny­csep­pe­ket fásult arcán, de nem tudta moz­dí­tani keze­it. A völ­gyet átszelő ösvényt figyel­te. Alak­ta­lan tömeg masí­ro­zott a távol­ban.

–  Utánuk! – adta ki magának a pa­ran­csot. Tehát ezt sem felej­tette el, a cél felé biz­ta­tó, emberi reményt. Indult. Ha valaki látta volna igye­ke­ze­tét, biz­to­san meg­sza­kadt volna a ne­ve­tés­től. Tipe­gett, mint japán gésák a tea­ház­ban, csak sok­kal aprób­ba­kat lépett, ahogy a fé­mes szo­rí­tás enged­te.

Ment az ismeretlen gyorsak után.

I.

Gyorsan múlt az idő. Bábkisasszo­nyunk tel­je­sen kime­rült a nagy siet­ség­től, de nem mert lehe­ve­redni az út menti fűbe, hiszen emlé­ke­zett a fel­tá­pász­ko­dás hosszú kál­vá­riá­já­ra. Néha egy-egy fa tör­zsé­hez dőlve pihent. Nem tudta hon­nan és hová, csak a mi­ért volt vilá­gos: elérni a töb­bit, és meg­sza­ba­dulni ter­hé­től. Önbiztogatásokkal nyerte vissza újra és újra ere­jét. A táj­ban gyö­nyör­kö­dött, a nap­sü­tés­ben, ilyen­kor meg­fe­led­ke­zett nagy nyo­mo­rú­sá­gá­ról, állva álmo­dott.

Hangok ébresztették fel, valaki futva köze­le­dett hősünk irá­nyá­ba.

Integetni akart, de képtelen volt, ezért tel­jes hang­erő­vel ordí­tott a má­sik­nak:

–  Segítség! Segítség! Erre! Erre!

Az idegen felkapta fejét és elin­dult a hang irá­nyá­ba. Meg­állt az ezüst­gúzsba kötött előtt, cso­dál­kozva dör­zsöl­gette sze­me­it, majd köze­lebb lépett és ujjai­val végig­ta­po­gatta a fényes kemény­sé­get.

–  No, még ilyet sem láttam életem­ben. Mondja már, melyik boly­gó­ról pottyant ide? Hm?

A nő megrémült, hogy mesélnie kell. Mit is mond­jon, hogy hitele legyen sza­vai­nak, hiszen nem emlék­szik sem­mi­re.

–  Kérem szépen, szabadítson meg ettől a mas­ka­rá­tól! – vette könyör­gőre a dol­got.

A férfi megvakarta elhanyagolt, sző­rös arcát, valami téboly­féle vil­lo­gott sze­mei­ben, majd várat­la­nul öröm­uj­jon­gás­ban tört ki:

–  Ne, ne mondjon semmit! Maga biz­to­san a szár­nya tört ezüst­an­gyal, és Isten küld­te, meg­hall­gatta a sze­gé­nyek könyör­gé­sét. Eljött, hogy segít­sen a nyo­mo­rul­ta­kon. Ugye ezért jött? Ezért van itt, ugye? Ugye? – és lágyan simo­gatni kezdte pisz­kos kezei­vel az ezüst­pán­célt.

–  De uram! Én nem, én igazán nem…

–  Tudom, hogy a szerénység az angya­lok leg­főbb eré­nyei­nek egyi­ke. Ne szól­jon egy szót sem! Elmon­dom, mi lesz a fel­adata itt a Föl­dön. Figyel­jen nagyon, mert sok min­dent el kell iga­zí­ta­nia gonosz vilá­gunk­ban. Rossz idő­ket élünk, sok sze­mét­ség tör­té­nik ide­lenn mos­ta­ná­ban. Segít­sen nekünk, rok­kant­nyug­dí­ja­sok­nak, mun­ka­nél­kü­li­ek­nek, mie­lőtt fel­for­du­lunk a nyo­mor­tól.

–  Jóember, hisz én csak egy nő vagyok! Mit akar tőlem? – kiál­tott fel két­ség­be­esve az asszony.

