Farkas Judit

A legyőzhetetlen Anteusz

Pósa Zoltán József Attila díjas író­val beszél­get Far­kas Judit

Pósa Zoltán József Attila-díjas, Péterfi Vil­mos élet­mű­dí­jas, a Ma­gyar Érdem­rend Tiszti kereszt­jé­vel kitün­te­tett író, költő, iro­da­lom­tör­té­nész 65. szü­le­tés­nap­ját 2013. novem­ber 14-én, este hat­kor az Egy az Isten című 24 (vers)kötetének bemu­ta­tá­sá­val köszönti a Magyar Író­szö­vet­ség töb­bek között Jókai Anna, Kabdebó Lóránt, Oberfrank Pál, Kele­men Erzsé­bet, Cson­tos János, Szentmártoni János, Papp-Für János, Deme­ter József köz­re­mű­kö­dé­sé­vel. Az ünne­pelt hisz abban, hogy emel­kedő nem­zet vagyunk… Négy évti­ze­den át örö­kös nagy ígé­ret­nek, örök egy­kö­te­tes­nek, az iro­da­lom peri­fé­riá­ján meg­re­kedt kal­ló­dó, éppen hogy nem „tit­kos zse­ni­nek” tűnt. Aztán a rend­szer­vál­to­zás meg­hozta Pósa Zol­tán szá­mára élet­pá­lyá­já­nak föl­íve­lé­sét. Mára huszon­négy önálló kötet, szinte ugyan­annyi ran­gos díj, mint­egy négy­ezer cikk, esszé, tanul­mány bir­to­ko­sa­ként vált a magyar szép­iro­da­lom, az iro­da­lom­tör­té­net és a ma­gyar újság­írás meg­ke­rül­he­tet­len alak­já­vá. Azóta már sokan kije­len­tet­ték, pél­dául Jókai Anna, Her­nádi Gyu­la, Gyurkovics Tibor, Cson­tos János, Kabdebó Lóránt, Kul­csár Szabó Ernő, hogy a leg­je­len­tő­sebb magyar írók közé tar­to­zik. Erről tanús­ko­dik a Pósa Zol­tán breviáriuma című két kiadás­ban is meg­je­lent kötet szá­mos róla szóló írá­sa. Sebeők János Pósa hat­va­na­dik szü­le­tés­nap­ján azt írta a Magyar Nemzetben, hogy a nem­zeti iro­da­lom három élő ikonja Csoóri Sán­dor, Jókai Anna és Pósa Zol­tán. Sze­relmi házas­ság­ban él 1975 óta fele­sé­gé­vel, múzsá­já­val, Barna Már­tá­val a Debrecen–Budapest–Balatonföldvár ten­gely­vo­na­lát követ­ve. Mivel az év egy­har­ma­dát Somogy­ban, Balatonföldváron töl­ti, nem volt nehéz össze­hozni vele a ta­lál­ko­zót szer­kesz­tő­sé­günk­ben, hiszen a kez­de­tek­től hűsé­ges szer­zője a Búvópataknak.

– „A szülőház közelsége megtisz­títja lel­kem / Zsi­ge­reim áthe­vül­nek meg­if­jul a tes­tem / Bár most ide­ge­nek lak­ják, de már a lát­vány­tól / Piros tete­jé­től, hófe­hér falá­tól / Szem­ből rámköszönő Nagy­temp­lom tor­nyá­tól. / Föl­tá­mad ben­nem a gyer­mek­kor élmé­nye / Sod­rá­tól friss vért nyer éltem vér­edé­nye” – írja az Anteusz című ver­sé­ben. Milyen volt az a világ, ame­lyet gyer­mek­ko­rá­ban érzékelt?

