P. Szabó Mária

Király születik

13. A bizonyosság

Csillámlott a téli nap a havas ház­te­tő­kön. Füs­töl­tek a ké­mé­nyek, a hideg szinte repesz­tette a há­zak fala­it, a gon­dol­kodó elmét. Ami­kor a fiú fel­éb­redt, kel­le­mes meleg árasz­totta el az eddig fogvacogtató szo­bá­ját, az ágy végé­ben pedig két göm­bö­lyű kart látott, amint egy forró tej­jel teli kupát nyúj­to­gat felé.

–  Itt a reggelije, fiatalúr! – mosoly­gott rá Szavéta kalács­ké­pe.

Megdörzsölte gyorsan a szemét: jól lát, jól hall? De min­den rend­ben volt, hacsak az nem tűnt vala­mi­féle fur­csa­ság­nak, ahogy a kalács­képű szol­gáló ott ült pár arasszal mel­let­te.

–  Te is a tejhez tartozol, Szavéta? – kér­dezte moso­lyog­va.

–  Ahogy az úr akarja! – kacérko­dott vissza a leány.

–  Szóval szabad a vásár? Ej, de szép nap ez a mai!

Gyorsan lenyelte a tejet, és fész­ket rakott a lány­nak maga mel­lett. Az pedig sze­ret­get­te, babus­gatta egy kicsit, de hama­ro­san elő­bújt a gye­rek­ből a fér­fi. Akkor aztán lett Szavétának nemu­lass! Habár, ahogy ala­kult a do­log, mintha nem is nagyon bánta vol­na. Egy jó óra múlva nevető szem­mel, kie­lé­gül­ten kec­me­reg­tek ki az ágy­ból.

–  Megyek, úrfi, mert már biztosan keres­nek, még a vé­gén azt hiszik, elve­szej­tett az erdei manó – kaca­gott a lány.

–  Tündér vagy te, Szavéta, igazi tün­dér. Vissza­vár­lak ám! – ked­ves­ke­dett Mátyás.

–  Jövök, ahogy tudok, várjon csak! – pen­de­rült ki az ajtón seb­bel-lob­bal. A fiú gyor­san fel­öl­tö­zött, épp hogy befe­jez­te, kopog­tak az ajtón.

–  Bújj be!

–  Uram! Kunigunda kisasszonyka kére­ti, lova­gol­jon ki vele ebben a gyö­nyörű idő­ben – szólt be Ábris.

–  Mondd meg a kisasszonynak, azon­nal indu­lok – pró­bált komoly lenni több-ke­ve­sebb siker­rel, mert a mai nap­ja, úgy tűnik, sok élve­ze­tet tar­to­gat a szá­má­ra. Sie­tett gon­do­la­tait ren­dez­ni, hisz teg­nap óta vőle­gény, és most a meny­asszo­nya hív­ja. Reg­gel erről egy rövid időre meg­fe­led­ke­zett, de hát minden­nek meg­van a maga helye-ide­je. Most ennek van. Igye­ke­zett helyt­állni becsü­le­te­sen, és nem is esett nehe­zé­re. Ahogy meg­látta Kuni­gunda csil­logó sze­mét, szőke haját, máris úgy érez­te, min­dig is erre vágyott, egy ilyen ártat­lan szép­ség­re.

–  Jó reggelt, uram! – mosolygott a lány lova hátá­ról.

–  Gyönyörű vagy ma reggel! – udva­ri­as­ko­dott a fiú.

–  Köszönöm, uram, a kedves­sé­gét! De ön nagyon kipi­hent­nek lát­szik! – hízel­ke­dett a lány is.

–  Talán csak nem gúnyolódsz velem? – jutott eszébe Mátyás­nak a reg­geli ébresz­tés.

–  Dehogy, dehogy! – kacagott.

–  Gyí te! Gyí te! Na, akkor indul­junk – csap­kodta lovát a vő­le­gény.

–  Lássuk, merre vezet az útja, vité­zem?

–  Csak feléd, kisasszony, egyene­sen!

Így évődtek, miközben kiértek a vár­ból. Az utcák már tele vol­tak népek­kel, gyor­san ugrál­tak el az igyekvő lovak elől, bámulva gyö­nyör­köd­tek a két elő­kelő fia­tal­ban.

–  Azt a hétszázát! Ilyen asszony kel­lene nekem – ábrán­do­zott han­go­san a pék­ség előtt leb­zselő inas.

–  Nocsak, nocsak! Odébb az agarak­kal! Mi vagy te? Tán csak nem álru­hás her­ceg, hogy ilyen igé­nyeid van­nak? – kia­bált ki neki a mes­ter. – Na, gyere csak befe­lé, mert elgém­be­re­dik a kezed a nagy sem­mit­te­vés­ben! Ez a szép lány elkelt teg­nap. Néze­gess csak szét a föld­kö­zel­ben, sem­mi­re­kellő ina­sa!

A két fiatal pedig, ahogy kiért a vá­ros falai közül a Moldva part­ján elte­rülő rét­re, vág­tába kez­dett. Repí­tette őket a bol­dog­ság, a sze­re­lem, az együtt­lét örö­me.

