7. fejezet

A német megszállás évei

Betöltöttem hatodik évemet. Az idő­sebb fiúk, Józsi és a ba­rá­tai, együtt töl­töt­ték a nyári szün­időt: olvas­tak, a fo­lyóra jár­tak für­de­ni, pecáz­tak. Én, meg a többi barakk­be­li, velem egy­korú gye­rek, egész nap magunkra vol­tunk hagy­va. Az utcán sza­lad­gál­tunk, vas­ka­ri­kát haj­tot­tunk, a leg­több­ször a bejá­rat előtti asz­fal­ton. Kavi­csot haji­gál­tunk, meg­hem­pe­red­tünk a por­ban. Bemász­tunk a szom­széd ker­tek­be, hogy érett gyü­möl­csöt talál­junk. De min­dig a ba­rakk köze­lé­ben marad­tunk, s ha a mama haza­ér­ke­zett, és a szel­lő­ző­ab­la­kon vagy a barakk tor­ná­cá­ról han­go­san szó­lí­tott engem vagy Józsit, azon­nal ott ter­met­tem.

Apám letartóztatásával egyidőben eltűnt a lám­pás rádió­ké­szü­lék is, ame­lyet még a „vö­rös ház"-ban hasz­nál­tunk. Az Indusztrialnaja utcai faba­rakk­ban csak a Szikorszkij csa­lád­nak volt vevő­ké­szü­lé­ke. Hatal­mas, fekete kar­ton­tá­nyér volt, amely a falon füg­gött, és úgy kap­csol­ták be, ahogy a te­le­font szo­kás: a városi rádió­há­ló­zatba csat­la­ko­zott, és csak egy műsort lehe­tett hall­gatni raj­ta, az úgy­ne­ve­zett köz­ponti rádió­adást. A ve­vő­ké­szü­lé­ket min­den­ki­nek magá­nak kel­lett meg­ven­ni, a hasz­ná­la­tá­ért a városi rádió­há­ló­zat havi­dí­jat kért.

1941-ben vasárnapra esett június 22-e. A ba­rakk­ban első­ként a Szikorszkij csa­lád hal­lotta meg és adta tovább hala­dék­ta­la­nul a várat­lan, nem nagyon ért­he­tő, mégis ször­nyű hírt, hogy kitört a há­bo­rú. Elő­ször min­denki elcsön­de­se­dett, egy kicsit zavarba jött, nem tudott meg­szó­lal­ni, aztán vissza­tér­tek a szo­bá­ik­ba. Regina össze­gör­nyedt, s mi, a gye­re­kei hiába vár­tuk, hogy meg­mond­ja, mit tegyünk.

A kombinát bejárata közelében osz­lopra sze­relt han­gos­be­mon­dó­ból valami fon­to­sat közöl­tek. Vagy húsz ember hall­gatta némán, pár fel­nőtt a fe­jét csó­vál­ta. Ami­kor egye­sek elmen­tek, mások jöt­tek a helyük­re. A köz­le­ményt néhány­szor meg­is­mé­tel­ték. Mi is abba­hagy­tuk a ka­rika haj­tá­sát, hogy ne zavar­juk a zaj­jal a fe­szül­ten figye­lő­ket.

Azt nem tudom, június melyik nap­ján fog­lal­ták el a né­me­tek Bobrujszkot, de arra emlék­szem, hogyan tör­tént.

Hétfőn reggel a mama, ahogy min­dig, elment mun­ká­ba, de a szo­ká­sos­nál koráb­ban tért haza. Sok ember sie­tett az utcán haza­fe­lé. Késő este össze-összegyűltek a fel­nőt­tek kis cso­port­jai a barak­kok­nál, beszél­get­tek vala­mi­ről, más­nap reg­gelre pedig szo­kat­la­nul nagy lett a nyüzs­gés, és ami­óta az esze­met tudom, akkor elő­ször nem szó­lalt meg a kom­bi­nát dudá­ja. Az embe­rek viszont már hoz­zá­szok­tak a hang­já­hoz, és vár­ták, de nem szó­lalt meg sem hét­kor, sem negyed nyolc­kor, sem nyolc­kor, pedig akkor szokta jelez­ni, hogy elkez­dő­dött a munka az első műszak­ban. Ijedt volt a lég­kör.

Egyszer sem hallottunk sem bombá­zást, sem tüzér­ségi tüzet. Más­nap reg­gel, még nap­fel­kelte előtt elhú­zott felet­tünk egyet­len­egy­szer egy három bom­bá­zó­ból álló raj, vörös csil­lag volt a szár­nyu­kon. A re­pü­lők a vas­úti híd felé húz­tak el, aztán az egyik hir­te­len kigyul­ladt, és lehullt vala­hol a lá­tó­ha­tár mögött.

Három vagy négy nappal a né­me­tek bevo­nu­lása előtt Bobrujszkból eltűnt a szov­jet­ha­ta­lom. Zűr­za­var lett belő­le, kitört a pá­nik. Senki sem adott paran­csot, és senki sem tud­ta, mit kell ten­ni. Sokan sietve elhagy­ták a várost.

Már az első éjszakán eltűnt a ba­rak­kunk­ból két „len­gyel”. Lezárt szo­bá­ik­ban ott­hagy­ták min­den ingó­sá­gu­kat. A vá­rosi elöl­já­rók sietve teher­au­tóra rak­ták a csa­lád­ju­kat, fel­kö­töz­ték a rak­térre a bőrön­dö­ket, fió­ko­kat és zsá­ko­kat. Az utcá­kon dugig meg­ra­kott, egy vagy két ló húzta paraszt­sze­ke­rek robog­tak, de a me­ne­kü­lők több­sége gya­log ment, zsá­kot, bőrön­döt, tás­kát cipel­ve, és hol­mi­val meg­ra­kott baba­ko­csit tolva maga előtt.

Marat Gercovics, testi-lelki jó bará­tom házá­hoz oda­haj­tott kocsin Drozdov, a kom­bi­nát tűz­ol­talmi parancs­no­ka. A kom­bi­nát tűz­oltó kocsi­ján, amely­ről min­den sze­rel­vényt leszed­tek, már ott ült a Drozdov csa­lád, mel­let­tük még két csa­lád. Marat nagy­apja és nagy­anyja nem akart elutaz­ni, nem akar­ták ott­hagyni a há­zu­kat: „Mi­nek? Mi már öre­gek vagyunk. Min­ket senki sem fog bán­ta­ni. Való­szí­nű, hogy két-há­rom nap múlva vége az egész­nek.” Gercovics szü­lei és a két kis­fiú miatt az uta­sok még job­ban össze­szo­rul­tak, és a tűz­ol­tó­autó már szá­gul­dott is kelet felé, Rogacsov városa irá­nyá­ba.

