P. Szabó Mária

Király születik

14. Mátyás király

Egy más világában járt a te­rem­tő­nek, a táj szo­kat­lan volt illa­tozó virá­gok és zöl­dülő fák nél­kül. Kegyet­len hősé­get árasz­tott az égbol­ton aranyló nap­ko­rong, soha nem volt a szeme előtt ilyen fény eddigi éle­té­nek folyá­sá­ban. Meg­rázta magát, levette köpe­nyét, így is csu­rom­vi­zes lett pil­la­na­tok alatt, de ez a test­nedv, ahogy elő­ké­redz­ke­dett, úgy el is párol­gott azon nyom­ban. Kör­be-körbe homok, amerre szem ellát. Hir­te­len, ahogy háta mögé nézett, egy kopár hegyet pil­lan­tott meg, annak olda­lá­ban pedig egy bar­lan­got, bejá­ra­tát pál­ma­ágak takar­ták, körü­lötte pál­ma­fák zöl­dell­tek.

–  Na, mégiscsak van itt élőteremt­mé­nye a vi­lág­nak? – kér­dezte han­go­san. Kér­dése a forró leve­gő­ben röpült a vi­lág­min­den­sé­gen keresz­tül, mert egyéb­ként senki ember­fiát nem látott maga körül.

–  Igen, én vagyok az, kiválasztot­tak kivá­lasz­tott­ja! – A hang a bar­lang felől jött, és tel­je­sen várat­la­nul vágta orcán Mátyást.

–  Ki vagy te, aki válaszol a ma­gya­rok kirá­lyá­nak?

–  Remete vagyok, uram. Testvéred a harc­ban, erőt adó táma­szod. Még min­dig nem volt szem­nek lát­ható sen­ki, hiába nézett kör­be-kör­be.

–  Merre vagy te, a hangnak tulaj­do­no­sa?

–  Lépdelj ide a barlang elei­be, itt lát­hatsz majd!

A fiú arra is sorjázta lépteit. A bar­lang bejá­ra­tá­nál egy ezer­éves öreg­em­ber ült, pál­ma­ág­szok­nyá­ban, aszott, szá­raz test­tel, csak a sze­mei vol­tak tele fénnyel, csil­logó élet­tel. Mátyás oda­ült az öreg mel­lé, és olyan békes­sé­get érzett a lel­ké­ben, mint talán még soha. Az öreg meg elkez­dett beszél­ni. A sza­vak nehéz­ke­sen, de őszinte hit­tel, vak­buz­gón tör­tek elő szá­já­ból.

–  Te vagy Mátyás, a magyarok kirá­lya, aki­nek jöve­te­lét szá­za­do­kon keresz­tül készí­tet­tük elő. A tejút sok-sok csil­la­gá­ból gyúrt össze a terem­tő. E vi­lá­gon nin­csen párod. Ener­giád vég­te­len, látá­sod oly távo­li, hogy földi ember nem ér fel vele. Csoda lélek vagy, a tejút összes csil­laga ben­ned tel­je­se­dik ki. Fel­adatra készí­tett a terem­tő, nem­ze­ted fel­eme­lé­sé­re. Ne feledd ezt soha!

–  És ki segít nekem? Egyedül kell a nem­ze­tem fel­emel­ke­dé­sé­ért har­col­nom, élnem?

Mátyás nem lepődött meg a re­mete sza­va­in, tud­ta, hogy iga­zat mond.

–  Földi ember nem lesz segítőd, de mel­let­ted lesz­nek az égiek min­dig, ha szük­sé­ged lesz rájuk. Óri­ási ener­giát kap­tál, mikor már min­denki kidől mel­let­ted, te még akkor is friss és tevé­keny leszel. Sok ember fel­ada­tát muszáj egy­szerre vég­re­haj­ta­nod. Az elmúlt szá­za­dok elmu­lasz­tott per­ceit kell pótol­nod, nem­ze­te­det méltó helyére kell fel­emel­ned. Soha ne feledd, Mátyás! – Ekkor elhall­ga­tott az öreg, mert hir­te­len egy fekete holló hul­lott alá az égből.

–  A holló! – örült meg a ki­rály. – Hát te láto­gat­tál engem oly gya­kor­ta? Te vagy az a kékes­fe­kete láto­ga­tóm, aki min­dig várat­la­nul buk­kant fel, aki erőt adott, meg­nyug­ta­tott?

–  Látod, Mátyás, mindennek van magya­rá­za­ta, csak meg kell talál­ni.