Mátyás egyik este éppen vacsorára készü­lő­dött, ami­kor óva­tos kopo­gás hal­lat­szott az ablak felől. A hol­ló! Gyor­san kinyi­tot­ta, min­dig örült a ma­dár meg­je­le­né­sé­nek, a jövőt látta ben­ne. A sö­tét tol­lak közül most egy vilá­gos tekercs tűnt elő. A fe­kete ven­dég magasra emelte cső­rét, nyúj­totta az apró cso­ma­got. Mátyás cso­dál­kozva vette kéz­be, nem is volt ideje köszön­teni a lá­to­ga­tót, az huss, elrö­pült. A le­vél az any­já­tól jött. Ahogy olvasta a girbe-gurba, pecsé­tes soro­kat, szíve igen­csak heve­sen kez­dett kalim­pál­ni. Királlyá válasz­tot­ták, írta a nagy­asszony. Der­med­ten állt egy pil­la­na­tig, de nem volt sok ide­je, mert Ábris beszólt, igye­kez­zen, mert György úr várja a vacso­ra­asz­tal­nál.

–  Igencsak megéheztem én is, sie­tek, szólj az úrnak Ábris!

Szüksége volt még egy kis időre, hogy arcát kel­lő­kép­pen ren­dez­ze. Nem sze­rette vol­na, ha bárki látná rajta a meg­il­le­tő­dést, hatal­mas úr lett, figyel­mez­nie kel­lett job­ban magá­ra. Hamar össze­szedte magát, és igye­ke­zett a nagy­te­rem­be. Pogyebrád lát­ha­tóan már érte­sült az öröm­teli tör­té­né­sek­ről, mert az asz­tal­főre ültet­te, és ünne­pé­lye­sen köszön­töt­te:

–  Üdvöz légy, Mátyás, Magyarország­nak kirá­lya! Üdvöz légy! Téged az isteni gond­vi­se­lés, nem pedig embe­rek taná­csa tett feje­de­lem­mé! Tége­det a ma­gya­rok, édes atyád­nak hal­ha­tat­lan érde­mei­ért, ten­nen nemes tulaj­don­sá­gai­dért és nagy remény­ségű vol­to­dért király­nak válasz­tot­tak.

–  Köszönöm az üdvözlését, kormányzó uram!

A friss király arca valóban méltó­sá­gá­hoz illen­dően komoly volt.

Ettől a legelső perctől kezdve egé­szen élete utolsó pil­la­na­tá­ig, soha nem felej­tette el, hogy ki ő. A va­csora ezen beje­len­tés után vidám meder­ben foly­do­gált tovább. Az asz­tal­nál ülők emel­get­ték a boroskupákat, a han­gu­lat egyre emel­ke­det­tebb lett. Mátyás is szí­ve­sen ürít­gette a jó vörös­bor­ral meg­töl­tött kely­he­ket. Bor­ivó volt, de józan­sá­gát a bor soha nem tudta meg­in­gatni helyé­ből. Talán csak töb­bet mosoly­gott, mint aho­gyan ma este is. Egyre szí­vé­lye­seb­ben tekint­ge­tett meny­asszony­ára, az pedig szinte zsib­badt a büsz­ke­ség­től és a meg­ha­tott­ság­tól, mert immá­ron ő egy valódi király meny­asszo­nya.

Az est végén Mátyás sietett a szo­bá­já­ba, minél előbb sze­re­tett volna egye­dül maradni gon­do­la­tai­val. Fel- s alá jár­kált és köz­ben han­go­san mor­fon­dí­ro­zott.

„Uralkodásra neveltek? Vagy mit kap­tam a sors­tól, ami segít­het nekem? Tanul­tam vala­mit László porba hul­lott fejé­től? Vagy apám vitéz­sé­gé­től, maj­dan sor­va­dó, feke­téllő tes­té­től? Vagy anyám rán­cai, ősz haj­szá­lai tet­tek vala­ki­vé? Elég ez egy ország­nak, egy jóra vágya­kozó nép­nek, elég egy ilyen király, kit az élet még kevéssé tépett?”

Megrázta a fejét, és válaszolt is magá­nak:

„Megtanultam, rögtön eltaposnak, ha nem én vagyok az erő­sebb. Ha nem az én eszem jár gyor­sab­ban, becsap­nak! Nem szá­mít, hogy király let­tem, csak az szá­mít, mit teszek majd orszá­gom üdvé­re.”

Ebben a pillanatban az abla­kon megint hal­kan kopog­tak.

–  Itt vagy, te fekete madár megint?

De amikor kinyitotta az ablakot, sen­kit nem látott a ha­vas pár­ká­nyon, mégis mintha erőt merí­tett volna vala­hon­nan. Azu­tán eszébe jutott egy ima. Ugyan soha nem hal­lot­ta, de most ezt kel­lett elmon­da­nia.

Ó, édes Szűz Mária,
e világ­nak megvilágosítója,
világosítsd meg az én lelkemet,
és ismer­tesd meg szent Fiad­dal, Jézussal.
Ó, édes­sé­ges Szűz Mária,
mikor lel­kem tes­tem­ből eltávozik,
oltalmazz meg pokol­béli ellenségtől,
erősítsd meg lel­kem a Szent­há­rom­ság hitében,
és ne hagyj engem kétségbeesnem.
Ámen.

Az ima végén vacogva feküdt a szőr­me­ta­karó alá, és mély álomba merült pil­la­na­to­kon belül. Ami­kor Ábris bejött a gyer­tyá­kat elkop­pin­ta­ni, Mátyás már javá­ban az iga­zak álmát alud­ta. Álma békés és nyu­gal­mas volt, mintha hir­te­len haza­ta­lált vol­na.