–  Az nem baj, hiszen az angyalok álta­lá­ban nők. Hall­gas­son meg, angyal­kám! Nagy vál­toz­ta­tá­so­kat sze­ret­nénk beve­zet­ni, és mie­lőbb érvé­nye­sí­teni a nép aka­ra­tát. Új tör­vényt aka­runk beik­tatni a javak igaz­sá­gos elosz­tása érde­ké­ben. Mi, nyo­mo­rul­tak is tud­juk, hogy szar­ban van az ország, de nem miat­tunk, hanem a nagy­ku­tyák miatt. Raci­o­ná­lis intéz­ke­dé­sekre van szük­ség. Hiába néz ilyen cso­dál­koz­va. Ter­vünk, egy anyagi érde­kelt­ség­től men­tes kor­mányt és kép­vi­se­lő­tes­tü­le­tet lét­re­hoz­ni.

–  Uram, én ebből egy kukkot sem értek. Hagyja abba a kön­tör­fa­la­zást, inkább vágja le rólam ezt a vac­kot!

–  Nem addig a! Igaz, hogy volt egy agy­mű­té­tem, de azért nem vagyok bolond! Ne izgul­jon, meg fog érte­ni. Hol is hagy­tam abba?

–  Valami érdekmentességről beszélt – szólt a nő remény­te­le­nül.

–  Megvan! Látja, tud maga figyelni is. Tehát úgy ter­vez­zük, hogy a ki­sem­mi­zett nép­tö­meg álla­pítja meg az ország fele­lős veze­tői­nek és min­den pol­gá­rá­nak a bérét, az eltar­tot­tak szá­má­val ará­nyo­san. A mi­nisz­te­rek néhány szá­zas­sal töb­bet kap­nak, hogy jus­son pár jobb ruhára nekik, legye­nek sza­lon­ké­pe­sek a tár­gya­lá­so­kon, hiszen még­is­csak egy orszá­got kép­vi­sel­nek. Higgye el angyal­kám, rend lenne itt és béke. Az egyenbér hatá­sára min­denki össze­húzza majd magát, nem lesz­nek feszült­sé­gek, moz­go­ló­dá­sok. A sze­gény is tűrőképes, ha lát­ja, hogy a veze­tői is meg­elég­sze­nek a zsíroskenyérrel, meg a rán­tott leves­sel. Sőt még tisz­telni is meg­ta­nulná őket, mert a ve­ze­tői posz­tokra csak igazi haza­sze­re­tet és fele­lős­ség­tu­dat emel­hetné az embert. Tudja meg angya­lom, az igaz­sá­gos­ság a béke alap­ja. Együtt húzni és nyo­mo­rog­ni, ez a mi jel­sza­vunk. Nem aka­runk hata­lomra tör­te­tő­ket, akik nyú­zott bőrün­kön élős­köd­nek és sze­dik meg magu­kat, miköz­ben magas­ról toj­nak az ország ügyei­re. Csak ebben lát­juk a meg­ol­dást, a nép aka­ra­tá­nak érvé­nye­sí­té­sé­ben. Önnek pedig az lesz a nemes fel­ada­ta, hogy az embe­rek fásult, törő­dött lel­két meg­töltse hit­tel. Ha ott lebeg előt­tünk nem lesz lehe­tet­len. Érti már?

–  Ne legyen ennyire naiv, jóember! Maga igaz­ság­ról beszél? Lehet ott igaz­ság, ahol az ember meg­je­le­nik? Gon­dol­ja, hogy akad jelent­kező a mi­nisz­teri tár­cák­ra, kép­vi­se­lői stá­tu­sokra pusz­tán a nép örö­mé­ért? Azt hiszem uram, maga pottyan­ha­tott az égből, vagy még most is ott lebeg vala­hol közé­pen. Kérem száll­jon le a földre végre és segít­sen raj­tam.

A kopott ruhás, vézna férfi arca révült és elé­ge­dett mosolyba der­medt. A nő­nek úgy rém­lett, látta ezt az arcot és hal­lotta ezt a han­got vala­ha, vala­hol. Lelke mélyén iga­zat adott az isme­ret­len­nek, pate­ti­kus szó­za­tát a bolon­dok lep­le­zet­len őszin­te­sége tette hite­les­sé. Bánta már az utolsó mon­da­ta­it.

–  Hiszek magának és segíteni is fogok! Csak mondja meg!…

A férfi hálásan tekintett a nő­re, majd a szí­vé­hez kapott, meg­tán­to­ro­dott és a fűbe zuhant. Nem szólt, nem kelt fel töb­bé.

II.

