Bácsi István

Két költő

Amikor ez az egész elkezdődött, akkor még nem ismerte a má­si­kat. A má­sik köl­tőt. Csak ő volt, ő egye­dül töl­tötte be a saját szel­lemi uni­ver­zu­mát. Hiszen arról már réges-ré­gen meg­győ­ző­dött, hogy ő köl­tő, még­pe­dig párat­lan. Bár­hol volt, bár­mit csi­nált, az agyá­ban foly­ton ver­sek ter­met­tek, fel­tar­tóz­tat­ha­tat­la­nul árad­tak, ömlöt­tek a rí­mek, a rit­mu­sok, a va­rázs­la­tos köl­tői képek. Való­sá­gos eksz­tá­zis­ban töl­tötte az éle­tét, mert min­dig, min­de­nütt folya­ma­to­san a leg­ma­ga­sabb művé­szi élmény­ben volt része. Este, ha haza­ért a mun­ká­ból vagy az uta­zá­sai­ról, a szá­mí­tó­gép­éhez ült, leírta a ver­se­ket. Azaz, csak meg­pró­bálta leírni a ver­se­ket. Mert amit leírt, az valami ide­gen zagy­va­ság, értel­met­len kusza szö­veg­hal­maz lett. A leg­na­gyobb jóin­du­lat­tal sem lehe­tett vers­nek tekin­te­ni, még nyo­mok­ban sem emlé­kez­te­tett azokra a cso­dá­la­tos köl­te­mé­nyek­re, ame­lye­ket gon­do­lat­ban köl­tött és sza­valt el magá­nak. Porig súj­tot­tan olvasta újra és újra. Úgy érez­te, becsap­ták, elárul­ták, valaki egy­sze­rűen meg­ölte őt, a köl­tőt. Hiába pró­bálta tagol­ni, fel­bon­ta­ni, más­képp össze­ál­lí­ta­ni, ismét leír­ni, szer­kesz­te­ni, mind­hiá­ba, élet­te­len, fakó, sem­mit­mondó szö­ve­get látott maga előtt a kép­er­nyőn. És ez így ment min­den nap. Akár­hány­szor, szinte lebegve az általa köl­tött művek fan­tasz­ti­kus hatá­sá­tól, haza­le­be­gett, haza­su­hant, mint a fény, rög­tön ráve­tette magát a szá­mí­tó­gép­re, és leírta azo­kat a ver­se­ket, ame­lyek az imént ter­met­tek a lel­ké­ben, de a ver­sek már nem vol­tak sehol, csak az élet­te­len, üres szö­veg­massza reme­gett a kép­er­nyőn. Két­ség­beesett. Idő múl­tán, ha az egész napi köl­tői szi­por­ká­zás után, amely gon­do­lat­ban a világ fölé emelte őt, haza­tért, már nem kap­csolta be a szá­mí­tó­gé­pet, csak kiült a terasz­ra, vagy leros­kadt egy fotel­be, üre­sen nézett maga elé. Meg­pró­bálta fel­idézni a ver­se­it, de nem sike­rült. Aztán rájött, mi a baj. A ri­deg tech­ni­ka! A mo­dern, a mű­vé­szi­nek, a köl­tői­nek a meg­ölő­je, a szá­mí­tó­gép, itt van a ku­tya elás­va! Nem szá­mí­tó­gépbe kell eze­ket a ver­se­ket begé­pel­ni, hanem úgy, ahogy annak ide­jén a nagy klasszi­ku­sok, a pél­da­ké­pei, papírra kell vet­ni. Ami­kor ez eszébe jutott, akkor már rég elpor­lot­tak a lel­ké­ből a ver­sek, már a ha­tá­suk is elmúlt, este volt, késő este. Lefe­küdt.

