Oberczián Géza

Végre!

– Már megint ez a rohadt fej­fá­jás! – futott át a férfi agyán – Az előbb már egész jól elmúlt. Most meg haso­gat. Leg­alább lát­nék vala­mit. Súlyos ez a sö­tét. Pihe­nek.

–  Most könnyebb, sokkal könnyebb! Hogy nem fáj. Könnyed egyen­súly, repü­lés. – A férfi gon­do­la­tai elka­lan­doz­tak – Követ­kez­mé­nyek nél­küli lebe­gés.

–  Csend van. Angyal szállt el felet­tem. Repült az angyal­ka, éne­kelt. Aztán eltűnt.

–  Az arc! Igen! Emlékszem. Ovális, kipi­rult. A száj nyit­va, a szem csuk­va, ring az arc jobb­ra-bal­ra. Nő, szép nő, bar­na. Csik­lan­doz a haja. Liheg és nevet. Jó volt vele. Sze­ret­tem.

–  Arc egy ablakban, nyitott száj, de nem jön hang. Tágra nyílt sze­mek. Nem isme­rem, de tudom, ki ez. Csak nem emlék­szem.

–  Már nincs olyan sötét. Még nem deren­gés, de vilá­go­so­dik. Meg kéne néz­ni, ha nyílna a sze­mem.

–  Kerekek forognak. Kettő is, vagy több. Füst. Vagy köd. Pára. Ned­ves fatörzs áll szem­ben. Nini, az angyal! Piros.

–  Zsibbad a karom, ez rossz. Több a fény, ez jó. Még­sem látok sem­mit. Fáradt vagyok, mint mos­ta­ná­ban min­dig. Vala­mi­től elfá­ra­dok. Most fek­szem?

–  Hangok. Beszéd? Ki beszél? A de­ren­gé­sen túl szól­hat vala­ki. Való­já­ban csak csi­kor­gás, kat­to­gás, recse­gés, csat­ta­ná­sok hal­lat­sza­nak. Han­gos, bán­tó, majd­nem fáj. Sis­ter­gés.

–  Lassan látok, elég a vilá­gos­ság. Nincs itt sem­mi. Mint egy tojás belül­ről, hófe­hér héj­jal.

–  Munka. Ez jó szó. Ez itt a mun­ka? Mi van itt? Tudni aka­rom! Fájok!

–  Piros arc, megint a nő. Nem moz­dul. Barna füvön fek­szik, majd­nem feke­tén. Elre­pü­lök mel­let­te, min­de­nütt szi­lán­kok. Félek!

–  Fáradt vagyok, aludni akarok! Túl sokat dol­go­zom. Hagy­ja­nak békén! Ki beszél, mit akar? Nem aka­rok kocsiba ülni! Alszom! Minek ennyi fény?!

–  Nem megyek a meetingre, ele­gem van! Haza­me­gyek! Min­den nap este tíz, mire haza­é­rek! Már a pizsa­mámra se emlék­szem, min­dig csak ez az öltöny. Nem lát­tam a fi­a­mat egy hete. A fe­le­sé­gem arca ová­lis. Erről még fel­is­me­rem.

–  Gyerünk már, nyomjad neki, tötymörgünk itt az úton, halad­junk! Minek ilyen kis kocsi­val jár­ni, se erő, se gyor­su­lás. Olyan kell, mint ez itt! Ez az, végre előz­he­tek, ne már, mit csi­nálsz, neeeee!

–  Egy kisbaba elrepül mellettem, véres, hang­ta­la­nul visít. A nő feje a szél­vé­dőn, szi­lán­kok között. Szája nyit­va, szeme tágra nyílt. Len­dü­le­tet vesz. Ellen­té­te­sen repü­lök. Egy fa. Han­gok! Autó, égnek áll­nak a kere­kei!

–  Túl sok a fény, kapcsolják ki! Mi van, mit mon­da­nak? Hé, itt vagyok, ebben a tojás­ban! Min­den pil­lan­tás vissza­pat­tan! Görbe tükör ez itt bent, csak emlé­kek lát­sza­nak! Túl nagyok, túl tor­zak, vigye­nek ki!

–  Recseg-ropog, elviselhetetlen a fény, meg­re­ped a tojás! Vég­re!

***

Ovális női arc hajol a sérült férfi fölé, barna haja az arcá­hoz ér, las­san, sze­re­tet­tel beszél hoz­zá. Ami­kor a férfi szeme elő­ször meg­re­meg, elhall­gat, izga­tot­tan nézi a küzdő arcot. A szem kinyí­lik, las­san pis­log, és meg­ál­la­po­dik raj­ta.

– Végre! – sóhajt a nő.