Buda Attila

Őszi éjszaka

Petelei István válogatott művei

A XIX. század oly sok, életében némi hír­névre és olva­sott­ságra szert tevő, ám halála után a nem­zeti emlé­ke­zet­ből kihulló író­já­val ellen­tét­ben, úgy tűnik, Petelei Ist­ván­nak nap­ja­inkra sike­rült elke­rül­nie a fele­dést. Igaz, már első köte­tei­nek ismer­te­tői, bírá­lói között ott vol­tak Reviczky Gyu­la, Péterfy Jenő és Igno­tus, s a XX. szá­zad első évti­ze­dei­ben, ha nem is bő, de egyen­le­tes érdek­lő­dés nyil­vá­nult meg irán­ta. Ennek elle­nére élet­mű­vét inkább az úgy­ne­ve­zett nega­tív recep­ciós gyűrű kísér­te, amely­nek oka és követ­kez­mé­nye is, hogy az éppen érvé­nyes fő- és mel­lék­dis­kur­zu­sok, vala­mint azok vál­to­zása egy­aránt elke­rüli az adott szerző alko­tá­sa­it. Petelei viszony­lag kis ter­je­delmű élet­mű­vé­ből ugyan 1910 után is jelen­tek meg külön­böző gyűj­te­mé­nyek, ám eze­ket nem követ­ték jelen­tős kri­ti­kai meg­nyil­vá­nu­lá­sok, iro­da­lom­tu­do­má­nyi fel­dol­go­zá­sok. Így aztán az egy­mást nagy idő­kü­lönb­ség­gel követő szö­veg­köz­lé­sek, vala­mint a meg nem szü­le­tett érté­kelő kri­ti­kák jelen­tő­sen (nem) befo­lyá­sol­ták az olva­só­kö­zön­sé­get, és a szö­veg­hi­ány, illetve az érdek­lő­dés­hi­ány egy­mást erő­sít­ve, maga után húz­va, már-már vissza­von­ha­tat­la­nul az iro­dalmi lexi­ko­nok szó­cik­ke­ibe zárta volna az erdé­lyi alkotót.

Nem várt változást hozott azon­ban a Pe­te­lei-re­cep­ció­ban a múlt szá­zad hat­va­nas-het­ve­nes évei­nek for­du­ló­ja, továbbá az ezred­záró évti­ze­dek, ami­kor a ha­zai iro­da­lom­tu­do­mány egy­részt a foly­to­nos­sá­got, más­részt a kü­lönb­sé­ge­ket tanul­má­nyoz­va, kuta­tási tere­pét idő­ben tágít­va, előd­ként számba vehető kife­je­zés­mó­dot és tema­ti­kát kez­dett keres­ni. Ehhez a meg­erő­sö­dött érdek­lő­dés­hez szol­gál­ta­tott kez­det­ben, eltérő válo­ga­tási szem­pon­tú, de alap­vető szö­ve­ge­ket Bisztray Gyula (1955) és Máthé József (1969). A ko­rábbi újra­ol­va­sási kísér­le­tek mellé most, aho­gyan már eddigi köz­le­mé­nyei is mutat­ják, Pozsvai Györ­gyi érdek­lő­dése for­dult, életmű és életút együt­tes fel­tá­rá­sá­nak ter­vé­vel, a rész­ben fele­dett szerző felé, s rekanonizációs igénnyel állí­totta össze Őszi éjszaka című válo­ga­tá­sát mint­egy készülő monog­rá­fi­ája szöveggyűjteményéül.

