Pósa Zoltán

Stációk

I.

Sánta tündér botlik földre száraz ágon
Madárhalál csöppje csüng a pókfonálon
Percegő a tollad vad világfa-szúja
Lombzöldjében ébredsz létnyi háborúra

Lüktető ércdobon rezes hajnal táncol
Részeg angyalfátyla napkeletre lángol
Üstökösbe fordul szikraszárnyú csóva
Ősárulást sejtő három kakasszóra

Láthatatlanul nő göngyölegnyi csíra
Jaj ha kéküvegbe dermedő ruhája
Téli éjszakára fagyhalálba vonja
Égi csóvapárja már hiába várja

II.
S az égből alászáll halvány őszi csillag

Sárga járványt lehel minden őszirózsa
Éles tőrlevele lantvirágot hajtott
Húros szirmait a karjaidba fonja
Félúton megáll a győzhetetlen kardod

Meztelen csigáktól nyálas kőkereszten
Lucskos nyári esten zöld penészmohából
Kiömlő stigmavér szégyenárnya éget
Kínsebet fakasztva várja szenvedésed

             Harmatcsöpphalálfény, ordas arcú reggel
            Viszik a bölcsődet megfeszítő kedvvel
           Szegkovács hasítja kereszt alakúra
          Öntudatlan fölsír még az Isten óvja

        Létre derült arcú, gondra gőgicsélő
       Dundi gesztusokba teljességig élő
      Lábad előtt állnak megszállott hatalmak
     Mozdulathálóban vergődő királyok

   Kígyóktól kiprémzett krokodilbőr csörren
  Kezedben szelídül lélekkufár ellen
 Hamis néven hívott házi Isteneink
Oltára leomolt új életre verten

III.
Zavaros álom

A messiás vére ég a préritűzben
Holt öbölben úszva fuldokolva szívom
– szürcsölő pióca – lángmederbe szárad
hitünkkel a sírban ónhamuvá olvad

IV.
Eli, eli lama sabakhtani

1.

Lidércnyomás szűri éterfeketére
Szűkülő pupillád résein keresztül
Tisztuló éjszakák durva boltozatját
Záruló szemedre minden átfehérül

Háromszor visszanyert élet öntudatlan
Boldogságod olvaszt néma tenyerébe
Elgyötörten ébredsz rettegő szavaddal
Tetszhalálom ájul mindennapi létre

V.
Eli, eli lama sabakhtani

2.

Ébenfaragványba lehelt szfinkszmadárfő
Belőlem létre kelt, előttem világló
Jaj hová rejtetted értem könnyben ázó
Leányarcát tőlem józan önmagamként

Élettelen vágyak partjára taszító
Bálványodat vésem pártütő angyalként
Számkivetve késem milliónyi ránccal
Pontosítja bőröd éjsötéthalálkor

Soha le nem nyugvó vágyfölötti napfény
Örökre megmarad egy vonásnyi átok
Egyre vékonyabban ég a láthatáron
Néha elgyötörve mégis újra látom

VI.
Heródesnek

és a katonáid mindig visszatérnek
szögdzsidába dermedt réti sziklaarccal
vad futókakacsként tölgykarukba vájunk
rettegésem oldom téged űzve karddal

és a katonák már mindig visszatérnek
dögkaszárnyakarmuk rétisaspofával
karjaimba vájják, szívemet szögezzük
pokluk ajtajára égi bőregérnek