6. fejezet

Építjük a szocializmust

Néhány hónappal azután, hogy az NKVD köz­re­mű­kö­dé­sé­vel letar­tóz­tat­ták Rott Feren­cet, az egy­kori kül­földi szak­em­bert, a bobrujszki fafel­dol­gozó kom­bi­nát talált egy apró szo­bát a csa­lá­dunk­nak egy hosszú faba­rakk­ban, amely az Indusztrialnaja utca 5. szám alatt állt.

Miután Regina kiürítette a „vö­rös ház”-ban lévő lakást 1938. decem­ber 26-ai dátum­mal, meg­kapta az utolsó emlé­ke­ze­tes ira­tot, amely azt bizo­nyí­tot­ta, hogy valaha ott lak­tunk:

Nyugta

Én, Ljaszcevics B., a vá­ros­gaz­dál­ko­dási osz­tály veze­tő­je, meg­kap­tam Regina Rott-tól azo­kat a hol­mi­kat, ame­lyek a vá­ros­gaz­dál­ko­dás tulaj­do­nát képe­zik: 2 vas­ágy mat­rac­cal, 1 dívány, 1 asz­tal, ruhás­szek­rény (egy), asz­tali lámpa (egy), három szék.

Átvettem:

(aláírás)

Még jó, hogy Kati, Ferenc húga nem uta­zott a bátyja után, hogy a szo­ci­a­liz­must épít­se. Emlé­kez­zünk csak vissza rá, mennyire félt attól 1932-ben, hogy Buda­pes­ten kala­pács alá kerül­nek a bú­to­ra­ik.

Az Indusztrialnaja utcában álló faba­rak­kot 1925-ben épí­tet­ték, a fa­fel­dol­gozó kom­bi­nát épí­té­sé­nek kez­de­tén. Már régen kiper­gett a dupla desz­ka­fal közé rakott fűrész­por, amit hőszi­ge­te­lés­ként alkal­maz­tak. Ami­kor beköl­töz­tünk, a külső falak, ame­lyek­nek a barakk­la­kó­kat kel­lett volna meg­vé­deni a hi­deg belo­rusz tél­től, kívül kiszá­radt léc­ből, belül vékony fur­nér­ból áll­tak, ame­lye­ket sok réteg újság­pa­pír­ral ragasz­tot­tak be. A szom­szé­do­kat vékony fur­nér­fa­lak válasz­tot­ták el egy­más­tól. Ám az idő eze­ket sem kímélte meg, és sok helyen hiá­nyoz­tak. De Regi­na, mint­egy az új élet kez­de­te­ként, elke­vert egy kis lisz­tet egy bögre víz­ben, s a hé­za­go­kat apám DZZ újságaival töl­tötte ki, de ezt ragasz­totta a hiányzó tapéta helyére is. Én meg elné­ze­get­tem a pa­pí­ron lévő góliátbetűket, és még sok évig ily módon ismer­ked­tem a német ábé­cé­vel.

Regina talált valakit, akinek volt lova, hogy elhoz­zák a „vö­rös ház”-ból a mara­dék ház­tar­tási esz­kö­zö­ket. Az egész köl­tö­zés­ből az a rö­vid út maradt meg a leg­éle­seb­ben az emlé­ke­ze­tem­ben, ame­lyet a ló von­tatta kocsira rakott hol­mik közt ülve tet­tem meg.

A barakkban a számunkra kije­lölt szoba olyan kicsi volt, hogy a két, a mama által szer­zett vas­ágy meg az én rácsos kis­ágyam mel­lett alig fért be a többi hol­mi: a szó szo­ros értel­mé­ben egy­másra állítva két kis kony­ha­szek­rény, ame­lyek a pla­font ver­ték, és két láda, szin­tén egy­másra állít­va, ame­lyek­ben a mama Magya­ror­szág­ról hozott sta­fí­rungja volt, sző­nyeg, pár­na, duny­ha, ruha­fé­le.

A barakkban a számunkra kijelölt szoba olyan kicsi volt, hogy a két, a mama által szerzett vaságy meg az én rácsos kiságyam mellett alig fért be a többi holmi: a szó szoros értelmében egymásra állítva két kis konyhaszekrény, amelyek a plafont verték, és két láda, szintén egymásra állítva, amelyekben a mama Magyarországról hozott stafírungja volt, szőnyeg, párna, dunyha, ruhaféle.

Az alsó ládában hosszú évekig őriztük családi relikviánkat, talán még azt is mondhatnám, talizmánunkat, egy zsinórral összehúzott szájú kék bársonyzacskót. A zacskóban valami abroszféle volt meg két mókás tárgy. Nem tudtam, mi lehet az, de Regina egyszer szigorúan azt mondta: „Sose nyissátok ki, ne nyúljatok hozzá, és a világon senkinek se beszéljetek róla. Ez a papa holmija.” Józsi is, én is mindörökre megjegyeztük ezt az intelmet. Bizony, a papa taleszéről és tefillimjéről5 volt szó. De honnan tudhattam volna, mi van a zacskóban, és mire való? Sem akkor, sem még sokáig semmit sem mondtak nekem a zsidóságunkról. Mivel apám „a teljes egyenlőség” államában élt, amikor születtem, még attól is félt, hogy a kisebbik fiát körülmetéltesse.

Amit nem tudtunk beszuszakolni a szo­bá­ba, a paj­tába hord­tuk be, a pajta tete­jé­re, és a föld­re, egyet­len abla­kunk alá. Az első éjsza­kán eltűnt onnan az apám téli­ka­bát­ja, a na­gyobb faze­kak, a három­ke­rekű bicik­link, és sok más is, amire a mama már nem is emlé­ke­zett.

Közben új mederbe terelődött az éle­tünk. A ba­rak­kunk­ban mint­egy húsz külön­álló szoba volt, ame­lyek­nek az ajtói hosszú közös folyo­sóra nyíl­tak. Két szo­bá­nak, tehát két csa­lád­nak volt közös, tég­lá­ból épí­tett kály­hája a fű­tés­hez, ame­lyet a folyo­só­ról fűtöt­tek. Per­sze főzni sem lehe­tett más­hol, csak a fo­lyo­són lévő kály­hán. Így épít­kez­tek annak ide­jén, ami­kor „el­kez­dő­dött a szo­ci­a­liz­mus épí­té­se”, mert az épí­tők biz­to­sak vol­tak abban, hogy többé soha sem fog min­den csa­lád külön főz­ni, hanem min­denki a kö­zös kony­há­ról kapja az ételt, ame­lyet a cso­por­to­san épí­tett barak­kok köz­pont­já­ban helyez­tek el. Viszont a ba­rakk­la­kók már régen szét­hord­ták ennek a közös kony­há­nak a fá­ból ácsolt fala­it.

Hála a Spielberger-géneknek, a mama erre is meg­ta­lálta a meg­ol­dást: beszélt egy vil­lany­sze­re­lő­vel, fize­tett is neki a nyo­mo­rú­sá­gos fize­té­sé­ből, s en­nek ered­mé­nye­ként meg­je­lent a la­ká­sunk­ban egy csat­la­ko­zó­alj­zat, amely­ről soha egyet­len szom­széd­nak sem volt sza­bad tudo­mást sze­rez­nie. Ebbe aztán bár­mi­kor bedug­hat­tuk a rezsót, hogy főz­zünk, vagy ételt mele­gít­sünk raj­ta, miután gon­do­san bezár­tuk az ajtót. A szom­szé­dok aztán cso­dál­koz­hat­tak, vajon hon­nan szár­ma­zik a ké­szülő étel illa­ta, amely vala­hon­nan kiin­dul­va, meg­töl­tötte az egész folyo­sót.

És akkor egy kis sírva vigadás is! A mama ugyan talált vil­lany­sze­re­lőt, aki besze­relte szo­bánkba a csat­la­kozó alj­za­tot, de Bobrujszkban akko­ri­ban már áttér­tek a 220 vol­tos üzem­mód­ra, a mi rezsónk viszont, a gyö­nyö­rű, magyar, ötszáz wat­tos rezsó, 110 vol­ton műkö­dött. A vil­lany­sze­relő nem volt képes átala­kí­tani a re­zsót, transz­for­má­tort sem tudott sze­rez­ni, de a meg­ol­dást mégis meg­ta­lál­ta. Sorba kötötte a re­zsót egy ötszáz wat­tos égő­vel, hogy felére csök­kentse a feszült­sé­get. Így aztán, vala­hány­szor bekap­csol­tuk a re­zsót, szo­bánk­ban a mennye­ze­ten kigyúlt egy ötszáz wat­tos égő. Az egész szoba tizen­két négy­zet­mé­ter volt. Ezért a kons­pi­rá­ció érde­ké­ben nem­csak gon­do­san be kel­lett zár­nunk egyet­len abla­kun­kat, és bedug­dosni az ajtón és a körü­lötte lévő rése­ket, hanem azt a szám­ta­lan lyu­kat is a fur­nér­fa­la­kon, ame­lyek a szom­szé­dok­tól és a folyo­só­tól válasz­tot­tak el min­ket. Az „ál­ta­lá­nos elsö­té­tí­tés­ben” szer­zett tapasz­ta­la­tunk később kapóra jött nekünk a túl­élés­hez Bobrujszk német meg­szál­lása ide­jén, ami­kor foko­zot­tan be kel­lett tar­ta­nunk a szi­gorú ren­de­le­te­ket.

Mielőtt a mama munkába indult vol­na, még sorba állt a kenyér­bolt előtt, ahol csak kora reg­gel lehe­tett fehér­liszt­ből sütött zsem­lét kapni (ez min­dig gyor­san elfo­gyott). És milyen jóízű volt az a zsem­le! Soha éle­tem­ben nem fogom elfe­lej­teni az illa­tát.

Hangsúlyozni akarom, hogy az egész ország­ban álta­lá­nos volt ugyan az erköl­csi hanyat­lás, ame­lyet felül­ről eről­tet­tek, az embe­rek mégis meg­pró­bál­tak embe­rek marad­ni, meg­őrizni ember vol­tu­kat. Érez­tük, hogy azok a szom­szé­dok és isme­rő­sök, akik ismer­ték apá­mat, nem szólva a fafel­dol­gozó veze­tő­sé­gé­ről, mind a le­hető leg­na­gyobb jóin­du­lat­tal és meg­ér­tés­sel visel­tet­tek irán­tunk. Min­dig akadt vala­ki, aki segí­tett Reg­iná­nak, hogy meg­ír­jon egy kér­vényt, vagy taná­csot adott, az NKVD melyik osz­tá­lyá­hoz for­dul­jon segít­sé­gért. A mama végig is járt min­den lehet­sé­ges helyet. De min­den ered­mény nél­kül.