A vizsgált írót, éppen a meg­újult kuta­tá­sok ered­mé­nyei alap­ján az auten­ti­kus érté­ke­lés a jelen­tős kis­mes­te­rek között tartja szá­mon, aki­nek ábrá­zo­ló- és kife­je­ző­esz­kö­zei közül leg­főbb erős­sége a jel­le­mek meg­ele­ve­ní­té­sé­ben rej­lik, míg tör­té­ne­tei fel­épí­tése és nyelv­szem­lé­lete – nyelv­ke­ze­lése – bizo­nyos poszt­mo­dern sajá­tos­sá­gok korai kez­de­mé­nyeit mutat­ják. Nála szinte soha nincs jelen a tör­té­ne­lem a maga ese­mé­nyei­vel, leg­fel­jebb csak az emlé­kek­ben, ellen­ben min­dig tet­ten érhető a tár­sa­da­lom a maga kény­sze­rei­vel; köte­tei inkább ext­rém ala­kok gyűj­te­mé­nyét adják, mint bár­mi­lyen átfogó vagy rész­beni tár­sa­da­lom­kri­ti­kát. (Ter­mé­sze­te­sen ez utóbbi meg­léte vagy hiá­nya önma­gá­ban nem köve­tel­mé­nye az esz­té­ti­kai hatás­nak.) A Pe­te­lei-no­vella sok eset­ben expo­nál egy élet­hely­ze­tet, s ab­ból bontja ki a múl­tat, nem pedig egye­nes vonalú tör­té­net­mon­dást model­lál. Noha írá­sai­nak lát­ha­tóan köz­ponti kér­dése az érde­kes­ség, de mert lemond a klasszi­kus elbe­szé­lés egyes for­mai-po­é­ti­kai össze­te­vői­ről, amit meg­tart, abban töb­bet kell(ene) adnia az elmon­dott­nál, hogy ellen­sú­lyoz­hassa azt, ami hiány­zik, s ez a több nem min­dig meggyőző.

Az intenzívebb elemző, értelmező érdek­lő­dés azt is invol­válja és kíván­ja, hogy bár­mely tanul­má­nyo­zott alkotó művei a fel­tárt és meg­ál­la­pí­tott új ered­mé­nyek­nek, érték­rend­nek meg­fe­lelő hite­les szö­veg­gel, a szerző tet­ten érhető és követ­kez­tet­hető szán­dé­ká­nak figye­lem­be­vé­te­lé­vel, lehe­tő­leg szer­kesz­tési elvei­nek meg­ha­gyá­sá­val, nép­szerű kiadá­sok­ban kerül­je­nek a mai olvasó elé. S ha a befo­ga­dói vissza­jel­zés meg­erő­síti a ká­non pere­mén lévő élet­mű­vel szem­ben meg­nyil­vá­nuló szak­tu­do­má­nyi érdek­lő­dést, lehet gon­dolni maga­sabb szintű fel­dol­go­zás­ra: kri­ti­kai kiadásra és az alko­tá­sok érté­ke­lő/elemző számbavételére.

Petelei István írásai haláláig hat gyűj­te­mény­ben jelen­tek meg, leszá­mítva az 1886-os kiadású A fülemüle című köte­tét, amely egy hosszabb írást tar­tal­maz. Ezek a vá­lo­ga­tá­sok nem ter­je­del­mük­kel tűn­nek fel, a leg­vas­ta­gab­ban 32, a leg­vé­ko­nyab­ban 9 írás, kora­beli műfaj­meg­je­lö­lés­sel tárca olvas­ha­tó. A ha­lála után két évvel kiadott, rep­re­zen­tá­ció­igé­nyű két­kö­te­tes gyűj­te­mény­ben is csu­pán 30+36 új novella olvas­ha­tó. Pozsvai Györ­gyi Őszi éjszaka című válo­ga­tása ezekre a köte­tekre épül, s a ki­eme­lésre mél­tó­nak ítélt írá­so­kat az ere­deti köte­tek meg­je­le­né­sé­nek idő­rend­jé­ben köz­li. Szám sze­rinti ará­nyuk egyen­le­tes, 4-6 novella egy kötet­ből. Ez arra utal, hogy a vá­lo­gató Petelei ter­mé­sét alko­tó­ereje tel­jé­ben egyen­le­tes­nek lát­ja. Figyelme azon­ban kiter­jed a kötet­ben meg nem jelent írá­sokra is, ezek­ből is köz­zé­tesz négyet, sőt, olvas­ható a Mezőségi út című, bizony­ta­lan műfajú írás, ame­lyet ugyan a szak­iro­da­lom már eddig is több­ször emlí­tett – szö­vege mégis itt jele­nik meg elő­ször, a fenn­ma­radt kéz­irat alapján.

