Andor Csaba

Teofilia

XVII.

Az asztalon álló gyertya utolsót lob­bant; a ka­nóc oldalra dőlt, és elme­rült az olvadt viasz­ban. Teo szó­lalt meg első­ként.

–  Ugye a portás tudta, hogy te ölted meg a két orvost.

–  Igen, tudta – felelte Alfonz. – Néhány másod­perc­cel később újra négyen vol­tunk a szo­bá­ban. Meg­je­lent a nyom­dász a tár­sá­val meg a por­tás.

–  És aztán? – kérdezte Aliz.

–  Az utána következő perceket ma sem tudom pon­to­san fel­idéz­ni. Ezért is nem mesél­tem tovább.

–  De valamire csak emlékszel, nem?

–  Igen – mondta Alfonz. – Arra már emlék­szem, hogy kint áll­tunk a fo­lyo­són, és a nyom­dász kulcsra zárta a szoba ajta­ját. De ez már jó néhány perc­cel később tör­tént. Aztán a szo­bá­val szem­közti lép­cső­le­já­rón át a pin­cébe tusz­kol­tak. Azt hiszem, épp a leg­jobb pillanatban…

–  Állj! – szakította félbe Aliz. – Hon­nan tudod, hogy eltelt köz­ben néhány perc?

–  Csak egy tanúvallomásból követ­kez­tet­he­tek erre – mondta Alfonz. – Az egyik ápoló ugyanis ébren volt, és meg­hal­lotta a lö­vé­se­ket. Illetve vala­hogy úgy fogal­ma­zott, hogy lövésre emlé­kez­tető han­go­kat hal­lott. Nem cso­da, hiszen az első eme­leti folyosó túlsó végé­ben tar­tóz­ko­dott, és a pár­ná­zott ajtón át még egy lövés hang­ját sem volt könnyű meg­hal­la­ni. Szó­val vala­mit hal­lott, de mert a hang irá­nyá­ról is csak annyit tudott meg­ál­la­pí­ta­ni, hogy a túl­ol­dal­ról jött, ezért előbb az eme­leti szo­bá­kat járta sor­ra, és csak aztán jött le a föld­szint­re. Épp a lép­cső­ház­hoz ért, ami­kor zajt hal­lott lent­ről. Nyil­ván ekkor jöt­tünk csak ki a szo­bá­ból.

–  És a pincében mi történt? Vagy talán arra sem emlék­szel?

–  Arra már nagyon is jól emlékszem. A nyom­dász elmond­ta, hogy mit kell ten­nem. Azt mond­ta, hogy gya­log men­jek haza, semmi esetre se üljek taxi­ba. Ha a híd köze­pére érek, jobb kezem­mel nyúl­jak a zakóm zse­bé­be. Ott egy cso­ma­got talá­lok majd, és azt a fo­lyóba kell dob­nom. Nem áll­ha­tok meg útköz­ben, nem for­dít­ha­tom a fejem a fo­lyó felé, és csak a jobb keze­met sza­bad hasz­nál­nom. És soha többé ne men­jek a sza­na­tó­rium tájé­ká­ra. Ez volt min­den, amit mon­dott, de ezt több­ször is elis­mé­tel­te, mintha nem bízott volna abban, hogy első hal­lásra is meg tudom jegyez­ni.

–  És meddig maradtatok a pin­cé­ben? – kér­dezte Aliz.

–  Hogy a nyomdász meddig maradt, azt nem tudom. A por­tás és én néhány perc­cel később kimász­tunk a pin­ce­ab­la­kon át.

Aliz felemelte a poharát, és kiitta a mara­dék bort. Aztán a fé­lig fagyott viaszba egy gyu­fa­szá­lat állí­tott és meg­gyúj­tot­ta. – Téged per­sze nem kere­sett senki – mond­ta. – Nyu­god­tan ültél ott­hon, mintha mi sem tör­tént vol­na.

–  Nem – mondta Alfonz. – Egyálta­lán nem vol­tam nyu­godt. Habár a por­tás naponta kül­dött egy leve­let, hogy a nyo­mo­zás­ról érte­sít­sen. Min­den leve­lét azzal zár­ta, hogy ne nyug­ta­lan­kod­jak, a nyom­dász min­dent elin­téz. Ne írjak neki, ne is tele­fo­nál­jak, fon­tos köz­len­dője úgyis csak neki lehet.

–  És ez téged megnyugtatott?

