Cegléd József Kázmér

Szabadesés

Rafival többnyire a Miénkittatér téren talál­ko­zom, vélet­len­sze­rű­en.

A kisváros egykor fényes, mára elszür­kült főte­rén az átvál­to­zás és a fel­tá­ma­dás Csip­ke­ró­zsi­ka-ál­mát álmod­ja. (Igen, már az álmot is álmod­ja!) Oly­kor-oly­kor neki­kezd­tek, kon­col­ták, csip­des­ték jobb­ról-bal­ról, de csak nem vál­to­zott. Hát magára hagy­ták. Nem­hogy az Úr, de még Her­ceg sem köze­lít. A csepp­for­májú geo­met­ria alján kopott sar­kú, bil­legő műmár­vány leme­zek fek­sze­nek. A ló­he­re-le­vél­ze­tet imi­táló dög­lött szö­kő­kút felett elfaj­zott városi galam­bok vak­re­pü­lése és a Szent­há­rom­ság szo­bor bizony­ta­lan irá­nyú nézé­sei ural­kod­nak. A könny­csepp pere­mén a hu­sza­dik­nak mon­dott évszá­zad épí­té­szeti követ­ke­zet­len­sé­gei mor­zsol­ják az időt. Egy műem­lék „jel­le­gű” ház kapu­bol­to­zata tövé­ben pár­ját vesz­tett kerék­vető kő. Iker­test­vérét a (leges)legutóbbi, egyút­tal leg­orr­fa­csa­róbb ember- és érték­pusz­tí­tás taszí­totta vég­íté­let­re. Emitt bom­ba­töl­csérre épült korai szoc. reál. stí­lusú tég­la­hal­maz, vég­le­te­kig leegy­sze­rű­sí­tett fan­tá­zi­át­lan nyí­lás­zá­rók­kal. Arrébb a for­ra­dalmi szá­zad­ból kika­pasz­kodó kis­föld­bir­to­kos pol­gá­rira fazo­ní­ro­zott, keresztbe épí­tett paraszt­há­za, magas nye­reg­te­tő­vel. Másik olda­lon egy romokra tele­pí­tett ter­méskő alj­za­tú, nagy táb­lájú kira­kat­ok­kal ásí­tozó tég­la­test. Volt már benne min­den­féle párt­ma­rad­vá­nyok és kez­de­mé­nyek egy­be­se­pert iro­da­bur­ján­zá­sa; begyűj­tési főigaz­ga­tó­ság, Tak. Szöv., nagy bolt és még annál is nagyobb bazár: egy áru­ház meg OTP. Mos­ta­ná­ban kínai keres­ke­dők tár­su­lása osz­to­zik raj­ta, akik az ala­csony árszin­ten tar­tott rosszul elvarrt tex­tí­liák töme­gé­vel a válo­ga­tás hamis ígé­re­tét sugall­ják. Mel­lette egy fes­ték­üz­let­tel, dro­gé­riá­val, hen­tes­áru­val, élel­mi­szer­üz­let­tel egy­be­pan­csolt Nagy Magyar Rónai Összes. Első – vizet régen látott – kira­kat­táb­lá­ján egy pre-munkáshatalmi dedó­ló­zung:

„ÁBCD – rajtam kezdé’”

Az Atya, a Fiú és a Szentlé­lek a fő­út­nak hát­tal áll s in­nen tekint a karé­jos tér csú­csá­ra, ahol egy temp­lom kupo­rog – torony­ma­gány­ban. Körötte csi­gá­san göm­bö­lyödő fagyal­sö­vény-so­rok, amikbe a tisz­te­let­len utó­kor vad­csa­pá­so­kat hasí­tott. Rafi ezek egyi­ké­ből bújik elő. A boltba igyek­szik, amennyi­ben a lassúdad járás is igyek­vés­nek mond­ha­tó. Meg-meg­áll, egy-egy haver­ral dumál, „mert aki nekem nem árt: az haver”. Per­geti az időt, a szá­mára las­san múlót. Talál­ko­zá­sa­ink­kor nívót­lan átlag­kér­dé­seink mögé jóté­kony, ám két­ség­kí­vül egyre gyen­gülő kapasz­ko­dót nyújt egy másik világ­ból való isme­ret­sé­günk, ahol egy­másra utal­tan dol­goz­tunk. A vége felé – ami­ről fogal­munk sem volt – a vál­tó­kat szak­tu­dá­sun­kon túli okos­sá­gok átál­lí­tot­ták. Ő bal­ra, én jobbra men­tem. „Hogy vagy Tesókám?” Ő „rán­totta az ampát”, én len­get­tem. Sze­rel­vé­nyek össze­ál­lí­tá­sa, füttyök, félszavak, kövek közé hugyo­zott károm­ko­dá­sok. „Jól vagy, Öcsécském?” Ha egy-egy műmár­vány lap döc­cent, akkor arrébb lép­tünk.

