5. fejezet

Apám letartóztatása

1938. július 4., hétfő. Reggel föl­éb­red­tem, s még min­dig érez­tem szü­leim tes­té­nek becéző közel­sé­gét, akár­csak előző este. Aztán hir­te­len föl­fe­dez­tem, amit már nemegy­szer, hogy fel­há­bo­rító módon csorba esett a jo­gai­mon: ott feküd­tem a saját kis­ágyam­ban. Ami azt jelen­tet­te, hogy a papa hozott ide az éjsza­ka, miután elalud­tam ket­te­jük között.

A mama állt az ágyam mellett és mosoly­gott. A papa vél­he­tően már régen mun­kába ment. Józsi ott ült fekete dívá­nyun­kon, és valami folyó­irat­ban lapoz­ga­tott. Aznap nem kel­lett isko­lába men­nie, nyári szü­net volt. A ma­má­val már meg­reg­ge­liz­tek, engem a mama külön fog mege­tet­ni. Józsi enge­délyt kért a mamá­tól, hogy átme­hes­sen Kolja Zubrickijhez, a fa­fel­dol­gozó igaz­ga­tó­já­nak fiá­hoz ját­sza­ni, aki­vel egy osz­tályba járt. A mama meg­ígérte neki, hogy átme­het, de csak azután, hogy mind­ket­tőn­ket meg­für­det.

A fürdőszobában a Titán kályha dugig volt fával, még előző este rak­ták meg. Aznap a mama nagyon ügyes volt a tűz­gyúj­tás­ban, a fa az első újság­tól lángra kapott. Min­dig kíván­csian figyel­tem ezt a fo­lya­ma­tot. Fél­óra múlva a Titán kályha züm­mögni kez­dett, ahogy a víz mele­ge­dett. A mama hideg vizet eresz­tett a für­dő­kádba a forró mel­lé, a könyö­ké­vel ellen­őrizte a hő­mér­sék­le­tét, egy pil­la­nat alatt levet­kőz­te­tett, és a kádba rakott, miköz­ben folya­ma­to­san beszélt hoz­zám. Nekem per­sze a haj­mo­sás volt a leg­ször­nyűbb, arról már nem is szól­va, ha a szap­pan a sze­membe került. Han­go­san kia­bálni kezd­tem. A mama elne­vette magát, és foly­tatta a csu­ta­ko­lá­so­mat. Meg­ígér­te, ha bírom türe­lem­mel, és befo­gom a szá­mat, beül­teti mel­lém Józsit. Abban a pil­la­nat­ban elné­mul­tam, hiszen ekkora aján­dé­kért érde­mes tűr­ni.

A bátyámnak akkor már meggyökere­se­dett szo­kása volt, hogy kivár, leül a vé­cé­re, amely a für­dő­kád mel­lett állt. A mama őt is beza­varta a víz­be.

A kezemben már ott is volt a vi­lág­hírű gumi­ku­tya, amely­nek a hasán lyuk volt. Vizet szi­vattyúz­tam bele, és a víz­su­gár éppen Józsi arcába fröccsent, amint belé­pett a kád­ba.

Válaszként a bátyám rácsapott a vízre és lefröcs­költ. A mama hagy­ta, hogy egy ideig ját­szunk a víz­ben, de hama­ro­san kisze­dett a kád­ból, és törül­kö­zőt borí­tott rám. Kinéz­tem a tö­rül­köző alól, és csak bámul­tam: Józsi egye­dül szap­pa­nozta a haját.

Nagyon meleg nap volt, a mama nyitva hagyta a bejá­rati ajtót. Józsi már régen átsza­ladt a ba­rát­já­hoz. Én a pad­lón ültem, és a fa­moz­do­nyo­mat tolo­gat­tam.

Hirtelen hangosan kopogtak az ajtón, és gyors lép­tek­kel két isme­ret­len férfi lépett be a la­kás­ba. Magas szárú csiz­ma, zöld gim­nasz­tyorka volt raj­tuk szí­jak­kal meg tiszti sap­ka. A mama zavarba jött, nagyra tágult a sze­me, az arca félel­met tük­rö­zött, ami azon­nal átra­gadt rám is. Az NKVD mun­ka­tár­sai vol­tak. Ret­tegve érez­tem, hogy nagy baj zúdult a fe­jünk­re.