– A görög mitológiai titán Anteusz (Antaiosz), Gaia föld­anya fia gya­kor­la­ti­lag hal­ha­tat­lan volt, mert hiába ölték meg, a föld érin­té­sé­től föl­tá­madt. Hérak­lész (Her­ku­les), a világ leg­erő­sebb embere is csak úgy tudta legyőz­ni, hogy a ma­gasba emel­te. Anteuszt ebben a ver­sem­ben a ki­seb­bik haza aurá­já­tól lélek­ben és test­ben meg­újuló költő meta­fo­rá­jává emel­tem, abban a remény­ben, hogy én a le­győz­he­tet­len Anteuszok közé tar­to­zom. E jel­kép az újkor­ban reve­lá­ció­ere­jű, hiszen a het­ve­nes évek óta az embe­rek nagy több­sé­gét elsza­kí­totta szű­kebb pát­riá­já­tól, vagy leg­alábbis szü­lő­há­zá­tól a kény­szerű mig­rá­ció Her­ku­le­se. Nekem pedig – az 1948-ban, a min­den korábbi dik­ta­tú­rá­nál ször­nyűbb és gyil­ko­sabb állam­szo­ci­a­liz­mus első tel­jes évé­ben szü­le­tett, az ötve­nes évek kom­mu­nista ter­ror­ját és az 1956-os for­ra­dal­mat kicsiny gyer­mek­ként, a ke­gyet­len meg­tor­lást ser­dü­lő­ként, a hamis és hazug álkon­szo­li­dá­ci­ót, a hat­va­nas éve­ket gim­na­zis­ta­ként és egye­te­mista fel­nőtt gye­rek­ként végig­kín­ló­dó, hite és a sza­bad­ság­vá­gya miatt később is örökké bajba keve­redő örö­kös ifjonc­nak – igen­csak szük­sé­gem volt az imá­dott szü­lő­hely és a gyer­mek­kori gaz­dag élmény­hely­szí­nek mag­ne­ti­kus erő­köz­pont­jai­ra. Már 1956 vér­be­foj­tása után, nyolc­éve­sen meg­érez­tem: a jelen­ko­runk kilá­tás­ta­la­nabb, mint amely­ben Thökölyék, Rákócziék, Petőfiék har­col­tak. A tö­rö­kök nem ünne­pel­tet­ték meg velünk a moh­ácsi vészt. Nekünk az új moh­ácsi vész­ről, ápri­lis 4-éről hir­det­nünk kel­lett, hogy a leg­na­gyobb nem­zeti ünne­pünk. Igazi mene­dék, való­sá­gos meg­úju­lás volt a Piac utca 3. szám alatti hagyo­má­nyos piros tetős bér­pa­lo­ta, szemben-átellenben a deb­re­ceni Nagytemplommal, a ha­tal­mas udvar-grund a kis cim­bo­rák­kal. Ám 1973 egyik ször­nyű feb­ru­ári nap­ján a szo­ci­a­lista város­ter­ve­zés fel­rob­ban­totta a házun­kat. Ez az élmény ihlette az idé­zett köl­te­ményt. Akkor érez­tem elő­ször: innen el kell mene­kül­ni, mert az „ofenpesti” siva­tag leg­alább tágas és benne elrej­tőz­he­tünk a vö­rös kori­fe­u­sok elől, ami igaz is, meg nem is.

– Az idei könyvhétre jelent meg az Egy az Isten című, immár huszon­ne­gye­dik köte­te. Az író-költő szá­mára ennél aligha lehe­tett szebb aján­dék a pár hete ünne­pelt, szep­tem­ber 6-i hat­van­ötö­dik szü­le­tés­nap­ra. Ebben ezek a sza­vak olvas­ha­tók: „…valamirevaló köl­tő, vagy író saját korá­nak tár­sa­dal­mi, szo­ci­o­ló­giai kér­dé­se­it, gond­ja­it, prob­lé­máit rekonst­ru­álja művei­ben, a le­hető leg­kon­cent­rál­tabb sűrí­tés­sel, a tel­jes­ség igé­nyé­vel.” Ennek az elvá­rás­nak, vagy nevez­zük kül­de­tés­nek, Ön a több mint egy tucat regé­nyé­vel már nagyobb­részt ele­get tett, ezek közül a már emlí­tett hár­mat kiemel­ve: az Arany­kori teker­csek a hazug hat­va­nas éve­ket lep­lezi le, a  Mene­kü­lés négy sávonban a het­ve­nes évek rém­álom­sze­rűen foj­tott lég­körét mutatja be, a Medi­ter­rán tin­ta­búra című szür­re­á­lis regény­ben pedig a nyolc­va­nas évek­től a jelenbe jutunk. Egy 1956-os regénnyel azon­ban még adós. Talán annak a kis­fi­ú­nak a tör­té­ne­té­vel, aki a for­ra­da­lom ide­jén nyolc­éves volt, mégis töb­bet fel­fo­gott a körü­lötte zaj­lott ese­mé­nyek­ből, mint amit fel­nőtt fej­jel gondolhatnánk.

