Pósa Zoltán

Református hipsterfohászok

1.
Purgatórium

(A köztes lét vaksága)

Magukra hagyottan zokognak
Egy világ omlik össze bennük
Létük tisztítótűz, újjászületésük
A pokol tornáca, tegnap tövig lobbant
Szerelmünkön a föld, megsemmisül minden
Szeretetbe torkolló gyilkos szerelmen
Kívül, ez a hitem
Elnyomta a tegnap apokalipszisát
Purgatóriumi tisztító hevénél
Üdvözültnek hittem egybeforró testünk
Felszabadult kéjben reszkető ritmusát
Láttam a hasznosság asztalra görnyedő
Hajszoló kínokban elfojtott mosolyát
A felszabadult kéj elől menekülő
Kutató ön-csalók átszellemült agyát
Látták szerelmünket, „mi is voltunk egykor
Ilyen állapotban” nem szabad tudniuk
Hogy ma is ilyenek lennének szívesen
Ha tudatuk alá türemkedik néha
A gondolat aljas
Szokásokba fojtják
Ma már nem téphetik
Le a pofájukról
A rásorvadt lárvát
A gondolat úgyis
Rögeszmévé torzul
Ötlet-csókok felé
Cuppogó ajkukon
Olykor mindahányan ráérzünk a percre
Melyben fölvillanhat a létünk értelme
S fárosszá lobbanunk, ilyenkor előlünk
Jótékony szemfedő takarja a világ
Felesleges részét, de föllángolásunk
Tüzében szalonnát sütnek a többiek, így újabb
Szentségtörést halmoznak a régi bűnökre
A lélek nélküli kutató és az érzékeit
Rejtegető lemond
Ős-tisztaságáról
Egy olyan egységre hivatkozva, melyet
Nem láthat meg soha

2.
A megvilágosodás fényösvényén

Csak előttünk tűnik föl egy pillanatra
Önmeghatározó hitünk fényösvényén
Mindennél áthatóbb szerelmünk tüzében
S ezt a pillanatot tükrözi termékeny
Mazochista kínban az alkotó arca
Fájdalmas mimika visszhangozza belső
Fantomok körtáncát, s ilyenkor
Hinned kell a földben, pedig csak
Magadat láttad meg végre meztelenül
Meztelenségemen, a magányos percben
Újra feléd csendül a szerelem hívó
Szava, rád borítja hitünk védőfátylát
Akit szánalommal szeretnek, az végképp
Nincs egyedül, mindig
Veled vagyunk tépett, ronda emberiség
Szeretetünk újra-újra hosszabbítja
Napi kínjaidat, melyekhez oly görcsös
Ragaszkodás görcsöl
Pedig gyűlöletes az arcok tengere
Csak torzképeinket tudja megmutatni

3.
A vakok védelmében

Miért nem tudjuk ma
A meztelen testre
A szeretkezésre
Vágyó gondolatok
Kínját eltemetni
Miért etetjük ma
Az agyvelő mélyén
Élősködő tumort
Kéjsóvárságunkat
Egyre kövérebbé
Mit ad
Cserébe elrabolt
Piciny játékokért
Melyek nem okozzák
Már nekünk a régi örömöt
Miért kell
Medúzakarokkal
Egyre nagyobb földet fölmarkolnunk
Miért
A néhány kizsigerelt
Önálló létre szült
Gondolatnak kínja
Miért kell keresnünk mindig a nyugalmat
Miért keressük ma az új gyilkos mozgást
A boldogság boldog lenne nélkülük is
A szerénység szerény lenne nélkülük is
Nem röhögnénk durván, közhelyek bélyegét
Sütve jól kipróbált
Megoldásokra, nem
Köpnénk le az arany
Borjút csupán azért
mert elérhetetlen számunkra. Nem űznénk
Újabb csapásokat, ám de
Ha a régieket nem felejtenénk el
Visszasüllyednénk a legokosabb, s nagyon
Megtagadott ősünk meleg locspocsába
Öntudatlanul, de…

4.
Értelmetlen idill

Miért éljünk boldog, tudatlan és buta
Önkívületben, a rajtunk kívül eső
Világok csábjának nincs értelme, mikor
Evilági létünk mocsarában fürdünk
Az ösztönök mocskos
Poklából feltörő
Világégést váró
Hajlamokat pedig
Nem fedné el a bűn
-Csírát megtagadó szerelem, a földön
Felhalmozott szégyen
Halmaiban senki
Nem vájkálna, nincsen
Szépség sem nélkülünk
És hogyan nyújthatnánk baráti kézfogás
Felé érzékiség nélkül mozdulatlan
Patáinkat,
Hogyan
Viselném el néha az öntudat végső
Szikráit ha minden
Nőstényre egyformán
Jelezne gunyoros testem ős-szignálja
Hogyan kiáltanám a profán mindenség
Profán dalait túl szerelem dalával

5.
Emlékezzünk inkább…

Ne nevezz értelem nélkülinek semmit
Hiszen szembeköpöd
Értelmetlen léted és a szépség
Időtlen bálványát helyezed a halál vigyorával szembe
S megszelídíted, mert
Szüleményeinken érezzük hatalmát
S hiába vicsorog
Felénk a magános
Éjek csókjaival
Harapásaiból
Stigmát varázsolva
Istenhez kiáltunk

Ha a szerelemnek
Korbácsütéseit
Kellene felednünk
Emlékezzünk inkább minden fájdalomra