A két NKVD-s idegesen és éles han­gon meg­kér­dezte a ma­má­tól: „Hol van Rott Franc?” A mama még job­ban zavarba jött, az orosz sza­va­kat keres­gél­te, aztán szinte sut­togva azt felel­te: „Nem tudom. Talán… talán a mun­ka­he­lyén.” A két hívat­lan ven­dég abban a pil­la­nat­ban sar­kon for­dult, és már ott sem vol­tak. Egy pil­la­na­tig némán mered­tünk egy­másra az anyám­mal. Abban a pil­la­nat­ban ért véget a gye­rek­ko­rom.

Regina felnyögött a borzalom­tól. Fel­ka­pott az ölé­be, és be sem zárta a lakást, csak futott sír­va, amíg oda nem ért a kom­bi­nát bejá­ra­tá­hoz, amely csak száz méter­re, vagy alig vala­mi­vel többre volt a házunk­tól. Meg­ri­adt anya futott pufók, három­éves kis­gyer­me­ké­vel az ölé­ben. Ször­nyű és feled­he­tet­len volt.

A kapun már kezdtek szállingózni a mun­ká­sok kife­lé, ami­kor hosszú duda­szó hal­lat­szott, jelez­ve, hogy vége a műszak­nak. Dél­után négy óra volt. A ka­pun kiáradó tömeg­ben meg­je­lent apám is a barna kord­bár­sony zakó­já­ban, amit azon­nal ész­re­vet­tünk, és oda­ro­han­tunk hoz­zá. Ő is ész­re­vett min­ket, meg­örült, és elin­dult felénk.

Isten segítsen, hogy folytatni tud­jam! Abban a pil­la­nat­ban oda­ron­tott apám­hoz az a két fér­fi, akik éppen az imént jár­tak nálunk. Ami­kor a ma­má­val nagy izga­tot­tan oda­ér­tünk a kapu­hoz, nem vet­tük ész­re, hogy ott állt mel­let­tünk egy zöld, vas­ta­gon por­ral lepett, nyi­tott, más­fél ton­nás teher­au­tó, a hí­res szov­jet Polutorka. A te­her­autó mögül került elő az a két fér­fi. A vo­lán­nál ott ült a so­főr, hátul még egy katona állt, pus­ká­val a kezé­ben.

Apám még nem ért oda hozzánk, ami­kor a két férfi karon ragad­ta, és lök­dösni kezd­ték a teher­autó felé. Apám egy pil­la­natra ellen­állt, meg­pró­bált kisza­ba­dul­ni. Abban a perc­ben egy har­ma­dik férfi ugrott oda vala­hon­nan, és hátul­ról fejbe vág­ta. Apám elesett, a másik három fel­kapta a föld­ről, és fel­dob­ták a teher­au­tó­ra, ahol az egyik pus­kás azon­nal neki­esett. Fel­bő­gött az autó motor­ja.

–  Mit csinálnak? Hát velem mi lesz? – kia­bálta han­go­san és magya­rul az elször­nyedt Regi­na. – Akkor őt is vigyék maguk­kal! – kiál­tott, és fel­do­bott a te­her­au­tó­ra, az apám mel­lé. Őrjöngve ordí­tot­tam a ret­te­gés­től és elke­se­re­dés­től. Az egyik NKVD-s kemé­nyen karon raga­dott, kiló­ga­tott a te­her­au­tó­ból, és oda­ha­jí­tott az anyám­nak. A te­her­autó egy pil­la­nat alatt elin­dult, és már el is tűnt a kanyar­ban. Soha többé nem lát­tuk apá­mat.

Hát még, ami hátravolt! Anyám még min­dig sír­va, engem az ölé­ben tart­va, las­san vissza­ván­szor­gott velem, belé­pett a lép­cső­há­zunk­ba. És mi várt ott ben­nün­ket? A la­kás­aj­tónk zár­va, és lepe­csé­telve egy zsi­nó­ron füg­gő, szé­les viasz­pe­csét­tel. Vala­ki­nek még arra is volt ide­je, hogy ezzel is végez­zen. Többé nem lép­het­tünk be a lakás­ba. Az ajtó elé szé­ket állí­tot­tak. Egy szé­ket. A kar­ján ott volt a tö­rül­kö­zőm, amely még min­dig nyir­kos volt a für­dés után. Semmi más.