Másnap, amint jött az ihlet, papírra írta, aztán elol­vas­ta, és meg­der­medt. Ugyan­az. A ver­sek, a cso­da, ami a lel­ké­ben zenélt, sehol. Csak zagy­va­ság. Megint gon­dol­ko­dott. Talán rög­tön ki kel­lene mon­dani őket, amint meg­szü­let­nek. Elmon­da­ni, tollba mon­dani vala­ki­nek vagy vala­mi­nek. Egy dik­ta­fon! Vett egyet. Ami­kor a köl­te­mé­nyek meg­ter­met­tek a lel­ké­ben, gyor­san fél­re­hú­zó­dott vala­ho­vá, rámondta a dik­ta­fon­ra. Alig vár­ta, hogy vége legyen a nap­nak és haza­me­hes­sen. Ott­hon egye­dül, ahol senki sem hall­hat­ta, elő­vette a dik­ta­font, vissza­hall­gat­ta. Mintha valaki más sza­valt volna a dik­ta­fon­ról, valami tel­je­sen mást. Nem a sa­ját ver­seit hal­lot­ta. Ugyan­olyan üres, szín­te­len, értel­met­len dol­go­kat hal­lott, mint ami­lye­ne­ket a szá­mí­tó­gép kép­er­nyő­jén és a pa­pí­ron olva­sott. Most már vég­képp nem tud­ta, mit tegyen. A ver­sek ott gyűl­tek a lel­ké­ben, a lelke egyik sar­ká­ban. Úgy kép­zel­te, hogy egy ládá­ban gyűl­nek, egy­más tete­jén, mintha az író­asz­tala sar­kán egy doboz­ban gyűj­tené az íve­ket. Látta is a lelki sze­mei­vel. Mennyi volt már, micsoda ver­sek! És nem tud hoz­zá­juk fér­ni, be van­nak zár­va, csak belül hallja őket, kívül már ő sem, nem tudja meg­osz­tani sen­ki­vel.

Figyelni kezdte a világot és a kör­nye­ze­tét, mert érez­te, hogy itt valami titok lap­pang. Vala­ki, vagy vala­mi­lyen sötét erő meg­aka­dá­lyoz­za, hogy azok a ver­sek nap­vi­lágra kerül­je­nek. Addig is, amíg figyelt, a leírt ver­seit olvas­gat­ta, ren­dez­get­te, pon­to­sab­ban, azo­kat a va­la­mi­ket, amik a ver­sei­ből let­tek. Végül valami ért­he­tet­len sugal­lat hatá­sára meg­mu­ta­tott közü­lük néhá­nyat a ba­rát­já­nak. A ba­rátja elol­vasta azo­kat, hir­te­len hoz­zá­for­dult, a kezét szo­ron­gat­ta, lel­ken­de­zett: cso­dá­sak a ver­se­id! Lenyűgözőek, ilye­ne­ket eddig csak a leg­na­gyob­bak írtak! A költő nézte a ba­rát­ját. Őszin­té­nek tűnt. Úgy lát­szott, való­ban lel­ke­se­dik, ez a valódi véle­mé­nye, nem csak azt mond­ja, amit a költő hal­lani sze­ret­ne. Nem értette ezt az egé­szet. Föl­mar­kolta a ver­se­it, elkö­szönt. Napo­kig töp­ren­gett az ért­he­tet­len jele­ne­ten. Végül ugyan­azok­kal a ver­sek­kel elment egy szer­kesz­tő­höz. A szer­kesztő átvette az íve­ket, azt mond­ta, néhány napon belül vagy egy-két hét múlva elol­vassa a ver­se­ket, aztán majd érte­sí­ti. A költő távo­zott, élt tovább, ahogy eddig. Nap­köz­ben lebe­gett a ta­laj fölött, a világ fölött a sa­ját vers­ze­né­jé­től, munka után lehup­pant a föld­re, ott­hon rossz­ked­vűen töl­tötte az estét, éjszaka for­go­ló­dott, várta a reg­gelt. Így tel­tek a napok, míg egy­szer csak, egy álmos dél­előt­tön fel­hívta a szer­kesz­tő, azt mond­ta, azon­nal beszélni akar vele, jöj­jön el mie­lőbb. Dél­után bement a szer­kesz­tő­höz, aki tárt karok­kal fogad­ta. Barátom!, mond­ta, önre vártunk!, időt­len idők óta nem volt a lap­ban ilyen párat­lan hang, ilyen elsöprő erejű köl­té­szet! Isten hozta nálunk! Van-e még ver­se? Hoz­zon akár­mennyit!

