Kósa Sándor

Mexikói anzix

(2002. február–március)
38.

(Guadalajara) Későn ébre­dek, első gon­do­la­taim Orozco fres­kói körül jár­nak, biz­tos jele­ként a rám gya­ko­rolt külön­le­ge­sen erős benyo­más­nak. Riverával ellen­tét­ben ő nem ábrá­zol, hanem kife­jez (kife­jezni = to express, ebből lőn az exp­resszi­o­niz­mus), tud­ni­il­lik a kép sze­rep­lői­nek fel­fo­ko­zott érzelmi vilá­gát. Riveránál min­dig vala­mi­lyen enu­me­rá­ció­ról van szó, nála egy már bekö­vet­ke­zett, vagy majd bekö­vet­ke­zendő ese­mény egyénre gya­ko­rolt erő­tel­jes hatá­sá­ról. A Me­xi­kói tör­té­ne­lem már csak ilyen, foly­ton vál­tozó és kiszá­mít­ha­tat­lan, gyak­ran erő­sza­kos és vég­le­tes (én egy nyu­godt perió­dust fogok ki a zapatista fel­ke­lők kisebb cse­te­pa­téi és a kábí­tó­szer­bá­rók mai napig tartó való­sá­gos hábo­rúja között), melyet Orozco művé­sze­té­vel, mint­egy rönt­gen­fel­vé­tel­lel, átvi­lá­gít. Látni a tör­té­ne­lem cson­to­za­tát. Reg­geli köz­ben elha­tá­ro­zom, hogy a dél­után jó részét neki szen­te­lem.

A délelőtt egy város széli hatal­mas park­ban telik, az egzo­ti­kus növé­nyek tanul­má­nyo­zá­sá­val, beté­ve­dek egy nagy­mé­retű pil­langó házba (casa de la mariposa), kicsit emlé­kez­tet a mi pál­ma­há­zunk­ra, szí­nek, for­mák kaval­kádja közé. Ha egy lepke meg­leb­benti a szár­nyát Mexikóban…

Az este a kormányzósági palota keren­gő­jé­ben ér utol, egy padon, szem­ben Hidalgo atyá­val.

39.

Guadalajara – Punta San Juan de Lima (Csen­des-óceán) Reggel megint későn ébredek, úgy lát­szik Guadalajara nem enged. Mire min­dent begyö­mö­szö­lök a bő­röndbe és kiál­lok a kocsi­val, a nap már maga­san áll. A Zócalón teszek egy tisz­te­let­kört, és meg­pró­bá­lok dél­nek for­dul­ni. De merre van dél? Elő­ször for­dul elő velem, hogy nem talá­lok ki egy város­ból, a több­sá­vos út, mint egy Möbius sza­lag, önma­gába záró­dik. Ami­kor har­mad­szor megyek el egy park mel­lett, fel­is­me­rem egy rész­le­tét, itt csa­va­rog­tam teg­nap. Fel­ál­lok a jár­dá­ra, és tanács­ta­lan­sá­gom­ban kiszál­lok a kocsi­ból. Mivel sem­mi­féle jel­ző­tábla nincs az utak fölött esé­lyem sincs, hogy meg­ta­lál­jam a he­lye­set. Meg kell kér­dezni vala­kit, nyil­ván. De senki nincs a közel­ben, rossz helyen áll­tam meg. Egy­szer csak a park széli bokor szét­nyí­lik, és egy kutyá­ját sétál­tató fickó tűnik elő. Ész­re­vesz, és rög­tön köz­li, itt nem sza­bad kocsi­val meg­áll­ni, mutatja is a táb­lát. Nem enge­dem tovább­áll­ni, segít­sé­gét kérem. Nem tud, de szí­ve­sen meg­ál­lít egy autót, a ko­csi fel­áll mel­lém, a sofőr nem ide­va­ló­si, ő a Chapala tóhoz igyek­szik, az majd­nem jó irány nekem is, de nagy kerülő len­ne. Míg beszél­ge­tünk bepar­kol mögénk egy rend­őr­au­tó, mutat­ja, hogy itt nem lehet par­kol­ni, meg akar bün­tetni min­ket. Egy per­cen belül húszan-har­min­can vesz­nek körül, lát­ják, hogy kül­földi vagyok, Magya­ror­szág­ról kell mesél­nem, a rend­őrök érdek­lődve figyel­nek, zsebre vág­ják a bün­te­tés­hez szük­sé­ges író­töm­böt. Egy Chi­ca­gó­ban dol­gozó épí­tész, csak­hogy gya­ko­rolja a nyel­vet és azt hívén, hogy americano vagyok, ango­lul kezd beszélni hoz­zám, de a töb­biek lehur­rog­ják. Nem sze­re­tik ezt a nyel­vet. Elte­lik fél­óra, a rend­őrök unják meg elő­ször, vadul csi­korgó kerek­kel elhaj­ta­nak. Újabb negyed­óra múlva már csak az épí­tésszel állunk a ko­csim mel­lett, fel­nyi­tom a cso­mag­tar­tót, és kive­szek két dobo­zos agá­vé­italt, nagyot pisszeg, ahogy kinyit­juk. Egy rövid meg­jegy­zést tesz, jó, hogy nem a rend­őrök előtt kínál­tam neki. Nem értem, csak ami­kor magamba dön­töm a tar­tal­mát. Hogy az ital fris­sítő hatása erő­tel­je­sebb legyen, a szén­sav­val való dúsí­tá­son kívül egy kis tequilát is töl­töt­tek a doboz­ba, azon­nal hatni kezd a me­leg miatt. Meg­né­zem a dobozt, apró betűk­kel sze­re­pel az alko­hol­tar­ta­lom nagy­sága (7 %) Az épí­tész vigyo­rog, aztán beülünk a ko­csi­ba, és meg­mu­tatja a helyes utat. Elma­gya­rázza a ká­osz okát: mivel a köz­pon­tot lezár­ták az autó­for­ga­lom elől, a vá­ros szé­lén kel­lett leve­zetni azt, és a sebe­sen höm­pölygő ára­dat­ban, ha rossz sávot választ az ember, foly­ton a köz­pont körül kering. Én is így kerül­tem meg több­ször a par­kot. A leg­szél­ső­ben kel­lett volna halad­nom, úgy, ahogy most mutat­ja, és nem­so­kára elnyel min­ket egy sötét alag­út, ez halad át a köz­pont, a centro historico alatt. Kiszáll az első helyen, ahol meg lehet áll­ni.

