Andor Csaba

Teofilia

XVIII.

Teofil telefoncsengésre ébredt. „Ki lehet az az őrült, aki haj­nal­ban tele­fo­nál?” – tűnő­dött, miköz­ben Aliz mezí­te­len teste fölött óva­to­san átlépve a te­le­fon­kagy­ló­ért nyúlt. A vo­nal túlsó végé­ről Alfonz hangja indult útnak, s át­ver­gődve a tele­fon­ká­be­le­ken el is jutott Teo fülé­hez.

–  Tudod, hogy hány óra van?! – kér­dezte Teo.

–  Egy pillanat – mondta Alfonz, és kiha­jolt a fülke ajta­ján. – Hat óra lesz tíz perc múlva – mondta aztán.

–  Hát akkor mi a csudának tele­fo­nálsz ilyen­kor?

–  Ég a nyomda. Csak ezt akar­tam közölni veled. De ha te inkább aludni akarsz, aludj csak tovább. – A hang sér­tő­dött volt, és úgy tűnt, hogy a követ­kező pil­la­nat­ban a vo­nal túl­ol­da­lán lete­szik a kagy­lót.

–  Várj! – mondta Teo. – Ezt komo­lyan mon­dod? – És mert az agya máris láza­san dol­go­zott, a vá­laszt meg sem várva foly­tat­ta: – Ejnye, Alfonz…

Nem tudta befejezni a monda­tot; a hang sietve köz­be­szólt:

–  Esküszöm, hogy egy ujjal sem nyúl­tam a nyom­dá­hoz! Mire ide­ér­kez­tünk Júliá­val, már javá­ban égett.

–  De mit kerestek ott egyáltalán?

–  Gondoltuk, hogy egy kicsit autó­zunk még a vá­ros­ban. Aztán… olyan fur­csán vörö­ses színű volt az ég alja. Mint mikor pir­kad. Elin­dul­tunk hát a pir­ka­dat felé. Egyéb­ként ez már nem az első eset. Egy­szer vagy húsz évvel ezelőtt a nyom­dász éppen beteg volt, ami­kor a menet­rend készült, és a nyomda akkor is leégett.

–  Akkor ez egy tanulékony nyomda – mondta Teo.

–  Az ilyesmit úgy mondják – helyes­bí­tett Alfonz –, hogy a nyomda adap­tív.

–  És legalább nagy lánggal ég? Vagy csak úgy füs­tö­lög magá­ban?

–  Ahogy a nagykönyvben meg van írva – mondta Alfonz. – Bár őszin­tén szólva tűz­ren­dé­szeti műve­ket csak egé­szen rit­kán olvas­tam.

–  És a tűzoltók?

–  Azt hiszem, okosabb lett volna, ha vár­nak még egy kicsit, mert akkor elég lett volna egy por­szí­vót maguk­kal hoz­ni­uk.

–  Akkor hát megmenekült a meg­ál­ló! – kiál­tott fel Teo.

–  Nem – mondta Alfonz –, ez csak egy­évi hala­dék.

–  Egy év nagy idő! Addig még tör­tén­het vala­mi!

–  Persze – felelte egy szkeptikus hang. – Remény­kedni min­dig lehet.

Egy kattanás jelezte, hogy a vo­nal túlsó végén letet­ték a kagy­lót. Köz­ben Aliz fel­éb­redt, és felült az ágy­ban.

–  Ki telefonált? – kérdezte.

–  Alfonz – mondta Teo, és elindult a fo­tel felé.

–  És mit akart?

–  Öltözz! – mondta Teo, és a fo­tel­ből gyors egy­más­után­ban Aliz ölébe dobott egy far­mer­nad­rá­got, két zok­nit, egy blúzt, utol­jára pedig egy inti­mebb ruha­da­rab röpült a lány felé. – Ház­tűz­né­zőbe megyünk!

Aliz álmosan és értetlenül nézte a fi­út.

–  Nem érted? Ég a nyomda! – mondta Teo, és maga is öltöz­ködni kez­dett.

–  Akkor hát… – kezdte Aliz, mialatt a bu­gyit félig már fel­húzta ültő helyé­ben, majd belát­va, hogy a további húz­ko­dás itt nem segít, nagy nehe­zen fel­állt.

A félbehagyott mondat szavai egy ideig még ott röp­köd­tek a le­ve­gő­ben, és vár­ták a befe­je­zést. De mert a lány túl­sá­go­san sokáig kés­le­ke­dett, Teofil foly­tatta helyette a mon­da­tot:

– A történet végének nincs még vége…