Amit a kötetből idé­zett, az a líra és a li­te­ra­túra evi­lá­gi, tár­sa­dal­mi, szo­ci­o­ló­gi­ai, ha tet­szik, rea­lista kül­de­té­se. De ebben az ars poe­ti­ca-szerű esszé-ön­val­lo­más­ban elmon­dom az iro­da­lom másik, túl­vi­lági misszió­ját, s föl­te­szem a kér­dést: Vajon melyik a fon­to­sabb? A lét transz­cen­dens értel­mé­nek meg­ta­lá­lá­sa, vagy jelen­lé­tünk evi­lági mél­tó­sá­gá­nak meg­ha­tá­ro­zá­sa? A vá­lasz: csak a kettő együtt hoz­hat létre mara­dandó érté­ke­ket. Sőt, van egy har­ma­dik kulcs­fon­tos­ságú aspek­tus is: min­den alko­tó­nak föl kell fedez­nie azt az egy dol­got és azt az egy stí­lust, amit ő és csak ő tud a vi­lá­gon a leg­job­ban. Az emlí­tett, meg­kö­ze­lí­tően két­ezer „ha­gyo­má­nyos” gépelt oldal­nyi tri­ló­giá­ban – a már meg­je­lent (Jelyll, Meneküléstöredék) és a kéz­irat­ban meg­je­le­nésre váró foly­ta­tá­sai­ban (Szökés és lebe­gés, Seminoma avagy kór­ház a vá­ros közepén), s a re­a­lista köte­teim­ben (Ama tőrök, Iro­dalmi dandy avagy koranyári üdvöz­let, Külön­le­ges sza­kasz, Vissza­foj­tott sírás, Jóízű neve­tés, Pün­kösdi király­fi, Akkor min­denki velem törő­dött, Az ifjú­ság maradéka) – végig­mon­dom az újkori tör­té­ne­lem reám sza­bott feje­ze­te­it. Töb­ben, Her­nádi Gyu­la, Kul­csár Szabó Ernő, Cson­tos János, Kop­pány Zsolt és mások is arról vitat­koz­tak, hogy vajon nem­zeti poszt­mo­dern, moder­nista nyelv­te­remtő vagy lélek­tani rea­lista író vagyok. Ám nem vélet­le­nül írja Kabdebó Lóránt pro­fesszor három esszé­jé­ben is mun­ká­im­ról – azo­kat a magyar iro­da­lom leg­jobb tel­je­sít­mé­nyei közé sorolva –: a föl­fe­dező szer­ke­zet­nél és az újszerű stí­lus­nál is fon­to­sabb hogy a mun­káim a ha­zug fél­iga­zság­okba pácolt több­ségi művek­hez képest koz­me­ti­ká­zat­la­nul iga­zak. Pró­zai műveim­ben és iro­da­lom­tör­té­neti írá­saim­ban – Jókai Annát ide­idézve – kimond­tam azt, amire mások csak céloz­gatni mer­tek, vagy elhall­gat­tak. Neve­ze­te­sen, hogy a hamis nosz­tal­gi­ák­ban agyon­szí­ne­zett Kádár kor­ban nem léte­zett hite­les önmeg­va­ló­sí­tás. 1990 előtt egy alkotó csak akkor tör­he­tett be az iro­da­lom pere­mé­ről a ka­no­ni­zált cent­rum­ba, ha lát­vá­nyo­san meg­ta­gadta önma­gát. Ennek kimon­dása ma is sokak­nak fáj, így a rend­szer­vál­to­zás dacára is nehe­zen jutot­tam el huszon­négy önálló könyv­höz és a het­ven kötet­hez. Amit adós­sá­gom­ról mon­dott, kísér­te­tie­sen idő­sze­rű. Naponta ret­tegve ébredtem mun­ka­cím­mel, még csak hagyo­má­nyos kéz­írás­sal, de befe­jez­tem egy regényt. Ebben meg­örö­kí­tem, hogyan men­tünk októ­ber 23-án, anyám­mal kézen fogva a deb­re­ceni Kos­suth utcán, a tün­te­té­sen, ahol a diá­kok azt skan­dál­ták: Szov­je­te­ket kivonni!, és hogy Kos­suth címert aka­runk! A mama aztán észbe kap­va, ijed­ten haza­sie­tett, nehogy bajom essen. Hogyan égette el szü­lém félel­mei dacára a ház udva­rán októ­ber 24-én a Ráko­si-cí­mert, amit min­den udvar­ban ját­szó gyer­mek lekö­pött. Fon­tos sze­re­pet ját­szik leg­tisz­tább for­ra­dal­munk a Szökés és lebegés című, immár szá­mí­tó­gépre is rög­zí­tett nagy­re­gé­nyem­ben is.

