Bácsi István

Négy kapucsínó, egy fekete

Készen voltak. A leadásra elő­ké­szí­tett anya­got bedo­bo­zol­ták, mind­egyik­hez téte­les szál­lí­tó­le­ve­let mel­lé­kel­tek. Az asz­ta­lo­kon ren­det rak­tak, kikap­csol­ták a szá­mí­tó­gé­pe­ket és a nyom­ta­tót. Csönd­ben ültek a szé­kei­ken, kibá­mul­tak az abla­kon. A dél­előtti nap egyre job­ban besü­tött a szo­bá­ba. Egyi­kük­nek sem volt kedve meg­szó­lal­ni.

A főnök benyitott, megállt az ajtó­ban. Készen vagytok?, kér­dez­te, de nem várt válasz­ra, maga is jól lát­ta. Menjünk!, mondta reked­ten.

Előreengedte a kolléganőit, elgon­dol­kodva bab­rált a kulccsal, mintha még arra vár­na, hogy indu­lás előtt eszébe jut valami fon­tos. Las­san zárta be az ajtót, majd elin­dult.

Az ablak mellett ültek le, innen jól lehe­tett látni a su­gárút for­gal­mát, a pult­tól is éppen meg­fe­lelő távol­ság­ban vol­tak, se túl messze, se túl közel. A nők kapucsínót kér­tek, a férfi egy rövid, erős feke­tét. Amíg a kávéra vár­tak, magukba mélyedve hall­gat­tak.

A főnök szólalt meg először, miköz­ben a ká­vé­ját kever­get­te. Arról beszélt, hogy mihez kezd majd a sok sza­bad ide­jé­vel. Fele­ség­ről, gye­rek­ről, kutyá­ról beszélt, meg kert­ről.

Utána a mosolygós arcú, kövér­kés, negy­ve­nes nő vette át a szót. Ha össze­húz­zák magu­kat, talán kijön­nek a férje fize­té­sé­ből, csak ne növe­ked­jen a törlesztőrészlet. Aztán meg csak talál valami mun­kát, meg­lesz­nek vala­hogy.

Az ősz hajú az unokáiról mesélt, mia­latt az járt a fe­jé­ben, ezen­túl hogyan visz nekik aján­dé­kot, hogyan támo­gatja az elvált lányát.

A karcsú szőke a kislányáról beszélt, akit egye­dül nevel, köz­ben arra gon­dolt, hogy eddig is éppen csak ki tudta fizetni az isko­lát, a rezsit, a bank­nak a havi rész­le­tet. Leg­fel­jebb elme­gyek kur­vá­nak, tette még hoz­zá, és elne­vette magát.

Átszervezések, leépítések lesznek a fér­jem mun­ka­he­lyén, mondta a kicsi feke­te. Hát per­sze, hogy éppen most, neve­tett fel kur­tán, majd hir­te­len kiitta a ká­vé­ját. A la­kás­hi­tel, az per­sze marad, azt senki nem építi le vagy füg­geszti fel, mondta még, szá­ját kes­kenyre össze­szo­rí­tot­ta.

Már mind megitták a kávéjukat, sze­de­lőz­ködni kezd­tek. Kinn a jár­dán a fő­nök egyen­ként elbú­csú­zott a mun­ka­tár­sai­tól. Kezet fogott velük, vala­mit dör­mö­gött mind­egyik­nek, aztán egy ideig a tá­vo­lodó nők után bámult a verő­fé­nyes májusi dél­előtt­ben. Las­san vissza­bal­la­gott az üres iro­dá­ba. Hideg bor­zon­gás futott végig a há­tán, míg össze­szedte a hol­mi­ját. Bezárta az ajtót, és úgy érez­te, ide soha többé nem lesz képes belép­ni.