A családban gyakran emlegettük fel hálá­san, hogy a fa­fel­dol­gozó azon­nal helyet adott nekem az üzemi böl­cső­dé­ben. Pedig nem volt elég hely, hogy min­den igényt kielé­gít­se­nek, mégis szük­sé­ges­nek tar­tot­ták, hogy segít­se­nek egy egye­dül­álló dol­gozó anyán úgy, hogy elhe­lye­zik a három­éves gye­re­két.

Mielőtt Józsi iskolába ment volna, el kel­lett vin­nie engem a böl­cső­dé­be, egy évre rá pedig az óvo­dá­ba. Reg­ge­len­ként sok gondja volt velem: talán a vita­min­hi­ány­tól, talán az ápo­lat­lan­ság­tól, gyak­ran begyul­ladt a sze­mem, és reg­ge­len­ként nem tud­tam kinyit­ni. Józsi viszont nem értett ahhoz, hogy kimossa a sze­me­met, így aztán vakon veze­tett el a böl­cső­dé­ig, ahol a dadák igen elé­ge­det­le­nek vol­tak, hogy túl­mun­kát kell végez­ni­ük.

Amikor a bölcsődében egészség­ügyi zár­la­tot ren­del­tek el, vagy komo­lyab­ban meg­be­te­ged­tem, Józsi­nak nem volt más válasz­tá­sa, a barakk­ban kel­lett hagy­nia, vala­me­lyik szom­széd fel­ügye­le­tére bíz­va. A leg­gyak­rab­ban egy kis­fiú vigyá­zott rám, aki egy ajtó­val odébb lakott, és egy vagy két évvel idő­sebb volt nálam. Brontya Mazzsugának hív­ták. Az apja alko­ho­lista volt, és rit­kán volt ott­hon. Az anyja dol­go­zott, ezért ő sem volt ott­hon egész nap. Brontya nagyon jó volt hoz­zám, jókat ját­szot­tunk, de mind ő ma­ga, mind a szo­bá­juk nagyon mocs­kos volt. Brontyának még nad­rágja sem volt, egész álló nap egy szál ing­ben jár­kált. Egész éle­tem­ben emlé­kezni fogok rá, hogy gyak­ran volt has­me­né­se, de hát még bili­jük sem volt, ezért foly­ton a szek­rény­hez sza­lad­gált, és sorra vette elő a tiszta tányé­ro­kat. A vég­ter­mék­kel teli tányé­rok aztán ott is marad­tak, amíg az anyja haza nem ért.

A barakknak kétszemélyes budija volt, ame­lyet fér­fi­ak, nők egy­aránt hasz­nál­tak, s vagy jó húsz méterre állt a pajta mögött. Ősszel köl­töz­tünk a barakk­ba, s a mama elkép­zelni sem tud­ta, hogy akkora utat tegyünk meg a bu­di­ig, ezért a bilin­ket, ami­kor már teli volt, kiön­tötte a szel­lő­ző­ab­la­kon. A szom­szé­dok azon­nal fel­há­bo­rod­tak, mi pedig gyor­san meg­ja­vul­tunk, és alkal­maz­kod­tunk a körül­mé­nyek­hez.

Mindkét budiban volt valami emel­vény­féle desz­ká­ból, amelybe meg­le­he­tő­sen nagy, kerek nyí­lást vág­tak. Józsi az első évek­ben betar­totta a mama uta­sí­tá­sát: vala­hány­szor kiment a budi­ra, engem is magá­val vitt, én meg vit­tem a zo­mán­co­zott bili­met. Józsi fel­lé­pett az emel­vény­re, szét­rakta a lábát a nyí­lás felett, aztán leült. Én meg ültem a bili­men, és iri­gyel­tem a bá­tyá­mat, hogy olyan nagy.

Persze télen, különösen pedig téli éjsza­ká­kon a budilátogatás, hogy úgy mond­jam, egzo­ti­kus különc­ség lett vol­na. Nem is volt senki a szom­szé­dok között, aki éjszaka kijárt volna a bu­di­ra, külö­nö­sen télen nem. Min­den csa­lád­nak volt egy sok célra hasz­ná­la­tos fel­mosó vöd­re. De nekünk nem volt. Hiszen Mis­kolc­ról, illetve a „vö­rös ház”-ból kerül­tünk oda, Regina fize­té­sé­ből pedig nem telt ekkora fény­űzés­re. Csak akkor sike­rült ingyen vödör­höz jut­nunk, ami­kor bevo­nult a né­met had­se­reg, és a sze­métre hají­tot­ták azo­kat a nagy bádog­hor­dó­kat, ame­lyek­ben a kon­zer­ve­ket tar­tot­ták.

Józsi hordta haza a vizet a nyo­mós kút­ról, ami az utca végé­ben állt. Csak fél vödör­rel bírt el, mert a mi magyar vöd­rünk sok­kal nagyobb volt, mint a szom­szé­do­kéi. Volt olyan szom­széd, aki­nek a szo­bá­já­ban kéz­mosó volt a falra sze­rel­ve. Ez egy apró vas­vö­dör volt fedő­vel, amelybe más­fél-két liter vizet öntöt­tek. A vö­dör alján drót­sze­lep volt. Ami­kor kezet akart mosni az ember, alul­ról fel­nyomta a drót­sze­le­pet, s az alá­ra­kott kezébe folyt a víz. A mi csa­lá­dunk­ban sosem volt ilyen kéz­mo­só. A leg­több szom­szé­dunk­hoz hason­lóan mi is a szánkba vet­tük a vizet, a szánk­ból a kezünkre spric­cel­tük, úgy mosa­kod­tunk.

Nagyon emlékezetesek voltak a va­sár­na­pok. Min­den vasár­nap reg­gel azzal kez­dő­dött, hogy Regina vizet for­ralt a teás­kan­ná­ban, kivitte az udvarra az ágy­ne­műn­ket, hogy szel­lőz­zön, aztán a forró víz­zel gon­do­san lelo­csolta az ágya­kon és a fala­kon lévő rése­ket. Ezt a po­los­kák hatal­mas had­se­rege ellen foly­ta­tott remény­te­len hábo­rúja jegyé­ben tet­te, mert azok vol­tak a barakk­ja­ink igazi gaz­dái. De a mama nem adta fel. Aztán behoz­tuk a paj­tá­ból a bá­dog gye­rek­für­dő­ká­dat, amely az enyém volt, a mama ismét föl­me­le­gí­tett egy vödör vizet, s el­kez­dő­dött a csa­ládi für­dés. Elő­ször engem für­det­tek meg, mert a „kis Vladimírka” még hosszú éve­kig ren­del­ke­zett külön­le­ges kivált­sá­gok­kal. Lemos­dat­tak, s én már nem sír­tam, aztán lecsu­ta­kol­tak és leöb­lí­tet­tek. Józsi ült bele az álta­lam meg­ha­gyott víz­be. A mama min­dig utol­só­ként mosa­ko­dott le. És min­dig segí­tet­tünk egy­más­nak a má­sik hátát meg­mos­ni.

Mindez ma már nagyon is ijesztően hang­zik, de saj­nos, a mi szűk kis szo­bács­kánk­ban egy­ál­ta­lán nem volt rá lehe­tő­ség, hogy vala­hogy elkü­lö­nül­jünk. Még egy füg­gönyt sem tud­tunk fel­akasz­ta­ni. Sze­gény drága anyánk s őt követve mi magunk is egy­más szeme lát­tára tet­tünk ele­get a testi higi­é­nia alap­vető köve­tel­mé­nyei­nek. A mama min­dig meg­pró­bálta elta­karni magát egy törül­kö­ző­vel. De álta­lá­ban elmond­ha­tom, mi gye­re­kek, hamar meg­tud­tuk, kinek mije hol van.

Regina nagyon iparkodott, hogy Józsi foly­tatni tudja a he­ge­dű­ta­nu­lást. Így aztán a bátyám az álta­lá­nos isko­lá­ban eltöl­tött órák után autó­busszal bement a vá­ros­ba, a zene­is­ko­lá­ba. Dél­után öt felé pedig az isko­la­tás­ká­já­val meg a he­ge­dű­tok­kal meg­je­lent az óvo­dám ajta­já­ban. Én meg ültem, és vár­tam rá. A leg­több­ször én vol­tam az, akit utol­só­ként vit­tek el a gye­re­kek közül. Józsi fel­öl­töz­te­tett, aztán kézen fog­va, ahogy jó test­vé­rek­hez illik, elin­dul­tunk haza.

A mama általában még nem volt ott­hon. Csak később érke­zett haza, és min­dig hozott magá­val össze­kö­te­gelt fahul­la­dé­kot, hogy befűt­sön a fo­lyo­són álló kály­há­ba. A mama keze min­dig nagyon fájt, átfa­gyott munka köz­ben. Min­dig nyir­ko­sak és súlyo­sak vol­tak a desz­kák, ame­lye­ket cipelt. Télen nagyon hideg volt. Még az is lehet, hogy a baj­ban lévő ember job­ban fázik.

Emlékszem, hogy a szomszédok, ami­kor télen mun­kába indul­tak, meleg vat­ta­pu­faj­kát vet­tek föl, vas­tag két­uj­jas kesz­tyűt húz­tak. A ma­má­nak nem volt ilyen hol­mi­ja. Regina abban az ele­gáns, vala­mi­kor Bécs­ben, ren­de­lésre készült, vékony fekete gabar­din­ból var­rott kabát­ban hordta a desz­kát, amely­nek fehér her­me­lin­gal­lérja volt, s a há­tán egy óri­ási fehér gomb. A ke­zén pedig sötét­barna selyem­kesz­tyű. A mama kop­lalt, sová­nyo­dott. Estén­ként gyak­ran sírt, annyira fájt a ke­ze, amely foly­ton teli volt a szál­kák okozta sebek­kel. Hat-hét éves lehet­tem, amire meg­ta­nul­tam, hogyan kell kihúzni anyám tenye­ré­ből és ujjai­ból a ren­ge­teg szál­kát, és nagyon büszke vol­tam, ami­kor anyám hálá­san meg­kö­szönte a „szál­ka­húzó ügyes­sé­ge­met”.