Öt perc múlva már egyedül vagyok, a tequila agresszív hatá­sá­nak, és a ter­je­del­mes késés­nek köszön­he­tően (úgy ter­vez­tem: dél­ben már az óce­án­nál leszek), kicsit gyor­sab­ban haj­tok a kel­le­té­nél, a levegő kava­rog a hátsó ülés fölött. A tá­vol­ban ala­cso­nyabb hegy­vo­nu­lat emel­ke­dik, nem­so­kára köze­lebb érek, nem kell las­sí­ta­nom, az út nagy ívben fut fel a hegy­ol­dal­ra, aztán egy hágón át megint lefe­lé. Mész­fe­hér sík­ság terül el alat­tam, az út közé­pen vezet nyíl­egye­ne­sen a kö­vet­kező hegy irá­nyá­ba. Ami­kor már lent vagyok, csak akkor érzé­ke­lem, hogy egy töl­té­sen hala­dok, pár méter magas­ság­ban a talaj felett. Mi ez? Szá­raz tónak ned­ves part­ján, jut eszem­be. Egy kiszá­radt tóme­der köze­pén szá­gul­dok, a szá­raz évszak vége felé. Nehéz elkép­zel­ni, hogy két hónap múlva itt több méte­res víz fod­ro­zó­dik a dél­utáni nap­fény­ben, és a töl­tés­ből alig lát­szik ki vala­mi. De abban biz­tos vagyok, hogy az út akkor is jár­ha­tó, mert nincs nyoma a víz pusz­tító ere­jé­nek, az asz­falt­csík töké­le­tes minő­sé­gű. Már túl vagyok a tó­me­der felén, ami­kor a kavargó szél tőlem bal­ra, vala­hon­nan a me­der szé­lé­ről fel­kapta a lazább, fino­mabb szem­csé­ket, töl­csért csi­nált belő­lük, és mint egy mini tor­ná­dó, most éppen felém tart. Fel­hú­zom az abla­kot, bekap­cso­lom a belső kering­te­tést, és felére veszem a sebes­sé­get. Két perc múlva beta­kar a fe­hér för­ge­teg, sem­mit nem látok, csak a fehér­sé­get, mintha egy lisz­tes zsák­ban halad­nék elő­re. De nem hala­dok, mert meg­áll­tam. Nem tudom, med­dig tart ez az álla­pot, fél percig?, egy per­cig, nagyon hosszú­nak tűnik. Egy­szer csak kitisz­tul a le­ve­gő, szem­ből egy apró fekete pont köze­lít, egy autó, mögötte a hegy, és közé­pen egy ala­csony hágó. Ahogy fel­ka­pasz­ko­dom rá, az út jobbra for­dul, és nem aka­rok hinni a sze­mem­nek. Az újra kizöl­dü­lő, tel­je­sen lapos lige­tes táj végé­ben, az óceán irá­nyá­ba, még meg­le­he­tő­sen messze, mintha a föld­ből nőne ki a maga négy­ezer-há­rom­száz méte­res magas­sá­gá­val, és hihe­tet­le­nül kar­csú alak­já­val ott maga­so­dik a világ fölé egy vul­kán. Meg­dör­zsö­löm a sze­mem. Ez nem lehet a Popo, az nem erre­felé van. Akkor meg? Nem veszem elő a tér­ké­pet, az út arra megy, ott fogok elha­ladni mel­let­te. Egy óra múl­va, négy óra felé a nap meg­in­dult lefe­lé, a hegy töme­ge, most már félel­me­tes mére­te­ket ölt, és ahogy elő­rébb hajo­lok, látom, hogy a teteje füs­töl. Fehér szí­nű. Vilá­gos: pipál a hegy. Fél óra múlva látom, hogy az olda­lá­ban, a csúcs­tól szá­mítva egy­har­mad magas­sá­gig tart a fe­hér folyam, a láva. Műkö­dik a hegy. Jön szem­ben velem egy autó, sze­ret­ném mutatni a sofőr­nek, hogy néz­zen hát­ra, de közöm­bös arc­cal elzúg mel­let­tem. Neki ez nem újdon­ság, nekem ez az első működő vul­ká­nom. Az út balra kanya­ro­dik, balra nagy ívben fogom elhagyni a he­gyet, de az út alig érde­kel, állan­dón a füs­tölgő tete­jét figye­lem, és szem­mel lát­ha­tóan ara­szol lefelé a lá­va, lent tel­je­sen lapos a talaj, falu­nak, tele­pü­lés­nek nyoma sincs. Ami­kor a köz­vet­le­nül a vul­kán mellé érek, már nem látom a te­te­jét, las­sí­tok és átevic­ké­lek az anyós­ülés­re, amennyire csak lehet, hogy egy utolsó pil­lan­tást ves­sek a jel­leg­ze­tes, behor­padt csúcs­ra, a füst most egye­ne­sen, vékony csík­ban, föl­felé tart.