Nem maradhatok egy halott társasá­gá­ban – sóhaj­tott fel és elin­dult a vé­ge­lát­ha­tat­lan­nak tűnő ösvé­nyen. Ki tud­ja, mióta tipeg­he­tett már, ami­kor egy osto­ba, sánta dal­lam ütötte meg a fülét. Valaki éne­kelt, a szö­veg mono­ton öndi­csé­ret­ből állt, még hall­gatni is ször­nyű volt, ha képes lett volna befogni füle­it, bizo­nyára min­den kés­le­ke­dés nél­kül meg­tette vol­na.

Nemsoká feltűnt a dal gazdája is, egy ter­me­tes asszony­ság sze­mé­lyé­ben, miköz­ben egy­foly­tá­ban haj­to­gatta nótá­ját, lassú körö­ket rótt egy bokor körül.

Az ezüstös hitetlenkedve nézte az asszonyt, vár­ta, mikor szé­dül el a ka­ri­kába járás­tól. Meg­döb­bent, hogy a másik­nak sza­ba­dok a lá­bai, ahe­lyett, hogy itt topo­rog kör­be-kör­be, önma­gát ünne­pel­ve, fut­hatna kíván­csian elő­re.

Istenem, ez is bolond! – sokáig této­vá­zott, hogy meg­szó­lít­sa-e az ide­gent.

A szabadulásvágy azonban mindennél erő­sebb az ember­ben.

–  Jó napot, asszonyom!

A nő megállt, komótos léptekkel indult a hang irá­nyá­ba, és bizal­mat­la­nul nézett a fényes jelen­ség­re.

–  Ki vagy? Mit akarsz tőlem? – tette fel bosszú­san a kér­dé­se­it.

–  Asszonyom, nagyon kérem, szaba­dít­son meg ettől a te­her­től, már tel­je­sen elzsib­bad­tam.

–  Hogy én szabadítsalak ki? Ha-ha-ha! Majd ha fagy! Bolond len­nék, ha segí­te­nék – még köze­lebb lépett és foly­tat­ta:

–  Sejtem, ki lehetsz, valami fene nagy úri kis­asszony, de az is lehet, hogy az ezüst­her­cegnő sze­mé­lye­sen. Aki nyak­tól-lá­big ezüst­ben, az csak gaz­dag lehet. Nem szé­gyel­led magad, így hival­kod­ni? Még nem lát­tam ilyen ékszer­hal­mazt asszo­nyon világ­éle­tem­ben. Na azért nem fogsz ki raj­tam, te ide­gen bes­tia! Nézd az én ara­nyai­mat! Na, mit szólsz hoz­zá­juk? Min­den ujja­mon gyűrű van, és ott­hon is van még belőle annyi, hogy meg­puk­kad­nál az irigy­ség­től, ha lát­nád – majd dühö­sen elő­re­ha­jolt és a nya­kába zsú­folt arany­lánc­okra hívta fel a másik figyel­mét, hisz­té­ri­kus riká­cso­lá­sok köze­pet­te:

–  Ugye, milyen gyönyörűek a lán­ca­im? Nézd, hogy csil­log­nak a nap­sü­tés­ben. Fény és csillogás… Látod? Mi ehhez képest a te fostos ezüs­töd? Tudod, itt az arany teszi az embert, minél töb­bet hará­csolsz belő­le, annál töb­bet érsz. Gaz­dag vagy, a gaz­dag­ság pedig hatal­mat ad kivá­lasz­tot­tai­nak.

Az ezüstös legszívesebben leköpte volna az arany­láz­ban tom­boló üres­fe­jűt, de nem tehet­te, mert a má­sik erős volt, s őt egyet­len moz­du­lat­tal föl­lök­hette vol­na. Lehaj­totta fejét, fogait pedig erő­sen össze­szo­rí­tot­ta, nehogy valami vég­ze­tes meg­gon­do­lat­lan­sá­got mond­jon.

A másik, kis idő múlva, hogy nem talált vita­part­ner­re, hig­gad­tab­ban így szólt:

–  Látom, beismered az igazamat, bebi­zo­nyí­tot­tam fon­tos­sá­go­mat. Nem sza­ba­dí­ta­lak ki, mert túl sok az ezüs­töd, lehet­sé­ges, hogy ér is annyit, mint az én összes ara­nyam. Akkor pedig a he­lyemre pályáz­hat­nál, te len­nél a nagy­fő­nök, és én ezt a lu­xust egy­ál­ta­lán nem enged­he­tem meg magam­nak. Ha tud­nád, milyen hosszú és rögös út vezet a siker­hez! De te ezt nem ért­he­ted. Agyő! – és a mo­no­ton dal­lam kísé­re­té­ben távo­zott, másik helyet keres­ni, ahol nem zavar­ják köre­it.