A költő nem tudta, hogy elhiheti-e, amit hal­lott. Ott­hon újra elol­vasta eze­ket a ver­se­ket, de ő nem hal­lotta a párat­lan han­got, nem érezte ben­nük azt az elsöprő erőt, a vi­lá­got ala­kító ára­dást, amik­ről a szer­kesztő beszélt. Ő mind­össze értel­met­len zagy­va­sá­got, min­den­hon­nan össze­hor­dott lapos köz­he­lye­ket, egy­más hegyé­re-há­tára hányt betű­ket, sza­va­kat látott, min­den érte­lem nél­kül. Akkor most ki tud ver­set olvasni?, gon­dol­ko­dott. De hát a szer­kesztő még­is­csak ért hoz­zá, hiszen nap mint nap ezzel fog­lal­ko­zik, ver­se­ket olvas és válo­gat, meg­je­len­teti őket, ha rendre rosszul dön­te­ne, csődbe menne a lap­ja. Kezdte elhin­ni, hogy még­is­csak jók azok a ver­sek. Újra elol­vasta őket, megint elszo­mo­ro­dott. Végül arra jutott, hogy nem olvas­gatja ő ezen­túl a saját köl­te­mé­nye­it, egy­sze­rűen csak leírja s át­adja a szer­kesz­tő­nek, lesz, ami lesz. Így is tett. A ver­sei egy­re-másra jelen­tek meg abban a lap­ban, majd más lapok­ban is. A fő­szer­kesz­tők egy­más kezé­ből kap­kod­ták ki a ver­se­it, foly­ton nyag­gat­ták a köl­tőt, kér­lel­ték, rimán­kod­tak neki. Hama­ro­san meg­je­lent az első köte­te, s köz­ben már szer­kesz­tet­ték a kö­vet­ke­ző­ket.

Lassan megfeledkezett arról a szo­rító érzés­ről, ami koráb­ban annyira nyo­masz­totta őt, ha a saját műveit olvas­ta. Rövid időn belül ő lett a leg­nép­sze­rűbb költő az ország­ban. Fel­ol­va­só­es­tekre hív­ták, szí­né­szek sza­val­ták a ver­se­it, min­de­nütt telt ház fogad­ta, még a fo­lyo­só­kon is tolon­gott a nép.

De igazából nem merte, még mindig nem merte elhin­ni. Itt valami bűzlik!, gon­dol­ta. Egyik este haza­felé bal­la­gott, még zúgott a füle a sok taps­tól, ami­kor hatá­ro­zot­tan érez­te, hogy valaki köve­ti. Meg­állt, körül­né­zett, sem­mi. Elin­dult, még a lép­teit is hal­lotta annak a másik­nak. Úgy érez­te, hogy az a va­laki olyan, mint ő. Mintha még a szív­ve­rését is érezte vol­na. Magá­ban, de mégis kívül. Az árnyé­kom követ, gon­dol­ta. Egyre több­ször érez­te, már nap­pal is, ami­kor pil­la­nat­nyi szü­ne­te­ket tar­tott a le­be­gés­ben és vissza­eresz­ke­dett a föld­re, hogy a mun­ká­já­val fog­lal­koz­zon, az a valaki ott volt, őt figyel­te. Este, ami­kor egye­dül tett-vett a la­ká­sá­ban, vacso­rá­zott, vagy kiült a terasz­ra, hát ott is. Többé már nem tudott egye­dül len­ni. Ked­ves magá­nya, amely­ben ked­vére gon­dol­kod­ha­tott, tépe­lőd­he­tett, eltűnt, elvet­ték tőle. Az árnyék most már min­dig vele volt, nem lehe­tett leva­kar­ni. Az utcán gya­korta hir­te­len vissza­for­dult, vagy a la­kás­ban oda­set­ten­ke­dett egy tükör­höz, majd gyor­san a tükör elé hajolt, hogy meg­lássa a háta mögött az árnyé­kot, de hiá­ba, sosem lát­ta, nem tudta lelep­lez­ni. De mégis ott volt min­de­nütt. Már az ágyába is befe­küdt. Ahogy a taka­rót kétol­dalt eligaz­gatta maga mel­lett, lát­ta, hogy köz­vet­le­nül mel­lette ott fek­szik a pap­lan alatt az a másik. Fel­leb­ben­tette a pap­lant, nem volt ott sen­ki. Lenyom­kod­ta, kisi­mí­totta a taka­rót, de amint leg­kö­ze­lebb oda­né­zett, megint tisz­tán látta a má­sik tes­té­nek kör­vo­na­la­it.