A szakma, a billegő járólapok, a külön­féle ága­zati szak­szer­ve­ze­tek, a Szent­há­rom­ság szo­bor, két-há­rom poli­ti­kai párt, talán még az NBH ide­vo­nat­kozó nyil­ván­tar­tása (vala­mint az összes val­lási és ate­ista dokt­rína) is úgy említi őt; „Rafi, a bér­tün­tető szak­mun­kás”. Neki erről fogalma sincs. Ő csak azt tud­ja, hogy vala­mit érvé­nye­seb­ben jut­tat kife­je­zés­re, mint az indu­la­tos föl­ké­szü­let­le­nek, a hir­te­len­kedő meg­gon­do­lat­la­nok. Azt mond­ja: annyi torz ember­ar­cot, mint vala­mely esz­mei­ség­től elká­bí­tott, hitre és gyű­lö­letre fel­span­nolt arcot, csak poli­ti­kai tün­te­té­se­ken lát­hat. Ezek­kel nem lehet, és nem is kell szá­molni – mond­ja. Ezek perc­em­ber­kék – húsz­éves kifu­tás­sal. Rivá­list csak a konok hall­ga­tók­ban, a néma oda­ál­lók­ban, a für­ké­szők­ben lát. Azok­ból még lehet­nek szak­tár­sak.

–  Bár ahogy elnézem; több bennük a bir­ka­ság, mint a sze­rep­éh­ség­ből adódó finom ala­kí­tás vágya!

Egyéni vállalkozásának rendelésál­lo­má­nyá­ban első helyen a po­li­ti­kai pár­tok helyi sza­kasz­pa­rancs­no­kai sze­re­pel­nek. – Ők meg­bíz­ható kun­csaf­tok. Aján­la­tuk egy­ér­telmű s nem mel­lé­ke­sen – a balhé kime­ne­te­lé­től füg­get­le­nül is – a szám­lát kiegyen­lí­tik. Ez a tuti­ság! – mond­ja. – A kis- és nagy­gaz­dák már bizony­ta­la­nab­bak. A kaja ilyen­kor biz­tos (Iste­nem! Micsoda kol­bá­szok!), de a fel­lépti díj már két­esé­lyes. Ezek­hez – már­mint a tej­ki­ön­tők­höz, dinnye­rob­ban­tók­hoz, búza­csor­ga­tók­hoz, meggye­sek­hez, almá­sok­hoz és szil­vá­sok­hoz jó a nyári sze­zon, mert ha az ember hop­pon is marad, leg­alább nem fázik. – A mun­ka­gé­pes útel­zá­rá­so­kat nem komá­lom. Nehe­zen múlik az idő és valami miatt ezt min­dig nyir­kos, tak­nyos idők­ben teszik. Ha tehe­tem inkább bete­get jelen­tek.

Rafi erkölcsileg megbízható, fizi­kai­lag hite­les alkatú bér­tün­te­tő. Bőr­színe tar­tal­maz egy árnya­lat­nyi kara­mell­színt – így szük­ség sze­rint kisebb­sé­gi­ként is megállja a he­lyét. Más meg­vi­lá­gí­tás­ban bőre akár per­ga­men­sze­rű­nek is mond­ha­tó. E vo­nat­ko­zás­ban egye­ző­sé­get mutat a mun­ká­ból kiko­pot­tak sár­ga­sá­gá­val, tetézve egy Krisz­tus-arc­cal. Zsá­ner­sze­re­pé­nek meg­fe­le­lően ren­del­ke­zik a le­csú­szot­tak és az éppen lej­tőn lévők lénye­get pon­to­san tük­röző fizi­kai rom­lott­ság­gal. Fizi­mis­kája a táp­lál­ko­zási határ­ér­té­ken bil­le­gők bizony­ta­lan­sá­gát sugá­roz­za, bár ez vele­szü­le­tett adott­sá­ga. Ehhez tár­sul meg­győ­ző­dés­sel ala­kí­tott szám­ki­ve­tett­sé­gé­nek mimik­ri­je: a mel­lő­zöt­tek, a meg­kü­lön­böz­te­tet­tek, az elkü­lö­ní­tet­tek, az ivó­pul­tok­nál utol­jára kiszol­gál­tak, a re­ményt vesz­tet­tek tekin­te­te. Ide-oda­for­du­lá­sait mély átélés­sel képes a sötét vád­ló­sze­rep­től az elhi­va­tot­tak fényes rajon­gá­sáig sró­fol­ni.