Egész Bobrujszkban ösztönösen meg­kez­dő­dött a bol­tok és a rak­tá­rak kifosz­tá­sa. A szom­szé­dok nem feled­kez­tek meg Reg­iná­ról sem, meg­kér­dez­ték, miért ül ott­hon, és miért nem indul, hogy sze­rez­zen vala­mit. A mama hall­ga­tott rájuk, és el is indult Józsi­val a ba­rakk mel­letti élel­mi­szer­bolt­ba. De a pol­cok akkor már üre­sek vol­tak, a bol­tot tisz­tára kipu­col­ták. Józsi a föl­dön talált pár tépett cso­ma­got, amely­ben var­ró­gép­hez való tű volt, a mama meg vagy tíz mat­ring hím­ző­fo­na­lat. Ki gon­dolt volna akkor arra, hogy ez a pár apró­ság ment meg min­ket az éhen­ha­lás­tól, ami­kor nekem vagy Józsi­nak később sike­rült kenyérre vagy krump­lira elcse­rélni a mama kézi­mun­káit a parasz­tok­kal, akik a kö­zeli fal­vak­ból jár­tak fel a piac­ra.

Az egyik ilyen hatalom nélküli napon a ma­má­val a szo­bánk­ban üldö­gél­tünk, és magunkra zár­tuk az ajtót. Egy­szer csak valami zajt hal­lot­tunk a fo­lyo­só­ról. A mama kinyi­totta az ajtót, és zavar­tan bámulta a szem­közti szoba ajta­ját, amely előtt egy isme­ret­len férfi és nő állt. Azt a szo­bát hagy­ták el nem­ré­gi­ben a „len­gye­lek”. A fér­fi­nak nem volt lába, fából készült műlá­bát viselt, ame­lyet szí­jak rög­zí­tet­tek. Egy hatal­mas fej­szé­vel beha­sí­totta az ajtót a zár kör­nyé­kén. Rab­lók vol­tak.

A mama erőt vett magán, és megkér­dez­te, miért teszi ezt, de a rossz orosz kiej­tése elárul­ta. A férfi hir­te­len meg­for­dult, és gono­szul a mama felé súj­tott a fej­szé­vel: „Na, most szét­ha­sí­ta­lak, te zsi­dó!” Ott áll­tam anyám előtt, bele­ka­pasz­kod­tam a szok­nyá­já­ba, és fel­ki­ál­tot­tam rémü­le­tem­ben. A mama meg­ra­ga­dott, és egy pil­la­nat alatt elrej­tőz­tünk a szo­bánk­ban. A be­tö­rők a szom­szé­dok szo­bá­jába is betör­tek, fel­dob­ták egy paraszt­sze­kérre az elemelt hol­mi­kat, és már ott sem vol­tak. Én még sokáig hal­lot­tam magam­ban, mit mon­dott az a férfi az anyám­nak. Akkor elő­ször hal­lot­tam ezt a szót, és még nem fog­tam föl, mit jelent, mert anyám nagy böl­csen nem mon­dott róla sem­mit.

Másnap bekopogtatott valamelyik szom­széd: „Rott asszony, a cu­kor­gyár rak­tá­rá­ból mind szét­hord­ják a cukor­szi­ru­pot. Men­jen csak, ne fél­jen, hoz­zon magá­nak is. Vagy inkább küldje oda a gye­re­ke­ket, de min­den­képp vigye­nek maguk­kal valami edényt.” Józsi magá­val vitt. A fél kezé­ben egy vödör volt, a másik­kal a ke­ze­met fog­ta.

Sokáig mentünk, nagyon messzire. A szem­be­jövő embe­rek teás­kan­ná­ban, befőt­tes üveg­ben, vödör­ben valami sűrű, sárga folya­dé­kot cipel­tek. Oda­ér­tünk az ala­csony épü­let­hez, amely előtt tolon­gó, kia­báló embe­re­ket lát­tunk. Hát az volt a cu­kor­gyár rak­tá­ra.

Óriási fakádakat ástak a föld­be, ezek­ben volt a cukor­szi­rup. A ta­laj szint­jén mind­egyi­ken volt egy kis négy­szög­le­tes lyuk, mel­let­tük hányód­tak a ró­luk leté­pett fede­lek. Ezek körül a lyu­kak körül lök­dö­sőd­tek és kia­bál­tak az embe­rek, hisz mind­egyik meg­pró­bálta köté­len leeresz­teni a ved­rét, hogy teli merje cukor­szi­rup­pal.

Végre mi is odafurakodtunk az egyik lyuk­hoz. És ott, szent­sé­ges isten, kide­rült, hogy a mi messze föl­dön híres magyar vöd­rünk szé­le­sebb a lyuk­nál, nem fér bele. Józsi nagyon elke­se­re­dett, én meg remeg­tem az ijedt­ség­től. Az egyik fia­tal­em­ber meg­saj­nált min­ket, és a sa­ját vöd­ré­ből áttöl­tötte a szi­rup egy részét a mi­énk­be.

Abban a pillanatban szörnyű lövöl­dö­zés kez­dő­dött vala­hol hátul, aztán jött egy gép­puska soro­zat. A rak­tár­nál hir­te­len fel­tűnt két motor­bi­cik­lis német kato­na, akik nem értet­ték, mi folyik ott. A le­ve­gőbe lőve pró­bál­ták szét­osz­latni a töme­get.

Kitört a pánik. Az egyik asszony meg­csú­szott a kiöm­lött cukor­szi­rup­ban, és bele­esett az egyik lyuk­ba, ami­től rémül­ten fel­ki­ál­tott. Valaki meg­pró­bált leeresz­teni hozzá egy köte­let. De az embe­rek gyor­san szét­sza­lad­tak, és mi is elsza­lad­tunk.

Hát, így láttunk először német kato­nát, de sokat tanul­má­nyozni akkor nem tud­tuk őket.

Az általunk hazavitt cukorszirupba vala­hogy homok keve­re­dett, de a mama ügye­sen elbánt vele, mert átszűrte a szi­ru­pot egy ron­gyon. A szi­rup nagyon édes volt, és néhány hónapra elég is volt nekünk.

A mama ugyanakkor szerzett valahon­nan dara­bolt süveg­cuk­rot, ami­vel félig meg­töl­tötte az egyik nagy magyar pár­ná­ról lehú­zott pár­na­ha­jat. Ezek a cu­kor­da­ra­bok hatal­ma­sak vol­tak, és igen nehe­zen lehe­tett össze­törni őket. Hála a mama taka­ré­kos­sá­gá­nak, ez a cu­kor­mennyi­ség kitar­tott nálunk a német meg­szál­lás három éve alatt.