Lassan besötétedett. Anyám ott ült a szé­ken, én az ölé­ben. A mama sírt félel­mé­ben és elke­se­re­dé­sé­ben. Józsi némán állt mel­let­tünk, neki nem volt mire leül­ni. És egy­ál­ta­lán nem volt hová men­nünk. Nem volt egyet­len roko­nunk sem. Ott ültünk a laká­sunk ablaka alatt, a ház­nak a bejá­rat­tal szem­közti olda­lán, néhány ala­csony bokor köze­lé­ben. A mama szinte abba sem hagyta a sí­rást. Egyet­len lélek sem lépett oda hoz­zánk azon az éjsza­kán.

Ez már a sztálini terror meg­szi­lár­dult idő­szaka volt, ami­kor az álta­lá­nos ret­te­gés miatt az embe­rek azon­nal meg­sza­kí­tot­tak min­den kap­cso­la­tot azzal, aki a soron követ­kező „nép ellen­sé­ge” lett.

Az éjszaka hűvös volt. Reginán még rajta volt a kö­tény, amit reg­gel maga elé kötött, ami­kor a für­de­té­sünk­höz látott. Az éjszaka folya­mán néhány­szor a má­sik tér­dére ültette Józsi­kát, hogy a bátyám is pihen­jen egy kicsit.

Hosszú évek teltek el azóta, s én gyak­ran elgon­dol­ko­dom azon, vajon milyen hatás­sal volt az a bobrujszki éjszaka a pszi­chi­ku­munk­ra. Három­éves vol­tam, a ko­rom némi­leg meg­vé­dett. De Józsi már kilenc­éves volt, fáj­dal­ma­san átérez­te, miért sír, a kilá­tás­ta­lan­ság­tól elke­se­re­det­ten, az anyánk. Józsi mind­örökre halk, elgon­dol­kodó és hatá­ro­zat­lan ember lett, amit saj­nos, a gye­re­kei is örö­köl­tek.

Valamikor dél körül egy öregember, a zsidó Zelgyin (még talál­ko­zol ezzel a név­vel, Olva­sóm!), aki egy utcá­ban lakott velünk, oda­me­rész­ke­dett hoz­zánk. A háza szem­közt volt a „vö­rös ház"-zal. Az utcánk neve egyéb­ként Lenin utca volt. Az öreg jid­di­sül szólt a mamá­hoz, a mama néme­tül vála­szolt. Zelgyin átvitt min­ket a háza mel­letti istál­ló­ba, amely­ben a for­ra­da­lom előtt tehe­ne­ket tar­tot­tak. Hozott valami ételt is. Az öreg Zelgyin istál­ló­já­ban, a töre­de­zett szalma mara­dé­kán töl­töt­tük a má­so­dik éjsza­kát azt köve­tő­en, hogy fene­kes­tül fel­for­dult a csa­lád éle­te.

Az NKVD engedélyt adott rá, hogy vissza­tér­jünk a la­ká­sunk­ba, miután óri­ási fel­for­du­lást okoz­va, ház­ku­ta­tást tar­tot­tak ben­ne. Leg­alább vala­mit találni akar­tak, ami­vel bizo­nyí­tani lehet, hogy Franc Rott, „a nép ellen­sé­ge” és a csa­ládja „kém és szov­jet­el­le­nes tevé­keny­sé­get” foly­ta­tott. Nem tudom, hány ember végezte a ház­ku­ta­tást, és hogy beszél­tek-e ide­gen nyel­ve­ket, de a lakást tel­je­sen fel­for­gat­ták.

Gondolom, az NKVD-sek legnagyobb zsák­má­nya az a szo­ro­san lera­gasz­tott borí­ték volt, ame­lyen gép­írás­sal ez állt: „Csak Józsi lako­dal­má­nak a nap­ján sza­bad fel­bon­tani és elol­vas­ni.”

Hosszú évek múltán éppen nemrégi­ben olvas­tam el, mi van a bo­rí­ték­ban, amely per­sze már nem volt lera­gaszt­va, ahogy a szö­ve­get sem olvas­ták fel Józsi lako­dal­mán. Apám 1929-ben ragasz­totta le ezt a bo­rí­té­kot. Négy sűrűn tele­gé­pelt olda­lon mesélte el, a rá jel­lemző csön­des humor­ral, milyen is volt egy napja kis első­szü­lött­jé­nek, aki akkor fél­éves volt.