–  És ki vagy te, jó öreg?

–  Thébai Pál vagyok, magyarok kirá­lya.

Ekkor hirtelen erőteljes dörömbö­lés sza­kí­totta meg álmát. Az ajta­ját mintha be akarná törni vala­ki.

–  Ki az, mit akar? – kiabált ki.

–  Én vagyok, felséges királyom, Ábris. Láto­ga­tója érke­zett.

–  És mi ez a hatalmas zajon­gás? – kér­dezte mér­ge­sen.

–  Bezárta az ajtót belülről, uram, és a ko­po­gást már jó ideje nem hal­lot­ta, hiába eről­tet­tem.

–  Na jó! – gyorsan kipattant az ágy­ból, és kitárta az ajtót. – Ki a lá­to­ga­tó?

–  Gergely atya van itt Magyarhon­ból, fel­ség.

–  Gyorsan felöltözöm, vezesd ide az atyát!

Magára kapta harisnyanadrágját, ingét és ujjas mel­lé­nyét. „Igaz, hogy már király vagyok, de öltö­zé­kem nem kirá­lyi”, nézett végig posz­tó­nad­rág­ján és sima szö­vet­mel­lé­nyén. Semmi hím­zés, semmi dísz, micsoda király az ilyen, moso­lyo­dott el magán. Alig­hogy elké­szült, éppen csak meg­ka­parta a ha­ját a kezé­vel, meg­ér­ke­zett Ger­gely atya. Bez­zeg neki nincs gondja az öltöz­kö­dés­sel, az örö­kös fehér szer­ze­tesi ruhá­já­val, ton­zú­rás fejé­vel maga volt az állan­dó­ság, bár az arca meg­tört az elmúlt idő­szak alatt, rán­cai erő­tel­jes baráz­dákká mélyül­tek, a ton­zúra sem volt olyan sötét már, de sze­mei vál­to­zat­la­nul barát­sá­go­san csil­log­tak.

–  Felséges királyom!

–  Gergely atya! Jó látni téged! – tárta szét kar­jait sze­re­tet­tel.

–  Igyekeztem, mert súlyos a mon­dan­dóm. Tud­nia kell uram, milyen orszá­got kapott az égtől.

–  Fogadjalak úgy, atya, mint mes­te­re­met?

–  Fogadd el a tájékoztatáso­mat, kirá­lyom!

–  Hallgatlak!

–  Tudod hányan élnek az országod­ban?

–  Figyellek, atya!

–  Ide s tova hárommillió alatt­va­lója építi vagy rom­bolja orszá­gát, nagy az acsar­ko­dás. Kevés a vá­rosi pol­gár­ság, alig van szak­értő keres­ke­dő, ebből a koro­ná­nak kicsinyke bevé­tele van, csak abból élhet, amit job­bá­gyai­tól beszed, azok pedig a föld­be­vájt kuny­hók­ban több­nyire éhez­nek. Tudod-e, uram, hogy a várak­nak mind­össze tíz szá­za­léka a ki­rá­lyé, és a hata­lom negy­ven csa­lád kezé­ben van? Sze­gény, magá­nyos király leszel egy ezer darabra hul­lott, zűr­za­va­ros káosz­ban ver­gődő ország élén, melyet kívül­ről a hó­dí­tók, belül­ről a zavar mint min­dent meg­ölő féreg méte­lyez.

A szerzetes gyorsan és hangosan beszélt, mind­eköz­ben kezeit kám­zsá­já­nak szár­nyai alá rej­tet­te, így is lát­szott reme­gé­se. Mon­dan­dója kemény volt, nem tud­hatta azt sem, hogyan véle­ke­dik majd erre a gye­rek király. Meg­ér­ti-e?

Mátyás hallgatott. Nem is nagyon aka­ró­dzott sem­mit mon­da­nia, vár­ta, hogy a má­sik majd foly­tat­ja, de az sem beszélt tovább, a lénye­get elmond­ta. Azt akar­ta, tudja meg az új ural­ko­dó, ha haza­jön, csak káosz vár­ja, és a ha­ta­lo­mért meg kell küz­de­nie. Érezte ezt ő is, pör­gött az agya, pró­bálta a tanul­ta­kat, az eddigi élete folya­mán tapasz­tal­ta­kat össze­vet­ni. Kemény­nek kell len­nie, annyira tisz­tá­ban volt vele, mint azzal, hogy a bal keze bal és a jobb a jobb. Ráné­zett a szer­ze­tes­re, az pedig még job­ban kez­dett remegni ettől a né­zés­től. Mátyás tekin­tete félel­me­tes ere­jű, fényteli, maga­biz­tos, könyö­rü­le­tes és hatal­mas erőt sugárzó volt. Nem a gye­rek nézett, hanem a ki­rály. Sze­ren­csés az ország, aki­nek ilyen ural­ko­dója lesz, gon­dolta a szer­ze­tes.