Az Indusztrialnaja utca, amelyben a ba­rak­kunk állt, a minszki ország­útba tor­kollt ugyan, de mint Bobrujszk min­den utcá­ját, ezt is macs­kakő bur­kol­ta. Miután a né­me­tek meg­je­len­tek a város­ban, más­nap reg­gel új játé­kot talál­tunk ki a kis­fi­úk­kal: üres üve­ge­ket dobál­tunk le a barakk tor­ná­cá­ról, ame­lyek per­sze össze­tör­tek az útbur­ko­la­ton. Abban a pil­la­nat­ban, ami­kor az álta­lam elha­jí­tott üveg szi­lán­kokra csat­tant, motor­bi­cik­lis német kato­nák osz­lopa tűnt fel az úton. A két első meg­ijedt, hogy talán grá­ná­tot dob­tunk felé­jük. Éle­sen fékez­tek, meg­áll­tak, elő­re­rán­gat­ták a gép­pisz­to­lyu­kat, és károm­kodva utá­nunk vetet­ték magu­kat. Mi per­sze elsza­lad­tunk. De hová? Hát per­sze, hogy én egye­nest bero­han­tam a szo­bánk­ba, és becsusszan­tam az ágy alá. Hama­ro­san elné­mult a folyo­són a né­met károm­ko­dás, de a szí­vem még sokáig han­go­san zaka­tolt a ré­mü­let­től. És egy életre meg­je­gyez­tem az első szót, a „verfluchte"-t, amit az utá­nunk ira­modó kato­nák­tól hal­lot­tam.

A német csapatok tehát bevonultak a vá­ros­ba, és elfog­lal­ták az elha­gyott köz­igaz­ga­tási épü­le­te­ket. Mel­let­tünk ott volt a kom­bi­nát klub­ja. A há­rom­ke­rekű motor­bi­cik­lik mögött, ame­lyek­nek oldal­ko­csi­jára golyó­szó­ró­kat állí­tot­tak, két her­nyó­tal­pas pán­cél­ko­csi érke­zett a klub elé meg néhány teher­au­tó, meg­rakva kato­nák­kal. Két teher­autó a két hatal­mas gumi­ke­ré­ken gör­dü­lő, célra tar­tott ágyú­kat von­tat­ta. Min­den gép pisz­kos-zöld színű volt az álcá­zás miatt, csak a hosszú sze­mély­au­tón csil­lant meg a fekete lakk, amely­ből néhány tiszt szállt ki. A ka­to­nák gyor­san leug­rál­tak a föld­re.

A kíváncsi kisfiúk, utánuk pedig néhány, a mi barak­kunk­ban és a szom­széd házak­ban lakó fel­nőtt is las­sacs­kán az érke­zők felé indult, és szinte az orruk előtt áll­tak meg. Első­sor­ban a szo­kat­lan sza­got szi­ma­tol­tuk, amely eltért a gáz­ge­ne­rá­tor­ral működő szov­jet teher­au­tók által kibo­csá­tott, sok­kal kel­le­me­sebb, édes­kés illatú kipu­fo­gó­gáz­tól. Csak ezután vet­tük szem­ügyre a ka­to­nák sötét­zöld egyen­ru­há­ját, a kar­ju­kon lévő ezüst csí­ko­kat.

A németek különösebben nem figyel­tek ránk. Páran nagyon szép, szí­nes ciga­ret­tás­do­bozt húz­tak elő a zse­bük­ből, és oda­kí­nál­ták a fel­nőt­tek­nek. Aztán elkezd­ték behor­dani a hol­mit a klub épü­le­té­be. Egy kis teher­autó oda­von­tatta a gu­lyás­ágyút is, ame­lyet azon­nal lekap­csol­tak, fel­ál­lí­tot­ták a csö­vét, és alá­gyúj­tot­tak a már beké­szí­tett fával.

A barakkunk mögötti kertben a ka­to­nák maguk ástak ki egy hosszú, körül­be­lül egy ember mély­ségű göd­röt. A kis­fiúk per­sze körül­áll­ták őket, mert akkor éppen ez volt az újdon­ság. A kész gödör két végé­hez lever­tek két cöve­ket, arra meg hosszú, kéreg nél­küli geren­dát fek­tet­tek. Három német katona egy­ál­ta­lán nem feszé­lyezte magát miat­tunk: letol­ták a nad­rág­ju­kat, sor­ban felül­tek a ge­ren­dá­ra, akár tyú­kok az ülő­ké­re, és neki­lát­tak elvé­gezni a nagy­dol­gu­kat. Mi meg szét­fu­tot­tunk, s ki hol lakott, sietve elme­sél­tük az ott­ho­ni­ak­nak, mit lát­tunk.

Regina mama több napig a szo­bá­ban üldö­gélt, félt kimenni az utcá­ra.

Július elején a németek vagy húsz fel­nőt­tet haj­tot­tak be a közeli házak­ból a klub udva­rá­ra, és rájuk paran­csol­tak, hogy dol­goz­za­nak. Tüzet kel­lett gyúj­ta­ni­uk, és vas tep­si­ben árpát pör­köl­ni. A né­met kato­nák abból főz­ték a kávét. Egy séta­pál­cás tiszt han­go­san kia­bált, néme­tül paran­cso­kat osz­to­ga­tott, de senki sem értet­te, mit mond. Tucat­nyi zsák árpa várt a maga sorá­ra.

A szomszédok észbe kaptak, és átsza­lad­tak hoz­zánk: „Rótt asszony! Jöj­jön gyor­san, a né­me­tek hív­ják, segít­sen!” Rémült anyám elment a klub­ba, és kény­te­len volt néme­tül meg­szó­lal­ni. Az árpát ugyan meg kel­lett pör­köl­ni, de nem volt sza­bad meg­éget­ni, utána pedig ada­gokra kel­lett osz­ta­ni. Vagy négy-öt napig tar­tott ez a „ká­vés­ütés”. Határ­ta­la­nul örül­tem, és nagyon büszke vol­tam: oly sok év meg­aláz­ta­tás és ret­te­gés után a mamám lett a „fő­nök”, szük­ség volt rá. De hamar vége lett. A „ká­vé” a német kato­nák­kal egye­tem­ben elin­dult kelet felé.

A németek elrendelték, hogy mindenki tér­jen vissza a ko­rábbi mun­ka­he­lyé­re. A ke­rí­té­se­ken meg­je­len­tek a német parancs­nok­ság és a neki alá­ren­delt új városi veze­tő­ség hir­det­mé­nyei és ren­de­le­tei. Újra bein­dí­tot­ták a vil­lany­há­ló­za­tot, meg­szó­lalt a rá­dió. Desz­ka­ra­ko­dásra többé nem volt szük­ség, a mamát áthe­lyez­ték a fa­fel­dol­go­zó­ba, ahol a háború végéig kopor­só­kat, ülő­ké­ket és a grá­ná­tok­nak ládá­kat készí­tet­tek.