Tovább követték egymást az esemé­nyek. A fa­fel­dol­gozó enge­dé­lyez­te, hogy kis ideig még a „vö­rös ház"-ban marad­junk, amíg nem talál­nak nekünk valami fel­sza­ba­duló lakó­he­lyet. A ma­mát fel­vet­ték dol­goz­ni. Így kez­dő­dött meg sok­éves mun­kás­pá­lya­fu­tá­sa, amely­nek során „a szo­ci­a­liz­must épí­tet­te”. Segéd­mun­kás volt, desz­kát rako­dott ugyan­azon a tele­pen, ahol az apám dol­go­zott. Elkép­zel­he­tet­le­nül nehéz fizi­kai munka volt (tel­je­sít­mény­bér­ben fizet­ték), ame­lyet két asszony pár­ban vég­zett. Ki kel­lett válasz­ta­niuk a kellő hosszú­ságú és minő­ségű desz­kát a mág­lyák­ból, kéz­zel leemel­ni, oda­vinni és berakni a pő­re­ko­csi­ba.

Próbáld meg elképzelni, Olvasóm, miféle gon­do­la­tok és félel­mek mar­can­gol­hat­ták Reg­inát, ami­kor egy nehéz mun­ká­val eltöl­tött nap után, miután vég­zett min­den ház­tar­tási teen­dő­vel, és lefek­tette a gye­re­ke­it, késő este magára maradt: „Egye­dül vagyok, és dol­gozni kell, hogy meg­él­jünk. A gye­re­kek eddig még soha nem marad­tak magukra egész nap. A ke­zem nagyon fáj, az ujjam sajog a szál­kák­tól. Mi lesz, ha még­sem bírom? Mi lesz Feri­vel? Hol van? Hol? Kitől kér­jek segít­sé­get? Iste­nem, mi lesz velünk?”

De volt valami, ami azokban a na­pok­ban még bor­zasz­tób­ban érin­tette Reg­inát. Néhány nap múlva valaki meg­súgta neki, hogy a hoz­zá­tar­to­zók cso­ma­got vihet­nek a le­tar­tóz­ta­tott embe­rek­nek. Feren­cet, ahogy a többi letar­tóz­ta­tot­tat is, körül­be­lül egy hóna­pig a bobrujszki bör­tön­ben tar­tot­ták fog­va. Regina min­den áldott reg­gel, munka előtt elsza­ladt a városi bör­tönbe azzal a kis étel­lel, amit ott­hon össze­sze­dett, sokáig beszél­ge­tett a nagy tömeg­ben, amely­ben fele­sé­gek, anyák, gyer­me­kek pró­bál­ták beadni az őrség kis abla­kán a hoz­zá­tar­to­zó­ik­nak hozott cso­ma­got, akik a magas bör­tön­fal mögött síny­lőd­tek. És semmi mód nem volt rá, hogy lás­sák őket, vagy meg­tud­ják, hogy van­nak.

Egyszer csak azt mondták Reginának: „Rott? Töb­bet ne hozz!” –, és min­den­ki­nek ezt mond­ták. Az őrök maguk sem tud­tak töb­bet iga­zá­ból vagy csak ennyit volt sza­bad mon­da­ni­uk. Az asszo­nyok könnyes szem­mel hagy­ták ott az őrség kis abla­kát. Tehe­tet­le­nül csak talál­gatni tud­tak: „Ta­lán már nin­cse­nek is élet­ben. Vagy talán elvit­ték őket a vá­ros­ból.” így „sza­ba­dult meg” Regina a reg­geli sza­lad­gá­lás­tól.

Majdnem tíz év múlva sikerült csak meg­tud­nunk rész­le­te­seb­ben, hogyan töl­tötte azo­kat a na­po­kat Ferenc 1938 júli­u­sá­ban a bobrujszki bör­tön­ben.