A király pedig készült hazafelé. Egy biza­kodó nép vár­ta. A há­zi­gaz­da, bör­töne őre, leendő apósa kész­sé­ge­sen segí­tet­te.

–  Felség! Menyasszonyod és jómagam elkí­sé­rünk az orszá­gunk végé­ig, Strasznicz váro­sá­ig! – jelen­tette ki Pogyebrád.

Közben leste, hogyan reagál a sza­vaira a fiú. A lo­vag­te­rem kan­dal­lója mel­lett üldö­gél­tek, és han­go­san gon­dol­kod­tak a jö­vő­ről, a gye­rek király és a meg­lett kor­mány­zó. Mátyás érez­te, min­den sza­va, min­den moz­du­lata olyan erős figye­lem köz­pont­jába került, mintha a jövőt akarná a má­sik kiol­vas­ni. Arca és tes­té­nek rez­dü­lése azon­ban sem­mit nem árult el, min­den vihar a lel­ké­ben zaj­lott mélyen elte­met­ve, lát­ha­tat­la­nul.

–  Köszönettel elfogadom a kí­sé­re­tet, kor­mány­zó! Kata­lin jöt­tét pedig fér­fiúi érzel­mem tel­jes mele­gé­vel köszö­nöm meg.

Már nem Kunigunda, hanem csak úgy magya­ro­san Kata­lin, a bir­to­kos már ren­del­ke­zik a bir­toka felett.

–  Parancsolj az indulásról, király! – kész­sé­ges­ke­dett a cse­hek kor­mány­zó­ja, miköz­ben szé­ké­nek taka­ró­ját, a hatal­mas med­vé­nek a sző­rét pró­bálta igaz­gat­ni.

–  Látom, nem ülsz kényelmesen, uram! – mosoly­gott a há­zi­gazda fész­ke­lő­dé­sén.

–  Fáradt vagyok, Mátyás – vakarta meg orr­hegy­ét. Zavara szinte vib­rál­tatta a kö­rü­löt­tük eddig álló leve­gőt.

–  Holnap korán reggel szeretnék indul­ni! – „Va­jon mi az, amit ki sze­retne még bök­ni, de ilyen nehe­zen megy?”, gon­dol­ta.

–  Jól van, uram, holnap korán indu­lunk. Mon­da­nék még vala­mit, de nehogy sér­tő­dés legyen belő­le! – vakar­gatta immár az állát Pogyebrád, és kissé gond­ter­hel­ten nézett a má­sik­ra.

–  Figyelmesen hallgatlak – mosolyo­dott el a volt rab.

–  Anyád magyar forintot is ígért nekem, ha sza­ba­don enged­lek. Remé­lem, mie­lőtt átlépsz orszá­god­ba, meg­kap­ha­tom!

Innen fúj hát a szél! A pénz! Ettől igazi a szö­vet­ség, az érdek­től!

–  Ha anyám ezt ígérte neked, bizo­nyára tel­je­sí­teni is fog­ja, nyu­godj meg!

–  Örülök, hogy ezt mondod! Úgy gon­dol­tam, jobb, ha te is tudsz róla, uram!

–  Jól van! Akkor holnap reggel indu­lunk! Most még sze­ret­ném a meny­asszo­nyo­mat meg­lá­to­gatni egy kicsiny­két! – Gyor­san fel­állt és ott­hagyta Pogyebrád Györ­gyöt.

Már sötét volt, felkapott egy fák­lyát, azzal vilá­gí­tott a sö­tétlő folyo­só­kon. Kata­lin szo­bája távol esett a lovag­te­rem­től, így hosszú utat kel­lett meg­ten­nie, girbe-gurba sötét folyo­só­kon keresz­tül. Ahogy haladt a fák­lya fényé­ben, a tég­la­fa­lak csak úgy okád­ták a hi­de­get. Mire oda­ért a lány szo­bá­já­hoz, már szinte vaco­gott. Kuni­gunda még a hím­zése mel­lett ült, és szor­gal­ma­san var­ro­ga­tott.