–  Mondtam már, hogy nem. Különösen, miután egyik nap­ról a má­sikra elma­rad­tak a leve­lek. Két hét­tel később aztán meg­ír­ta, hogy egy rövid időre letar­tóz­tat­ták őt, de nem volt semmi baj, mert a nyom­dász előre fel­ké­szí­tette erre. Az ápoló ugyanis nem találta őt a helyén, ami­kor az eme­let­ről lejött. Miért nem volt a por­tás­fül­ké­ben a gyil­kos­ság utáni per­cek­ben? És egy­ál­ta­lán, hol volt? A nyom­dász azt mond­ta, erre a kér­désre majd azt kell felel­nie, hogy a kert­ben sétált. Ezért nyil­ván el fog­ják marasz­talni őt, de a gyil­kos­ság vád­ját előbb-utóbb elej­tik. Így is tör­tént.

–  Ezt nem értem – mondta Aliz. – Attól még, mert kint sétált a kert­ben, ő is lehe­tett volna a gyil­kos. És külön­ben is, ki látta őt?

Alfonz újra teletöltötte a po­ha­ra­kat, és elő­vett egy gyer­tyát az asz­tal­fiók­ból, majd a pis­lá­koló csonk mellé állí­tot­ta. – A nyom­dász­ban meg lehe­tett bízni – mondta aztán. – Nem­csak az emlé­ke­zete volt irigy­lésre mél­tó. Mie­lőtt kimász­tunk volna a pin­ce­ab­la­kon, nekem azt mond­ta, vigyáz­zak, nehogy valaki meg­lás­son. A por­tás­nak viszont azt mond­ta, minél töb­ben lát­ják őt, annál jobb, s ha bejön majd a kapun, fel­tét­le­nül talál­koz­nia kell vala­ki­vel. Talál­ko­zott is. A föld­szin­ten nem vol­tak bete­gek; az ottani szo­bák kul­csait mun­ka­idő után lead­ták a por­tán. Az ápo­ló, miután min­den szo­bát zárva talált, vissza­ment a por­tás­fül­ké­hez a kul­cso­kért. De sem a por­tást, sem az igaz­ga­tói szoba kul­csát nem találta a he­lyén. Egy dara­big várt, keres­gélt, és ezalatt vissza­ér­ke­zett a por­tás. Per­sze ettől még való­ban lehe­tett volna ő is a gyil­kos, de min­den ez ellen szólt. És sem a fegy­vert, sem a kul­csot nem talál­ták meg nála a ház­ku­ta­tás során.

–  De akkor miért kellett a pin­ce­ab­la­kon át kimász­nia? – kér­dezte Teo.

–  Ez világos – mondta Alfonz –, pon­to­sab­ban a nyom­dász szá­mára kez­det­től fogva vilá­gos volt. Ha az épü­let­ben volt, hogyan lehet­sé­ges, hogy nem látott és nem hal­lott sem­mit? És hol volt? A szo­bá­kat az ápoló zárva talál­ta, a folyosó és a por­tás­fülke üres volt. Az eme­le­ten sem lehe­tett, mert akkor is talál­koz­niuk kel­lett vol­na.

–  Jó, jó – legyintett Aliz –, ezt értem. De mi szólt az ellen, hogy te vol­tál a gyil­kos?

–  Azt hiszem, szóba sem került a ne­vem. Akik­kel aznap este és éjszaka talál­koz­tam, azok biz­tos, hogy hall­gat­tak. Már­pe­dig első­sor­ban azt vizs­gál­ták, hogy aznap kik jár­tak a sza­na­tó­rium­ban. Külön­ben is, miért ölne meg egy tizen­hét éves fiú két orvost? És hon­nan vette volna a fegy­vert?

–  Erre még visszatérünk – mondta Aliz. – De engem érde­kel­ne, hogy milyen irány­ban folyt a nyo­mo­zás.

–  Értem – mondta Alfonz, és egy ciga­ret­tát vett elő a zse­bé­ből, majd a gyer­tya lángja fölött for­gat­ta; a pa­rázs jófor­mán nem is lát­szott, ami­kor bele­szip­pan­tott. – Néhány órá­val később már nem lehe­tett pon­to­san meg­ál­la­pí­tani a halá­lo­zási sor­ren­det, hiszen csak­nem egyi­de­jű­leg hal­tak meg mind­hár­man. Csak egy ésszerű fel­te­vés lát­szott. Az, aki a pisz­tollyal lőtt, meg­aka­dá­lyoz­hatta volna a gyil­kos­sá­got, hiszen a töb­bi­ek­nél nem volt fegy­ver. De nem tet­te. Vagyis Teofil bácsit hár­man ölték meg, aztán egyi­kük meg­ölte a két tár­sát is és elme­ne­kült. Később mind­vé­gig ezen a vak­vá­gá­nyon folyt a nyo­mo­zás.