1950 nyarán a távoli kolimai láger­ből egész­ségi okból – heveny tuber­ku­ló­zis – sza­ba­don enged­ték (hogy ott­hon hal­jon meg) Beljavszkijt, aki bobrujszki volt, s az­előtt a fafel­dol­go­zó­ban dol­go­zott. Ferenc a bör­tön­ben ismer­ke­dett meg vele. Apám nagy titok­tar­tás mel­lett meg­kérte Beljavszkijt, hogy mondja el nekünk a követ­ke­ző­ket: rög­tön azután, hogy az NKVD letar­tóz­tat­ta, azt köve­tel­ték tőle, írjon alá egy rövid nyi­lat­ko­za­tot, beis­me­rést arról, hogy „el­len­ség és kár­te­vő”. Ezt egy­ér­tel­műen vissza­uta­sí­tot­ta. Majd min­den­nap meg­ver­ték, de nem adta fel. Akkor rava­szabb mód­szer­rel pró­bál­koz­tak: a jobb kezébe ceru­zát nyom­tak, a bal keze ujját pedig a sa­rok­vas mellé helyez­ték, és kezd­ték rácsukni az ajtót, hogy össze­tör­jék. Ferenc nem bírta el ezt a fáj­dal­mat, és alá­írta a be­is­me­rést. Más­nap elvit­ték a bobrujszki bör­tön­ből.

Szörnyű szavak, szörnyű események! Sok ezer köny­vet írtak és tanúk val­lot­tak a lenini–sztálini ter­ror­ról, sok mil­lió áldo­zata sor­sá­ról. Ezért nehéz ehhez bár­mit hoz­zá­ten­ni. Én viszont, aki már több mint har­minc éve élek a sza­bad világ­ban, még egyre hal­lom ugyan­azt a naiv és őszinte kér­dést: „De hát még­is, miért tar­tóz­tat­ták le őket?”

Az olvasóimnak, akik nyugaton nőt­tek fel, a gon­dol­ko­dási és szó­lás­sza­bad­ság körül­mé­nyei között, ahol tisz­te­lik a tör­vényt és az igaz­sá­gos­sá­got, nehéz meg­ér­te­ni, hogyan tör­tén­he­tett meg az, ami az apám­mal és sok mil­lió, töké­le­te­sen ártat­lan áldo­zat­tal meg­tör­tént.

Ősidők óta ismert az elképzelés, hogy elve­gyünk attól, aki­nek sok van, és elosszuk a töb­biek között. Karl Marx, akit a kapi­ta­lista Engels támo­ga­tott anya­gi­lag, az egész embe­ri­ségre alkal­mazva fej­lesz­tette ezt elmé­let­té. De az elmé­le­té­ben egyet­len szó sem utal arra, hogy az éle­té­től is meg­fosszák azt, aki­től elve­szik, amije van, vagyis hogy bárki más ren­del­kez­zék a töb­biek sor­sá­val. Ezt az elmé­le­tet ügye­sen és kegyet­le­nül fel­hasz­nál­ták bűn­tet­teik során a Maó­hoz, Polpothoz, Kim Ir-Szenhez hasonló sötét agyú gaz­fic­kók. Na, meg Hit­ler is a maga nem­zeti szo­ci­a­liz­mu­sá­ban, amellyel aztán tel­jes csődbe dön­tötte Európa egyik leg­gaz­da­gabb orszá­gát.

Szörnyűséges tragédia történt a vi­lág egyik leg­na­gyobb orszá­gá­ban: Oro­szor­szág­ban hata­lomra kerül­tek a bol­se­vi­kok. Ha nem elemi csa­pás­ról van szó, min­den tra­gé­dia ere­dője az, hogy a kör­nye­zet közöm­bös a tör­tén­tek iránt. Az egy­ked­vűek veszé­lye­sek, meg kell sza­ba­dulni tőlük.

A gazdag, gyorsan és sikeresen ipa­ro­sodó Orosz­or­szág, amely béké­sen sza­ba­dult meg a job­bágy­rend­szer­től, külö­nö­sebb harc nél­kül került a bol­se­vi­kok kezé­be. Az orosz értel­mi­ség, a nem­zet esze alá­be­csülte a veszélyt, nem föl­té­te­lez­te, hogy a vi­lág­há­bo­rúba sod­ró­dott nagy ország a tel­jes anar­chia felé rohan, és hogy a marxi ide­o­ló­gia köpe­nye alatt írás­tu­dat­lan, vad és mohó embe­rek ragad­ták maguk­hoz a hatal­mat. Nehéz meg­mon­da­ni, mennyire őszin­tén pró­bál­ták meg a bol­se­vi­kok fel­épí­teni a min­den­kire kiter­jedő egyen­lő­ség utó­piá­ját, és hogy egy­ál­ta­lán, el tud­ták-e kép­zel­ni, ha csak a tá­voli jövő­ben is, vol­ta­kép­pen mi is az.