–  Szép vagy így a gyertya fényé­ben – köszön­tött be moso­lyog­va.

–  Örülök, hogy jöttél – ragyogott fel a lány sze­me.

–  Holnap elhagyom az udvarotokat, sze­ret­nék tőled most elkö­szönni – simo­gatta meg a szőke fejet.

Az engedelmesen simult a te­nye­ré­be. Ahogy ott ült, Mátyás vesze­del­mes helye­ken kezdte simo­gat­ni. Érett fér­fi­ként előny­ben volt a gye­rek­lánnyal szem­ben.

–  Gondolj rám szerelemmel, Katalin, és igye­kezz utá­nam!

–  Úgy lesz, király! – Miközben beszélt a hangja már fátyo­los volt a fel­éb­resz­tett érzel­mek­től.

–  Te is elkísérsz holnap, de ott sok ember előtt nem sze­ret­nék búcsúz­kod­ni. Most, hogy így ket­ten vagyunk, búcsú­csó­kot kérek tőled!

A lány egy kicsit zavarba jött, hisz ilyes­mi­vel még nem pró­bál­ko­zott, de ez a za­var csak addig tar­tott, amíg a másik ujjai a nyak­szirt­jét nem kezd­ték simo­gat­ni. Ekkor min­den zava­rát, ellen­ál­lá­sát elve­szí­tet­te, zsib­bad­tan állt fel, és for­dult a férfi felé. Az pedig szo­ro­san átölelte a vé­konyka tes­tet, és csó­kol­ta, úgy, aho­gyan nem is oly régen tanul­ta. Immár egy igazi férfi szí­totta fel a szen­ve­dé­lye­ket egy ártat­lan szű­zies kis­lány­ban, de tudta az ille­met, vágyai­nak is tudott paran­csol­ni. Így azután keze csak azo­kat a he­lye­ket járta be, ame­lyek nem lép­ték át az illen­dő­ség küszö­bét. Meg­tör­tént a búcsú, más­nap csak inteni kell egy­más­nak. Sze­rel­mes szí­vet hagyott maga után, de az ő ér­zel­mei is való­sak vol­tak, tovább ter­jed­tek a kö­te­les­ség és a test vará­zsá­nál.

Amikor visszaért szobájába, éppen kialudt a fák­lya. A szoba most min­den lehet­sé­ges mele­gét kiokád­ta, ame­lyet az elmúlt hóna­pok­ban meg­spó­rolt, a tűz­mes­ter iga­zán kitett magá­ért.

Korán reggel elindult a menet. Mátyás féle­lem­mel vegyí­tett vára­ko­zás­sal, enyhe gyo­mor­görccsel, tele volt kétellyel: tud-e majd király­ként visel­ked­ni, leg­na­gyobb úr lenni az urak között?

Már messziről meglátta a fe­léje vág­tató lova­kat. A sok férfi között egy női alak fekete ruhája is lobo­gott a viha­ros szél­ben. A fris­sen esett hó csak úgy por­zott a lo­va­sok lába alatt. A vá­ro­son kívül elvi­sel­he­tet­le­nül fagyos idő volt. Ahogy fogta lova kan­tár­szá­rát, hiába volt a vas­tag szőr­kesz­tyű, érez­te, hogyan fagy­nak ujjai. Jéggé volt der­medve a teste és a lelke is.

–  Anyám! – leugrott a lováról, sie­tett any­ját lese­gí­te­ni.

Az asszony boldog mosollyal köszön­töt­te, miköz­ben a fiú köszö­net­kép­pen elébe tér­delve csó­kolta a kezét.

–  Köszöntelek, magyarok királya! Köszön­te­lek kirá­lyom! – szólt Erzsé­bet, már nem mint anya, hanem mint alatt­va­ló, tér­det hajtva a ki­rály előtt. Tér­det haj­tot­tak az elébe érkező urak is, Vitéz János püs­pök, a mes­ter, Szilasi Vince váci püs­pök, Rozgonyi János erdé­lyi vaj­da, Hédervári Imre volt macsói bán, Rozgonyi Sebes­tyén lovász­mes­ter és Bátori Ist­ván asz­tal­nok­mes­ter, mind az új magyar király köz­vet­len udvar­tar­tá­sá­nak leg­ben­sőbb tag­jai. Köszön­tés után vára­kozva tekin­tet­tek uruk­ra.

–  Köszöntelek benneteket!