A sajtóközlésekből és a kéz­irat­ból közölt művek azon­nal egy fon­tos kér­désre irá­nyít­ják rá a figyel­met. Az író­nak ugyanis mind a mai napig nincs önál­ló, komp­lett, művekre és befo­ga­dásra egy­aránt kiter­jedő bib­li­og­rá­fiá­ja; már­pe­dig ennek hiá­nya vagy léte­zése bár­mely szerző tudo­má­nyos tanul­má­nyo­zá­sá­nak bizo­nyos érte­lem­ben elő­fel­té­tele és fok­mé­rő­je, mel­lőz­he­tet­len segéd­esz­kö­ze, irá­nyul­jon bár a kuta­tás csu­pán a mű­re, vagy akár azon is túl. Ráadá­sul ez eset­ben nem kell túl­sá­go­san vas­kos köny­vé­szetre sem gon­dol­ni. Az egyes művek, vala­mint az első- és másod­la­gos iro­da­lom meg­je­le­nési hely sze­rinti szó­ró­dása ugyanis nem oly szá­mot­te­vő, annak elle­né­re, hogy a XIX. szá­zad végi Buda­pest nem első­sor­ban poli­ti­kai ala­pí­tású és tár­gyú saj­tója (Fővárosi Lapok, Vasár­napi Ujság, A Hét stb.) élén­ken figyelt és érdek­lő­dött min­den kul­tu­rá­lis érték és ese­mény iránt, s az erdé­lyi sajtó is ebben az idő­ben már sok­színű és dif­fe­ren­ci­ált volt. E fel­adat a szerző halála utáni köz­le­mé­nye­ket is figye­lembe véve sem oly idő­igé­nyes, hogy egy ember el ne végez­hetné azt. Ter­mé­sze­te­sen fel lehetne hasz­nálni kri­ti­kai­lag a már elké­szült, hasonló tár­gyú bib­li­og­rá­fiá­kat, s ugyan ki lenne e mun­kára alkal­ma­sabb, mint Petelei mun­kás­sá­gá­nak jelen­legi leg­jobb isme­rő­je, e gyűj­te­mény sajtó alá rendezője?

Minden prózai mű, de különösen a kis ter­je­del­műek érzé­keny pont­jait jelen­tik első­sor­ban érték­tar­tal­muk miatt (ami lehet érték­hi­ány is), a kezdő és a végső mon­da­tok, tágabb érte­lem­ben a beve­ze­tés és a zár­lat. Petelei egyik igen ked­velt pró­za­po­é­ti­kai fogá­sa, hogy az olva­sót mint­egy bele­dobja a tör­té­net­be, in medias res kezdve azt, s az elbe­szé­lés menete a to­váb­bi­ak­ban az emlé­ke­zés rendje (vagy ren­det­len­sége) vona­lán halad elő­re; így a való­sá­gos idő a vir­tu­á­lis­sal, jelen a múlt­tal egy­idejű egy­sé­get alkot. Ez figyel­hető meg az Árva Lotti, Az én szom­szé­dom, A nagyapó,Klasszi, a Máli, A he­gyen fel és le, az Alkonyat, A vén nemes,Mayer, a zsidó suszter,Balog Eszti elment… című írá­sok­ban. Mivel a válo­ga­tás idő­rend­ben közli az egyes írá­so­kat, meg­ál­la­pít­ha­tó, hogy ezzel a szer­kesz­tési mód­dal Petelei inkább pályája ele­jén élt, később szí­ve­seb­ben alkal­mazta a hagyo­má­nyos, az idő folyá­sát fel nem rúgó, meg nem sza­kí­tó, line­á­ris tör­té­net­mon­dást. Mindez azon­ban nem tör­vény­sze­rű, hiszen pél­dául Az én szomszédom,Klasszi, A he­gyen fel és le, az Alkonyat és a Balog Eszti elment… című novel­lák­ban az idő­tö­rés nem jut sze­rep­hez, mert a be­fe­je­zés szem­pont­já­ból lényeg­te­len, hogy mi volt a nem ele­jé­től mon­dott tör­té­net kezdetén.

