A XIX. század oly sok, életében némi hírnévre és olvasottságra szert tevő, ám halála után a nemzeti emlékezetből kihulló írójával ellentétben, úgy tűnik, Petelei Istvánnak napjainkra sikerült elkerülnie a feledést. Igaz, már első köteteinek ismertetői, bírálói között ott voltak Reviczky Gyula, Péterfy Jenő és Ignotus, s a XX. század első évtizedeiben, ha nem is bő, de egyenletes érdeklődés nyilvánult meg iránta. Ennek ellenére életművét inkább az úgynevezett negatív recepciós gyűrű kísérte, amelynek oka és következménye is, hogy az éppen érvényes fő- és mellékdiskurzusok, valamint azok változása egyaránt elkerüli az adott szerző alkotásait. Petelei viszonylag kis terjedelmű életművéből ugyan 1910 után is jelentek meg különböző gyűjtemények, ám ezeket nem követték jelentős kritikai megnyilvánulások, irodalomtudományi feldolgozások. Így aztán az egymást nagy időkülönbséggel követő szövegközlések, valamint a meg nem született értékelő kritikák jelentősen (nem) befolyásolták az olvasóközönséget, és a szöveghiány, illetve az érdeklődéshiány egymást erősítve, maga után húzva, már-már visszavonhatatlanul az irodalmi lexikonok szócikkeibe zárta volna az erdélyi alkotót.
Nem várt változást hozott azonban a Petelei-recepcióban a múlt század hatvanas-hetvenes éveinek fordulója, továbbá az ezredzáró évtizedek, amikor a hazai irodalomtudomány egyrészt a folytonosságot, másrészt a különbségeket tanulmányozva, kutatási terepét időben tágítva, elődként számba vehető kifejezésmódot és tematikát kezdett keresni. Ehhez a megerősödött érdeklődéshez szolgáltatott kezdetben, eltérő válogatási szempontú, de alapvető szövegeket Bisztray Gyula (1955) és Máthé József (1969). A korábbi újraolvasási kísérletek mellé most, ahogyan már eddigi közleményei is mutatják, Pozsvai Györgyi érdeklődése fordult, életmű és életút együttes feltárásának tervével, a részben feledett szerző felé, s rekanonizációs igénnyel állította össze Őszi éjszaka című válogatását mintegy készülő monográfiája szöveggyűjteményéül.
A vizsgált írót, éppen a megújult kutatások eredményei alapján az autentikus értékelés a jelentős kismesterek között tartja számon, akinek ábrázoló- és kifejezőeszközei közül legfőbb erőssége a jellemek megelevenítésében rejlik, míg történetei felépítése és nyelvszemlélete – nyelvkezelése – bizonyos posztmodern sajátosságok korai kezdeményeit mutatják. Nála szinte soha nincs jelen a történelem a maga eseményeivel, legfeljebb csak az emlékekben, ellenben mindig tetten érhető a társadalom a maga kényszereivel; kötetei inkább extrém alakok gyűjteményét adják, mint bármilyen átfogó vagy részbeni társadalomkritikát. (Természetesen ez utóbbi megléte vagy hiánya önmagában nem követelménye az esztétikai hatásnak.) A Petelei-novella sok esetben exponál egy élethelyzetet, s abból bontja ki a múltat, nem pedig egyenes vonalú történetmondást modellál. Noha írásainak láthatóan központi kérdése az érdekesség, de mert lemond a klasszikus elbeszélés egyes formai-poétikai összetevőiről, amit megtart, abban többet kell(ene) adnia az elmondottnál, hogy ellensúlyozhassa azt, ami hiányzik, s ez a több nem mindig meggyőző.
Az intenzívebb elemző, értelmező érdeklődés azt is involválja és kívánja, hogy bármely tanulmányozott alkotó művei a feltárt és megállapított új eredményeknek, értékrendnek megfelelő hiteles szöveggel, a szerző tetten érhető és következtethető szándékának figyelembevételével, lehetőleg szerkesztési elveinek meghagyásával, népszerű kiadásokban kerüljenek a mai olvasó elé. S ha a befogadói visszajelzés megerősíti a kánon peremén lévő életművel szemben megnyilvánuló szaktudományi érdeklődést, lehet gondolni magasabb szintű feldolgozásra: kritikai kiadásra és az alkotások értékelő/elemző számbavételére.