Regina orosztudásán nem segített, hogy a kör­nye­ze­té­ben lévők­kel, a vele együtt desz­kát cipe­lők­kel beszél­ge­tett. Viszont rend­kí­vül gyor­san és mind­örökre meg­je­gyezte a leg­ron­dább orosz és belo­rusz károm­ko­dá­so­kat.

Amikor nem kellett deszkát rakodni a pő­re­ko­csik­ba, anyá­mat néha átirá­nyí­tot­ták, hogy par­ket­tát cso­ma­gol­jon. Egy­szer a tatár szár­ma­zású Tagirával dol­go­zott pár­ban. Siet­tek, hogy tel­je­sít­sék a nor­mát, a kötél végét a fo­guk közt tar­tot­ták, hogy két kéz­zel gyor­sab­ban végez­hes­sék a cso­ma­gok össze­kö­tö­zé­sét. Tagira óvat­lan volt, nagyot rán­tott a kö­té­len, és Regina két első foga a pad­lón kötött ki. Újabb vesz­te­ség.

Nekem és Józsinak is nagy megráz­kód­ta­tás volt az eset, ami­kor egy­szer nyá­ron, nap­köz­ben mamán­kat paraszt­sze­ké­ren hoz­ták haza, mert munka köz­ben eltörte a lá­bát. A lo­vat hajtó férfi segí­tett a mamá­nak elver­gődni az ágyig. A to­váb­bi­akra nem emlék­szem, de arra igen, hogy vagy egy hét múlva a mama begip­szelt láb­bal újra mun­kába indult. A fa­fel­dol­gozó veze­tő­sége ipar­ko­dott neki vala­mi­vel könnyebb mun­kát adni, amíg fel­gyógy­ul. De dol­goz­nia kel­lett, hogy meg­él­jünk.

Már csak két-három év volt a há­ború kitö­ré­sé­ig. Regina meg­pró­bált vigyázni ránk, meg­őrizni a csa­lá­dot. Kitar­tóan és hősie­sen állta a sors szám­ta­lan csa­pá­sát, és naponta kemény har­cot foly­ta­tott azért, hogy meg­él­jünk. Az volt szá­mára a leg­ne­he­zebb, hogy meg­őrizze a lelki egyen­sú­lyát. Ször­nyű volt a magá­nya elal­vás előtt, ami­kor a két fia már aludt, ami­kor tehe­tet­le­nül töp­ren­gett a sze­rinte ért­he­tet­len ese­mény­so­ron, s nem látott fényt az alagút végén, remény­te­len­nek érzett min­dent. Magya­ror­szág­ról, a nagy­ma­má­tól, Ferenc any­já­tól, a test­vé­rei­től jöt­tek, egyre jöt­tek az elke­se­re­dett leve­lek, teli értet­len­kedő kér­dés­sel. És választ vár­tak és friss híre­ket.

Anyám talán mégis a férje sor­sát találta a leg­ször­nyűbb­nek akko­ri­ban, aki­től érkezni kezd­tek a le­ve­lek a láge­rek­ből. A szuperéber szov­jet cen­zúra az apám által írt leve­lek több­sé­gét nem engedte át, vagy egy­sze­rűen elvesz­tek a há­ború előtti és hábo­rús zűr­za­var­ban. Pedig min­ket csak ezek az apró hírek éltet­tek, ame­lyek cso­dá­val hatá­ros módon mégis elju­tot­tak hoz­zánk. Ma már vég­te­le­nül hálás vagyok az Úrnak, hogy sike­rült össze­gyűj­teni és meg­őrizni eze­ket a leve­le­ket. Most itt van­nak előt­tem. Nem én aka­rom elmon­da­ni, mi van ben­nük. A le­ve­lek adják meg a leg­jobb választ mind­ar­ra, ami tör­tént.

Ferencnek a letartóztatása pil­la­na­tá­tól a háború kitö­ré­séig csak azt enge­dé­lyezte a lá­ger­cen­zú­ra, hogy oro­szul írjon. Az első pár levé­len, ame­lye­ket köz­re­a­dok, nem vál­toz­tat­tam sem­mit, nem javí­tot­tam, nem „for­dí­tot­tam le”, így aztán az orosz anya­nyelvű olvasó is érez­he­ti, micsoda feszült figye­lemre volt szük­sége a sze­ren­csét­len rab­nak, hogy meg­fo­gal­mazza a le­ve­lek­ben gon­do­la­tait a fele­sé­gé­nek, aki oro­szul még csak olvasni sem tudott.6 Az első évek­ben apám nagyon gon­do­san, olvas­ha­tó­an, szinte szé­pen ipar­ko­dott írni, mert abban remény­ke­dett, hogy Józsi majd fel­ol­vassa a le­ve­le­ző­lap­jait a mamá­nak. Elő­ször per­sze egy­ál­ta­lán nem volt sza­bad írnia, aztán pedig csak pos­tai leve­le­ző­la­po­kat.

1939. február 14. Drága felesé­gem, és Józsi, Vla­di­mír fiam! Élek és egész­sé­ges vagyok. Nem ez az első levél, amit írok, de nem tudom, hogy meg­ér­kez­tek-e a le­ve­le­im. Még nem kap­tam választ. Kér­lek, hala­dék­ta­la­nul érte­síts, hogy élsz, hol dol­go­zol, hogy tanul Józsi, nő-e Vladimírka, mi van a szü­lők­kel, a testvérekkel… Egy­szó­val írj meg min­dent, amit tud­nom kell.

Sokat dolgozom, de most kaptam tíz nap pihenőt.

Csomagot még nem kaptam. Ha már küld­tél, ne nyug­ta­lan­kodj, mert a posta elhoz­za, de van­nak tech­ni­kai nehéz­sé­gek, ami­kor is várni kell. Ha pedig még nem küld­tél, akkor kér­lek, küldd a követ­ke­zőt: zsír, kol­bász, cukor, aszalt gyü­mölcs, hagy­ma, fok­hagy­ma, házi keksz, füzet, ceru­za, toll, két vál­tás fehér­ne­mű, zok­ni, kap­ca. Tör­vény sze­rint cso­ma­gold be a kül­de­ményt (majd meg­mond­ják a pos­tán), de kér­lek, hogy min­den hónap­ban küldj. Ha nincs pénz, add el a fe­kete öltönyömet.

Drága Rizuskám, írj külön borí­ték­ban leve­let, és Józsi is írjon hoz­zá. Miután meg­ka­pom az első leve­le­det, rész­le­te­seb­ben is írok.

Csókollak, Rizuskám, Józsikát, és a kis Vla­di­mírt is, a szü­lő­ket, a test­vé­re­ket. Fér­jed: Feri.

Cím: Gorkij vasút, Szuho-Bezvodnaja állo­más, NKVD Unzslag., 13-as tábor, Rótt, Franc Jozefovics.

Apámat 1939-ban végig az NKVD-Unzslagerban, a Szuho-Bezvodnaja állo­más köze­lé­ben tar­tot­ták fog­va, ezért a követ­kező néhány levél­ből kiha­gyom a fel­adó címét.

Érthetetlen, miért reménykedett Ferenc abban, hogy leve­let kap Rizuskától, hiszen anyám nem tudott oro­szul írni, ráadá­sul a de­presszi­ója és elke­se­re­dett­sége miatt semmi kedve sem volt hoz­zá. Emlék­szem anyám kar­co­lá­sok­kal és sebek­kel teli tenye­ré­re. Min­dig ellepte a sze­mét a könny a fáj­da­lom­tól, ami­kor krump­lit pucolt, hogy enni adjon nekünk. Józsi­val nagyon hamar meg­ta­nul­tunk krump­lit pucol­ni.

1939. március. Drága Rizuska, gye­re­kek és Mama!

Élek és egészséges vagyok. Ez már nem az első levél, amit kül­dök, de választ még nem kap­tam, ezért továbbra is írni fogok. Itt egész sor tár­sam kap leve­let és cso­ma­got, ezért remé­lem, hogy a kö­zel­jö­vő­ben én is kapok. Ha te, drága fele­sé­gem már küld­tél cso­ma­got, ne légy dühös, ami­ért meg­is­mét­lem a kéré­se­met. A posta pon­to­san meg­hozza a kül­de­mé­nye­ket, de néha tech­ni­kai okok miatt várni kell.

Kérlek, írd meg, mit csinálsz, hogy élsz, hol laksz, hol dol­go­zol, mit csi­nál a ma­ma, a test­vé­re­im. Józsi is írjon külön, hogy tanul, és hogy jár-e a ze­ne­is­ko­lába vagy sem? Ha még nem küld­tél cso­ma­got, akkor kér­lek, küldd el a követ­kező holmikat: (meg­is­métli az előző levél­ben fel­so­rol­ta­kat – V. R.).

Kérlek, minden hónapban küldj cso­ma­got. Még egy­szer meg­is­mét­lem: a cso­mag nem vész el. A vá­la­szod után töb­bet fogok írni. Csó­kol­lak, a gye­re­ke­ket, a szü­lő­ket a test­vé­re­ket is. Fér­jed: Franc Jozefovics

1939. március. Drága feleségem és gye­re­kek! 12-én meg­kap­tam a cso­ma­got. Nagyon szé­pen köszö­nöm. A jö­vő­ben csak akkor küldj cso­ma­got, ha eladod valami ruhá­mat, mert a te fize­té­sed­ből erre nem telik. Miért nem írtál, Rizuskám? Ez nagyon fáj. Hogy szá­mol­tál el tavaly a fa­fel­dol­go­zó­ban? Erről min­den­kép­pen írjál. A le­vél pon­to­san meg­ér­ke­zik ide. Érke­zett egy­szer 50, egy­szer 30 rubel, de még nem kap­tam meg. Több pénz nem kell, ez négy hónapra elég. Az ügyem­ben panaszt tet­tem a Párt Köz­ponti Bizott­sá­gá­nál és a Szov­jet­unió Főügyész­sé­gé­nél. Ma az iro­dá­ban alá­ír­tam a meg­ha­tal­ma­zást, hogy a tő­lem elvett köl­csön­köt­vé­nye­ket, az órá­mat és Józsi taka­rék­könyvét megkapd. (Ennek a meg­ha­tal­ma­zás­nak a szö­ve­gét majd később köz­löm – V. R.) Valószínűleg meg­ka­pod a közeli napok­ban, és akkor meg­ka­pod, amit átad­nak. Drága Józsi, nagyon örü­lök, hogy írtál, de ezen­túl köve­teld ki, hogy a mama is írjon. Elé­ge­dett vagyok, hogy jól tanulsz, de remé­lem, ez a való­ság­ban azt jelen­ti, hogy kitű­nő­en. Egész­sé­ges vagyok, de a mun­kám nem könnyű fizi­kai mun­ka. Nem­ré­gi­ben fel­mé­rést végez­tek, hogy kinek mi a szak­má­ja, ezért lehet­sé­ges, hogy leg­kö­ze­lebb a szak­mám­nak meg­fe­lelő mun­kára kerü­lök. Rizuska, ne saj­náld eladni a hol­mi­mat. Tedd meg maga­dért és a gye­re­ke­kért, és csak rész­ben költsd egy nekem kül­dött új cso­mag­ra. Most sem­mi­lyen hol­mira nin­csen szük­sé­gem, csak két-há­rom pár régi zok­ni­ra, ha még van. Még egy­szer kér­lek, drága fele­sé­gem, min­den­kép­pen rész­le­te­sen írj nekem, vagy dik­táld le a leve­let Józsinak.