Hasonló minősítő eleme lehet egy pró­zai műnek a vége is, amely a fel­ve­tőd­hető interp­re­tá­ciós kér­dé­sek követ­kez­té­ben még a be­ve­ze­tés­nél is rész­le­te­sebb vizs­gá­la­tot igé­nyel. Hoz­nak-e a zár­la­tok egy­ér­telmű vég­ki­fej­le­tet az egyes alko­tá­sok­ban expo­nált prob­lé­mák­ra, avagy éppen dubiózus, ambi­va­lens fel­ol­dást adnak? Ez kiegé­szít­hető annak szám­ba­vé­te­lé­vel, hogy ezek a szer­ke­zeti egy­sé­gek mennyi­ben ismét­lik önma­gu­kat, ami külö­nö­sen olyan alko­tó­nál lehet szem­be­tű­nő, aki­nek élet­műve dön­tően rövi­debb, elő­ször a napi­saj­tó­ban meg­je­lent írá­sok­ból áll. E ket­tős aspek­tus­ból a leg­ke­vésbé sike­rül­tek Az én szom­szé­dom, A rác Boglánról, A ka­kuk­kos óra, Az Eliz neve nap­ja, A tar­vá­sári búcsú, az Elítélve és a Balog Eszti elment… című írá­sok, ame­lyek vagy tulaj­don­kép­pen nyel­vi­leg befe­je­zet­le­nek, fél­re­csú­szot­tak, mint az első ket­tő, vagy halál­lal vég­ződ­nek, fegy­ver, folyó, beteg­ség, hir­te­len szív­ha­lál útján. Nem két­sé­ges per­sze, hogy ezek a meg­ol­dá­sok a lét­re­hozó kor szü­löt­tei, ám poé­ti­kai­lag ennél több nem is mond­ható el róluk: a ha­lál leg­fel­jebb csak azért fele­let, betel­je­sü­lés bár­mi­re, mert vissza­for­dít­ha­tat­lan. Sűrű alkal­ma­zása a XIX. szá­zad modo­ros­sá­gai közé tar­to­zik, a fel­fo­ko­zott érzel­mek, a szél­ső­sé­ges jel­le­mek és élet­hely­ze­tek dra­ma­ti­zált befe­je­zést igé­nyel­tek és vál­tot­tak ki, ezek a mai befo­ga­dó­tól nem csu­pán az ízlés­vál­to­zás, hanem a ráuta­ló, ám mégis tar­ta­lom­nél­küli sej­tel­mes­sé­gek nyelvi meg­je­le­ní­tése miatt is távol áll­nak. Ráadá­sul az erdé­lyi mes­ter írá­sai­nak jelen­tős része szag­ga­tott tör­té­net­mon­dá­sú, inkább élet­ér­zés-írás, mint élet­tör­té­net-no­vel­la; ebből követ­ke­zik, hogy van­nak a klasszi­kus poé­ti­kai kon­ven­ciók sze­rint tar­tal­mi­lag is lezá­rat­lan, befe­je­zet­len írá­sai, mint pél­dául A játék vagy az Ö. T. O. – igaz ez akkor is, ha a kie­gé­szü­lés­nek az olva­só­ban kell létrejönnie.

Természetesen a halál ténye nem jelent auto­ma­ti­ku­san tar­talmi negativitást. Ezt mutatja az Árva Lotti és A nagyapó egy­másra némi­képp hason­lító zár­la­ta. Az első­ben a cím­sze­rep­lőt hosszas vára­ko­zás és pár­tá­ban mara­dás után láto­gatja meg fia­tal­kori sze­rel­me, de nem azért, hogy meg­ju­tal­mazza vagy kien­gesz­tel­je, hanem csu­pán ami­att, hogy kigú­nyol­ja; ezt azon­ban az egyéb­ként illú­zi­ót­la­nul ábrá­zolt öreg­lány nem érzé­kel­he­ti, mert az öröm­teli talál­ko­zás első pil­la­na­tá­ban meg­sza­kad a szí­ve. A má­so­dik­ban pedig az uno­ká­ját hosszú ideje sóvá­ran váró öreg­em­ber alszik át a halálba annak meg­ér­ke­zése pil­la­na­tá­ban. Ugyan­így hoz meg­ol­dást a ha­lál az Alkonyat című írás elrom­lott emberi kap­cso­la­taira és hely­ze­tei­re, sőt az átok révén a tör­té­net ki is lép a szö­veg kere­tei közül s to­vább foly­ta­tó­dik a befogadóban.