Petelei István írásai haláláig hat gyűjteményben jelentek meg, leszámítva az 1886-os kiadású A fülemüle című kötetét, amely egy hosszabb írást tartalmaz. Ezek a válogatások nem terjedelmükkel tűnnek fel, a legvastagabban 32, a legvékonyabban 9 írás, korabeli műfajmegjelöléssel tárca olvasható. A halála után két évvel kiadott, reprezentációigényű kétkötetes gyűjteményben is csupán 30+36 új novella olvasható. Pozsvai Györgyi Őszi éjszaka című válogatása ezekre a kötetekre épül, s a kiemelésre méltónak ítélt írásokat az eredeti kötetek megjelenésének időrendjében közli. Szám szerinti arányuk egyenletes, 4-6 novella egy kötetből. Ez arra utal, hogy a válogató Petelei termését alkotóereje teljében egyenletesnek látja. Figyelme azonban kiterjed a kötetben meg nem jelent írásokra is, ezekből is közzétesz négyet, sőt, olvasható a Mezőségi út című, bizonytalan műfajú írás, amelyet ugyan a szakirodalom már eddig is többször említett – szövege mégis itt jelenik meg először, a fennmaradt kézirat alapján.
A sajtóközlésekből és a kéziratból közölt művek azonnal egy fontos kérdésre irányítják rá a figyelmet. Az írónak ugyanis mind a mai napig nincs önálló, komplett, művekre és befogadásra egyaránt kiterjedő bibliográfiája; márpedig ennek hiánya vagy létezése bármely szerző tudományos tanulmányozásának bizonyos értelemben előfeltétele és fokmérője, mellőzhetetlen segédeszköze, irányuljon bár a kutatás csupán a műre, vagy akár azon is túl. Ráadásul ez esetben nem kell túlságosan vaskos könyvészetre sem gondolni. Az egyes művek, valamint az első- és másodlagos irodalom megjelenési hely szerinti szóródása ugyanis nem oly számottevő, annak ellenére, hogy a XIX. század végi Budapest nem elsősorban politikai alapítású és tárgyú sajtója (Fővárosi Lapok, Vasárnapi Ujság, A Hét stb.) élénken figyelt és érdeklődött minden kulturális érték és esemény iránt, s az erdélyi sajtó is ebben az időben már sokszínű és differenciált volt. E feladat a szerző halála utáni közleményeket is figyelembe véve sem oly időigényes, hogy egy ember el ne végezhetné azt. Természetesen fel lehetne használni kritikailag a már elkészült, hasonló tárgyú bibliográfiákat, s ugyan ki lenne e munkára alkalmasabb, mint Petelei munkásságának jelenlegi legjobb ismerője, e gyűjtemény sajtó alá rendezője?
Minden prózai mű, de különösen a kis terjedelműek érzékeny pontjait jelentik elsősorban értéktartalmuk miatt (ami lehet értékhiány is), a kezdő és a végső mondatok, tágabb értelemben a bevezetés és a zárlat. Petelei egyik igen kedvelt prózapoétikai fogása, hogy az olvasót mintegy beledobja a történetbe, in medias res kezdve azt, s az elbeszélés menete a továbbiakban az emlékezés rendje (vagy rendetlensége) vonalán halad előre; így a valóságos idő a virtuálissal, jelen a múlttal egyidejű egységet alkot. Ez figyelhető meg az Árva Lotti, Az én szomszédom, A nagyapó, a Klasszi, a Máli, A hegyen fel és le, az Alkonyat, A vén nemes, a Mayer, a zsidó suszter, a Balog Eszti elment… című írásokban. Mivel a válogatás időrendben közli az egyes írásokat, megállapítható, hogy ezzel a szerkesztési móddal Petelei inkább pályája elején élt, később szívesebben alkalmazta a hagyományos, az idő folyását fel nem rúgó, meg nem szakító, lineáris történetmondást. Mindez azonban nem törvényszerű, hiszen például Az én szomszédom, a Klasszi, A hegyen fel és le, az Alkonyat és a Balog Eszti elment… című novellákban az időtörés nem jut szerephez, mert a befejezés szempontjából lényegtelen, hogy mi volt a nem elejétől mondott történet kezdetén.