Augusztus elején kiadták a ren­de­le­tet, hogy a város min­den fel­nőtt lakó­já­nak sze­mé­lye­sen kell meg­je­len­nie a rend­őr­sé­gen, mert újra nyil­ván­tar­tásba veszik az ira­tai­kat. A szov­jet sze­mé­lyi okmányba pecsét került a nyil­ván­tar­tásba vétel­ről, a zsi­dók okmá­nyába ráadá­sul egy ször­nyű, nagyon is fel­tűnő pecsét ezzel a fel­irat­tal: „Jude"12

És Isten újra csodát tett: a bölcs Regina min­den külö­nö­sebb magya­ráz­ko­dás nél­kül rábe­szélte az egyik szom­szé­dun­kat, Ljuba Szinyavszkaját, aki­nek szin­tén két fia volt, hogy ő men­jen el helyette a mi okmá­nyunk­kal a nyil­ván­tar­tásba vételre (!). Más­nap Szinyavszkaja vissza­adta a mamá­nak az okmányt a né­met pecsét­tel, amely iga­zol­ta, hogy magya­rok vagyunk. Én ebből sem­mit sem tud­tam, és csak néhány év múlva hal­lot­tam róla a mamá­tól. Ez az „iga­zo­lás” segí­tett túl­élni a há­bo­rús éve­ket, ráadá­sul ez óvta meg a csa­lá­dun­kat a rá­kö­vet­kező hosszú és kegyet­len har­minc év során, egé­szen addig, amíg Kana­dába mene­kül­tünk.

Bobrujszki zsidó csak úgy mehetett ki az utcá­ra, ha a ru­hája hátára hatal­mas sárga Dávid-csil­la­got varrt. Az utcán a policájok foly­ton meg­ál­lí­tot­ták a já­ró­ke­lő­ket, és ellen­őriz­ték az ira­tai­kat. Valami okból a város­ban dol­gozó policájok több­sége ukrá­nul beszélt, mi meg, gye­re­kek, nehe­zen értet­tük őket, de job­ban fél­tünk tőlük, mint a né­me­tek­től. Szep­tem­ber végén a zsi­dók parancsba kap­ták, hogy hagy­ják el házu­kat, és jelent­kez­ze­nek a vá­rosi get­tó­ban, ame­lyet a Berezina vas­út­ál­lo­más mel­lett állí­tot­tak fel. A te­he­tet­len embe­re­ket éhség, hideg és gúnyos meg­ve­tés várta ott.

A kombinát közelében volt egy kis, fris­sen tele­pí­tett erdőcs­ke, a Jeloviki. Egy­szer gép­pisz­toly­so­ro­za­tot hal­lot­tunk onnan. A gye­re­kek­kel sza­ladva elin­dul­tunk, belo­póz­tunk az erdő­be, és a bok­rok közül ször­nyű lát­vány­ban volt részünk. Egy kiásott gödör szé­lén vagy húsz fekete egyen­ru­hás policáj állt, akik sorba állí­tot­ták az embe­re­ket, és közel­ről lelőt­ték őket. A ve­lem egy­ko­rúak sokat tudóan azt sut­tog­ták, zsi­dó­kat ölnek. Két policájnál gép­pisz­toly volt, a töb­biek pisz­tolyt hasz­nál­tak. Néhány policáj őrizte a közel­ben a ha­lál­ra­ítél­tek cso­port­ját, akik a sorukra vár­tak. Ott állt mel­let­tük néhány német katona is, aki­ket meg­kü­lön­böz­te­tett zöld egyen­ru­há­juk és ragyogó rang­jel­zé­se­ik. Össze­za­va­rod­va, a lá­tot­tak­tól lever­ten és némán tér­tünk vissza a barakk­ba.

A bobrujszki gettó elkínzott és kime­rült fog­lyait októ­ber végén menet­osz­lop­ban útnak indí­tot­ták a Kamenka nevű falu felé. Ha valaki elesett, mert nem bírta erő­vel a tizen­két kilo­mé­te­res utat, ott hely­ben agyon­lőt­ték. 1941. novem­ber 7-én min­den bobrujszki zsi­dót, közel húsz­ezer embert, gyer­me­ket, nőket, fér­fi­a­kat, öre­ge­ket, köz­tük a Gercovics házas­párt is, agyon­lőt­ték Kamenkában. Örök emlé­ke­zet ezek­nek a sze­ren­csét­len, ártat­lan embe­rek­nek!

Előreszaladva elmondom, hogyan folyt le a Jeloviki erdő­ben agyon­lőt­tek szo­mo­rúan hír­hedt teme­té­se. A het­ve­nes évek­ben a Jeloviki erdő­ben épí­teni kezd­ték a Szov­jet­unió leg­na­gyobb autógumigyártó kom­bi­nát­ját. Mar­ko­ló­gé­pek tisz­tí­tot­ták meg a terü­le­tet az épít­ke­zés­hez, aztán elő­ke­rül­tek a föld­ből a kivég­zet­tek kopo­nyái és csont­jai. Volt egy öreg zsi­dó, Mejer Zeliger, aki saját kezű­leg emelte ki a föld­ből és fuva­rozta el egyet­len köz­le­ke­dési esz­kö­zén, egy bicik­lin, a húsz zsá­kot meg­töltő emberi marad­vá­nyo­kat. És közös sírba temette őket a Kamenka nevű emlék-sír­kert­ben. Ezt mondja el annak az emlék­táb­lá­nak a fel­ira­ta, ame­lyet magá­nak Zeligernek a sír­ján helyez­tek el, aki nem sok­kal az emlí­tett ese­mé­nyek után meg­halt.

Ami minket hármunkat, a mamát, Józsit és engem illet, meg­kez­dő­dött az állandó ret­te­gés és a túl­élé­sért foly­ta­tott harc három hosszú esz­ten­de­je. Nehéz fizi­kai mun­kát végző anyám ráka­pott a ken­dő­vi­se­lés­re, ame­lyet mélyen a hom­lo­kába húzott, hogy elrejtse a sze­mét. Mie­lőtt elin­dult volna mun­ká­ba, min­dig arra kért min­ket, nagyon óva­to­sak legyünk, és ne távo­lod­junk el messzire a barakk­tól. Az imája egyre hosszabb lett. Pén­tek estén­ként, az ima előtt a mama továbbra is gyer­tyát gyúj­tott. De most még job­ban el akarta tit­kol­ni, ezért a meg­gyúj­tott gyer­tyát mélyen betolta az ágy alá. Nem volt sza­bad kopog­nunk, ha kisza­lad­tunk vala­ho­vá, és zárva talál­tuk az ajtót, ami­kor haza­tér­tünk. Vala­hol a kö­zel­ben ki kel­lett vár­nunk, amíg a mama a ne­vün­kön szó­lítva haza­hív min­ket.