Csókollak téged és a gye­re­ke­ket, a fér­jed: Franc

1939. április 15. Drága felesé­gem, Józsi és kis Vladimír!

Fáj az ujjam, ezért írok csúnyán. Egész­sé­ges vagyok, és várom, hogy jóked­vű, vidám leve­let írj nekem. Józsi­kám, nagyon jól kell tanul­nod. Remé­lem, a kis Vla­di­mír nem felejti el a papát. Küld­jél fény­ké­pet mind­két fiú­ról, Rizuskám. Itt sok­szor hal­la­ni, hogy embe­rek haza­tér­tek, vagy hogy új nyo­mo­zás kez­dő­dött. Nálunk még min­den csen­des. Küld­tem neked meg­ha­tal­ma­zást a köl­csön­ről, remé­lem, már meg­kap­tad az órát és Józsi pén­zét. A leg­utóbb kül­dött cso­ma­god ezek­ben a napok­ban fogyott el, küldj újat, ha tudsz sze­rezni abból, hogy eladod pár hol­mi­mat. Nagyon kér­lek, hogy írj, vagy dik­táld le a le­ve­let Józsi­nak. Fehér­nemű nem kell, csak két pár zok­ni. Kér­lek, írd meg, hogy szá­mol­tál el a fafeldolgozóval (arról van szó, hogy elma­rad­tunk a la­kás bér­leti díjá­val – V. R.). Remélem, egy­szer még együtt élhe­tek bol­dog­ság­ban a csa­lá­dom­mal, mert bűn­te­len ember nem pusz­tul­hat el. Be kell fejez­nem a le­ve­let. Csó­kol­lak téged és a gyer­me­ke­ket. Fér­jed: Franc

Szem. Ügyirat 18659                                   Tintával és olvas­ha­tóan kitölteni

Meghatalmazás

Én, Rott, Franc Jozefovics meg­ha­tal­ma­zom a fe­le­sé­ge­met, Rott, Regina Germanovnát, aki Belorusszijában, Bobrujszk váro­sá­ban, az Indusztrialnaja utca 5. sz. házá­ban lakik, hogy meg­kapja az NKVD bobrujszki kerü­leti osz­tá­lyá­tól a 2700 rubelre szóló állam­köt­vényt, ezüst­órá­mat és a 75 rubel­ről szóló taka­rék­köny­vecs­két, ame­lye­ket az 1938. július 4-i letar­tóz­ta­tá­som után vet­tek el tőlem. (Az űrlap további részén nyom­ta­tott szö­veg talál­ható – V. R.) Ennek értel­mé­ben […] áten­ge­dem neki a jogot, hogy szük­ség ese­tén min­den kellő lépést meg­te­gyen, az ille­té­kes hiva­ta­lok­hoz for­dul­jon, bele­értve a bí­ró­sá­got is, áten­ge­dek neki min­den, engem tör­vé­nye­sen meg­il­lető jogot, bele­értve jelen meg­ha­tal­ma­zás további átru­há­zá­sá­nak jogát is.

Aláírás: Rott, Franc Jozefovics. Tanú­sít­juk jelen meg­ha­tal­ma­zás alá­írá­sát. A 13. l/l parancs­noka helyett: (aláírás)

A NKVD Unzsenszkiji javító mun­ka­tá­bo­rá­nak veze­tő­sé­ge, az NKVD Unzslag veze­tő­sé­gé­nek tit­ká­ra: (aláírás).

Ez a meghatalmazás, a formája és a tar­talma a Szov­jet­uni­óra jel­lemző pimasz kép­mu­ta­tás pél­dá­ja, amely azt akarja bemu­tatni a kül­vi­lág­nak, milyen gon­do­san figye­lembe vet­ték, és mennyire őrköd­tek az egyes ember jogai felett. Olyan sok volt a letar­tóz­ta­tott, hogy ez a fajta meg­ha­tal­ma­zás tömeg­ter­mék lett, és csak nyom­dai úton lehe­tett kielé­gí­teni az iránta mutat­kozó keres­le­tet. A gon­dos kivi­te­le­zés pedig sokad­szor bizo­nyít­ja, hogy a szov­jet­ha­ta­lom „sor­ál­lo­má­nya”, külö­nö­sen a ter­ror és elré­mí­tés idő­sza­ká­ban, nem­csak „ret­te­gés­ből, hanem a lel­ki­is­me­rete sze­rint” is dol­go­zott.

Sajnos, ma, amikor mindezt leírom, már sem a ma­ma, sem Józsi nem él. Pedig nagyon jó volna meg­tudni tőlük, hogy sze­rin­tük miért volt Ferenc zse­bé­ben az állam­köt­vény, ami­kor letar­tóz­tat­ták. Jelen­tős összeg­ről van szó, két­ezer hét­száz rubel­ről, ami majd­nem annyi volt, mint a papa egy­évi fize­té­se. Nagyon való­sze­rűt­len, hogy a kom­bi­nát­ban éppen azon a napon adták át a köt­vé­nye­ket, és Ferenc haza akarta vinni őket.

Az én véleményem drámaibb. A volt szov­jet állam­pol­gárok még emlé­kez­nek arra az esz­te­len őrjön­gés­re, nyo­más­gya­kor­lás­ra, amely­nek során min­den évben min­den egyes mun­kást arra kényszerítettek, hogy „ön­ként”, ráadá­sul meg­ha­tá­ro­zat­lan idő­tar­tamra adja köl­csön az állam­nak az egy­havi fize­té­sét. Min­den csa­lád­ban ott vol­tak ezek a köt­vé­nyek, sok ezer rubel érték­ben. Nálunk is, és ehhez még figye­lembe kell ven­nünk Regina nyo­mo­rú­sá­gos fize­té­sét. Hrus­csov „el­jö­ve­tel­ét” kel­lett meg­várni ahhoz, hogy e köt­vé­nye­ket, s mel­let­tük a Hrus­csov ország­lá­sá­nak első évé­ben kiadott úja­kat, vala­mi­féle lot­tó­sor­so­lássá ala­kít­sák.

Amikor ezeket a sorokat írom, a köze­lem­ben ül Iya, a fe­le­sé­gem is, aki a friss flo­ri­dai újsá­go­kat bön­gé­szi. Élén­ken föl­tá­mad­nak a köl­csön­nel kap­cso­la­tos emlé­kei. 1945-öt írtak, és a Bur­ját Köz­tár­sa­ság­ban, Ulan-Ude váro­sá­ban is össze­hív­ták a kol­lek­tí­vát a kul­tu­rá­lis minisz­té­rium­ban, és a gyű­lé­sen meg­pró­bál­tak min­den­kit „meg­győz­ni” arról, hogy alá­írja a soros állam­köl­csönt. Iya any­já­nak, Ráhel­nek nem volt kire hagy­nia egyet­len gyer­me­két, ezért kény­te­len volt a hét­éves Iyát magá­val vinni erre a gyű­lés­re.

Minden jelenlévőt a nevén szó­lí­tot­tak, fel kel­lett áll­nia, s az egész kol­lek­tíva előtt beszél­ték rá, hogy egy­ha­vi, de gyak­ran más­fél havi fize­té­sét ajánlja fel. Sor került Ráhel Jaroszlavszkajára is. Egy kicsit zavar­ban volt, amint ott állt. A mel­lette ülő Iya erő­sen rán­gatta az anyja kezét: „Írd alá! Mama, írd alá! Töb­bet írj alá! Töb­bet!”

A terem ujjongott ez ifjonti haza­fi­ság lát­tán. És Rahel két­havi fize­té­sét aján­lotta fel, amire kitört a taps. A to­váb­bi­ak­ban senki nem aján­lott fel ekkora össze­get. A gyű­lés­nek vége volt. A za­vart Ráhel is haza­in­dult a lányá­val.

Mama, és mikor kapjuk meg ezt a pénzt? – kér­dezte izga­tot­tan a kis­lány.

Megkapjuk? – nyöszörögte az anyja. – De hiszen nekünk kell fizet­ni.

Hát akkor miért nem mondtad meg még előt­te? – kér­dezte fel­há­bo­ro­dot­tan a le­endő örö­kös. – Azt hit­tem, mi kap­juk. Nem­hogy még nekünk kell­jen adni.

De térjünk vissza 1938-ra! Gyaní­tom, hogy Ferenc még azelőtt elkezdte „köl­csön­ad­ni” az állam­nak a fi­ze­té­sét, mie­lőtt meg­kapta volna a szov­jet állam­pol­gár­sá­got. Meg kel­lett szok­nia, hogy ugyan­ott szo­rítja a ci­pő, ahol a többi szov­jet állam­pol­gárt. Miután meg­kapta az állam­pol­gár­sá­got, csök­kent a fi­ze­té­se. A csa­lád még inkább meg­érezte azt, hogy köte­le­sek vol­tunk lak­bért is fizet­ni. Ferenc pedig nem akar­ta, hogy az éles eszű Regina ész­re­ve­gye a jelek­ből, hogy a csa­lád hely­zete egyre rom­lik. Apám­nak muszáj volt alá­ír­nia a köl­csönt, de ezt eltit­kolta a fe­le­sége előtt. Miután meg­kapta a köt­vé­nye­ket, nem tud­ta, hová dug­hatná el, ezért ide­ig­le­ne­sen a zse­bé­ben hagy­ta.