Ezentúl így élt együtt a költő az isme­ret­len­nel, aki beköl­tö­zött az éle­té­be, és többé nem tágí­tott mel­lő­le. A fel­ol­va­só­es­te­ken is ott ült mel­let­te. Végül, nagy soká­ra, fel­is­merte az ide­gent. Egy vasár­nap dél­után a tera­szon kávé­zott, éppen a szá­já­hoz emelte a csé­szét, hogy igyon egy kor­tyot, ami­kor érez­te, vala­mi­ben elakad a csé­sze, valaki mintha meg­fog­ná, kicsit meg­bil­len a másik oldal­ra, ki is löttyen. Rájött, hogy ebben a pil­la­nat­ban dézs­málta meg a kávé­ját az a má­sik, ivott az ő ká­vé­já­ból! Ez az én árnyék­köl­tőm, az, aki elrontja a ver­sei­met, aki meg­té­veszti az embe­re­ket. Ez az én torz tükör­ké­pem, a kók­ler költő!, vilá­go­so­dott meg, az, aki elzárja a világ elől az igazi köl­tőt, engem. Most már átlá­tott a má­si­kon, a szo­ron­gása is elmúlt. Elha­tá­roz­ta, hogy egy­szer s min­den­korra meg­sza­ba­dul a kók­ler­től, meg­öli, amint kita­lálja a mód­ját.

A külvilág felé változatlannak tűnt, nap­pal dol­go­zott, hordta a ver­seit a szer­kesz­tő­sé­gek­be, járt a fel­ol­va­só­es­tek­re, könyv­be­mu­ta­tók­ra, és köz­ben, ami­kor csak tehet­te, foly­ton épít­get­te, töké­le­te­sít­gette a ter­vét. Ehhez sok türe­lemre volt szük­sé­ge. Figyelte az árnyé­kát, hogyan visel­ke­dik, mikor mit csi­nál, hogyan rea­gál az ő mű­kö­dé­sé­re, egy­szó­val min­dent figyelt és rög­zí­tett. Így aztán ala­po­san kiis­merte a má­si­kat. A kók­ler­nek nincs saját tes­te, erre már jó ideje rájött, az ő tes­tét bito­rol­ja. Két költő osz­to­zik tehát egy tes­ten. Most már csak azt kell meg­tud­nia, miként tudja szét­vá­lasz­tani a ket­tőt, hogyan tudja úgy kipusz­tí­tani magá­ból, hogy az igazi köl­tő, vagyis ő, épen meg­ma­rad­jon. Nehéz dió. Sok töp­ren­gés után rájött arra is, hogy amint két réteg­nek tekint­hető az ő köl­tői sze­mé­lyi­sé­gé­ben a kók­ler és ő ma­ga, úgy a tes­té­ben is külön lehet válasz­tani a két réte­get. Az igazi köl­tő, az igazi test belül van. Ezt zárja be, ezt veszi körül a bitor­ló, mint egy héj. A test külső részén, egy másik egyé­ni­ség, egy önálló orga­niz­mus élős­kö­dik, ez a kók­ler. Ha ezt levá­lasztja magá­ról, meg­sza­ba­dul az árnyék­köl­tő­től is, akkor többé semmi sem választja el a világ­tól, fel­színre hoz­hatja magá­ból az igazi ver­se­ket. Ez a gon­do­lat bol­doggá tet­te. De a meg­va­ló­sí­tás módja egyre nagyobb fej­tö­rést oko­zott neki. Hogyan tudja meg­ta­lálni a ha­tárt, milyen mélyen lehet, med­dig tart ez a külső héj? Ha egy kapa­ró­val vagy kés­sel elkez­dené lefej­te­ni, med­dig kel­lene lehán­ta­ni? Sok-sok töp­ren­gés után arra jutott, hogy ha egy külső hatás­sal pusz­títja el a kók­ler tes­tét, mivel az kívül van, az erő­sza­kos hatás csak a para­zi­tát pusz­títja el, s ak­kor ő végre kisza­ba­dul­hat.