Én még mindig nem tudtam, hogy zsi­dók vagyunk, bár elő­for­dult olyas­mi, hogy isme­ret­len gye­re­kek, akik távo­labb lak­tak, elkap­tak, és csú­folni vagy verni kezd­tek, és sér­tés­nek szán­ták, ami­kor lezsi­dóz­tak. Min­dig a ve­lem egy­korú Vovka Javorovics segí­tett ki ebből a hely­zet­ből, aki ugyan ala­cso­nyabb volt nálam, de nagyon tudott vere­ked­ni. „Nem zsi­dó! – állt ki mel­let­tem Vovka. – Magyar!” – És egy pil­la­nat alatt orrba verte azt, aki kigú­nyolt. Én meg per­sze föl­bá­to­rod­tam, letö­rül­tem a könnyei­met meg a vérző orro­mat, és utána kia­bál­tam a me­ne­külő „ide­gen­nek": „Te vagy zsi­dó!”

A mama haza szokta hozni az orosz nyelvű Rul és Recs című újsá­got, ami inkább szó­ró­lap volt: egy­ol­da­las fasiszta pro­pa­gan­da­ki­ad­vány a kö­te­lező kari­ka­tú­rá­val, amely a „zsi­dó­bol­se­vik” Sztá­lint ábrá­zolta hosszú orral, s benne volt az állandó fel­hí­vás is, hogy: „Tisz­tít­suk meg Oro­szor­szá­got a zsi­dó­bol­se­viz­mus­tól.” A mama csak dol­gozni járt, más­hová nem­igen, csak ott­hon rej­tő­zött.

Közben néhány anya a barakkunk­ból élt a meg­szál­lás adta lehe­tő­ség­gel, és „ba­rát­koz­ni” kezd­tek a né­met kato­nák­kal, akik kenye­ret, kon­zer­vet, sőt bort hoz­tak maguk­kal. Így aztán min­dig tud­tuk, hogy Vityka vagy Zsorik any­já­nak ven­dége volt, ami­kor a fiaik sok­színű német lam­pi­on­nal rohan­gász­tak a fo­lyo­són.

Szeptember végén meglátogatta a ba­rak­kun­kat Roman Sztyepanovics Grickevics, a kom­bi­nát lakás­bi­zott­sá­gá­nak veze­tő­je, össze­hívta a la­kó­kat, és beje­len­tet­te, hogy mind­nyá­junk­nak ki kell köl­töz­nünk, mert a barakk­ból kaszár­nya lesz a né­met kato­nák­nak, mivel ez az épü­let van a leg­kö­ze­lebb a klub­hoz. Azért emlí­tem a tel­jes nevén itt ezt a ve­ze­tőt, mert kilenc év eltel­té­vel ő lesz majd az isko­lá­ban a kémia­ta­ná­rom.

Másnap reggel a családunkat lovas kocsin átköl­töz­tet­ték egy másik barakk­ba, amely nem volt messze a régi­től. De külön szo­bát már nem talál­tak nekünk, egy óri­ási terembe tet­tek be min­ket, amely valaha a kom­bi­nát dol­go­zói­nak ebéd­lője volt. Akkora volt, hogy min­den hol­mink elfért az egyik sarok­ban. Mivel a terem­ben egy­ál­ta­lán nem volt fűtés, egy életre emlé­ke­ze­tünkbe véső­dött a ke­mény faggyal bekö­szöntő 1941-es decem­ber.

Ám nemsokára erre a barakkra is szük­sége lett a német had­se­reg­nek, mert kór­há­zat ren­dez­tek be ben­ne, így a csa­lá­dun­kat sür­gő­sen tovább­köl­töz­tet­ték, ez alka­lom­mal egy Volodarszkaja utcai magán­ház­ba, amely­nek házi­gaz­dá­ja, név sze­rint Kozlov, kény­te­len volt enge­del­mes­kedni a parancs­nak. A szá­munkra kije­lölt apró szo­bá­ban alig volt hely egyet­len ágy­nak is, így mi Józsi­val az orosz kemen­cén alud­tunk, amely csak haj­nal­ban lett tűz­for­ró, ami­kor a há­zi­asszony neki­lá­tott a pala­csin­ta­sü­tés­nek. Reg­ge­len­ként a ke­men­cén ülve sokat csor­gott a nyá­lam, mert érez­tem a pa­la­csinta illa­tát, és nagyon vár­tam, hogy min­ket is meg­kí­nál­ja­nak krump­lis pala­csin­tá­val, miköz­ben Józsi foly­ton rán­gatta a keze­met, hogy ne kukucs­kál­jak ki a füg­göny mögül.

A holmink nagyobbik része kint hevert az udva­ron, az eső­ben. A Kozlov házas­pár­nak az egész­ből csak a sok könyv tet­szett, ami az apánk­ról maradt ránk. Ugyanis igen könnyen be lehe­tett gyúj­tani a kemen­cébe reg­ge­lente a Sztá­lin és Lenin köny­vei­ből kité­pett lapok­kal.

Egy hónapba sem telt, és Kozlovéknak sike­rült kila­kol­tat­niuk min­ket, mert orvosi iga­zo­lást vit­tek a pa­rancs­nok­nak arról, hogy a házi­gaz­dánk gyors lefo­lyású tébé­cé­ben szen­ved. Mel­les­leg, ez igaz is volt, és hama­ro­san meg­halt. Min­ket meg átköl­töz­tet­tek három ház­zal odébb, ugyan­ab­ban az utcá­ban, egy még kisebb szo­bá­ba, amely­ben már egyet­len ágy­nak sem volt helye, így mind­hár­man a pad­lón alud­tunk.

1942 végén aztán átköltöztettek min­ket a Paskevics csa­lád­hoz, akik egy eme­le­tes faba­rakk­ban lak­tak a Smidt utcá­ban (a ház a mai napig ott áll). Paskevicsék zúgo­lódva ugyan, de kény­te­le­nek vol­tak áten­gedni nekünk két­szo­bás laká­suk kiseb­bik szo­bá­ját. Sok időbe telt, amire vala­hogy elsi­mult a két csa­lád közt az a fe­szült­ség, ame­lyet a beköl­töz­te­té­sünk oko­zott. A szo­bánk kicsi volt ugyan, de vilá­gos, és az ablaka a vá­rosi gyü­möl­csösre nyílt.

Emlékszem 1943 nyarára. Józsi, a bá­tyám akkor volt tizen­négy éves, én nyolc. Akkor Józsi kere­sett mind­hár­munk­ra. Nap­köz­ben más fiúk­kal együtt kijárt a vas­út­ál­lo­más­ra, hogy a frontra menő kato­na­vo­nat­okon almát áru­sít­sa­nak a német kato­nák­nak. Eze­ket az almá­kat éjszaka lop­tuk a gyü­möl­csös­ben, amelyre a szo­bánk ablaka nézett.

Esténként, de inkább éjfél körül Józsi fel­má­szott egy magas alma­fá­ra, szép csönd­ben leszedte az almát, és az inge alá dug­ta. Nekem meg a fű­ben hasalva ébe­ren figyel­nem kel­lett a kímé­let­len csősz moz­gá­sát, aki töl­tött pus­ká­val ügyelt a kert­re.