Az ezüstös gondolatban jól fenéken bil­len­tette néhány­szor, talán még akkor is, ami­kor a má­sik már rég eltűnt egy kanyar­ban.

III.

Nagyon lassan vánszorgott tovább, mintha eltűnt volna szeme elől a csa­lo­ga­tó, alak­ta­lan tömeg. Nap­sü­tés és mada­rak. A ma­da­ra­kat néz­te, az elér­he­tet­len magas­sá­got. Annyi szé­pet gon­dolt a mada­rak­ról, töb­bek között ilye­ne­ket, hogy ők a vi­lág figyelő sze­mei, a vég­te­len­ség nagy sza­bad­jai. Ahogy tehe­tet­len tes­tére nézett, han­gos zoko­gás­ban tört ki.

–  Miért sírsz olyan nagyon, lányom? Talán meg­halt vala­kid? – kapta fel a fe­jét a ván­dor­lása köz­ben elő­ször elhangzó emberi kér­dé­sek­re. Talán száz méter­nyire tőle egy ősz aggas­tyán kupor­gott a bok­rok közötti árnyék­ban.

–  Jó napot, bácsikám! Hogy miért sírok? Nem halt meg sen­kim, de én halok meg, ha sokáig kell visel­nem ezt az ezüst­pán­célt. Nagyon kérem, sza­ba­dít­son ki az ezüst­rab­ság­ból!

–  Szíves örömest, gyermekem, csak előbb kifú­jom magam. Nehe­zemre esik a já­rás, alig lépek egyet-ket­tőt, máris rogya­doz­nak vén lába­im. Most alud­nom kell egy órács­kát, de ne izgulj, van jó éles bics­kám, és egy-ket­tőre lefej­tem rólad az ezüst­bőrt. Ugye nem lesz több sírás? – emelte fel kezét paran­cso­ló, ked­ve­sen fenye­gető moz­du­lat­tal, majd mély álomba szen­de­rült.

Hősnőnk szíve egyre hevesebben dobo­gott.

Ilyen közel még nem került a sza­ba­du­lás gon­do­la­tá­hoz. Akár a mesé­ben, íme itt a me­se­beli ősz apó­ka, aki tel­je­síti az eleset­tek kíván­sá­gát.

Lelki szemei előtt látta, hogyan hul­lik le tes­té­ről a ne­héz súly, hogy végre nyúj­tóz­hat kedve sze­rint, s né­hány beme­le­gítő gya­kor­lat után nagyot fut a zöld­ben, az apóka és saját örö­mé­re, így ünnep­lik a sza­ba­du­lás és sza­ba­dí­tás első per­ce­it, ők ket­ten.

Elmúlt egy óra, el kettő, de semmi jel nem érke­zett a túlsó oldal­ról. Később kiál­to­zott, de nem jött válasz. Sokáig tar­tott, mire átver­gő­dött a bokor­hoz. Az öreg moz­du­lat­la­nul feküdt. Arcán, a ba­ju­sza alatt elé­ge­dett mosoly. Moso­lyogva halt meg, a hit­ben, hogy segít­het vala­kin. Segí­tett is, hiszen meg­csil­lan­totta a má­sik­ban a remény gyö­nyö­rű­sé­gét.

IV.

Mi hajtja, ki adja ki a belső paran­csot, hogy men­nie kell tovább? Mit keres ebben a fényes, rideg völgy­ben? Jobb volt a hosszú álom a fagyos sark­vi­dé­ken, ott csak az álmok pozi­tív tulaj­don­ság­gal agyon­ag­ga­tott hőseit szó­lít­gat­ta, és eljöt­tek olyan­kor min­dig. Emlé­ke­zett a hi­ány­ér­zetre is, ami­kor az ébre­dés­sel meg­szök­tek az álom­beli táj­ról, emlé­ke­zett az üres­ség csend­jé­re.

Utánuk kívánkozva, miattuk van itt? Ebben a völgy­ben kell az álmo­kat ker­get­nie így?