– Tavaly és idén is, a 40. és a 41. Tokaji Író­tá­bor „A hall­ga­tás és az elhall­gat­ta­tás évei a ma­gyar iro­da­lom­ban” téma­kört tűzte napi­rendre két rész­ben. Pósa Zol­tán is egy a hát­térbe szo­rí­tott írók közül. Az egye­temi éve­ket köve­tően egyre sze­ré­nyebb állá­sokba kény­sze­rült, csak könyv­kri­ti­kái és tanul­má­nyai jelen­het­tek meg. Az asz­tal­fiók­nak írt. Ami pedig oda nem fért, az ágy­ne­mű­tar­tóba került. Ismert, hogy a rend­szer­vál­to­zá­sig csak egyet­len regé­nye, az Ama tőrök jelen­he­tett meg 1985-ben, nyolc és fél éves vára­ko­zás után. Hat­szor ígér­ték kéz­ira­tai alap­ján a lek­to­rok, hogy kötet lesz belő­le, több­ször a szer­ző­dés­kö­té­sig is elju­tot­tak, még­sem adták ki. A ha­ta­lom nem besú­gó­nak sze­melte ki, hanem éppen ellen­ke­ző­leg: magas rangú „iro­dalmi kádert” akar­tak csi­nálni önből… Már a tények puszta fel­so­ro­lá­sába is bele lehet szé­dül­ni. Vala­hol úgy fogal­ma­zott, hogy járta a szo­ci­a­lista halál­tan­gót. Hogyan lehe­tett ezt túlélni?