1939. április 21. Drága felesé­gem, Rizuska! Nagy hálá­val érte­sí­te­lek, hogy ma, vagyis IV. hó 21-én meg­kap­tam a má­so­dik cso­ma­got. Rend­ben meg­kap­tam min­dent, s el­mond­ha­tom, hogy így május végéig biz­to­sítva van a kiegé­szítő élel­mem. Csak akkor esik jól bármi a cso­mag­ból, ami­kor meg­tu­dom, hon­nan tud­tál ennyi pénzt sze­rez­ni, hogy ilyen sok érté­kes élel­mi­szert küld­jél. Kér­lek, hogy min­den­kép­pen és nyi­tott szív­vel írjál, és ha nehe­zen tudsz cso­ma­got kül­de­ni, akkor ne tedd töb­bé. Igaz, azt írtam, hogy adj el vala­mit a hol­mi­jaim közül, de még nem tudom, hogy meg­tet­ted-e vagy sem. Ter­mé­sze­te­sen a fi­ze­té­sed­ből egy kopej­kát se költs rám, tudom, hogy nagy szük­sé­ged van rá, ahogy a gye­re­kek­nek is. Végül is okos asszony vagy, és min­dent tegyél úgy, ahogy gon­do­lod. Nekem jó lesz úgy, ahogy te csi­ná­lod. Most már látom, hogy min­dig óri­ási sibkát (hibát – V. R.)7 követtem el, ami­kor fon­tos dön­tés előtt nem hall­gat­ta­lak meg, vagy előtte nem kér­tem ki a vé­le­mé­nye­det. Nagyon fáj, hogy az én hibám miatt ilyen nehéz lett az éle­ted. Csak abban remény­ke­dem, hogy még nem vagyunk öre­gek, és még lehet jobb az éle­tünk. Nem kell sokat írni arról, hogyan élek, mit dol­go­zom itt a tábor­ban, mert a lá­ger­élet szinte min­den­hol egy­for­ma. Ugyan­úgy dol­go­zom, mint te, mert min­den munka azzal kez­dő­dik, hogy helye­sen és becsü­le­te­sen kell dol­gozni és élni. Min­den további szinte magá­tól ren­de­ző­dik, ha az ember nem bűnös. Elküld­tem a pana­szo­mat a Szov­jet­unió és Belo­russzia leg­ma­ga­sabb szer­vei­hez, most már csak meg kell vár­ni, mi lesz.

Remélem, hogy minden levelemet meg­kap­tad, amit eddig írtam. A má­so­dik cso­mag­ban benne volt a le­vél­tár­cám néhány irat­tal. Ami­kor átad­ták a cso­ma­got, az iro­dán elvet­ték eze­ket az ira­to­kat, és csak azután kapom vissza, miután átvizs­gál­ták. Ma még nem kül­döm el ezt a le­ve­let, csak két-há­rom nap múl­va, addig még van időm, hogy vissza­kap­jam azo­kat az ira­to­kat. Lát­tam köz­tük valami nyi­lat­ko­za­tot 750 rubel­ről, való­szí­nű­leg arról a pénz­ről van szó, amit még nem fizet­tem ki a la­ká­sért. Te is tudod, hogy nem lehet magya­rul leve­let írni, ezért arra kér­lek, ha nehe­zedre esik, akkor írj keve­seb­bet, de rövi­den és pon­to­san írd meg, hogy telik az éle­ted, miután meg­kap­tad ezt a levelet.

Egyáltalán nem akarok írni most a bí­ró­ság­ról és az íté­let­ről, mert a panaszt már elküld­tem, ahová kell, és már csak a vá­laszt kell vár­ni. Remé­lem, hogy hama­ro­san tör­té­nik valami ebben az ügy­ben, és azt fog­ják lecsuk­ni, aki való­ban bűnt köve­tett el az állam ellen, de a felül­vizs­gá­lat (vagy ellen­őr­zés) lezá­rá­sáig becsü­le­te­sen kell dol­goz­ni, ahogy ezt az állami szer­vek meg­kö­ve­te­lik. Nem mon­dom, hogy jól érzem itt magam, de min­dent meg­te­szek, hogy javít­sak a hely­ze­te­men, első­sor­ban igyek­szem jól dol­goz­ni, és a tör­vény sze­rint élni, ahogy kell is. Való­szí­nű, hogy te is hason­ló­kép­pen élsz és dol­go­zol, de kér­lek, ne veszítsd el a re­ményt, mert lesz még jó életünk.

Most néhány konkrét kérdés: talán már egy hónapja is meg­van, hogy elküld­tem neked a meg­ha­tal­ma­zást a köl­csön­köt­vé­nyek­re, az órára és a ta­ka­rék­könyv­re. Remé­lem, meg­kap­tad, mert hiva­ta­lo­san fog­ják kéz­be­sí­teni neked. Ha meg­kap­tad a köt­vényt, neked aján­dé­ko­zom, és tégy vele, amit akarsz. Tedd le a pos­tán, és a pén­zért végy azt magad­nak és a gye­re­kek­nek, amire szük­sé­ge­tek van.

Ezen a ponton kénytelen vagyok fél­be­sza­kí­tani a levél köz­lé­sét. Nagyon fáj lát­nom, mennyire naiv volt, és hogy szen­ve­dett az apám. A negy­ven­éves Ferenc ugyan­úgy bízott az állam­köt­vény­ben, mint a hét­éves Iya. „Tedd le a pos­tán, vedd föl a pénzt, és végy rajta azt, amit akarsz.” Becsü­le­tes, de naiv ember volt. Ami­kor a het­ve­nes évek­ben elhagy­tam a Szov­jet­uni­ót, Iya, a fele­sé­gem ott­hagyta a szom­szé­dok­nak az anyja összes fel­gyűlt állam­köt­vény­ét. Az anyja egész éle­té­ben az egye­te­men taní­tott, és sok tíz­ezer rubelt fize­tett ki eze­kért a szí­nes, sem­mit sem érő papí­ro­kért, ami­ért aztán a szü­leink jól meg­kap­ták a magu­két.

Közölted, hogy küldtél 50 és 30 rubelt. Még nem kap­tam kéz­hez ezt a pénzt. A pénzt az NKVD Unzslag8 köny­ve­lé­sén lévő szám­lámra teszik, és nem fize­tik ki azon­nal. Talán május köze­pén kapok elő­ször belőle 25 rubelt. Ezért írtam a múlt­kor, hogy ez a pénz három-négy hónapra elég nekem. Sem­mi­lyen holmi nem kell. Igaz, nem mond­ha­tom, hogy ele­gáns vagyok, de min­de­nem meg­van, amire a láger­ban szük­ség van. Kér­lek, írd meg, hogy szá­mol­tál el tavaly a fa­fel­dol­go­zó­val? Vélet­le­nül tud­tam meg, hogy a finom­fás műhely­ben dol­go­zol. Kíván­csi vol­nék, ki a fő­nö­köd, és egy­ál­ta­lán, hogy megy a kom­bi­nát­ban. Azt hiszem, ez az évük job­ban sike­rül, mint a ta­va­lyi. Ma már nem írok töb­bet, de hol­nap és hol­nap­után még kiegé­szí­tem a leve­let. Csak egy­va­la­mi­ben hiszek, hogy éle­tünk­nek ebben a ne­héz idő­sza­ká­ban oko­san kor­mány­zod a csa­lá­dot, és akkor min­den rend­ben lesz. Kér­lek, köve­teld meg Józsi­tól, hogy komo­lyan fog­lal­koz­zon a he­ge­dü­lés­sel. Ne feled­kezz meg róla Rizuskám, milyen jó és ren­des élete lesz, ha pár év múlva tel­je­sen a zene­ta­nu­lás­nak áldozza magát. Azt aka­rom, hogy komoly zenész legyen belő­le. Meg­van benne ehhez a te­het­ség, és a többi köve­tel­ményre kell figyel­ni. A má­sik iskola is fon­tos, de első­sor­ban a ze­ne­is­ko­lára figyel­jen oda. A zene teszi széppé az éle­tét. Kér­lek, min­den héten küldj leve­let. Itt havonta két­szer kap­ha­tunk leve­let. Nálunk nagyon sokan mon­do­gat­ják, hogy „ha­ma­ro­san haza­me­gyünk”, de per­sze, nem tudom, hogy áll ez a dolog, mert hiva­ta­lo­san sem­mit sem mon­da­nak, a szó­be­szédre pedig nem lehet adni. Újság egy­ál­ta­lán nincs, már tize­dik hónapja nem tudom, mi zaj­lik a sza­bad világ­ban. Vigyázz magad­ra! Első­sor­ban az ide­ge­idre vigyázz, mert hosszú az élet, és első­sor­ban nyu­ga­lomra van szük­ség. Hol­nap foly­ta­tom a le­ve­let. Csó­kol fér­jed: Feri.

Drága fiam, Józsika!

Ma április 24-e van, és ponto­san egy éve annak, hogy a bobrujszki zene­is­kola folyo­só­ján ültem, és arra vár­tam, hogy befe­jezd a vizs­ga­hang­ver­senyt. Az ajtón át nagyon jól hal­lot­tam a já­té­ko­dat, és ma már elmond­ha­tom, hogy nagyon szé­pen ját­szot­tad a vizs­ga­da­ra­bo­dat. A vizs­ga­hang­ver­seny után min­den tanár gra­tu­lált nekem, és én nagyon bol­dog ember­nek érez­tem magam. Csak egy év telt el azóta a nap óta, de nagyon sok kel­le­met­len dolog tör­tént ezalatt. Tudom, hogy nél­kü­lem nehe­zen ment a tanu­lás, de kicsit ért­he­tet­len, hogy miért csak jól és nem kitű­nően tanulsz a ze­ne­is­ko­lá­ban. Tudom, hogy idén még csak a har­ma­di­kat végez­ted el, és meg is írtad, hogy a ze­ne­is­ko­lá­ban jó lett az ered­mé­nyed. Kér­lek, írj rész­le­te­seb­ben, mikor fejez­ted be az évet, milyen jegyet kap­tál, milyen etű­dö­ket, dara­bo­kat ját­szot­tál, mennyit ská­láz­tál. Írd meg, ki volt a taná­rod. Kér­lek, nagyon komo­lyan fog­lal­kozz a ze­né­vel, és naponta annyit játssz, amennyit a tanár mond. Remé­lem, jó zenész leszel, és szebb, jobb lesz az éle­ted, mint az enyém. Azon­nal és rész­le­te­sen írj! Csó­kol apád: Feri.