Külföldi sikereire a legbüsz­kébb. Fel­vi­dék, Erdély! Ide aztán már tény­leg a leg­job­ba­kat és a leg­hi­te­le­seb­be­ket válo­gat­ták egy­be. Bérelt autó­busz, szend­vi­csek, ásvány­víz, fel­lé­pés előtt egy kis lökés­gátló pálin­ka, plusz a napi két­ezer. Hosszabb túrán egy-egy éjsza­kai szál­lást is fizet­tek. „Öcsécském! Ez a nem sem­mi!”

–  Nyugdíjas vagyok, jól jön az a kis mel­lé­kes!

–  …….

–  Adóhivatal? Viccelsz Tesókám vagy nem vagy, magad­nál? Párt­pén­zek­ből lesz a párt­ha­ta­lom párt­kor­má­nya, abból meg majd az adó­hi­va­tal pén­zecs­ké­je.

Rafi nyugdíjas láncdohányos. Arca egy körte könnyed ívét for­máz­za. Szé­les hom­loka közé­pére V alak­ban három hur­kába sodort-gön­gyölt gond- és gon­do­lat­tör­me­lék-kö­tél fut össze. Mint egy autó­márka ele­ven címer­paj­zsa. Vas­kos szem­öl­döke alatt mély­barna sze­mek, szük­ség és igény sze­rint: dühös-el­uta­sí­tó, meg­ér­tő-együtt­ér­ző, közö­nyös, sze­re­tet­tel­jes. Lej­jebb erő­tel­jes járom­csont. Ha ciga­ret­tá­ját meg­szív­ja, jobb szeme kicsinyt össze­szű­kül. Ami­kor dohány­zási auto­ma­tiz­mu­sá­ról kér­dez­tem, ravasz­ká­san így felelt: ő nem iga­zán alkal­mas a ma­nu­á­lis mun­ká­ra. Kész pak­lira meg a pénz­tár­cája alkal­mat­lan. A Sod­rót hasz­nál­ja, de nem min­dig sike­rül. Ha lazább, akkor beég az „úr­ba­jusz”, ha meg kemé­nyebb, akkor hor­pad a „leninhomlok”. Pedig nem kopasz, csak „U"-rasra for­dult a kobak söré­nye. Sok éve már, hogy átla­gos magas­ságú hom­lo­ká­tól elin­dult a „haj­gyűjtő patkómágnes”. Azóta pólus­irány­ban a séró követ­ke­ze­te­sen tüne­de­zik, a köz­tes fél­szi­get és a felette lévő rit­ka­sá­gok – fris­sen mosva és habo­sítva – egy kiszá­mít­ható ember biza­lom­ger­jesztő érze­tét kelti a szem­be­jö­vő­ben.

Mostanság már úrbajuszt sem visel. Azt mond­ja: zavar­ta, hogy Agárdi Gábor­hoz hason­lí­tot­ták, más­kor meg mun­ka­nél­küli cigány­prí­más­hoz. Úgy gon­dol­ja: a jel­lem így hite­le­sebb. Hiá­nyos fog­sora miatt az ajkak cso­mó­sod­nak. A re­dők apró sor­min­tái közt elke­se­re­dett­ség, elszá­nás, harag és a majd­nem kitöl­tött élet meg­ér­té­sé­nek „őszi­kés” rezig­nált­sá­ga. Mond­hatni böl­cses­ség. Az „ez van” tudo­má­sul­vé­te­le. Türe­lem. A vi­lág és közte lét­re­jött köl­csö­nös közöny vak­vá­gá­nyai. A sem­mire való vára­ko­zás vég­te­le­ní­tett hal­ku­lá­sa. Egy év, egy évszak, egy hónap, egy hét: egy vala­mi­lyen nap eshe­tő­sé­ge, ami­kor végre őszin­tén kimond­hat­ja, hogy sem­mi­nek sem volt értel­me. Leg­fel­jebb: csak a Sem­mi­nek volt-van értel­me.