– Bár többször majdnem eltá­vo­lí­tot­tak az egye­tem­ről, s az Alföldben meg­je­lent írá­saim is bot­rányt okoz­tak, mert leír­tam ben­nük, hogy nincs különb­ség a bal­ol­dali és a jobb­ol­dali dik­ta­túra között, 1972-ben meg­ke­re­sett egy „úr” a KISZ Köz­ponti Bizott­ság Köz­ponti Szer­kesz­tő­sé­gé­ből, s elém tárta mind­azt, amire ön utalt a kér­dé­sé­ben. Állí­tot­ta, hogy engem senki sem akar „be­épí­te­ni”, mert egye­nes ember­nek tar­ta­nak. Nekem azt mond­ják: vagy min­dent, vagy sem­mit. Ha haj­landó vagyok a szer­kesz­tő­sé­gük mun­ka­társa lenni az egye­tem elvég­zése után, kapok száz­öt­ven forin­tos szim­bo­li­kus áron pesti lakást, s amint elvé­gez­tem az Orszá­gos Veze­tő­képző Köz­pont párt­is­ko­lá­ját, választ­ha­tok: egye­temi okta­tó, folyó­irat- vagy vezető napi­lap­szer­kesztő aka­rok-e len­ni. Én úgy felel­tem: refor­má­tus lel­kész őseim forog­ná­nak a sír­juk­ban, ha belép­nék akár a párt­ba, akár KISZ-ve­zető len­nék. A pa­sas adott egy név­je­gyet arra az eset­re, ha meg­gon­dol­nám magam, de meg­fe­nye­ge­tett: vigyáz­zak, ha erre a meg­tisz­telő aján­latra nemet mon­dok, ők nem bocsá­ta­nak meg. Attól a pil­la­nat­tól kezdve sehol sem tudok kibon­ta­kozni töb­bé. Ők még abba is bele­szól­hat­nak, hogy meg­je­len­he­tek-e egy megyei napi­lap vasár­napi mel­lék­le­té­ben. Hát, ebben való­ban igaza volt. Ezt a jele­ne­tet meg­örö­kí­tem az Aranykori tekercsek című mega-regényben, amely, bár nem önélet­rajzi mű, de érte­lem­sze­rűen táp­lál­ko­zik az álta­lam meg­élt élmé­nyek­ből. 1990 óta meg­je­lent mint­egy ötszáz ver­sem köte­tek­ben (Magyar vagyok, Alá­szál­lás, Olva­só, Törött tükörbe néz­tél, A fe­hér bohóc fel­tá­ma­dá­sa, Egy az Isten, stb.) és folyó­irat­ok­ban. Köl­té­sze­tem­ben az Isten­hit, a hit­ves, Barna Márta iránti sze­re­lem, a haza­sze­re­tet és a szo­ron­gás a négy vezér­mo­tí­vum. Nos, 1990 előtt a köl­te­mé­nyeim­ből szinte csak a szo­ron­gá­sos, egzisz­ten­cia­lista ver­sek közül jelent meg muta­tó­ba, talán húsz­nál több, har­minc­nál keve­sebb köl­te­mény, sze­rény, vagy ele­gán­san alter­na­tív fóru­mo­kon, job­bára a nyolc­va­nas évek­ben. Aki­nek élet­mű­vé­ben vezér­fo­nal az Isten­hez kiáltó szán­dék, az eró­ziót tagadó hit­vesi sze­re­lem, a haza­sze­re­tet és a vi­szony­lag elfo­ga­dot­tabb, de azért nem kívá­na­tos szo­ron­gás, annak szá­mára nem ter­mett babér 1990 előtt. Ugyanis tud­nunk kell, hogy a kegyet­len mone­tá­ris gaz­da­ság­po­li­ti­kát és az adós­ság­csap­dát, a gyö­kér­te­len nem­zet­közi libe­ra­liz­mus erkölcs­el­le­nes­sé­gét is a Kádár kor­szak sza­ba­dí­totta ránk már a késő ötve­nes évek „ka­parj, kurta neked is jut” sunyi­sá­gá­val, a nyolc­va­nas évek­ben leját­szó­dott mutyi pri­va­ti­zá­ció­val, s et­től nyö­günk még ma is. Her­ná­di, Pilinsz­ky, Vass Ist­ván, Ratkó és mások, lek­to­rok is dicsér­tek, de azt mond­ták, írá­saim­ban oly­annyira eluta­sí­tom a mai vilá­got, hogy nem lehet őket közöl­ni. Három árkot akarsz átug­ra­ni, olyan nincs, hogy valaki egy­szerre legyen népi­es, urbá­nus és keresz­tény ellen­zéki – vélte Her­nádi Gyula is. Az Alföld legen­dás főszer­kesz­tő­je, min­den idők leg­na­gyobb Ady-ku­ta­tó­ja, Kovács Kál­mán pro­fesszor kimondta 1973-ben egy egye­temi elő­adá­sán, a többi között Kul­csár Szabó Ernő füle hal­la­tá­ra: „Ha egy akkora zse­nit, mint Pósa Zol­tán, nem tud­tam meg­tar­tani a la­pom­nál, s a ver­sei helyett csak a kri­ti­káit közöl­he­tem szökőévente, akkor hadd ne mond­jam ki, mit ér az Alföld és az én főszer­kesz­tői székem…” Így a ver­sek­kel nem is nagyon pró­bál­koz­tam, futot­tam egy eleve kudarcra ítélt tisz­te­let­kört a három létező kiadó­nál, utána csak pró­zai művek­kel kopog­tat­tam. Való­ban, hat kötet­tel is meg­jár­tam a Mag­ve­tőt, a Szép­iro­dal­mit, a Mó­rát. Elő­ször min­den köny­ve­met elfo­gad­ták, több­ször szer­ző­dést is kötöt­tünk, aztán az utolsó perc­ben min­den kéz­ira­to­mat vissza­ad­ták. 1985-ben Her­nádi Gyu­la, Jókai Anna, Nagy Gás­pár, Rónay Lász­ló, Kul­csár Szabó Ernő köz­ben­já­rás­ára jelent meg az Ama tőrök. Egy lek­tor meg­súg­ta: írá­saim­ban oly­annyira eluta­sí­tom a „párt­sá­got”, hogy min­den mon­da­tot ki kel­lene húzni belő­lük. S az ellen­zék sem tud beska­tu­lyáz­ni, az urbá­nu­sok népi­nek, a né­piek urbá­nus­nak tar­ta­nak, aki ráadá­sul hívő refor­má­tus, így az egész remény­te­len.