Ezekben a napokban alakult ki a csa­ládi fütty­je­lünk, amely sajá­tos hang­kom­bi­ná­ció volt, s ame­lyet az egész csa­lád jól ismert. Hosszú éve­kig, mind a mai napig meg­őriz­tük. Józsi az álta­lam leadott fütty­jel­ből tudta meg, hogy moz­du­lat­la­nul kell marad­nia az alma­fán, mert éppen akkor köze­le­dik feléje a csősz, vagy már ott is van az almafa alatt. Köz­ben a mama deré­kig kiha­jolt a nyi­tott abla­kun­kon, és mohón fülelt a fütty­je­lünk­re, miköz­ben sza­ka­dat­la­nul imád­ko­zott, hogy Isten ne hagy­jon el min­ket.

Bátyám teljes mértékben elsajátí­totta a spe­ku­lá­ció alap­ja­it, miköz­ben almát adott el a frontra utazó német kato­nák­nak, mivel a ka­pott pén­zen min­dig meg­pró­bált olcsób­ban kenye­ret venni a sebe­sül­tek­től, akik viszont a front­ról utaz­tak haza­fe­lé. Józsi egész nap­ját a vas­út­ál­lo­má­son töl­tötte a többi fiú­val, ide-oda rohan­gá­szott az átha­ladó sze­rel­vé­nyek között, adott-vett.

A bátyám mindig megparancsolta nekem, ami­kor elment ott­hon­ról: „Ne egyél cuk­rot, attól lefogysz!” De nagyon sze­ret­tem volna enni, és a szek­rény­ben külön­ben sem volt semmi más enni­va­ló. Ami­kor egye­dül marad­tam ott­hon, néha elő­vet­tem egy darab cuk­rot a pár­na­haj­ból, amit a szek­rény leg­felső pol­cára rej­tet­tünk, a kés nye­lé­vel lepat­tin­tot­tam belőle egy dara­bot, a számba rak­tam, és nézni kezd­tem a keze­met, vajon mikor kezd fogy­ni. Józsi csak késő este jött meg, és büsz­kén hoz­ta, amit aznap „le­fö­lö­zött”. Egyik nap hatal­mas zsák­mánnyal tért haza, egy kis doboz szar­dí­niát hozott. A ma­má­val ujjon­gani kezd­tünk, és ünnepi vacso­rát csap­tunk belő­le.

Egy szép nyári napon bevonult Bobrujszkba az olasz had­se­reg. A ka­to­nák nagyon is külön­böz­tek a né­me­tek­től, és nem csu­pán a keki egyen­ru­há­juk okán. Lát­szott, hogy az olasz kato­nák élel­me­zé­sét nem szer­vez­ték meg valami magas szin­ten. A csa­pa­tok meg­ér­kez­tek, kira­kod­tak. Ami­kor az ola­szok ész­re­vet­ték, hogy a kö­zel­ben magá­tól kiala­kult piac van, egy­ből oda­tó­dul­tak. Az öreg­asszony­ok, akik a föl­dön ültek, előt­tük az áru­juk, elő­ször nagyon meg­örül­tek az új vásár­lók­nak. A ka­to­nák a sap­ká­jukba rak­ták a friss tojást, meg­vet­ték az üveg­ben árult tej­felt, meg­sza­gol­ták a fa­lusi fekete kenye­ret, kezük­ben latol­gat­ták az össze­kö­tött lábú tyú­kok súlyát.

Aztán az olasz katonák elővették a pa­pír­lí­rát, hogy fizes­se­nek, de ilyen pénzt addig senki sem látott Bobrujszkban. És azt sem tudta sen­ki, mennyit kell adni, mennyit kell kér­ni. Az öreg­asszonyok meg­ijed­tek, gyor­san maguk­hoz tér­tek, és elkezd­ték kikap­kodni a kato­nák kezé­ből az árut. Pedig hát háború volt, az ola­szok a meg­szálló had­se­reg kato­nái vol­tak, és enni akar­tak. Aztán per­sze volt olyan is, aki­nél még líra sem volt.

De erre is találtak megoldást! A ka­to­nák levet­ték vál­luk­ról a pus­kát, leol­doz­ták övük­ről a kézi­grá­ná­tot, és erő­szak­kal az öreg­asszonyok mar­kába nyom­ták, hogy azzal fizes­se­nek. Én bizony nem tudom, hogy kép­zel­ték, hogy fegy­ver nél­kül jelen­nek meg a pa­rancs­no­kaik előtt, vagy hogy akar­ták vissza­sze­rez­ni. Az öreg­asszonyok még inkább meg­ré­mül­tek. Ha a néme­tek fegy­vert talál­nak náluk, agyon­lö­vik őket. Olyan pánikba estek, hogy egy­sze­ri­ben vissza­ad­ták az ola­szok­nak a pus­kát, kézi­grá­ná­tot, és szét­fu­tot­tak, min­dent ott­hagy­tak, tyú­kot, tej­fe­les csup­rot.

Mi, gyerekek, még jobban elcsodál­koz­tunk, ami­kor lát­tuk, hogy az ola­szok tol­las­tul rak­ják forró vízbe a tyú­ko­kat. Per­sze, mert meg akar­ták könnyí­teni maguk­nak a kopasz­tást, csak éppen mi addig sose lát­tunk ilyet.

Az olaszoknak a bobrujszki nők is tet­szet­tek. A egyik éppen a mi mamán­kat nézte ki magá­nak. Bár anyán­kat elkí­nozta az éhség és a sok gond, foly­ton ret­te­gés­ben élt és rej­tőz­kö­dött, de gyö­nyörű arc­színe és szü­le­tett szép­sége meg­ma­radt. Egy olasz egy­szer meg­látta a kom­bi­nát­ban, ahol az ola­szok adták az őrsé­get, és követni kezd­te. A mama elme­sélte nekünk, hogy van egy olasz, aki ráakasz­ko­dott. Azt is föl­fe­dez­te, hogy követte is, és már kide­rí­tet­te, hol lakik.

Nyár volt, a barátaimmal az udva­ron ját­szot­tunk, a barakk köze­lé­ben, ami­kor egy­szer csak ész­re­vet­tem, hogy a mama elro­han mel­let­tünk, és irány a lép­cső­ház. Körül­néz­tem, és ész­re­vet­tem, hogy egy olasz katona áll a há­tam mögött, azt figye­li, hová tűnik el a mama. Hová mene­kül­het a ve­szély elől? Oko­sabb nem jutott eszem­be, egy pil­la­nat alatt fel­ro­han­tam a lép­csőn az eme­let­re, de hir­te­len ész­re­vet­tem, hogy az olasz követ. Beko­pog­tat­tam a Paskevics lakás zárt ajta­ján, de senki sem nyi­tott ajtót. Az olasz a szó szo­ros értel­mé­ben a nya­kamba lihe­gett. A ma­mát szó­lí­tot­tam, és még han­go­sab­ban kopog­tam. A mama egy idő után nagyon óva­to­san résre nyi­totta az ajtót, s ami­kor meg­pil­lan­totta mögöt­tem az olasz kato­nát, hara­go­san berán­tott a lakás­ba. Az olasz elő­re­lé­pett, és oda­tette a lá­bát, hogy a mama ne tudja becsukni az ajtót. Regina tel­jes erő­ből mellbe lökte a ka­to­nát, és az orra előtt becsukta és bezárta az ajtót. Az olasz a lép­cső­kor­lát­nak tán­to­ro­dott. Még vagy húsz per­cig kopog­ta­tott az ajtón, s utána soha többé nem lát­tuk.