A király már újra lován, egyenes tar­tás­sal, feszült­ség nél­kül. Mintha vilá­gé­le­té­ben ilyen hatal­mas­sá­go­kat irá­nyí­tott vol­na, mintha min­dig ilyen urak köszön­töt­ték volna tér­det hajt­va. A fel­adat­hoz fel lehet nőni, idő kér­dése is, de neki nem volt ide­je, ezt jól tud­ta. Így azután egye­nes volt a de­re­ka, für­ké­sző a sötét sze­me, figyel­mes és gyor­san forgó az esze, fárad­ha­tat­lan tes­te, lel­ke.

A köszöntés után már a város­ban, egy jól befű­tött szo­bá­ban foly­ta­tó­dott az egy­más kita­pasz­ta­lá­sa. Ekkorra Mátyás­ban már nem marad­tak kér­dő­je­lek, tud­ta, mit akar, és azt is, hogyan. Ugyan a töb­biek remény­ked­tek, hogy a ki­rály még gyer­mek, csak egy fej­lődő báb, de las­san kezd­tek ezek a remé­nyek szer­te­fosz­la­ni, hisz min­den meg­nyil­vá­nu­lása kirá­lyi volt.

A szoba, ahol leültek tárgyalni, hatal­mas helyi­ség, közé­pen hosszú asz­tal, kör­ben magas tám­lájú szé­kek, író­áll­vány az ablak előtt, mele­get okádó kan­dal­ló, ren­ge­teg szőr­me, mind a fa­la­kon, a pad­lón, a szé­kek­ben. Igazi főúri kénye­lem, fon­tos tár­gya­lás­hoz illen­dő­en. Ott ültek az asz­tal körül tele vára­ko­zás­sal. Erzsé­bet kezdte a beszé­det, mint egye­düli nő a férfi hatal­mas­sá­gok között.

–  Király! Szegedi alkunk során ígé­re­tet tet­tünk Garai nádor­nak, hogy a le­á­nyát fele­sé­ge­dül foga­dod, és király­nővé teszed.

Ezen kijelentés hatására Pogyebrád György arca lát­ha­tóan meg­ke­mé­nye­dett. Itt harc lesz, gon­dolta magá­ban a cseh kor­mány­zó. A le­ve­gőt szinte vágni lehe­tett, min­denki Mátyást les­te. A ki­rály agyá­ban pedig pörög­tek a gon­do­la­tok, mint a mo­tol­la, fon­tos, hogy első kirá­lyi dön­tése mi lesz. Szeme elé kúszott Kata­linka halo­vány arcocs­ká­ja, csil­logó sze­me, de tud­ta, most mindez nem befo­lyá­sol­hat­ja, dön­tése csak érdek­dön­tés lehet. Mit nyer­het, mit veszít­het, mint a magya­rok kirá­lya, nehéz fel­adata során. Nagy ellen­sége a ma­gyar király­nak Giskra, a huszita vezér, az ő fé­ken tar­tá­sá­hoz Pogyebrád jó segít­ség. Garai a szeme előtt lesz, könnyeb­ben lesze­rel­hető majd. A töb­biek csak azt lát­ták, hogy Mátyás egy pil­la­na­tig gon­dol­ko­dott, de hogy ezen rövidke idő­ben mi az, amit fon­tol­ga­tott, elkép­zel­he­tet­len volt a szá­muk­ra, hisz gyer­mek még, nem dön­tés­ké­pes, csak ami­kor meg­szó­lalt, lát­ták, a gyer­mek külső valódi ural­ko­dót takar.

–  Köszönöm anyám, amit értem tet­tek, köszö­nöm min­den­ki­nek. A szí­vem azon­ban érze­lem­mel van tele, és cseh meny­asszo­nyom ked­ves arcá­val. Ettől el nem tekint­he­tek. Tisz­te­lem és ked­ve­lem Garai nádort, leá­nya, jól tudom, elis­mert szép­ség, igazi úrhölgy. Én azon­ban már sza­va­mat adtam, és meny­asszo­nyommá fogad­tam Pogyebrád György, a cse­hek kor­mány­zó­já­nak lányát. Egy király szava nem lehet hitel­te­len, így könnyen belát­ható kegyel­med­ék­nek is, hogy tar­ta­nom kell maga­mat ígé­re­tem­hez. Ezen­nel köte­le­zem maga­mat, Pogyebrád Kata­lint, kinek arcát, alak­ját, testi épsé­gét isme­rem, kit mint meny­asszo­nyo­mat sze­re­tek, haza­ho­za­tom, fele­sé­gül veszem, a magyar­ság király­né­jává meg­ko­ro­náz­ta­tom.