Hogyan lehetett mindezt túlélni? A fe­le­sé­gem, Barna Márta állt mel­lém. Őt már távol­ról sze­ret­tem, s meg­ír­tam esz­mé­nyi alak­ját a há­rom nagy­re­gé­nyem­ben. Meg­is­mer­ked­tünk 1975 őszén, éle­tem sötét sza­ka­szá­ban, ami­kor Deb­re­cen­ben, mint alko­ho­lista üldö­zött írót emle­get­tek, akit már a kül­vá­rosi kol­lé­gium­ból is kitet­tek, s már, mint mun­ka­nél­kü­lit zak­la­tott a rend­őr­ség. Már­tá­val kéz­irat­ban elol­vas­tat­tam a regé­nyei­met, biz­ta­tott, tar­totta ben­nem a lel­ket. Föl­is­merte műveim­ben önma­gát, mint lehet­sé­ges női meg­vál­tó­mat. Egy­szer csak vol­tunk egy­más­nak, mint ha min­dig is együtt let­tünk volna… Meg­vál­tott. Föl­ci­pelt magá­val Buda­pest­re, miután elvé­gezte az egye­te­met. Ha ő nem biz­tat újra és újra a föl­ál­lás­ra, azok után, hogy tucat­szor pad­lóra küld­tek, már alul­ról sza­gol­nám az ibo­lyát. Én kita­lál­tam a me­ta­fo­rát a szo­ci­a­lista halál­tan­gó­ról: remény­te­len tán­cot járunk, egy lépést teszünk elő­re, ket­tőt hát­ra. 1990 előtt vala­hány­szor csak elér­tem vala­mit, nyom­ban utá­nam lőt­tek „va­la­kik”. Márta azt mond­ta: amit meg­al­kot­tál, azt senki el nem veheti már tőled. Döb­be­ne­tes és árul­ko­dó: a gra­tu­lá­ciók mel­lett jó néhá­nyan föl­há­bo­rod­tak, ami­kor 2012-ben, a tava­lyi Tokaji Író­tá­bor­ban elő­ad­tam töb­bek között, hogy ne a be­sú­gó­kat men­te­ges­sük már, hanem a besú­got­tak­nak szol­gál­tas­sunk végre elég­té­telt. Nincs olyan lelep­le­ző­dött spic­li, aki ne talált volna ki egy meg­rázó tör­té­ne­tet arról, hogyan kényszerítették őt bele abba, hogy mások tönk­re­té­tele által érvé­nye­sül­jön. Azzal, hogy a ment­sé­gei­ket kész­pénz­nek véve már-már már­tírt fara­gunk belő­lük, a kolimai, a vorkutai, a gulági, a vá­ci, a recski fog­lyo­kat, az 56-oso­kat, a hor­to­bá­gyi, ebesi kite­le­pí­tet­te­ket, a hoz­zám hasonló néze­teik miatt üldö­zöt­te­ket, hát­térbe szo­rí­tot­ta­kat, mel­lő­zöt­te­ket sér­tik meg. Le is írtam ezt a Magyar Nemzetben. Szá­mos fővá­rosi újság­író kol­léga – tisz­te­let az egyet­értő kivé­te­lek­nek – ugyan olyan ferde szem­mel nézett rám, mint ahogy a kom­mu­niz­mus­ban meg­szok­hat­tam.