Vett egy pisztolyt a fekete­pi­a­con, s ott­hon, a fotelbe ülve, szí­ven lőtte a kók­lert. De ő költő volt, nem pisz­toly­hős vagy mes­ter­lö­vész. Éle­té­ben elő­ször lőtt fegy­ver­rel, reme­gett a keze, elhi­báz­ta. A go­lyó elke­rülte a szí­vet, csak ere­ket, izmo­kat tépett szét, cson­to­kat súrolt, úgy távo­zott a test­ből. Maga a lö­vés nem esett jól a köl­tő­nek, inkább sok­koló élmény volt. Szinte lát­ta, hogyan üti át a tes­tét a golyó. A leg­ri­asz­tóbb az volt ebben az egész­ben, hogy úgy érez­te, végig az ő tes­té­ben haladt a lö­ve­dék, holott a mási­ké­ban kel­lett volna hogy halad­jon. A vére is folyt, fájt a se­be, egyre gyen­gébb lett. Érez­te, hogy rosszul áll a szé­ná­ja. Ha most ő is meg­hal, akkor a kók­ler győz. Akkor hiába volt az egész. Akkor nem kerül­nek nap­vi­lágra az ő ver­sei. Ami­kor ezt így átlát­ta, még volt annyi tiszta tuda­ta, hogy cse­lek­vésre szánja el magát, moz­gó­sí­totta lelke min­den ere­jét. Belül, a sarok­ban ott volt az a lá­da, tele ver­sek­kel. A lelke föl­ra­gad­ta, utolsó ere­jé­vel elvitte a szer­kesz­tők asz­ta­lá­ra, s ott kibo­rí­tot­ta.

A munkába feledkezett szerkesztők zajt hal­lot­tak, fel­ütöt­ték a fe­jü­ket kéz­ira­ta­ik­ból. Vajon ki hozta ezt ide?, itt volt ez az előbb is?, kér­dez­get­ték egy­más­tól, amint meg­lát­ták a nagy halom új kéz­ira­tot. Kinek a ver­sei ezek?, for­dul­tak kíván­csian a papír­ren­ge­teg felé, s mind levet­tek egy-egy pél­dányt. Á!, csil­lant fel a sze­mük, amint meg­lát­ták a költő nevét, mennyit küldött!, ezzel több évfo­lya­mot megtölthetünk!, lel­ken­dez­tek, s mo­hón olvasni kezd­tek. Elol­vas­ták az elsőt, hüm­mög­tek, krá­kog­tak, s újat kezd­tek olvas­ni, majd félig elol­vasva fél­re­tet­ték, mási­kért nyúl­tak, abba éppen csak bele­ol­vas­tak, máris újab­bat vet­tek, nyolc-tíz lap után meg­áll­tak az olva­sás­sal, döb­ben­ten néz­tek egy­más­ra. Ezek az ő ver­sei lennének?, kér­dez­get­ték egy­mást. Ezek nem is ver­sek, ezek zagyva­ságok!, hábo­rod­tak föl. Kesze-kusza, össze­vissza egy­másra hányt betűk és sza­vak töm­ke­le­ge, ennek az egész­nek semmi értelme nincs!