Aliz váratlanul témát váltott. – Na és a lány? – kér­dez­te. – Vele mi tör­tént?

A válasz sokáig késett; végül Teo vála­szolt Alfonz helyett. – Hiszen ez vilá­gos – mond­ta. – A lány meg­halt.

–  Egyáltalán nem világos – mondta Aliz. – Miért halna meg egy tizen­há­rom éves gye­rek?

–  Nem figyeltél oda – mondta Teo. – A lány eluta­zott.

–  Ebből még nem következik semmi.

–  De következik. Miért mondta azt Teofil bácsi, hogy nem tehet sem­mit? Hiszen hall­hat­tad! Koráb­ban ilyet soha­sem mon­dott.

–  Ez sem jelent semmit – mondta Aliz. – Vagy talán jelent vala­mit, de egé­szen mást, mint amire te gon­dolsz. Túl való­szí­nűt­len az egész.

–  Itt nem számolni kell, hanem gon­dol­kodni – mondta Teo. – Mi az, hogy túl való­szí­nűt­len? Az öre­gek meg­hal­nak, a fi­a­ta­lok élnek? Hol ebben a ráció?

–  Hát jó – mondta Aliz. – Tegyük fel, hogy a lány meg­halt. Ez még min­dig nem magya­ráz meg min­dent! Akkor viszont miért indul­junk ki egy ilyen éssze­rűt­len föl­te­vés­ből?

–  Nem – mondta Teo –, ez mindent meg­ma­gya­ráz. Ha egy­szer Alfonz annyira sze­rette azt a lányt, akkor Teofil bácsi iga­zán nem mond­hatta meg neki, hogy meg­halt.

–  Nem – rázta meg a fejét Aliz –, nem ismer­ted őt. Igaz per­sze, hogy én is csak hal­lo­más­ból isme­rem. De ilyet nem tett vol­na. És főképp nem a halála előtt. Ilyen bizony­ta­lan­sá­got nem hagy az ember ok nél­kül maga után. Külön­ben is, ha Alfonz olyan nagy­fiú volt, ami­lyen­nek mesél­te, akkor nyil­ván meg­mondja neki az iga­zat. Nem! Egé­szen biz­tos, hogy valami külö­nös oka volt rá, hogy ne beszél­jen.

–  Úgy látszik, tévedtem – mondta Teo. – Pedig első pil­la­nat­ban olyan nyil­ván­va­ló­nak lát­szott min­den.

–  Mindkettőtöknek igaza van – szó­lalt meg most Alfonz. – Én ugyan­így vitat­koz­tam magam­ban, de sokáig nem jutot­tam dűlő­re. Csak öt évvel később jöt­tem rá a meg­ol­dás­ra.

–  Amikor utoljára itt jártunk – mondta Aliz. – Ugye akkor?

–  Igen – mondta Alfonz –, ezt gyor­san kita­lál­tad.

–  A többit is kitalálom. Igaz per­sze, hogy én jóval keve­seb­bet tudok nálad. Nem isme­rem a konk­rét körül­mé­nye­ket.

–  Nekem sem volt több támpontom – felelte Alfonz. – Más­kü­lön­ben nem kel­lett volna öt év ahhoz, hogy rájöj­jek, mi tör­tént. A lány való­ban meg­halt. Sokáig én sem akar­tam elhin­ni. De nincs más magya­rá­zat. Érve­ket és ellen­ér­ve­ket sora­koz­tat­ha­tunk egy­más mel­lé, egé­szen addig, amíg rá nem jövünk, mi is tör­tént. Hogyan halt meg a lány? Aki ezt a kér­dést is fel­te­szi, az előbb-utóbb meg­ta­lálja a he­lyes választ. De ilyen kér­dést álta­lá­ban csak akkor teszünk fel, ha már biz­to­sak vagyunk ben­ne, hogy meg­halt. És ebből a kör­ből nehéz kilép­ni.

–  Baleset – mondta Teo.

–  Ugyan már! – mondta Aliz. – Azt meg lehe­tett volna mon­da­ni.