Közepes vagy bombasztikus véget érnek a Görög Trátyi és az apja, a Játék, az Orvosság és a Parasztszégyen című írá­sok, mi több, az Orvosság című tár­ca, mely­nek főhőse nem akarja tudo­má­sul venni fel­szar­va­zá­sát, egye­ne­sen a könnyű műfajok felé köze­lít, szán­dé­kol­tan több­ér­tel­művé for­málni kívánt zár­lata elle­né­re. Meg­fi­gyel­he­tő, hogy Petelei is alkal­mazta azt a má­sok által ugyan­így ked­velt, néhány mon­da­tos befe­je­zést, amely­nek jelentő mód­já­val ellen­tét­ben áll­nak a meg­előző tör­té­net díszí­tett és cizel­lált, néha exp­resszív nyelvi ele­mei, rész­le­tei; tar­tal­má­ban pedig vagy a ha­lálra utal, vagy egy ter­mé­szeti jelen­sé­get nevez meg, amely alá­húz­za, eset­leg ellen­pon­tozza az adott írás üze­ne­tét. Ez lát­ható A Csulakok három­ne­gye­déig mon­dott tör­té­ne­té­ben, vala­mint A székek egy­mon­da­tos, mint­egy rezonőri befe­je­zé­sé­ben. Utóbbi írás egyéb­ként jó pél­dája az éles meg­fi­gye­lés­nek és a modern tár­gya­lás­nak, hogyan fedi el a gyászt a kis­sze­rű­ség, az emberi esen­dő­ség, s mi­ként for­dul a szenv­te­le­nül kez­dett tör­té­net ironikusba.

Vannak azután hagyományos szer­ke­zetű írá­sok a kö­tet­ben, így A he­gyen fel és le, amely egy­más­ból követ­kező hár­mas tago­lású kerek tör­té­net, egy­ér­tel­mű, s már kez­det­ben sejt­hető befe­je­zés­sel; vagy A vén nemes, amely­nek kez­dete és vége egy­be­ér, illetve a Mayer, a zsidó suszter, amely­ben a befe­je­zés kiemel és meg­erő­sít egy korábbi motí­vu­mot. Érde­kes, elgon­dol­koz­tató kér­dés fogal­ma­zód­hat meg abban az olva­só­ban, aki A kö­nyö­rülő asszony jelölt­jére lenne kíván­csi. Nem egy­ér­telmű ugyan­is, hogy az egy­kori sze­relmi vetély­tár­sak közül melyi­kük igé­nyel­heti magá­é­nak e cí­met: az egy­kori győ­ző, aki beteg­sé­gé­ben vesz­tes vetély­tár­sát gon­dozza és eltűri rigo­lyá­it, avagy maga a vesz­tes, aki ennek elle­nére a ket­tő­jük által sze­re­tett férfi halála után magá­hoz fogadja a má­si­kat, hogy sze­gény­sé­gé­ben se marad­jon támasz nél­kül? A kér­dést az dönti el, hogy mi a cse­le­ke­de­tek moz­ga­tó­ru­gó­ja: a kö­nyö­rü­let-e avagy a káröröm?

De belekerültek a váloga­tásba mind meg­for­má­lás, mind tar­ta­lom alap­ján prob­le­ma­ti­kus­nak ítél­hető írá­sok is. Ilyen pél­dául maga a Mezőségi út, amely ugyan első köz­lés, csak­hogy műfaji bizony­ta­lan­sá­ga, pon­to­sab­ban kevert műfa­ji­sága révén kilóg a kö­tet­ből; nyom­ta­tás­ban való meg­je­le­nése ugyan indo­kolt, ám e szimpla köz­lés­nél töb­bet, rend­sze­res jegy­ze­tek­kel ellá­tott kiadást igé­nyel­ne, amit viszont a többi írás nem, ezért ebben a vo­nat­ko­zás­ban a köz­re­a­dás hiány­ér­ze­tet kelt. Itteni pub­li­ká­lása ellen szól az is, hogy magá­ban a szö­veg­ben, jelölve ugyan, de olva­sati prob­lé­mák talál­ha­tók, ame­lyek nem tar­toz­nak arra a befo­ga­dói tábor­ra, ame­lyik­nek az ilyen válo­ga­tá­sok készül­nek. Töp­ren­gésre kész­tet az Egy „ka­csa” története, amely mes­ter­ség­beli tema­ti­ká­já­nál fogva itt, s ta­lán Petelei egész mun­kás­sá­gá­ban is egye­dül­álló ugyan, szer­ke­zete azon­ban nem teszi kieme­lésre mél­tó­vá, sőt igen­csak lapos tör­té­net, ahogy tulaj­don­kép­pen Az irgal­mas ember című apró kép is, amely leg­fel­jebb Karin­thy Fri­gyes egyik írá­sá­nak zár­la­tát elő­le­gezi meg: „Ebédre kacsa­pe­cse­nye volt.” E há­rom, gyen­gébb művet azon­ban ellen­sú­lyoz­zák azok a drá­mai erejű írá­sok, ame­lyek szinte kíván­ják a rész­le­te­sebb vizs­gá­la­tot: a Máli, A gyá­mol­ta­lan, Az alku és A tiszta ház. Nehe­zen feled­hető a Két fehérnép, ez a kez­det­ben las­san csor­do­gá­ló, ám a végén a va­ló­ság­ban is égre csa­pó, mégis kese­rűen ellen­pon­to­zott tör­té­net, ame­lyet akár Móricz is írha­tott vol­na, illetve A kis Gáspárovics, a fel­ol­dás nél­kü­li, több­ször irányt és szem­lé­le­tet váltó novel­la, amely­ben Petelei méltó kön­tös­ben mutatja jel­lem­áb­rá­zoló képes­sé­gét és nyelv­te­remtő tehetségét.