Drága kisfiam, Vladimír!

Bonbont találtam a második cso­mag­ban, amit a mama kül­dött. Való­szí­nű­leg te rak­tad a cso­mag­ba. Köszö­nöm, és majd bicik­lit veszek cse­ré­be, ami­kor haza­té­rek. Remé­lem, hogy sze­retsz min­den reg­gel óvo­dába men­ni. Remé­lem, hogy jó kis­fiú vagy. Csó­kol apád: Feri.

Drága Rizuskám! Ma, IV. 25-én úgy dön­töt­tem, útnak indí­tom a le­ve­let a címed­re. Vál­to­zás nincs. Minél gyak­rab­ban és rész­le­te­seb­ben írj! Itt min­den férfi nagyon szép leve­let kap a fe­le­sé­gé­től. Okos asszony vagy, jól tudod, mit kell tenni ilyen nehéz hely­zet­ben, amibe kerül­tünk. Vigyázz a gye­re­kek­re, vigyázz magad­ra, őrizd meg a nyu­gal­ma­dat, az egész­sé­ge­det és az ide­gei­det. Az éle­tün­ket ért vihar után majd újra kisüt a nap. Anyagi szem­pont­ból sza­bad kezet adok neked. Ha szük­sé­ges, adj el min­dent a hol­mim­ból, amit csak kell. Ha nincs cipőd vagy csiz­mád, add el a hege­dű­met, és vedd meg magad­nak, amire szük­sé­ged van. Per­sze azt hiszem, nem lesz fölös­le­ges, ha május­ban kül­desz még cso­ma­got, mert nehéz fizi­kai mun­kát vég­zek, és ha nem eszem ele­get, akkor legyen­gü­lök. Per­sze, itt is adnak ételt annak ará­nyá­ban, amennyit dol­go­zik az ember, de mivel nem vagyok valami erős, ezért gyak­ran csak keve­set kapok. Nagyon köszö­nöm, hogy a má­jusi ünnepre9 küld­tél pár kon­zer­vet. A jö­vő­ben nincs erre szük­ség. Inkább cuk­rot küldj kon­zerv helyett. Ha szűkiben vagy a pénz­nek, vagy nincs rá lehe­tő­sé­ged, akkor a har­ma­dik cso­mag­ban ne küldj zsírt. Nem mon­dom, hogy nincs szük­sé­gem zsír­ra, de anél­kül is jó lesz a har­ma­dik cso­mag. Miért ilyen apró a két­szer­sült? Per­sze, ez sem­mi­ség, de már két­szer úgy kap­tam meg a cso­ma­got, hogy a két­szer­sült, a cukor és a hagyma héja összekeveredett. (A láger­pa­rancs­nok­ság apróra össze­törte a két­szer­sül­tet és a cuk­rot, mert fél­tek, hogy valami üze­ne­tet rej­tet­tek belé­jük, eset­leg mást. – V. R.) Ha van, pró­bálj sze­rezni nekem vala­mit, ami­ben meleg idő­ben, ami­kor az erdő­ben vagyunk, vizet vagy teát tart­ha­tok. Magya­rul kulacs­nak hív­ják. Per­sze, túl­élem, ha nincs. Tegyél a dobozba egy cédu­lát, hogy mi van ben­ne. Az első cso­mag egy kicsit össze volt tör­ve, és tudni aka­rom, hogy ilyen eset­ben lehet-e rek­la­mál­ni, vagy sem. A le­ve­lem ele­jén mond­tam, hogy nem adtak ide pár ira­tot, ame­lyek a cso­mag­ban vol­tak. Teg­nap mind­egyi­ket meg­kap­tam, osto­ba­ság volt az egész. Kezd söté­ted­ni. A mi barak­kunk­ban vilá­gí­ta­nak, de sokat nem lát­ni, ezért aka­rom minél hama­rabb befe­jezni a leve­let. Még egy­szer kér­lek, tégy min­dent úgy, ahogy jónak látod. Csó­kol fér­jed: Feri.

1939. június 28. Drága Rizuskám, Józsi és kis Vla­di­mír! Nagyon, de nagyon köszö­nöm a le­ve­let. Az egyik éjszaka álmom­ban veled beszél­get­tem, nagyon szép álom volt, s más­nap már meg is kap­tam a leve­let. Nem nyug­ta­la­nít, hogy mit mon­dott neked a bobrujszki ügyész. A vi­lág min­den veze­tő­jé­nek panaszt fogok benyúj­ta­ni, magá­nak I. V. Sztá­lin­nak is, és ez töb­bet fog érni, mint a bobrujszki ügyész vála­sza. Az sem izgat, hogy Józsi nem lép­he­tett föl a hang­ver­se­nyen. A leg­fon­to­sabb, hogy elkezdte a követ­kező osz­tályt. Nagyon kér­lek drága fiam, Józsi, komo­lyan fog­lal­kozz a he­ge­dü­lés­sel, mert ez lesz a jövőd. Te meg Rizuskám, ha lehet, beszélj Kaplannal. Ne utazz Minszkbe az én ügyem­ben. Tel­jes ter­je­del­mé­ben meg­kap­tam a le­ve­le­det, leg­kö­ze­lebb írj töb­bet, és Józsi is írjon. Szük­sé­gem van borí­ték­ra, bélyeg­re, leve­le­ző­lapra és pár füzet­re. Párna nem kell. A utolsó cso­mag­ból mind ki kel­lett dobni a sze­métre a ki­ol­vasz­tott sza­lon­na­zsírt, mert tojást és kisü­tött húst tet­tél közé. Ne küldj több két­szer­sül­tet. Készíts szá­rí­tott zöld­sé­get (sár­ga­ré­pát és hagy­mát) és aszalt gyü­möl­csöt. Ha van szá­rí­tott krump­li, azt is küldj, és azt a vörös port a kiszelhez,10 ha nem drá­ga. Két­szer­sült egy­ál­ta­lán nem kell, itt elég kenyér van, csak zöld­ség, gyü­mölcs, krumpli nincs. A kö­vet­kező cso­mag­ban min­den­kép­pen küldj hagy­mát. Nagyon örü­lök, hogy Arti meg­nő­sült, és Lolo férj­hez ment. De annak nem örü­lök, hogy a régi isme­rő­seink nem akar­nak tudni rólad. De túl­él­jük, és a vé­gén min­den jóra for­dul. A leg­fon­to­sabb, hogy segíts Józsi­nak, hogy jól tanul­jon, első­sor­ban a zene­is­ko­lá­ban. Még nem kap­tam sem­mit a 80 rubel­ből. Már dol­go­zom, tizen­ki­lenc napot pihen­tem és kúrál­tam magam. Csó­kol­lak téged és a gye­re­ke­ket. Fér­jed: Feri.

Amikor apám sorait olvasom, végte­le­nül hálás vagyok Józsi­nak, a bá­tyám­nak. Még csak tíz­éves volt, mégis rend­sze­re­sen írt apánk­nak a láger­ba, komo­lyan for­dí­tott, és oro­szul meg­írta Regina nevé­ben, amit az anyám ide­ge­sen mon­dott el előtte magya­rul. Lát­juk, hogy nem két mon­dat­ról volt szó. Jól emlék­szem arra az idő­szak­ra. Anyám, miután vég nél­kül sorba járta az ügyész­ség és az NKVD iro­dá­it, tehe­tet­le­nül, kisírva és össze­törve került haza, leült az ágy­ra, mi meg Józsi­val oda­men­tünk hoz­zá, és szót­la­nul meg­áll­tunk mel­let­te.

És az elátkozott 80 rubel, amelyet sehogy sem bír­tak átadni Ferenc­nek. Senki sem akarta elven­ni. A lá­ger­ben, ahogy az egész ország­ban, folya­ma­tos volt a pszi­chi­kai feszült­ség és ret­te­gés lég­kö­re. Fél­tek beszél­ni, fél­tek dön­te­ni. Az ügyé­szek és mások is, sem­mi­sé­gek­ről beszél­tek, ami­kor fogad­ták Reg­inát, dadog­tak vala­mit, és őriz­ték a saját állá­su­kat. A lá­ger­pa­rancs­nok­ság meg­kapta a Rottnak kül­dött 80 rubelt, de nem tud­ták rászánni magu­kat, hogy átad­ják, mert fél­tek vala­mi­től. De még job­ban fél­tek attól, hogy meg­kér­dez­zék a saját parancs­no­ku­kat, mit tegye­nek. Akik per­sze szin­tén fél­tek vala­ki­től. Hiszen ők is csak lánc­szem vol­tak az abszur­di­tás tel­jes rend­sze­ré­ben. És a tár­sa­da­lom min­den lánc­sze­mén csak az önfenn­tar­tás ösz­töne ural­ko­dott, és az volt a jel­szó, hogy: „Ne lás­sa­nak, ne hall­ja­nak!”

1939. július 8. Kérlek, küldj füze­tet, borí­té­kot, leve­le­ző­la­pot és bélye­get. Min­den két hét­ben írok neked, és a pa­naszt is meg aka­rom írni, de nincs papí­rom. Egy­előre nem javas­lom, hogy ide­utazz, mert az hatal­mas áldo­zat volna tőled és a gye­re­kek­től, de ha van elég pén­zed és időd, nagyon bol­dog vol­nék, ha lát­hat­ná­lak. Inkább vár­junk egy kicsit, amíg Zelgyin lánya meg­lá­to­gatja az apját, és utána rész­le­te­sen beszá­mol neked (no lám, az öreg Zelgyint is letar­tóz­tat­ták – V. R.). Küldj egy doboz sűrí­tett tejet. Más kon­zerv nem kell. Egész­sé­ges vagyok, csak gyen­gülni kezd­tem. Gyönge a lá­bam, ezért van szük­ség szá­rí­tott zöld­ségre és aszalt gyümölcsre.