Miután a bolsevikok átvették a hatal­mat Oro­szor­szág­ban, min­den ener­giá­ju­kat, az ország egész gaz­dag­sá­gát arra áldoz­ták, hogy meg­tart­sák, meg­őriz­zék a ha­tal­mu­kat. Ebből szü­le­tett meg az álta­lá­nos ter­ror, amely­nek során elnyom­ták és meg­sem­mi­sí­tet­ték nem csak a való­ban léte­ző, de még a le­het­sé­ges más­ként gon­dol­ko­dást és a lehet­sé­ges ellen­ál­lást is. Lenin kezdte meg a sort. Sztá­lint, aki hihe­tet­len ravasz­ság­gal és tol­vaj hit­sze­gés­sel ragadta magá­hoz a hatal­mat, éjjel-nap­pal csak az fog­lal­koz­tat­ta, hogyan ter­jeszt­heti ki min­den egyes emberre dik­tá­tori hatal­mát. Neki aztán édes mind­egy volt, hogy a leg­szű­kebb kör­nye­ze­té­ből aznap éppen melyik baj­tár­sát ítéli meg­sem­mi­sí­tés­re. Csak hadd pusz­tul­ja­nak bele mind­annyian a ret­te­gés­be. Régi tol­vaj­mód­szer: „A have­ro­kat üsd, hogy mások fél­je­nek.”

A Sztálin körüli „kamarilla” gyor­san fel­fogta a ve­zér játék­sza­bá­lya­it, és min­den­kép­pen ki akarta szol­gál­ni, tehát kike­res­gél­ték a maguk „el­len­ség-je­lölt­jeit a sa­ját körük­ben, és segí­tet­tek abban is, hogy hala­dék­ta­la­nul elpusz­tít­sák őket. Ebben a fel­ál­lás­ban a részt­ve­vők, a „csisztka”, tehát a tisz­to­ga­tás tanúi és vég­re­haj­tói a csú­cson sem marad­hat­tak sokáig élet­ben. Kezd­tek „túl sokat tud­ni”, ezért aztán pusz­tul­niuk kel­lett. Az egész nagyon hason­lí­tott arra, ami egy bolon­dok­há­zá­ban tör­té­nik: elural­ko­dott az őrü­let. Talán az álta­lá­nos vak­ság­nak köszön­he­tő, hogy Bernard Shaw és a hozzá hasonló nyu­gati libe­rá­li­sok dicsér­ték és őszin­tén lel­ke­sed­tek a Szov­jet­unió­ért. A vi­lág ugyanis még nem ismert ilyet, nem volt képes elhin­ni, hogy ilyen esz­te­le­nül véres lét az alapja egy állam poli­ti­ká­já­nak.

A bolsevikokra igazi meglepetésként hatott, ami­kor fel­tá­rult előt­tük az igaz­ság, hogy Orosz­or­szág pro­le­ta­riá­tusa önként nem áldozza az ere­jét a mun­ká­ra, ha csak meg nem fize­tik, ahogy illik. „A mun­kás nem fog önként dol­gozni a Gazdára3, ha csak meg nem vessző­zik.” Hát, nem kel­lett sokáig várni a vessző­re. Pil­la­na­tok alatt lett elég letar­tóz­ta­tott, akik bör­tön helyett mun­ka­tá­bor­okba kerül­tek, ahol kímé­let­len rend ural­ko­dott: aki nem dol­go­zik, ne is egyék! Nincs semmi más magya­rá­zata a sztá­lini meg­tor­lá­sok­nak. Egyet­len ember sem volt a „nép ellen­sé­ge”, egyet­len­egy sem volt „kár­te­vő”. Az orszá­got tehát magá­val ragadta a part­ta­lan ret­te­gés és őrü­let. Nor­má­lis ember ezt meg nem ért­he­ti.