–  Betegség.

–  Az sem jobb. Sőt, arról már talán a ha­lált meg­elő­zően is érte­sült volna Alfonz.

–  Öngyilkosság – folytatta Teo.

–  Igen, ez már elképzelhető. Sőt, nem is rossz! Te ölted meg őt – for­dult Alfonz felé Aliz.

–  Igen – mondta Alfonz –, habár rossz nyo­mon jársz.

Most Júlia szólalt meg. – A lány ter­mé­sze­tes halál­lal halt meg – mond­ta. – Nem érti­tek?!

–  Nem értem – mondta Aliz.

–  Nem számít – felelte Alfonz –, Júlia ezek sze­rint már érti. Majd elma­gya­rázza nek­tek helyet­tem, mert én már elég fáradt vagyok.

–  Egy apróság alighanem elkerülte a fi­gyel­me­te­ket – mondta Júlia.

–  Teofil bácsi azt állította, hogy a lány­nak volt egy sze­re­tő­je.

–  Erre emlékszem – mondta Aliz. – Aztán vissza is von­ta.

–  Nem így történt. Csak annyit mon­dott, hogy a lány­nak nem volt másik sze­re­tője Alfon­zon kívül. Ez pedig nem mond ellent annak, amit állí­tott. Mégis azt mond­ta, hogy téve­dett. De miben téve­dett? Ha egy­szer a sza­vai nem mond­tak ellent egy­más­nak, akkor csakis abban téved­he­tett, amire köz­ben gon­dolt.

–  És mi következik ebből?

–  Csak annyi, hogy ezek szerint fogalma sem volt róla, hogy ki volt a lány ked­ve­se. Egé­szen addig, amíg Alfonz meg nem szó­lalt, ezt nem tud­ta.

–  Nyilván valaki másra gondolt – mondta Teo.

–  Nem egészen – folytatta Júlia. – Sen­kire sem gon­dolt. Hiszen a lányt alig ismer­te. De akkor hon­nan tud­hat­ta, hogy volt egy ked­vese azon a nyá­ron?

–  Fontos ez?

Alfonz, bár nem tőle vártak választ, bólin­tott.

–  Ez a megoldás kulcsa – mondta Júlia. – Elvégre az ilyesmi iga­zán nincs ránk írva. Kivéve per­sze egy ese­tet. A lány tehát ter­hes volt, és ez min­dent meg­ma­gya­ráz. Teofil bácsi erről tudo­mást sze­rez­he­tett, tud­hatta tehát, hogy a lány­nak volt egy ked­ve­se, jól­le­het nem tud­ta, kicso­da. Ha Alfonz min­den nap sze­ret­ke­zett azzal a lánnyal, akkor nem is való­szí­nűt­len, hogy ez tör­tént. Mint ahogy a lány halála sem való­szí­nűt­len, éppen mert fia­tal volt. De ért­hető Teofil bácsi visel­ke­dése is. Talán ele­inte még habo­zott, hogy meg­mond­ja-e, mi tör­tént a lánnyal. Miután azon­ban meg­tud­ta, hogy Alfonz volt a ked­ve­se, nagyon is ért­he­tő, hogy ezt nem tet­te. És végül az utolsó lánc­szem is a he­lyére kerül: miért nem gon­dolt Teofil bácsi arra, hogy eset­leg Alfonz volt a lány ked­ve­se? Ennek nor­má­lis körül­mé­nyek között min­den­kép­pen meg kel­lett volna for­dul­nia a fe­jé­ben. Alfonz köz­lése azon­ban min­den jel sze­rint várat­la­nul érte őt. Tud­ta, hogy a lány meg­halt, s azt is, hogy miért halt meg, jó oka volt tehát rá, hogy ezt a le­he­tő­sé­get figyel­men kívül hagy­ja. A lé­lek­tan tör­vé­nyei rá épp­úgy érvé­nye­sek vol­tak, mint vala­mennyi­ünk­re.

–  Nem – mondta Aliz –, én az egész­ből nem hiszek el egy szót sem. Min­den egy­be­vág ugyan, de sehol semmi tám­pont. A lány meg­halt, Teofil bácsi sem él már, a por­tás hall­gat, a kulcs és a pisz­toly a folyó­ban van. Külön­ben is – for­dult Alfonz felé –, hon­nan lett volna pisz­to­lyod?