Hasonló minősítő eleme lehet egy prózai műnek a vége is, amely a felvetődhető interpretációs kérdések következtében még a bevezetésnél is részletesebb vizsgálatot igényel. Hoznak-e a zárlatok egyértelmű végkifejletet az egyes alkotásokban exponált problémákra, avagy éppen dubiózus, ambivalens feloldást adnak? Ez kiegészíthető annak számbavételével, hogy ezek a szerkezeti egységek mennyiben ismétlik önmagukat, ami különösen olyan alkotónál lehet szembetűnő, akinek életműve döntően rövidebb, először a napisajtóban megjelent írásokból áll. E kettős aspektusból a legkevésbé sikerültek Az én szomszédom, A rác Boglánról, A kakukkos óra, Az Eliz neve napja, A tarvásári búcsú, az Elítélve és a Balog Eszti elment… című írások, amelyek vagy tulajdonképpen nyelvileg befejezetlenek, félrecsúszottak, mint az első kettő, vagy halállal végződnek, fegyver, folyó, betegség, hirtelen szívhalál útján. Nem kétséges persze, hogy ezek a megoldások a létrehozó kor szülöttei, ám poétikailag ennél több nem is mondható el róluk: a halál legfeljebb csak azért felelet, beteljesülés bármire, mert visszafordíthatatlan. Sűrű alkalmazása a XIX. század modorosságai közé tartozik, a felfokozott érzelmek, a szélsőséges jellemek és élethelyzetek dramatizált befejezést igényeltek és váltottak ki, ezek a mai befogadótól nem csupán az ízlésváltozás, hanem a ráutaló, ám mégis tartalomnélküli sejtelmességek nyelvi megjelenítése miatt is távol állnak. Ráadásul az erdélyi mester írásainak jelentős része szaggatott történetmondású, inkább életérzés-írás, mint élettörténet-novella; ebből következik, hogy vannak a klasszikus poétikai konvenciók szerint tartalmilag is lezáratlan, befejezetlen írásai, mint például A játék vagy az Ö. T. O. – igaz ez akkor is, ha a kiegészülésnek az olvasóban kell létrejönnie.
Természetesen a halál ténye nem jelent automatikusan tartalmi negativitást. Ezt mutatja az Árva Lotti és A nagyapó egymásra némiképp hasonlító zárlata. Az elsőben a címszereplőt hosszas várakozás és pártában maradás után látogatja meg fiatalkori szerelme, de nem azért, hogy megjutalmazza vagy kiengesztelje, hanem csupán amiatt, hogy kigúnyolja; ezt azonban az egyébként illúziótlanul ábrázolt öreglány nem érzékelheti, mert az örömteli találkozás első pillanatában megszakad a szíve. A másodikban pedig az unokáját hosszú ideje sóváran váró öregember alszik át a halálba annak megérkezése pillanatában. Ugyanígy hoz megoldást a halál az Alkonyat című írás elromlott emberi kapcsolataira és helyzeteire, sőt az átok révén a történet ki is lép a szöveg keretei közül s tovább folytatódik a befogadóban.
Közepes vagy bombasztikus véget érnek a Görög Trátyi és az apja, a Játék, az Orvosság és a Parasztszégyen című írások, mi több, az Orvosság című tárca, melynek főhőse nem akarja tudomásul venni felszarvazását, egyenesen a könnyű műfajok felé közelít, szándékoltan többértelművé formálni kívánt zárlata ellenére. Megfigyelhető, hogy Petelei is alkalmazta azt a mások által ugyanígy kedvelt, néhány mondatos befejezést, amelynek jelentő módjával ellentétben állnak a megelőző történet díszített és cizellált, néha expresszív nyelvi elemei, részletei; tartalmában pedig vagy a halálra utal, vagy egy természeti jelenséget nevez meg, amely aláhúzza, esetleg ellenpontozza az adott írás üzenetét. Ez látható A Csulakok háromnegyedéig mondott történetében, valamint A székek egymondatos, mintegy rezonőri befejezésében. Utóbbi írás egyébként jó példája az éles megfigyelésnek és a modern tárgyalásnak, hogyan fedi el a gyászt a kisszerűség, az emberi esendőség, s miként fordul a szenvtelenül kezdett történet ironikusba.
Vannak azután hagyományos szerkezetű írások a kötetben, így A hegyen fel és le, amely egymásból következő hármas tagolású kerek történet, egyértelmű, s már kezdetben sejthető befejezéssel; vagy A vén nemes, amelynek kezdete és vége egybeér, illetve a Mayer, a zsidó suszter, amelyben a befejezés kiemel és megerősít egy korábbi motívumot. Érdekes, elgondolkoztató kérdés fogalmazódhat meg abban az olvasóban, aki A könyörülő asszony jelöltjére lenne kíváncsi. Nem egyértelmű ugyanis, hogy az egykori szerelmi vetélytársak közül melyikük igényelheti magáénak e címet: az egykori győző, aki betegségében vesztes vetélytársát gondozza és eltűri rigolyáit, avagy maga a vesztes, aki ennek ellenére a kettőjük által szeretett férfi halála után magához fogadja a másikat, hogy szegénységében se maradjon támasz nélkül? A kérdést az dönti el, hogy mi a cselekedetek mozgatórugója: a könyörület-e avagy a káröröm?