Képzeljen ki-ki maga elé egy abszurd, vég­ze­tes lán­co­la­tot: pél­dául Vityebszk városa jelen­tette a be­lo­rusz NKVD-nek Minszk­ben, hogy az elmúlt hónap­ban „ár­tal­mat­la­ní­tott ötven nép ellen­sé­gét”. Gomel városa azt jelen­ti, hogy náluk hat­va­nat tar­tóz­tat­tak le. Mogiljov sietve jelen­tette a köz­pont­nak, hogy már a nép har­minc ellen­sé­gét fog­ták le, és nem is gya­nít­ja, hogy ez a szám, a töb­bi­vel össze­ha­son­lítva kicsi. Minszk­ben a köz­tár­sa­sági NKVD veze­tő­jé­nek tehát muszáj volt arra „gya­na­kod­nia”, hogy Mogiljovban valami nem stim­mel. Vagy az „éber­ség” nem meg­fe­lelő szín­vo­na­lú, vagy a mogiljovi NKVD veze­tő­sé­gébe „el­len­ség” fura­ko­dott be. Tehát bizott­sá­got meneszt Minszk­ből Mogiljovba, hogy tisz­tázza a hely­ze­tet. Bobrujszkban is hal­lot­tak valami plety­kát, mi tör­té­nik Mogiljovban, és mivel fél­tet­ték a bő­rü­ket, olyan „éber­sé­gi” akci­óba kezd­tek, hogy nagyon hamar jelent­het­ték, misze­rint Bobrujszkban a nép száz ellen­sé­gét fog­ták le.

Minden városban az NKVD-seket így kész­tet­ték arra, hogy a le­hető leg­több embert letar­tóz­tas­sák, a szó szo­ros értel­mé­ben elkap­ják, össze­ver­jék és elér­jék, hogy „vall­jon” (tehát önma­gát rágal­mazza), elítél­jék, aztán jelent­sék a ve­ze­tő­ség­nek. Meg akar­tak felelni a veze­tők­nek, és ret­teg­tek attól, hogy a sze­ren­csét­le­nek sor­sára jut­nak. Már sokat írtak arról, milyen vad és kegyet­len volt a kín­zás abban a kor­szak­ban, maguk az áldo­za­tok mesél­tek róla, akik vol­tak olyan sze­ren­csé­sek, és élet­ben marad­tak

Azonnal eluralkodott a kegyet­len­ség, mihelyt lerom­bol­ták a csa­lád, a val­lás, és az elemi emberi erkölcs pil­lé­re­it. Azok­ban a ször­nyű évek­ben a Lubjankán4 nagy­já­ból negy­ven embert lőt­tek agyon éjsza­kán­ként. Fér­jet kínoz­tak a fele­sége szeme lát­tá­ra, szü­lő­ket a gyer­me­keik előtt, asszo­nyo­kat hasí­tot­tak ketté úgy, hogy a kín­zó­kam­rá­ban vékony drótra ültet­ték őket.

A nép hőse Pavlik Morozov lett (1918–1932), aki saját apját jelen­tette föl a ha­tó­sá­gok­nak, ami­ért kenye­ret rej­tett el a csa­lád­nak.

Molotov pedig, Sztálin fegyvertár­sa, szó nél­kül ott ült a ta­nács­ko­zá­sok ide­jén a vezér mel­lett, ami­kor a fe­le­sége már több mint egy hónapja bör­tön­ben volt.

Ami pedig a saját családomat ille­ti, az apám letar­tóz­ta­tása után Regi­na, har­minc­nyolc éves anyám a Szov­jet­unió­ban maradt két kis­korú gyer­me­ké­vel, és remé­nye sem volt arra, hogy bárki segít­sen raj­ta. Ráadá­sul nem tudott oro­szul. Apá­mat pedig, Rott Feren­cet, a har­minc­ki­lenc éves kül­földi szak­em­bert bíró­sági íté­let és nyo­mo­zás nél­kül tíz­évi bör­tön­bün­te­tésre ítél­ték, és elin­dí­tot­ták az egyik kolimai tábor felé csak azért, mert rossz­kor rossz helyen volt.

Jegyzetek

 3 Sztálin beceneve volt.

 4 Az NKVD központi bör­töne volt ott, Moszk­vá­ban.