–  Ez már magánügy. Habár végül nem dob­tam a fo­lyó­ba. – Alfonz fel­emelte tás­ká­ját a szék mel­lől. – Tes­sék. – Előbb a kul­csot, aztán a pisz­tolyt tette az asz­tal­ra.

–  Ez volna az? – Aliz felemelte a fegy­vert, és a kezé­ben for­gat­ta. – Én inkább játék­szer­nek néz­ném.

–  Nőknek készült – mondta Alfonz –, azért ilyen kicsi.

–  És gondolod, hogy az ilyen játék­szer­től meg­ijed­nek a fér­fi­ak? Mert azt azért nem hiszem, hogy ezzel két embert meg lehet ölni.

–  Akár hármat is – mondta Alfonz. – Az utolsó töl­tény még benne van.

A pisztoly csöve Alfonz felé for­dult, Teo azon­ban résen volt. Előbb Alfonzra nézett, aki most gúnyo­san fél­re­húzta a szá­ját, a sze­mé­vel pedig mintha valami olyas­mit mon­dott vol­na, hogy „mi lesz, mire vársz még?", majd nyom­ban Alizra nézett, s mie­lőtt még elju­tott volna a tu­da­tá­ig, amit a lány sze­mé­ben látott, már előre is len­dült a karja a pisz­toly felé.

A szobát egy pillanatra vakító fény árasz­totta el, majd a fegy­ver egy hatal­mas robaj kísé­re­té­ben a földre hul­lott.

Alfonz lehajolt a pisztolyért, zsebre rak­ta, majd fel­állt és a tás­ká­ját a vál­lára vet­te. – Ideje indul­nunk – mond­ta. – A há­zon nincs vil­lám­há­rí­tó. – Aztán kilé­pett a ház ajta­ján, és elin­dult az ösvé­nyen az országút felé.

Júlia csakhamar utolérte. – Mi volt ez? – kér­dez­te.

–  Hiszen láttad – mondta Alfonz. – Mit tehet­nék még hoz­zá?

–  Igen, láttam. Láttam, hogy Aliz rád lőtt. De nem értem, hogy miért tet­te. Miért akart téged meg­öl­ni?

–  Dehogy akart! Hogyan jut ilyesmi az eszed­be?! Aliz egy pil­la­na­tig sem hitte el, hogy egy valódi pisz­tolyt tart a ke­zé­ben, ame­lyet ráadá­sul csőre töl­töt­tek!

–  Látod, ezt még kevésbé értem – mondta Júlia. – Hogyan lehet­tél ennyire fele­lőt­len? Sőt, ez több mint fele­lőt­len­ség! Nem vélet­le­nül töl­töt­ted cső­re!

–  Valóban nem – mondta Alfonz. – Tíz évvel ezelőtt szán­dé­ko­san tet­tem, és azóta úgy maradt.

–  Most ne játssz a szavakkal! Te kimon­dot­tan szá­mí­tot­tál rá, hogy Aliz meg­húzza a ravaszt. Így volt?

–  Így – mondta Alfonz. – Kíváncsi vol­tam, hogy meg­te­szi-e. Ez per­sze hiba volt.

–  Csak ennyi a mondandód?

–  Később majd még beszélünk róla – mondta Alfonz. – Most inkább menj előre a ko­csi­hoz. Én meg­vá­rom őket.

–  Hát jó – mondta Júlia –, végtére is ez ket­tő­tök dol­ga.

A lány eltűnt az ösvényen, de Alfonz csak egy percre marad­ha­tott magá­ra. Aliz is utol­érte őt. – Teo is jön – mondta –, csak előbb bezárja a há­zat.

–  Mit akarsz tőlem? – kérdezte Alfonz.

–  Szeretném megnézni a pisz­tolyt – mondta Aliz.

–  A pisztolyt? De hát miért?

–  Nézd, én nem tudom, mi történt – mondta Aliz. – Az ujjam a pisz­toly rava­szán volt. Aztán Teo várat­la­nul rácsa­pott a kezem­re, miköz­ben egy vil­lám is becsa­pott a kö­zel­ben. Egy­sze­rűen fogal­mam sincs róla, hogy mi tör­tént. Sze­ret­ném tud­ni, hogy az ötö­dik töl­tény benne van-e még a pisz­toly­ban. Ez nekem nagyon fon­tos, meg­ért­he­ted.

Alfonz olyan tágra nyílt szemmel nézett Aliz­ra, mintha most látta volna őt elő­ször éle­té­ben. – Tény­leg nem tudod? – kér­dez­te.