E látszólag kiábrándult arcképnek (ellen­tét­ben a mes­ter­ség adta maszk­kal) tel­je­sen ellent­mond a szem­zu­gok­ban föl­hal­mo­zott neve­tő­rán­cok egy­irá­nyú hie­rog­li­fái. Hat­van-het­ven év kötegbe gyűj­tött biza­ko­dá­sa. Szem­te­len­sé­ge, csakazértisége. S ha a pil­la­nat derűt fakaszt, a szar­ka­lá­bak árva­te­nyé­szete újra kévékbe ren­de­ző­dik. A barna sze­mek kifé­nye­sed­nek, ravasz­ká­san csil­log­nak – űzött­ből üldöző lesz. Min­dig ilyen­nek lát­tam, ami­kor a sö­vény-fa­lanksz­ból kibújt. Tekin­tete bizony­ta­lan hálát sugár­zott, ami per­sze nem nekem szólt, hanem a múlt szö­ve­dé­ké­nek, ami egy pil­la­natra össze­ért, átfe­désbe került. Aztán, huss, a szá­lak gom­bo­lyag­jai szer­te­gu­rul­tak.

Legutóbbi találkozásunkkor a rán­cok alig ren­de­ződ­tek át. Arcán több csa­ló­dott­ság maradt, mint ami élet­hely­ze­té­ből leve­zet­he­tő. Moso­lya keser­nyés volt, lemon­dó-be­le­nyug­vó. A 170/60-as test­ről koráb­ban min­dig azt kép­zel­tem, hogy kikezd­he­tet­len.

–  Most tényleg nem vagyok magamnál – mondja lehan­gol­tan.

–  …….

–  Bebuktam. Észrevettek. Nem engem!, hát ki a fasz vagyok én ebben az ország­ban, hogy ész­re­ve­gye­nek? A mö­göt­tem állót vet­ték len­cse­vég­re, de miután olyan közel vol­tam hoz­zá, hát a kép­ben marad­tam. Pedig az egész­hez semmi közöm! Csak a mun­ká­mat végez­tem!

–  …….

–  Áh!, csak a szokásos. Rövid, egy­na­pos túra Pest­re. A bu­szon egy-két szend­vics, kávé, a cél előtt meg a dísz­le­tek kiosz­tá­sa. Ki ilyen, ki olyan zász­lót kapott, fel­ira­to­zott táb­lá­kat meg „fosz­tott karó” is volt.

–  …….

–  Az egy natúr partvisnyél, benne három szög­gel.

–  …….

–  Nem, nem a Krisztus három sebén átme­nő! A klé­rus­hoz még nem hív­tak. Ez egy kel­lék, ami azt mutat­ja, hogy az ellen­tün­te­tők, akik szin­tén mi vagyunk, letép­ték, meg­ron­gál­ták a transz­pa­ren­sein­ket. Fogod már? Itt hatás és ellen­ha­tás fino­man kidol­go­zott, nagy össz­hangja műkö­dik, hogy béke, igaz­ság és egyen­lő­ség legyen! Mert ahol tün­tet­nek, ott van­nak ellen­tün­te­tők is! Ahol fűré­szel­nek, fenét, ahol gya­lul­nak, ott for­gács is van! Érted, cimbi?!

–  Próbálom, de miért akkora baj, hogy lefény­ké­pez­tek?

–  Az úgy van, hogy a felkészü­lési idő­szak­ban okta­tó­ink elma­gya­ráz­ták, hogy hát­ra­fe­lé, a kame­rák felé: mi vagyunk a tö­meg. Az ilyen-olyan fel­há­bo­ro­dot­tak, az arc­ta­la­nok, a mély­ről jöt­tek, magya­rul a sen­kik. Mi tömeg­sze­rűen hátul­ról és egy messzi szem­be-fel­vé­te­len marha jól muta­tunk a len­getni valók­kal. Hite­le­sít­jük a nagy móku­sok aka­ra­tát. Erre én, kezem­ben a nagy táb­lá­val, amire az volt írva, hogy „ÁROK­ÁSÓK”, oda­ér­tem az egyik Nagy Mókus­hoz, akit külön­ben nem isme­rek, és a tö­meg felé for­dul­tam, mint Dugovics Titusz a vár fokán, aki külön­ben nem is léte­zett, csak egy szép legenda az egész. Rafi hir­te­len elhall­ga­tott, mert – egy homok­óra alkatú asszony­test for­má­já­ban – angyal szállt a tér­re. Darázs­de­rék, lej­jebb-fel­jebb egy­for­mán öblö­södő ará­nyok. A sze­mek sark­vi­rá­gai kinyíl­tak.

–  Hol tartottam?

–  Titusznál. Dugovics Titusznál.