Megdöbbent, amikor majdnem belebot­lott az ide­gen­be. Aludt és jó mélye­ket léleg­zett. Az ezüs­tös­nek úgy tűnt, isme­rős ez az arc, talán kicsit hason­lí­tott is hoz­zá, csak éppen nem viselte a mozgásgátló egyen­ru­hát. – Lám, ez nem fél a magány­tól, nem érdek­li, hogy hol és merre a tö­meg. Ha eljön az alvás­idő és bio­ló­giai órája úgy dik­tál­ja, lefek­szik és alszik.

Ez igen, saját törvényei szerint tud és képes élni. Igaz, olyan mint egy boly­tól lesza­kadt han­gya, és lehet, hogy meg is rémül, ha ész­re­ve­szi, hogy szem elől tévesz­tette a töb­bie­ket.

Milyen erős férfi! Ő lesz az én embe­rem! – örven­de­zett a sark­vi­dék­ről pottyant.

Lábával megcsiklandozta az alvó ember olda­lát. A fe­ke­te­ru­hás felült, álmo­san nézett körül, rá sem hede­rí­tett a fé­nyes ezüst­sik­ló­ra, hanem a másik olda­lára for­dult, hogy foly­tassa az alvást.

–  Eleven úr! Kérem szépen! – szólt elcsukló han­gon a báb­kis­asszony.

A feketeruhás sem vette most már tré­fára a dol­got, dühö­sen és kel­let­le­nül tápász­ko­dott fel a fűből.

–  Hol vagy? Mutasd magad!

–  Sajnos nem tudom jobban, mert… – mire foly­tatta vol­na, a má­sik har­sány kaca­gás­ban tört ki, ahogy meg­pil­lan­totta hősün­ket.

–  Ó te szerencsétlen! Hogy nézel ki? Lát­nod kel­lene magad egy tükörben… – majd a ne­ve­tés min­den ská­lá­ját kipró­bál­ta, sokáig tar­tott, amíg haho­tá­zása meg­vető mosollyá csil­la­po­dott.

Felállt, leporolta fekete köpenyét s az ezüs­tös­höz for­dult:

–  Mit akarsz tőlem, te emberek legelfuseráltabbika?

–  Uram, nagyon keveset kérek. Sza­ba­dít­son meg kény­szerű öltözékemtől…

A férfi a lehető leggonoszabb mosolyra húzta a szá­ját:

–  Na ne hülyéskedj! Még hogy én téged? És vet­kőz­tes­se­lek? Ha azt aka­rod, hogy vet­kőz­tes­se­lek, akkor bizo­nyo­san nő vagy, a han­god pedig resze­lős, akár egy fér­fié. Nem érde­kel­nek a kétes nemű­ek, hal­lod, nem érde­kel­nek! – kia­bált magán kívül. Mikor lecsil­la­po­dott, a nő újabb kísér­le­tet tett:

–  Uram… Nagyon kérem…

–  Kérni? Esedezni? Nem szégyelled magad? Utá­lom azo­kat, akik kép­te­le­nek segí­teni magu­kon. Hal­vány gőzöd sincs az elő­re­lá­tás­ról, a meg­előző óva­tos­ság­ról, igaz? Feküd­tél, álmod­tál, és akkor jött a pók, az a sze­mét. Ha csak fel­húz­tad volna a kurva vek­ker­órád, akkor nem sze­ren­csét­len­ked­nél most itt. Ki vagy, felelj, ha kér­dez­te­lek!

Az ezüstöst fejbe kólintották a szem­re­há­nyó sza­vak, hiába gon­dol­ko­dott:

–  Nem tudom, uram…

–  Hát ez az! Egy lény, aki azt sem tud­ja, kicso­da, hogy ki volt, ha volt. Mit akarsz ebben a vi­lág­ban? Mi keres­ni­va­lód van itt?

–  Eleven úr! Ha kiszabadít, fut­hat­nánk a töb­biek után – pró­bál­ko­zott újra a nő, latba vetve min­den bátor­sá­gát, utolsó érvét.