–  Persze, hogy nem! Add már végre ide!

„Mit lehet itt tenni?" – tűnődött Alfonz. És mert a pisz­tolyt sem­mi­kép­pen sem akarta oda­ad­ni, de értel­mes gon­do­lat sem jutott az eszé­be, hir­te­len magá­hoz ölelte a lányt. Csó­ko­ló­zás köz­ben, ha léleg­zet­hez nem is, de némi idő­höz azért jutott.

–  Add már ide!

–  Nincs értelme – mondta Alfonz. – Külön­ben is, csak egy vak­töl­tény volt ben­ne.

–  Ezt komolyan mondod?

–  Ma este nem tréfáltam, ezt ész­re­ve­het­ted. Menj csak nyu­god­tan elő­re, én pedig meg­vá­rom Teót.

Aliz elindult Júlia után, Alfonz pedig cipő­jé­nek orrá­val egy göd­röt kez­dett ásni a fel­ázott talaj­ba, miköz­ben azon gon­dol­ko­dott, hogy mi is tör­tént. Ezút­tal sem maradt sok ide­je, mert meg­je­lent Teo.

–  Mit csinálsz? – kérdezte.

–  Téged vártalak – mondta Alfonz. – A lá­nyok már elő­re­men­tek a ko­csi­hoz. Igye­kez­nünk kell, ha nem aka­runk bőrig ázni.

–  Most ne igyekezzünk sehová! – mondta Teo. – Sze­ret­ném végre meg­ér­te­ni, hogy mi tör­tént. Aliz rád lőtt. De miért tet­te?

–  Dehogy lőtt rám! – mondta Alfonz. – Hon­nan veszed ezt az őrült­sé­get?

–  De hiszen a saját szememmel lát­tam!

–  Persze. A villámlást – mondta Alfonz, miköz­ben tovább mélyí­tette a göd­röt.

–  És hallottam is!

–  Hogyne. A mennydörgést.

–  Azt akarod mondani – kezdte Teo elbi­zony­ta­la­nodva – azt aka­rod mon­da­ni, hogy nem volt lövés?

–  Nem volt – mondta Alfonz.

Teo az egyre mélyülő gödröt nézte, aztán a báty­jára füg­gesz­tette a tekin­te­tét, és most már vég­képp nem tud­ta, hogy mit gon­dol­jon.

–  Ugye… – kezdte Teo, de elhallga­tott.

–  Folytasd csak – biztatta Alfonz.

–  Ugye a pisztolyt nem szabad meg­néz­nem?

–  Nyugodtan beszélhetsz többes szám­ban is – mondta Alfonz, majd elő­vette a pisz­tolyt, a gödörbe dob­ta, és a fel­túrt föld­del elkezdte bete­met­ni.

–  Egyikünknek sem szabad megnéznie.

Teo nem szólt egy szót sem, csak néz­te, ahogy a pisz­toly eltű­nik a föld mélyé­ben, aztán a ci­pő­orr újabb és újabb görön­gyö­ket gör­dít a tete­jé­re, végül a ci­pő­talp elsi­mítja az egé­szet, mintha semmi sem tör­tént vol­na.

–  Kár, hogy nem figyeltél eléggé – mondta Alfonz. – Csupa lényeg­te­len dolog kötötte le mindannyiótok figyel­mét.

–  Nem – mondta Teo –, én nagyon figyel­tem. Épp ezért már csak egy kér­dé­sem vol­na. Te magad elhi­szed azt, amit mon­dasz?

–  Végre egy helyénvaló kérdés – mondta Alfonz. – Öt perc­cel ezelőtt még nehéz hely­zetbe hoz­tál vol­na, ha meg­kér­de­zed.

–  És most?

–  Most már elhiszem. Nem volt lövés. De ha kétel­kedsz a sza­va­im­ban, ásd csak ki nyu­god­tan a fegy­vert. Én addig elő­re­me­gyek, mert a lá­nyok már vár­nak min­ket.

Alfonz is elindult az országút felé, de Teo nyom­ban mel­lette ter­mett.

–  Nincs sok időd – mondta Alfonz. – Mire kiérünk az ország­út­ra, neked is el kell hin­ned.

– Tudom – mondta Teo –, nyugodtan mehe­tünk gyor­sab­ban is. Nekem ehhez már nincs szük­sé­gem öt perc­re.