–  A fenét! A képnél tar­tot­tam. Mögöt­tem a Nagy Mókus, előt­tem egy lesifotós – isme­red ezt a kukkoló, önkie­lé­gí­tő-tí­pust, aki­nek anyja se volt, nem­hogy sze­re­tő­je! És fény­ké­pe­zett! Más­nap meg föl­ke­rült egy orszá­gos szenny­lap cím­ol­dal­ára. Az elő­tér­ben én, Titusz Rafikusz, aki a Nagy Mókus­sal törö­köt fogott! Még annyi fáradt­sá­got sem vet­tek, hogy leg­alább engem kire­tu­sál­tak volna a kép­ről! Ahol egyéb­ként, egész jól fes­tek! Ábrá­za­to­mon a hely­zet­hez illő dühödt tekin­tet! Ámde, ámde-ám­de: ezzel kész, vége, gon­do­lom most. Arcom lett. Így majd sen­ki­nek sem kel­lek! Mert gon­dolj el egy másik-má­sik ellen-el­len­tün­te­tést, és ott is hibá­zok! Oda a hite­les­sé­gem! Hiszen belő­lünk, alkalmi oda­ál­lók­ból sok van, de Nagy Mókus­ból kevés! Ők az én pofáz­má­nyom miatt nem koc­káz­tat­ják az odú­ju­kat!

–  Mi lesz most már eztán, kedves Titu­szom? – kér­dem tőle, mert nem látom zuha­ná­sá­nak mély­sé­gét.

–  Most tartalékállományba kerülök, ez biz­tos. Aztán ha majd újra bele­hup­pa­nok ked­venc nyug­szé­kem­be, más­fajta dol­gokra is gon­dol­nom kell, mint eddig. A szak­má­hoz nem csu­pán meg­fe­lelő fizi­kai adott­sá­gok, hanem szük­ség­kép­pen egy ótva­ros múlt is kel­le­tik! Olyan ez, mint a ku­ka­cos alma a fán! Ész­ben kell tar­ta­nod, hogy miből nőt­tél ki, de naponta a ku­ka­cot is meg kell daj­kál­nod, hogy utál­kozni tud­jál! Min­den fel­lé­pés előtt meg kel­lett keres­nem szottyadt éle­tem rossz és még rosszabb, akár gyű­löl­hető pont­ja­it, hogy ala­kí­tá­som hite­les legyen. Ez is egy művé­szet, csak még nem készí­te­nek belőle albu­mo­kat. De majd – jönni fogunk!

–  Nyugszékedben hogy jutottál a ku­kac­hoz?

–  Keservesen, barátom, keservesen. Meg­fo­gan­tam és meg­szü­let­tem, ahol meg­szü­let­tem, de első esz­mé­lé­sem óta az akol hide­gét is érez­tem. Sze­rin­tem ez a leg­fon­to­sabb! Tisz­tes­sé­ges utca­szí­nész nem is nél­kü­löz­heti a sanyarú gye­rek­kort. Aki nem így kezd­te, az hamis, fel­han­gos, fél­han­gos, kók­ler, dilet­táns! Nem gyom­rá­ból érzi, hanem csak – amo­lyan műmájerként – fel­vette a sze­re­pet, mint egy téli­ka­bá­tot. Ami­kor nyug­szé­kem­ben elpi­henve kon­cent­rál­tam: gyak­ran lát­tam apró szé­pe­ket is. Boga­rat, fel­hőt, szél­ben moc­canó virág­fe­jet. Néha – hiá­ba: esendő az ember – el is lágyul­tam. De a mi szak­mánk­ban nem ez az irány­adó. Nekünk min­den ilyen Isten­nek engedő eleresz­ke­dés­ben az undort, az utá­la­tot kell újra és újra fel­ta­lál­nunk, külön­ben nem len­nénk képe­sek tün­te­tés­ről tün­te­tésre meg­újul­nunk. Rég­ről gennye­sedő akol­sza­gok és örökké hideg tisz­ta­szo­bák liba­bő­rös­sé­gét kell fel­idéz­nünk. Meg kinek mije van! Aki erre nem képes; nálunk csak közön­sé­ges száj­té­pő. Egy velünk utazó nyaller. Eltűr­jük, mert eltűr­jük, de a busz­ban azért mégis ők ülnek hát­rább.

–  És eztán, milyen lesz a nyug­széki szent heverde?

–  Eztán, Öcsécském? Vissza kell men­nem a bo­ga­rak­hoz, meg az uno­kák­hoz. Most is miat­tuk megyek a bótba. Magam­nak meg Kapu­cí­nert veszek. Állí­tó­lag ser­kenti az agy­mű­kö­dést. – Kezel­tünk, hunyor­gott és elbal­la­gott és elbal­lag­tam.

Sms üzenet Főmaszatolótól Nagy Mókusnak: „Misikém! A kép szu­per lett! Tar­tani tud­tuk a fe­szült­sé­get! Az elő­tét faszit hanya­gol­já­tok egy dara­big!”