Augusztus végén érkezett a utol­só, rövid leve­le­ző­lap az Unzslagból, a Szuho-Bezvodnaja-i vas­út­ál­lo­más­ról:

1939. július 30. 16-án kaptam meg a cso­ma­got, amely­ben a gyü­mölcs volt. Köszö­nöm a fi­gyel­me­det! Te csak légy nyu­godt, nem vagyok beteg. Igaz, hogy skor­bu­tom volt, de csak eny­he, és hála a jó orvosi ellá­tás­nak, egy hóna­pon belül meg­sza­ba­dul­tam tőle. Bizott­ság álla­pí­totta meg. Most jól táp­lál­ko­zom, és remé­lem, hogy a jö­vő­ben min­den rend­ben lesz. A lá­bam még fáj, de ez már a reu­má­tól van. lehet­sé­ges, hogy hama­ro­san meg­vál­to­zik a cí­mem, ezért kér­lek, hogy maradj nyug­ton, amíg meg nem írom az új címet. Nem­so­kára még egy panaszt írok. A ré­gi­ekre nem kap­tam választ. Kér­lek, ne nyug­ta­lan­kodj, egész­sé­ges vagyok. S ha meg­van az egész­ség, a töb­bit majd meg­lát­juk. Csak akkor küldj téli ruhát, ami­kor kérem. Vigyázz nagyon a gye­re­kekre és magad­ra! Remé­lem, hama­ro­san találkozunk.

A családunk fokozatosan beleszokott, hogy Bobrujszkban élünk, pedig abban a vá­ros­ban egyre ért­he­tet­le­nebb lett az élet. Mind gyak­rab­ban tar­tot­tak légó­gya­kor­la­tot. A kom­bi­nát mun­ká­sai­nak külön­le­ges védő­ru­hát adtak, az utcá­kon erre a célra alkal­mas teher­au­tó­ról szór­ták a fű­rész­port, és a vegyi táma­dás elhá­rí­tá­sára oktat­ták az embe­re­ket. Foly­ton ver­se­nye­ket ren­dez­tek, hogy ki képes minél tovább dol­gozni gáz­ál­arc­ban. Az egyik mun­kás negy­ven­hét per­cig bír­ta, amit aztán min­den újság meg­írt.

A közelünkben, a város egyet­len asz­falt­bo­rí­tású terén, amely­ről a fafel­dol­gozó kom­bi­nát bejá­rata nyílt, szinte pon­to­san ott, ahol három évvel koráb­ban elfog­ták Feren­cet, rádiót és két han­gos­be­szé­lőt sze­rel­tek egy osz­lop­ra, mond­ván, onnan köz­ve­tí­tik a pa­ran­cso­kat, ha háború lesz. Néhány magas épü­let tete­jére föl­sze­rel­ték a lég­ol­talmi szi­ré­nát. A próba ked­vé­ért néhány­szor bekap­csol­ták őket, a ször­nyű hang agyon rémí­tette az egész kör­nyé­ket.

Úgy gondolták, Bobrujszknak megle­he­tő­sen mind­egy a Molotov-Ribbentrop pak­tum által meg­ál­la­pí­tott határ, mégis elin­dult a szó­be­széd, hogy a há­ború elke­rül­he­tet­len. A vá­ros, ahogy a mi barak­kunk is, teli volt len­gyel­or­szági mene­kült­tel, akik­nek a nyel­vét nem értet­tük. Vala­hogy a mi barak­kunk­ban is akadt szá­mukra négy szo­ba, be is köl­töz­tek érde­kes, és főleg nagy­számú cso­mag­juk­kal. Min­den csa­lád hozott magá­val egy Singer var­ró­gé­pet. Regina magya­rá­zott el nekik vala­mit néme­tül.

Csak később fogtam fel, hogy mene­kült len­gyel zsi­dók vol­tak, akik el kel­lett hagy­ják a ha­zá­ju­kat, ame­lyet Hit­ler és Sztá­lin fel­osz­tott egy­más között. De akkor még „len­gyel”-nek hív­tuk őket. Be kell val­la­nom, hogy akko­ri­ban, egé­szen 1941 őszé­ig, még soha nem hal­lot­tam azt a szót, hogy zsi­dó, hiszen gye­rek vol­tam, és fogal­mam sem volt róla, hogy ennek a szó­nak köze van hoz­zánk, mert sem az utcán, sem nálunk ott­hon, sem a barakk­ban soha senki egyet­len egy­szer sem ejtette ki ezt a szót, hogy meg­vető meg­jegy­zés­ről, vagy sértő gúnyo­ló­dás­ról már ne is beszél­jünk. Ilyesmi egy­sze­rűen nem léte­zett.

A barakkunk a fafeldolgozó kom­bi­nát nem­ré­gi­ben fel­épí­tett tég­la­fa­lú, eme­le­tes klub­já­val szem­közt volt, amely előtt viszont, két gye­pes tér­ség között, két méter magas beton­ta­lap­za­ton állt Lenin és Sztá­lin monu­men­tá­lis beton­szob­ra. Soro­zat­ban gyár­tott szob­rok vol­tak, az ország bár­mely lakott pont­ján talál­koz­ha­tott velük az ember. Lenint előre nyúj­tott kéz­zel, Sztá­lint kato­na­kö­peny­ben ábrá­zol­ták. A klub­ban volt a kom­bi­nát könyv­tá­ra, amely­ből Józsi és a ba­rá­tai köl­csö­nöz­het­tek köny­vet. Meg­le­he­tő­sen nagy néző­tér is volt, ahol heten­ként néhány alka­lom­mal fil­met vetí­tet­tek. A bá­tyám meg­tet­szett a klub mozi­gép­ész­ének, aki meg­en­gedte neki, hogy segít­sen kira­gasz­tani az utcára a pla­ká­to­kat. Cse­rébe aztán vasár­na­pon­ként ingyen bevitte Józsit a mati­né­ra.

Emlékszem arra is, amikor a bá­tyám elő­ször magá­val vitt egy vetí­tés­re. Nagyon büszke vol­tam. Éppen az akko­ri­ban nagyon híres és nép­szerű fil­met, a Pat és Patasont vetí­tet­ték. A né­ző­té­ren leül­tem Józsi mellé a le­hajt­ható fa ülés­re, és egy kicsit meg­ijed­tem, ami­kor kialudt a vil­lany. Sokáig kel­lett sötét­ben ülni némán, és foly­ton a vász­nat bámul­ni. Ipar­kod­tam figyel­ni. De sok néző késve érke­zett a matinére. Szinte már a ve­tí­tés köze­pén tar­tot­tunk, még min­dig nyílt az ajtó, én meg foly­ton a feje­met for­gat­tam, hogy lás­sam, amint az elsö­té­tí­tett terembe betör az éles, nap­pali fény. Józsi foly­ton vissza akarta for­dí­tani a fe­je­met, ami­kor pedig vége volt a vetí­tés­nek, kije­len­tet­te, hogy soha töb­bet nem visz el magá­val.

Régi barakkbeli szomszédaink min­dig szé­pen visel­ked­tek a csa­lá­dunk­kal. Vol­tak köz­tük, akik még emlé­kez­tek Ferenc­re. Sok éven át a bará­tunk maradt a gyer­mek­te­len Olga Kazimirovna Szikorszkaja és magas, szép arcú fér­je, Danyilo; a Cedik házas­pár, akik­nek szin­tén nem volt gye­re­kük. Aztán egy úgy­szin­tén letar­tóz­ta­tott szom­széd fele­sé­ge, Ljuba Szinyjavszkaja, aki­nek két, velünk egy­korú fia volt. Mazzsugát leszá­mít­va, csak egy csa­lád­ban volt ott­hon az apa, Anna Ivanovna Sulgovaja fér­je, aki moz­dony­ve­zető volt, s a két gye­re­kük. Alik és Emma meg­ígérte nekünk, hogy az apjuk egy­szer majd „meg­ko­csi­káz­tat” min­ket a moz­do­nyán. A szom­szé­dok taní­tot­ták meg Reg­inát arra is, hogyan hasz­nálja fel az abla­kunk alatti pará­nyi föld­da­ra­bot, ame­lyen aztán baráti egyet­ér­tés­ben nőtt a friss hagy­ma, kapor, sár­ga­ré­pa, de egy­szer még uborka is.

És ezek az emberek tanították meg Reg­inát a zöld­ség- és gyü­mölcs­asza­lásra is, amit aztán cso­mag­ban elkül­dött Ferenc­nek a láger­be. Az asza­lás­hoz viszont külön­le­ges kemen­cét kel­lett volna talál­ni. A ba­rak­kunk­ban nem volt ilyen. Emlék­szem, hogy nagy tüzet gyúj­tot­tak az udva­ron, és egy hatal­mas vas­tál­cára rak­ták az össze­vag­dalt zöld­sé­get, és óva­to­san rázo­gat­ták, míg­nem össze­zsu­go­rod­tak.

Marfa Nyikolajevna Szlinko, a tejeskofa, aki jól ismerte Feren­cet, heten­ként két­szer érke­zett hoz­zánk a Krivoj Krjuk nevű közeli falucs­ká­ból, beko­pog­ta­tott, s az­nap Józsi­val friss tejet ittunk. Az érte járó pénzt a mama min­dig nálunk hagy­ta, mie­lőtt elin­dult volna a mun­ká­ba.

A mamát több műszakos munkára osz­tot­ták be, s ami­kor a má­so­dik műszak­ban dol­go­zott, vagyis csak éjfél után érke­zett haza, a szom­szé­dok igye­kez­tek oda­fi­gyelni ránk, hogy ide­je­ko­rán lefe­küd­jünk alud­ni. Józsi kita­lált egy játé­kot. Ami­kor már ágy­ban feküd­tünk, leol­totta a vil­lanyt, és han­go­san kije­len­tet­te: „A mamát az látja meg első­ként, aki hama­rább elal­szik.” Hát per­sze, hogy min­den erőm­mel azon vol­tam, én győz­zek.

Szikorszkijt és Cediket hirtelen behív­ták kato­ná­nak a finn­or­szági háború miatt, amely­ről már sokat hal­lot­tunk. A két fele­ség­nek estén­ként sok­szor volt könnyes a sze­me, és vala­hogy még ked­ve­seb­bek vol­tak velünk, hol egy zsem­lé­vel, hol egy cukor­ká­val kényez­tet­tek min­ket.

Mindannyiunk nagy örömére a két férfi hama­ro­san haza­tért, még­hozzá bol­do­gan és sér­tet­le­nül. A finn­or­szági hábo­rú­nak vége lett. Estén­ként a fél­ho­má­lyos barakk­ban, a hosszú folyosó egyik sar­ká­ban egy csa­pat kis­fiú hall­gatta a vég­te­len mesé­ket a fe­hér fin­nek ördögi ravasz­sá­gá­ról meg valami rémisztő „kakukk”-ról11, amely a fán ül, és sosem téveszti el a célt, meg a beton- és gumi­bo­rí­tású finn bun­ke­rek­ről.