Külön kell említeni két, a kö­tet egé­szét tekintve is kiemel­kedő írást, a Lobbanás az alkonyatban és az Őszi éjszaka címűt. Az első záró­jelbe teszi mind az elmú­lás nosz­tal­giá­ját, mind az ifjú­ság viruló szép­sé­gét és sza­bad­sá­gát, s en­nek elle­nére befe­je­zé­sé­ben még­is­csak a se­ma­ti­kus Marosba ugrásra fut­ja, mert a csa­ló­dá­sok és az élet­ha­zug­sá­gok a ro­man­ti­kus mito­ló­gia sze­rint kizá­ró­lag az önkezű halál­lal old­ha­tók fel. A má­so­dik pedig, amely­ben szinte egye­dü­li­ként az e kö­tet­ben olvas­ható írá­sok közül hang­sú­lyos sze­rep jut a ter­mé­szet­nek, hogy ellen­pon­tozó kieme­lést adjon a tény­le­ges (?) tör­té­net tra­gi­ku­má­nak, vilá­go­san mutatja a hatá­ro­kon alkotó szer­zőt; öntör­vé­nyű vilá­gá­ból egy­aránt ajtók nyíl­nak a re­a­liz­mus és a láto­má­sos­ság felé, ez teszi leg­jobb novel­láit ma is élővé.

A kötet végén szerkesztői utó­szó olvas­ha­tó, amely rövid, de lénye­ges eliga­zí­tást ad a vá­lo­ga­tás és a szö­veg­köz­lés elvei­ről. Ezt Petelei éle­té­ben meg­je­lent köte­tei­nek tar­tal­ma, illetve jegy­zet­szó­tár köve­ti. Utób­bira első­sor­ban a táj­nyel­vi, ide­gen és ma már nem hasz­nált sza­vak magya­rá­zata miatt van szük­ség. A jegy­ze­tek meg­fe­lel­nek a nép­sze­rű­sítő kiadás igé­nyei­nek, de azért akad néhány kife­je­zés, amely meg­ér­de­melt volna hasonló kom­men­tárt. Pél­dá­ul: tálas ónfe­delű vinci kan­csók­kal (23.), tovább cicét fut­nak (33.), indus kacika, (77.), az ura ölébe csötörködött (179.), nagy brontes, sző­rös, rus­nya fic­kóé (189). Végül a 114. olda­lon az Isten szót, ha az ere­de­ti­ben kis­be­tű­vel sze­re­pelne is, nagy kez­dő­be­tű­vel kell(ett volna) közöl­ni, mivel tulaj­don­név­ként hasz­nálja a szer­ző, amit pél­dául a 256. olda­lon olvas­ható több­szö­ri, helyes írás­for­májú vál­to­zat is alá­tá­maszt; a kis­be­tűs alak filo­ló­giá­tól ide­gen szem­lé­let és értel­me­zés­től távol álló gya­kor­lat kon­zer­vá­lá­sát jelentené.

(Válogatta, a jegyzeteket és az utó­szót írta: Pozsvai Györ­gyi. Buda­pest, Anony­mus Kiadó, 2002)

*

Őszi éjszaka (Petelei István válo­ga­tott novel­lái) = It, 2003. 3/497–501. p.