–  Szerencséd, hogy eleven úrnak szó­lí­tot­tál! Azért ha lehet, kerül­jük a ki­rá­lyi töb­best, mert a bizal­mas­ko­dást fölöt­tébb utá­lom. Ide figyelj, ezüst­kí­gyó! Nem érek rá veled sza­ra­kod­ni. Most, ahogy elnéz­lek, egy­szerre futás­kény­sze­rem támadt, és én futni is fogok, sőt meg­elő­zöm a töb­bie­ket. Meg­mu­ta­tom neked, hogy kell ezt csi­nál­ni, talán hálá­ból, ami­ért fel­éb­resz­tet­tél. Te meg keress egy másik bale­kot, és találni is fogsz, hiszen még jó néhá­nyan hever­nek ebben a völgy­ben. Ha sze­ren­cséd lesz, vala­me­lyikük bedől a sü­ket dumád­nak. Hal­lod? Ne bőgj!

A bábkisasszonynak nem volt, nem lehe­tett több sza­va, utol­jára a férfi sze­mébe nézett. A fe­ke­te­ru­hás tes­tét isme­ret­len bor­zon­gás járta át. Mene­kül­nie kel­lett ez elől a tekin­tet elől.

Távozóban bizonytalanul még vissza­szólt:

–  Ezüstkígyó, ha elég találékony leszel, még talán utol­érsz. Külön­ben is, Isten útjai kiszámíthatatlanok…

V.

Talán már sosem szabadulok meg az ezüst­től, hiszen ez a bi­valy­erős tahó sem segí­tett, pedig könnye­dén meg­te­hette volna – gon­dolta magá­ban a nő. Vajon mitől félt annyi­ra? Attól talán, hogy a nyo­mába sze­gő­dik, mint egy hű eb, és hálá­ból kíséri majd az úton?

Meg sem fordult a fejében, hiszen sza­bad akart len­ni, a maga útját keresni és jár­ni. Rájött, hogy miért van itt ebben a völgy­ben: önma­gát keres­te, azt a hely­színt és az időt, ahol lehetne még. Nyu­ga­lom szállta meg.

Folytatnia kell, akárhogy is, mert ez a lét értel­me, bár­mi­lyen szűkre sza­bott is benne moz­gás­te­rünk. A lé­te­zést a remé­nyek, tapasz­ta­la­tok, emlé­kek teszik elvi­sel­he­tő­vé, sőt még a ve­re­ség is fon­tos lehet, mert új dac­cal oltja be az embert. Tehát neki­ru­gasz­kodni és men­ni, menni…

Puskaropogás törte meg a csend­jét. A déli határ­szél körül jár­ha­tott, onnan érke­zett a harcizaj. Gyű­lölte a fegy­ve­rek hang­ját, elő­ze­tes tör­té­nelmi emlé­kei­ből. Leg­szí­ve­seb­ben befogta volna fülét és elme­ne­kült vol­na. Moz­dulni sem tudott, szem­be­ta­lálta magát az iszo­nyat­tal. Pus­kák-jaj­sza­vak, jaj­sza­vak-pus­kák.

Egy kisfiú futott a réten, a pus­ka­ro­po­gás irá­nyá­ból. Össze­szo­rult a szí­ve, mert nincs ret­te­ne­te­sebb, mint vét­len gyer­me­kek a hábo­rú­ban.

–  Siess! Ide, ide hozzám! – ordí­tott tor­ka­sza­kad­tá­ból a gye­rek­nek.

A völgybe érkezés legizgalmasabb pil­la­na­tait élte át, for­gott körü­lötte a vi­lág. Már nem érde­kelte a saját nyo­mo­rú­sá­ga, való­ság iszo­nyú képeit lát­va. A gyer­me­ket meg kell men­te­ni! Min­den­áron meg­men­te­ni. A kis­fiú lélek­sza­kadva rohant az ezüs­tös jelen­ség felé.

–  Gyorsan mögém! – parancsolt a gye­re­kek­re. Ropog­tak a fegy­ve­rek, pat­tog­tak a pus­ka­go­lyók az ezüst­pán­cé­lon, majd elhall­gat­tak és bele­vesz­tek a messze­ség­be.

A kisfiú remegve lapított az ezüst­tö­meg mögött.

Az asszony megmozdult, s ma­guk­tól hul­lot­tak le tes­té­ről az ezüst­ab­ron­csok. Hálát adott az Úrnak, hogy visel­hette a ne­héz mas­ka­rát. Isten tudja min­den miértre a választ, hogy mi célja az ember­rel. Más­képp gon­dolta a sza­ba­du­lás első per­ce­it: tor­na, nyúj­tóz­ko­dás, futás…

Így szebb. Megsimogatta a gye­rek fejét. Kézen fogta és elin­dul­tak a völgybe az alak­ta­lan tömeg nyo­má­ba.