Ön szerint hogy áll ma a mel­lő­zött írók iro­dalmi reha­bi­li­tá­lá­sa? Miért tar­totta fon­tos­nak pél­dá­ul, hogy Béri Gézá­ról, a füveskerti köl­tő­cso­port tag­já­ról több alka­lom­mal is írjon, „aki Magya­ror­szá­gon, e kü­lön­le­ges köl­tő­fá­tu­mo­kat, már­tí­ri­u­mo­kat soro­zat­ban gyártó hon­ban is a leg­mos­to­hább sor­súak közé tartozott”?

– Azok után, ahogy velem elbántak, nem cso­dál­ko­zom, hogy se a Fü­ves­kert-cso­port köl­tő­it, Béri Gézát, Gérecz Atti­lát, Tol­las Tibort, Péterfy Vil­most, Kár­páti Kamilt, Tóth Bálin­tot, se az 1956 után halálra ítélt Obersovszky Gyu­lát sem sike­rült olyan mér­ték­ben integ­rál­nom, ahogy sze­ret­tem vol­na, mert a tár­sa­da­lom finom­szer­ke­zete tele van a múlt embereivel. 2010-ben elkez­dő­dött valami e té­ren is. Vigyá­zat: egy nem­zeti kor­mány­zati cik­lus soha nem elég ennek meg­vál­toz­ta­tá­sá­ra! Ám az csa­csi­ság, hogy nem volt rend­szer­vál­tás, csak gengsz­ter­vál­tás, mert nem kell pél­dául ’56 dicsé­re­tét becsem­pészni a lapok­ba, kivárni szer­kesz­tők álma­tag pil­la­na­ta­it. Ami­kor a Hír TV-ben Ókovács Szil­vesz­ter Balog Zol­tánt erről fag­gat­ta, ő így felelt: igen­is, volt rend­szer­vál­to­zás, külön­ben mi most nem beszél­get­het­nénk így, mert ön vidéki álta­lá­nos isko­lá­ban taní­ta­na, én meg Bor­sod­ban len­nék segéd­lel­kész, és Hír TV sem len­ne. Más kér­dés, hogy 1994–1998-ig és 2002–2010-ig kisik­lott, így 2010-ben sok min­dent újra kel­lett kez­de­ni.

– Író, költő, újságíró, iroda­lom­tör­té­nész. Ez a sok­szí­nű­ség egész pályá­ját végig­kí­sé­ri. Melyik a kirán­du­lás ezek közül?

– Én elsősorban író-költő vagyok. Ez a hi­va­tá­som, amit akkor is gya­ko­rol­nék, ha az éhha­lál kerül­get­ne. Az újság­írás és az iro­da­lom­tör­té­net kenyér­ke­reső fog­lal­ko­zás, amit elke­rülni egyet­len író sem tud, viszont ezt is csak elhi­va­tot­tan sza­bad művel­ni. Büszke vagyok arra, hogy a rend­szer­vál­to­zás meg­ha­tá­rozó lap­jai­nál (Film Szín­ház Muzsi­ka, Pesti Hír­lap, Új Magyar­or­szág, Napi Magyar­or­szág, Heti Válasz) dol­goz­hat­tam. A Magyar Nemzetnek belső front­em­bere vol­tam tizen­két évig. Hősi idő­szak volt, nem kis részünk van abban, hogy 2010-ben újra kezd­het­tük az elbal­tá­zott rend­szer­vál­to­zást. Hat­van­há­rom éves koro­mig úgy tud­tam együtt vinni e négy alko­tói sávot, hogy egyik sem csor­bult. Ám két éve eljött az idő, hogy kidob­jam a bal­lasz­tot, hogy a lég­hajó továbbra is maga­san repül­jön. Ma már csak a Heti Válasznak írok cik­ke­ket. Az újság­írás cso­dá­la­tos dolog, de egy író­nak tud­nia kell, mikor nem sza­bad, azt is, mikor köte­lező abba­hagy­ni. Az iro­da­lom a lemon­dá­sok művé­szete is. Ha az ember nem győzi le az ismert­ség, a jobb­ol­dali média­sztár­ság von­ze­re­jét, egy idő után már kép­te­len lesz kiszáll­ni, s az újság­írás válik az alko­tó­fo­lyam főha­jó­já­vá, ami egy író­nál élet(mű) veszé­lyes.