Már sokszor megemlítettem, milyen jók vol­tak orosz szom­szé­da­ink, akik min­dig ked­ve­seb­bek vol­tak hoz­zánk, mint a be­lo­ru­szok vagy külö­nö­sen az ukrá­nok. Ezzel nem aka­rok sen­kit meg­bán­ta­ni, egy­sze­rűen azt mon­dom el, ami a gyer­mek­ko­rom­ban tör­tént.

A környéken szétszórva laktak azok az embe­rek, akik­kel az Indusztrialnaja utcai barakk­ban szom­szé­dok vol­tunk, de össze­tar­tot­tak. Továbbra is talál­koz­tak egy­más­sal, ha mun­kába men­tek vagy az utcán, és meg­osz­tot­ták egy­más­sal a friss híre­ket.

Külön szeretnék mesélni Anna Ivanovna Sulgovának, a he­lyi híres sza­bó­nő­nek a jósá­gá­ról. Az 1942-es újesz­tendő előtt meg­ke­re­sett min­den gye­re­ket, akik koráb­ban a mi barak­kunk­ban lak­tak, és meg­hívta őket magá­hoz újévi teá­zás­ra. Az asz­ta­lon egy kis zöld fenyőfa állt, bősé­ge­sen fel­dí­szítve cso­da­szép játé­kok­kal. Ebből is tud­ható volt, hogy ebben a csa­lád­ban vala­mi­kor hatal­mas fenyőt állí­tot­tak Újév­re. A tea nagyon édes volt, a torta pedig felejt­he­tet­len! Ráadá­sul Anna Ivanovna min­den gye­rek­nek aján­dé­kot is adott: min­denki kapott mézes­ka­lá­csot és igazi naran­csot. Gon­do­lom, azzal fize­tett vala­me­lyik kun­csaftja a mun­ká­já­ért, mert a né­met tisz­tek barát­női sok cifra ruhát ren­del­tek nála. Nehéz leírni azok­nak a gye­re­kek­nek a lel­ke­se­dé­sét és örö­mét, akik a nél­kü­lö­zés és az éhség vilá­gá­ból csöp­pen­tek oda. Anna Ivanovna ezt 1943-ban, 1944-ben és 1945-ben is meg­tet­te. Lehet, hogy később is, de arra már nem emlék­szem.

Olga Kazimirovna Szikorszkaja is min­dig ipar­ko­dott segí­te­ni, ha talál­ko­zott anyám­mal az utcán, és tudo­mást szer­zett a ne­héz­sé­gei­ről. 1943 ele­jén meg­tud­ta, hogy a Smidt utca 80. szám alatti barakk­ban, amely­ben a fér­jé­vel lakott, ami­óta kiköl­töz­tet­ték az Indusztrialnaja utcai barakk­ból, fel­sza­ba­dult egy szo­ba. Olga Kazimirovna fogta magát, és bement a kom­bi­nát lakás­ügyi osz­tá­lyá­ra, és azt kér­te, a Rott csa­lád­nak utal­ják ki. És a vezető alá is írta, hogy Regina meg­kap­hatja ezt a szo­bát.

A Smidt utca 80. szám alatti épü­let már nem afféle barakk volt, amely­nek szo­bái hosszú folyo­sóra nyíl­tak. Barakk típusú ház volt, amely­ben külön­ál­ló, egy-két szo­bás laká­sok vol­tak, mind­egyik­ben saját orosz kemen­ce, lapos tető­vel, ame­lyen aludni és sütő­tér­rel, ahol főzni lehe­tett, meg alsó kemenceszájjal13, ott tar­tot­ták az egész hosszú télen a tyú­ko­kat. Végre ismét volt saját ajtónk, ame­lyet magunkra csuk­hat­tunk, sőt, még két ablak is, ame­lyek az épü­let két olda­lára nyíl­tak. Köszö­nöm, Olga Kazimirovna! Tizen­egy évig lak­tunk abban a szo­bá­ban, egé­szen addig, amíg el nem köl­töz­tünk Bobrujszkból. De az még nagyon messze van.

A mama nyomorúságos fizetése viszont az új lakás­ban sem volt elég sem­mire sem. Igaz, hogy a ház nem volt új, hanem nagyon is öre­gecs­ke, üres, pergő vako­la­tú, áthűlt falak­kal, és télen bele­fa­gyott a víz a vö­dör­be, a padló meg csupa hepe­hu­pa, nekünk mégis vado­na­túj volt, és a le­hető leg­jobb.

Mindig utána szaladtam a ház mel­lett elko­cogó paraszt­sze­ke­rek­nek abban a remény­ben, hátha kihull az egyik lyu­kas zsák­ból egy-egy krumpli vagy cék­la. Ha télen volt egy­ál­ta­lán krump­li, az fagyott volt, de a mama még ebből a krump­li­ból is tudott „latkesz"-t14 készí­teni mind­hár­munk­nak. A mama össze­szedte az utcán a le­rá­gott és eldo­bott alma­csut­kát, kiko­torta a sze­mét­ből a rot­hadt zöld­sé­get, levag­dosta a fák­ról a gom­bát, és ebből főzött levest. A vá­rosi lakók fél­tek kimenni az erdőre gom­bász­ni, mert tar­tot­tak a par­ti­zá­nok­tól.

Néhány szomszédunk, Szikorszkijék, Tolkacsovék, Cedikék min­dig nevel­tek mala­cot. Föl­kel­tette gyer­meki figyel­me­met az ete­té­sük, az ól taka­rí­tá­sa, a le­gel­te­té­sük, mert érde­ke­sebb lett tőle a barakk­beli élet. Az ember gyor­san elfe­lej­ti, milyen ször­nyű volt, milyen keser­ve­sen sírt a disz­nó, ami­kor leszúr­ták. Ám azt sosem lehet elfe­lej­te­ni, hogy csak a mi csa­lá­dunk kapott apró fala­tok­ból álló kós­to­lót, hogy a disznó min­den részé­ből legyen benne egy kicsi, miután fel­dol­goz­ták az állat húsát, meg­füs­töl­ték a sza­lon­nát, elké­szí­tet­ték a nyers kol­bászt, véres hur­kát. Szom­szé­da­ink mind­ezt maguk és sietve végez­ték el. Ilyen­kor lako­má­zott a csa­lá­dunk, az étvágy­ger­jesztő illa­tok­tól egy­sze­rűen zúgott az ember feje.

