Vámos György (hang)

Hőség

(tükrös délibáb)

Eloldódik,
s fölkering az égig minden.

Bankó-birtok,
fillér-tanyácska.
Csont-perselyként
csörren a kaszárnya.
Ott repül az ispotály,
a halál vas-trezorja,
zörgő, száraz részvényeit
a hold túlfelére szórja.

Fölfénylenek a krajcáros gondok,
az éhség, a szomjúság
nyűtt kabátján a gombok.

Vasbotos, karszalagos szellő,
– parázs-mag kell neki,
azt lesi!

megteszi! –,

s a falánk láng gyorsan felnő.

Kalimpálva,
ökörcsorda szállna,
riadtan rázva
az ócska pléhkolompot,
s hogy ne legyen csak úgy magába',
a kiszikkadt, hórihorgas gémeskút árnya,
– vödre föl-le járva,

a semmit cibálva –

játssza a bolondot!

Fölfut az út a légbe,
s mintha ott lenne végre vége,
– hogy magát a tükrös létezésbe' nézze,
szakadatlan ott jár,
nyögve, kínlódva, poroszkál
a „majd csak lesz” és árnya a „volt már”.

Tekergő, piros vonat
száz lábbal tapod a szélre,
– si-et-ni kell,

mi most fo-gan, most mú-lik el

cél-ját mind el-ér-je!

Csöpp falvak,
mint feldobott kövek
a felhők közt ütődnek halomba,
s bennük a lomha
„nincs időben”
kristállyá vált tömeg.
– Vasárnapi ruhában,

levett kalappal,

fénylő cipőben. –

(Se nem ostobák, se nem hősök.)

Kiket csak az ősök
agyaggá omlott nyögése marasztalt,

kötött.

– Mint a durva tréfából fellökött

falu bolondja,

ki zuhantában is csak mondja,

mondja,

mondja…

Úgy vádolnak ők,
– csukott szájjal is –
dobognak, mint az égre hányt kavics.
Szemük smaragd,
tenyerük gyémánt,
haragvásuk, átkuk fekete kőszén.

(Az elrohadt hegedűszó a tőkén,
a ki nem fejt tej cseppje az üvöltés tőgyén,
a leölt csordák, kondák
legelőin a gyom-anakondák,
a búzaföld helyett beérett,
szuronyra tűzött kenyérjegy!)

A város is ott lebeg.
A hatalmas házak,
– összebújva, mint a birkanyájak –,
tolongva, lökdösődve szállnak.
A gyárak dohogva kerengnek.
Mit gyomruk eddig kiontott,
felszippantják a sok dolgot,

fölös koloncot,

ólmot,

s kiköpik a fellegeknek.

A füst, a por, a korom,
mint kévébe kötött pára,
belefordul a nagy gépbe,

lüktetésbe,

a vér áramába,

s kicséplődik a tüdővész,
a köhögés piros magja a szájra.

Eloldódik
s fölkering az égig minden.

– Hiába.
Nem lesz eső!
Garasoskodik az Isten!