Az első település jóval messzebb volt, las­sí­tani kel­lett, a szá­gul­dás­nak vége lett, elha­lad­tam egy nagyobb város mel­lett, és a szél már az óceán sza­gát hozta felém. Bár­me­lyik pil­la­nat­ban meg­pil­lant­ha­tom. Aztán az út elkes­ke­nye­dett, és várat­la­nul egy banán­li­get­ben talál­tam magam, ahol csak lépés­ben tud­tam halad­ni, a koc­ka­kö­vek egye­net­len­sé­gei ide-oda dobál­ták a kocsit. A szü­re­te­lők még dol­goz­tak, vit­ték a vál­lu­kon a nagy zöld für­tö­ket. Min­den átme­net nél­kül egy sűrű tró­pusi erdő­ben haladt tovább az út, mely hir­te­len szét­nyílt egy kanyar­ban, és meg­lát­tam az óceán egy darab­ká­ját, egy kicsit lej­jebb az út szint­jé­nél. Meg­néz­tem az órát, negyed hat volt. Az út jobb olda­lán házak tűn­tek fel, az egyik­nél lefé­kez­tem, mert a fel­irat meg­ál­lí­tott, két­szin­tes csa­ládi szál­loda volt, négy-öt kiadó szo­bá­val, beáll­tam a föld­szintre az osz­lo­pok közé. Lát­tam, hogy elől, arra amerre a víz van, egy lép­cső vezet lefelé az öböl part­já­ra. Akkora szél volt, hogy a partra kicsapó hul­lá­mok, folya­ma­tos zaj­füg­gönybe von­ták a par­tot. Lemen­tem a lép­csőn, egy szé­les, homo­kos öböl part­ján talál­tam magam, jobbra nem messze egy domb maga­so­dott a ten­ger felé, balra nagy ívben veze­tett egy lapo­sabb föld­nyelv felé. Később meg­néz­tem a tér­ké­pet, Punta San Juan de Limá­ban (Limai Szent János fok) vol­tam. A vul­kánt Col­imá­nak hív­ták, és csak egy elké­pesztő ten­ger­szint feletti szám jelölte a pa­pí­ron.