2011 év végétől tehát új kor­szak kez­dő­dött az éle­té­ben: töret­len hit­tel dol­go­zik új regé­nye­in, köte­tei össze­ál­lí­tá­sán, NKA-ösztöndíjat nyert, meg­je­lent tavaly Az ifjú­ság mara­déka című regé­nye bol­gár nyel­ven, gála­mű­so­ro­kat szer­vez (töb­bek között ő szer­kesz­tet­te-ren­dezte a kor­mány 2012-es köz­ponti ünne­pét a Magyar Kul­túra nap­ján), idén két kitün­te­tést is átve­he­tett – Pro Cultura Újbuda és a Ma­gyar Érdem­rend Tisztikeresztje –, várja a balatonföldvári ház elí­ziumi békéje… Milyen Pósa Zol­tán köz­ér­zete most?

– A közérzetem csodálatos, mert Isten­nel, Jézus­sal, a Szent Lélek­kel har­mó­niá­ban igyek­szem létez­ni. A fe­le­sé­gem, a múzsám – ahogy félig tré­fá­san mon­dom, a gon­do­zóm – Barna Már­ta. Ma is, ahogy 1975-ös meg­is­mer­ke­dé­sünk, 1976. októ­ber 10-i házas­sá­gunk óta min­dig, most, is első­ként olvas­sa, ha kell, alko­tó­társ­ként kemé­nyen meg­bí­rálja mun­kái­mat. Ő még dol­go­zik, film­esz­té­ta, koráb­ban a Film Szín­ház Muzsika főmun­ka­tár­sa, majd a Bu­da­pest Film, ma a Nem­zeti Média és Hír­köz­lési Ható­ság Film­iro­dá­já­nak szak­elő­adó­ja. Amint nyug­díjba vonul, vég­leg Balatonföldvárra köl­tö­zünk. Fiam­mal, Máté­val, menyem­mel, Szűcs Juli­an­ná­val játé­kos, szép har­mó­niá­ban élünk oly­kor Újbudán, más­kor Balatonföldváron. Elké­szült a Szökés és lebegés című hat­száz olda­las, és a Seminoma avagy kór­ház a vá­ros közepén című mint­egy nyolc­száz olda­las nagy­re­gé­nyem. Utób­bi­ból önök már köz­re­ad­tak egy rész­le­tet. Élet­mű­vem gon­do­zó­ja, Mezey Kata­lin és a Széphalom Könyv­mű­hely idén kiadta az Egy az Isten című új köny­ve­met, azóta bele­kezd­tem egy külö­nös vers­kö­tetbe Átjárások cím­mel. 2010 óta egye­nes derék­kal jár­ha­tunk újra, mert jó kezek­ben van az ország, jó irány­ban halad. Én a ma­gyar­ság örö­kö­sen protest sza­va­za­tokba mene­külő részét önmér­sék­letre inte­ném, mert a világ­vál­ság mel­lett a leg­több bajt 1990 óta hazánkra a nép rossz válasz­tá­sai, a posztkádárista bal­ol­dal iránti maka­csul vissza­térő nosz­tal­giák és az áll­ha­tat­lan­ság okoz­ták. Hiszek abban, hogy most már újra emel­kedő nem­zet vagyunk.

(Megjelent: Búvópatak, 2013. októ­ber – XII. évf. 10. szám. 4–6. old. )