Egész évben nem kaptunk semmilyen hírt az apánk­ról. Nem volt egy­szerű az az év. Ránk, gye­re­kekre is átra­gadt a mama feszült­sé­ge, ide­ges­sé­ge, aki nem találta a helyét, és agyon­gyö­törte magát a ta­lál­ga­tás­sal, hogy mi a lehet­sé­ges oka papa hall­ga­tá­sá­nak.

A szomszédok nagyon óvatosan, fino­man, igazi orosz meleg­ség­gel nyug­tat­gat­ták Reg­inát. Rész­ben per­sze iga­zuk volt. Hiszen a papa letar­tóz­ta­tása a „na­gyon könnyű” ese­tek közé tar­to­zott. Csak őt vit­ték el, és még írt is. Nagyon sok fogoly­tól tagad­ták meg „a leve­le­zés jogá”-t, ami az ese­tek több­sé­gé­ben azt jelen­tet­te, hogy azon­nal agyon­lőt­ték, és csak keve­sek­nek ada­tott meg, hogy ne nagyon távo­li, és elkép­zel­he­tet­le­nül szi­gorú lágerbe kerül­je­nek, amely­ben a pa­rancs­nok­ság már nem is törő­dött az olyan „ki­csi­ség”-gel, mint hogy a rab leve­lez­zen a csa­lád­já­val. Vol­tak olyan ese­tek is, ami­kor pár nap­pal a férj letar­tóz­ta­tása után lefog­ták az anyát is. És bör­tönbe kerül­tek az idő­sebb gye­re­kek is, mivel­hogy „po­ten­ciá­li­san veszé­lyes, nem meg­bíz­ható ele­mek” let­tek. A ti­zen­négy év alatti gye­re­ke­ket pedig árva­házba vagy gyer­mek­te­lepre irá­nyí­tot­ták, és min­den eset­ben meg­vál­toz­tat­ták a ve­ze­ték­ne­vü­ket. Mind­ezt azért írom le, hogy iga­zol­jam, a szom­szé­dok érvei iga­zak vol­tak, ami­kor meg­pró­bál­ták meg­nyug­tatni Reg­inát.

Akit érdekelnek a részletek, bőség­gel talál­hat belő­lük egy kötetre valót Szolzsenyicin írá­sá­ban, A Gulág-szigetcsoportban.

Beköszöntött az 1940. esztendő, és a pa­pá­ról nem volt semmi hír. A mama hiába járta a hiva­ta­lo­kat, hiába kér­vé­nye­zett az NKVD-nál, hiába távi­ra­to­zott Moszk­vába és a lá­ger­be, sen­ki­től nem kapott választ.

Esténként, amikor a mama vil­lanyt oltott, és utol­só­ként lefe­küdt, a sötét­ben rövid imát mon­dott el, amely­nek az értel­mét sem én, de talán még Józsi sem fogta fel. Csak annyit tud­tunk, hogy anyánk így imád­ko­zik. A mama csön­de­sen, de nagyon is ért­he­tően ennyit mon­dott: „Smá Jiszróél! Adonáj, elohénu, Adonáj ehad!” Utána meg a már isme­rős magyar mon­da­tot hal­lot­tuk: „Sztá­lin, dögölj meg!”

Július végén levelet hozott a pos­tás: kicsi, piszok­szí­nű, sötét­barna papír­ból ragasz­tott borí­ték volt, nyil­ván­va­ló, hogy valaki a sze­mét­ből kotorta ki. Józsi­val azon­nal meg­is­mer­tük a papa kéz­írá­sát a borí­té­kon. Meg­vár­tuk, amíg a mama haza­ér­ke­zik, együtt bon­tot­tuk fel. (A szö­ve­get javí­tot­tam – V. R.)

1940. május 2. Csukcsföld, Buhta Nagajeva, Bereleh váro­sa, Szuszuman szovhoz.

Drága feleségem, Rizuska, drága fiam, Józsi, és drága kis­fi­am, Vla­di­mír! Meg­kap­tam a táv­ira­to­dat, ami nagy örö­möt szer­zett. Az első leve­let a múlt hónap­ban írtam neked, ezért ez a má­so­dik leve­lem Kolimáról. Kér­lek, ne saj­náld az időt a levél­írás­ra, mert nagyon várom a leveledet.

Hamarosan panaszt teszek a Szov­jet­unió Leg­felső Ügyész­sé­gé­nél, és abban kérni fogom, hogy vizs­gál­ják felül az ügye­met. Ugyan­ak­kor arra kér­lek, te is segíts, ahogy a táv­ira­tod­ban meg­ígér­ted. Itt azt hal­lot­tam, hogy Pjanih már sza­ba­don van. Kuzma Mihajlovics mesélte (a volt szom­szé­dunk a „vö­rös ház”-ban. – V. R.).

Kérlek, hogy táviratilag küldj 40 rubelt és egy kis csomagot.

Írd meg, hogy élsz, mennyit dol­go­zol, mit csi­nál­nak a gye­re­kek. Külö­nö­sen érde­kel, hogy halad Józsi a zene­is­ko­lá­ban. Ő is írjon külön. Mit csi­nál anyád és az enyém, a test­vé­reink? Csó­kol­lak téged és a gyer­me­ke­ket. Fér­jed: Franc

Hála Istennek, a sokáig várt hír remény­keltő volt. Később tud­tuk meg, hogy a szep­tem­ber­től júli­u­sig tartó néma­ság oka az volt, hogy ennyi időre volt szük­ség a fog­lyok átszál­lí­tá­sá­hoz. A Volga part­já­ról a távoli Kolima folyó part­jára vit­ték őket. Azt a te­rü­le­tet már nem is lehet Szi­bé­riá­nak nevez­ni, mert Szi­bé­rián túl van, a Távol-Ke­le­ten, Csukcsföld köze­lé­ben. Az Unzslagról vona­ton vit­ték őket Vla­gyi­vosz­to­kig, de nem sze­mély­va­go­nok­ban, hanem erre a célra külön­le­ge­sen kiala­kí­tott guruló vas­bör­tön­ben, amely­ben sem leül­ni, sem lefe­küdni nem lehe­tett. Las­san szál­lí­tot­ták őket, szám­ta­lan­szor meg­áll­tak, és sokáig áll­do­gál­tak a vas­út­ál­lo­mások közti holt­vá­gá­nyo­kon, távol az emberi sze­mek­től.

Különösen nehéz volt a vízi, a ten­geri út Vla­gyi­vosz­tok­tól Buhta Nagajeváig (Magadanig). Nem mehet­tek ki a friss leve­gő­re, össze­zsú­folva ültek a bűzös, régi fabár­ká­ban, ame­lyet acél­drót­tal apró ten­geri von­ta­tó­gő­zös­höz kötöz­tek. A nyu­godt óce­á­non még tűr­hető volt vala­mennyi­re, de viha­ros idő­ben, még ha csak oldal­szél volt is, a hul­lám­zás miatt majd­nem egy hóna­pot töl­töt­tek leír­ha­tat­lan körül­mé­nyek között, a bár­ká­ban ülve.

A fentebb idézett levél nemcsak az első volt majd egy évnyi hall­ga­tás után, hanem az egyet­len is az elkö­vet­ke­zendő öt évben. A le­ve­gő­ben már érzett a kö­zelgő hábo­rú. Reg­iná­nak foly­tat­nia kel­lett a küz­del­met a meg­él­he­té­sért.

Boriszov et-nak

a Bobrujszki Fafeldolgozó Kom­bi­nát igazgatójának

Feladó: Rott, R.

Kérvény

Kérem, vizsgálja meg alábbi kérvényemet!

Az erdészet D/O-2-es műhelyében dol­go­zom, havon­ként 180-181 rubelt kapok. Két fia­mat tar­tom el, a egyik tizen­két, a másik ötéves. A ki­seb­bik fiam az erdé­szet óvo­dá­jába jár, ami­ért havon­ként 15 rubelt fizet­tem, de most közöl­ték, hogy még fizet­nem kell az eltelt hóna­po­kért: augusz­tus, szep­tem­ber, októ­ber, novem­ber, decem­ber maradt el, együtt körül­be­lül annyi, mint havon­ként 15 rubel.

Nagyon kérem, engedje meg, hogy ne von­ják le tőlem ezt az össze­get, mivel nem vagyok abban a hely­zet­ben, hogy fizes­sek, tekint­ve, hogy ala­csony a fize­té­sem, és csa­lá­dom van. 1941-ben annyit fogok fizet­ni, amennyi jár a fi­ze­té­sem­ből. Rott 1941. január 3.

Ennek a szinte vérrel írt kér­vény­nek a bal felső sar­ká­ban ott áll az erdé­szet igaz­ga­tó­já­nak dön­té­se: „Az üzem veze­tő­sége nem tud elte­kin­teni az összeg­től, mivel jelen­leg hiány­za­nak hozzá az esz­kö­zei.” Alá­írás, január 10.

Pedig a mamának igazán nem volt miből kifi­zet­nie ezt a várat­la­nul föl­me­rült adós­sá­got. A sze­gény Regina kész volt rá, hogy 1941-ben, az új évben újra­ren­dezze sze­gé­nyes költ­ség­ve­tés­ét, hogy ki tudja fizetni a két­sze­res össze­get azért, hogy óvo­dába jár­has­sak.

Fél év múlva Bobrujszkba bevonult a né­met had­se­reg, amely saj­nos nem csu­pán ettől a két­sze­res összeg­től sza­ba­dí­tott meg min­ket, hanem az óvo­dá­tól is. Ahogy sok min­den más­tól is.

Jegyzetek

 5 Zsidó imakendő és ima­szíj.

 6 Nem akartam érzékel­tetni a le­ve­lek hibás orosz­sá­gát, mert az magya­rul nevet­sé­ge­sen hat­na. Ezt nem tar­tot­tam volna össze­egyez­tet­he­tő­nek a leve­lek tar­tal­má­val. (A fordító.)

 7 A hiba oroszul osibka.

 8 Rövidítés: Unzsenszkij lager, vagyis Unzsenkiben lévő láger.

 9 Május elsejére.

 10 Liszttel dúsított, savany­kás gyü­mölcs­pép.

 1 1 „Kukuská”-nak, vagyis kakukk­nak hív­ták a mes­ter­lö­vé­sze­ket.