–  Édes fiam, talán… – próbálko­zott tovább Erzsé­bet, de a ki­rály a sza­vába vágott.

–  Anyám! Önt gyermekeként tiszte­lem, vég­te­len sze­re­tet­tel sze­re­tem, mint kirá­lya azon­ban már dön­töt­tem!

Hangja kicsit megkeményedett. Érzé­kel­hető volt, hogy a té­mát lezárt­nak tekin­ti. György lát­ha­tóan meg­könnyeb­bült, a töb­biek maguk elé meredve hall­gat­tak. Tele let­tek hir­te­len kétellyel. Lehet, a ki­rály még­sem gyer­mek? Lehet, komo­lyan szá­molni kell vele mint ural­ko­dó­val? Ilyen és ehhez hasonló kér­dé­sek jár­hat­tak a fejek­ben. Végül Erzsé­bet szó­lalt meg újra, immá­ron a cse­hek kor­mány­zó­já­hoz for­dul­va.

–  A királyi ígéret valóban szent és sért­he­tet­len, György uram! A ki­rály any­já­nak az ígé­rete is az, ezért átadom neked azt a hat­van­ezer ara­nyat, melyet gon­dos após­je­lölt­ként kér­tél leendő vejed sza­ba­don bocsá­tá­sért. – Hangja enyhe gúnnyal szí­ne­zett, de mégis intett az egyik úrnak, aki behozta az arannyal teli fara­gott ládi­kát, és átnyúj­totta György­nek.

–  Köszönöm, király, köszönöm Erzsé­bet! – A férfi alig tudta elrej­teni elé­ge­dett­sé­gét. Érez­te, Mátyás­ban komoly szö­vet­sé­gesre lelt, így tovább dédel­get­heti ter­ve­it, melyek a cse­hek aranyló koro­ná­já­val kap­cso­la­to­sak.

–  Köszönjünk, urak! Igyekeznünk kell!

A király felállt, sietve indult kife­lé. Pogyebrádnak intett csak, az pedig meg­haj­lott előt­te. Végez­tek egy­más­sal egy idő­re, mind­ket­ten tud­ták, idő­le­ges béke ez, de amíg tart, egy gond­dal keve­sebb.

A lovak útra készen várták gazdái­kat. Pihen­tek, ettek, kez­dőd­he­tett újra a vág­ta­tás a kavargó hóesés­ben. A ki­rály türel­met­len volt, sie­tett elő­re, a Du­na-part­tól száz méterre intett kísé­re­té­nek, áll­ja­nak meg, egye­dül lép­ke­dett a folyó befa­gyott mocsa­ras part­já­ra. A túl­ol­da­lon Esz­ter­gom váro­sa, és az ország, mely­nek kirá­lya lett. Ott állt hát fel­adata előtt. Egy ország, mely körül csak ellen­sé­gek létez­nek, hatá­rain belül acsar­ko­dás, gyű­löl­kö­dés, egy ország, mely a sze­gé­nyek közé tar­to­zik, ahol csak a kis­em­be­rek vár­ják kirá­lyu­kat.

A hideg szél borzolta haját, de az igazi viha­rok lel­ké­ben dúl­tak. „Mi végre szü­let­tem?”, tette fel a kér­dést immá­ron sokadjára. Ott állt hát országa előtt, és már nem a hara­gos színű befa­gyott Dunát vagy a messzi­ről inte­gető tor­nyo­kat lát­ta. Szeme előtt sár­gálló búza­me­zők, röfögve visí­tozó gaz­dag kon­dák, dagadt poca­kú, tömött erszé­nyű pol­gá­rok suhan­tak el, jól kép­zett sereg, aranyló palo­ta, haj­bó­koló köve­tek, és min­den, ami egy iga­zán módos, tekin­té­lyes ország kel­lé­ke. Bábok a föld­ke­rek­ség ezen részén, mégis meg­annyi való­sággá lehet.

Hirtelen megrázta fejét, intett kísé­re­té­nek, majd a Duna repe­de­zett jegére lépett. Magyar­or­szág kirá­lya ezer­négy­száz­öt­ven­nyolc feb­ruár havá­nak tizen­ötö­dik nap­ján haza­ér­ke­zett.

(Vége)