De belekerültek a válogatásba mind megformálás, mind tartalom alapján problematikusnak ítélhető írások is. Ilyen például maga a Mezőségi út, amely ugyan első közlés, csakhogy műfaji bizonytalansága, pontosabban kevert műfajisága révén kilóg a kötetből; nyomtatásban való megjelenése ugyan indokolt, ám e szimpla közlésnél többet, rendszeres jegyzetekkel ellátott kiadást igényelne, amit viszont a többi írás nem, ezért ebben a vonatkozásban a közreadás hiányérzetet kelt. Itteni publikálása ellen szól az is, hogy magában a szövegben, jelölve ugyan, de olvasati problémák találhatók, amelyek nem tartoznak arra a befogadói táborra, amelyiknek az ilyen válogatások készülnek. Töprengésre késztet az Egy „kacsa” története, amely mesterségbeli tematikájánál fogva itt, s talán Petelei egész munkásságában is egyedülálló ugyan, szerkezete azonban nem teszi kiemelésre méltóvá, sőt igencsak lapos történet, ahogy tulajdonképpen Az irgalmas ember című apró kép is, amely legfeljebb Karinthy Frigyes egyik írásának zárlatát előlegezi meg: „Ebédre kacsapecsenye volt.” E három, gyengébb művet azonban ellensúlyozzák azok a drámai erejű írások, amelyek szinte kívánják a részletesebb vizsgálatot: a Máli, A gyámoltalan, Az alku és A tiszta ház. Nehezen feledhető a Két fehérnép, ez a kezdetben lassan csordogáló, ám a végén a valóságban is égre csapó, mégis keserűen ellenpontozott történet, amelyet akár Móricz is írhatott volna, illetve A kis Gáspárovics, a feloldás nélküli, többször irányt és szemléletet váltó novella, amelyben Petelei méltó köntösben mutatja jellemábrázoló képességét és nyelvteremtő tehetségét.
Külön kell említeni két, a kötet egészét tekintve is kiemelkedő írást, a Lobbanás az alkonyatban és az Őszi éjszaka címűt. Az első zárójelbe teszi mind az elmúlás nosztalgiáját, mind az ifjúság viruló szépségét és szabadságát, s ennek ellenére befejezésében mégiscsak a sematikus Marosba ugrásra futja, mert a csalódások és az élethazugságok a romantikus mitológia szerint kizárólag az önkezű halállal oldhatók fel. A második pedig, amelyben szinte egyedüliként az e kötetben olvasható írások közül hangsúlyos szerep jut a természetnek, hogy ellenpontozó kiemelést adjon a tényleges (?) történet tragikumának, világosan mutatja a határokon alkotó szerzőt; öntörvényű világából egyaránt ajtók nyílnak a realizmus és a látomásosság felé, ez teszi legjobb novelláit ma is élővé.
A kötet végén szerkesztői utószó olvasható, amely rövid, de lényeges eligazítást ad a válogatás és a szövegközlés elveiről. Ezt Petelei életében megjelent köteteinek tartalma, illetve jegyzetszótár követi. Utóbbira elsősorban a tájnyelvi, idegen és ma már nem használt szavak magyarázata miatt van szükség. A jegyzetek megfelelnek a népszerűsítő kiadás igényeinek, de azért akad néhány kifejezés, amely megérdemelt volna hasonló kommentárt. Például: tálas ónfedelű vinci kancsókkal (23.), tovább cicét futnak (33.), indus kacika, (77.), az ura ölébe csötörködött (179.), nagy brontes, szőrös, rusnya fickóé (189). Végül a 114. oldalon az Isten szót, ha az eredetiben kisbetűvel szerepelne is, nagy kezdőbetűvel kell(ett volna) közölni, mivel tulajdonnévként használja a szerző, amit például a 256. oldalon olvasható többszöri, helyes írásformájú változat is alátámaszt; a kisbetűs alak filológiától idegen szemlélet és értelmezéstől távol álló gyakorlat konzerválását jelentené.
(Válogatta, a jegyzeteket és az utószót írta: Pozsvai Györgyi. Budapest, Anonymus Kiadó, 2002)
Őszi éjszaka (Petelei István válogatott novellái) = It, 2003. 3/497–501. p.