A szomszédok a közeli falvakba jár­tak éle­le­mért, ahová szö­get, önma­guk által készí­tett kést, fűrészt vit­tek cse­re­ként. Min­denki azt, amije volt. Reg­inát is hív­ták, hogy tart­son velük, és a mama egy­szer csak erőt vett magán. De hát mit ajánl­ha­tott föl cse­re­ként a mi sze­gény anyánk? Azt a tizenöt kemény­gal­lért vitte el magá­val, ami a papa után maradt, s ame­lye­ket Ferenc az ingére szo­kott gom­bol­ni. A fa­lu­siak jókat nevet­gél­tek, ahogy a mama „áru­ját” néze­get­ték, sokan még azt sem tud­ták, mire lehet hasz­nál­ni. A mama pedig vissza­hozta a gal­lé­ro­kat. Könnyes volt a sze­me. És nem­so­kára kiha­jí­tot­tuk az összes gal­lért.

De Regina Spielberger sok minden­hez értett. Min­den sza­bad per­cé­ben zseb­ken­dőt hím­zett, terí­tőt hor­golt. Fel­hasz­nálta azt a hím­ző­fo­na­lat, ame­lyet annak ide­jén a kifosz­tott bolt­ban talált. Ami­kor újra végig­járta a fal­va­kat, haza­té­ré­se­kor a mama büsz­kén kira­kott elénk az asz­talra húsz darab krump­lit, egy kis üveg tej­felt, és ned­ves rongyba csa­varva egy darabka cso­dá­la­tos aro­májú vajat.

A következő alkalommal az egyik falusi bele­egye­zett, hogy egy darab sza­lon­ná­ért elfo­gadja az apám egyik öltö­nyét. A papa másik öltö­nye, amelyre néz­vést Ferenc már sok­szor taná­csolta a bör­tön­ből, hogy a mama adja el, s így egé­szítse ki a csa­ládi költ­ség­ve­tést, meg­tet­szett egy német tiszt­nek, aki­nek mind­máig emlék­szem a nevé­re. Fritz Steinnek hív­ták. Cse­rébe még két disz­nó­hús kon­zer­vet adott, ame­lyek­kel több napra fel­ja­vít­hat­tuk a le­ve­sün­ket.

A mama szert tett egy tyúkra, amely naponta egy tojást tojt. Ezt a to­jást min­dig a kis Vladimírka kapta vacso­rá­ra. A mama lemon­dott róla, Józsi viszont időn­ként elfo­gad­ta, hogy egy hara­pás­nyit kap­jon belő­le.

Már elmúltam nyolcéves, és én felel­tem azért, hogy az a to­jás meg­le­gyen. Egész nap a gye­re­kek­kel sza­lad­gál­tam, de köz­ben hir­te­len eszembe jutott a tyúk, besza­lad­tam az udvar­ra, a paj­tá­hoz, kike­res­tem a több közül az én kis tyú­ko­mat, elkap­tam, ujja­mat a fene­kébe dug­tam, hogy ellen­őriz­zem, ott van-e még a to­jás. Ha ott volt, még sza­lad­hat­tam vissza ját­szani a bará­ta­im­mal. Ha a to­jás már elin­dult kife­lé, bevit­tem a tyú­kot a mi paj­tánk­ba, a fész­ké­re. Ha a to­jás már nem volt a tyúk­ban, remény­kedve rohan­tam a paj­tánk­ba, s ha meg­ta­lál­tam a tojást, vit­tem haza. Ha a fé­szek üres volt, ez azt jelen­tet­te, hogy a tyú­kocs­kánk ide­gen paj­tá­ban pottyan­totta el. Ilyen­kor vala­me­lyik szom­széd ette meg a to­já­so­mat. De volt rá eset, hogy a szom­szé­dok vissza­ad­ták a fö­lös tojást.

Egyszer aztán a mama nagyot gon­dolt: vett két jér­cét és egy kakaskát, hogy kite­lel­teti őket. A hi­deg paj­tá­ban biz­to­san nem marad­tak volna élet­ben, hát az alsó kemen­ce­száj­ban helyez­tük el őket, ahogy min­den szom­szé­dunk. És meg­pró­bál­tuk együtt kihúzni a telet. A kakaska min­den reg­gel har­sá­nyan köz­hírré tet­te, hogy ő bi­zony alkal­mas. De a szag! A „ma­gyar civi­li­zált­sá­gunk"-kal sehogy sem tud­tuk elvi­sel­ni.

A mama egész héten „bátor” férfit keres­gélt a szom­szé­dok között, és végre talált is egyet. Csaj­kovsz­kij volt a neve annak a csa­lád­apá­nak, aki végül is vál­lal­ko­zott rá, hogy levágja a tyúk­ja­in­kat. De hát nem a csa­lád­apa­sá­gá­ról van szó, hanem arról, hogyan csi­nál­ta. Mi a mamá­val csak áll­tunk és néz­tük. Csaj­kovsz­kij nem levágni akarta a tyú­kot, hanem bal­tát hozott magá­val. Elkapta az egyik tyúk lábát, meg­len­dí­tette a bal­tát, és lecsapta a tyúk fejét. A fej nél­küli tyúk kirán­totta magát a kezé­ből, ver­gődve föl­re­pült, és min­dent össze­fröcs­költ vér­rel. Alig tud­tuk elkap­ni. De tyú­kok nél­kül könnyebb lett a la­kás leve­gő­je.

Napközben általában egyedül marad­tam ott­hon. A la­kás­kulcs min­dig ott lógott a nya­kam­ban egy madzagra köt­ve. A mama szi­go­rúan rám paran­csolt, hogy soha sen­kit ne eresszek be a lakás­ba, ami­kor ő nincs ott­hon. Mert hát ugye, a ma­gyar „gaz­dag­sá­gunk"-at össze sem lehe­tett hason­lí­tani a Szom­szé­da­ink nyo­mo­rú­sá­gá­val.

Néha nem bírtam megállni, és mégis been­ged­tem a la­kásba egy-két közeli bará­to­mat, akik aztán ámul­tan adták tovább a hírt, hogy Vlagyimkáéknak apró ezüst­ka­na­laik van­nak a te­á­zás­hoz. Ért­he­tő, hogy ezzel már lehe­tett büsz­kél­ked­ni. A leg­több szom­szé­dunk­nak csak faka­na­luk volt. És nem olyan csil­lo­gó-vil­logó aján­dék­tárgy, ami­lyent manap­ság vesz­nek Oro­szor­szág­ban, hanem ormót­lan, fes­tet­len, egy­szerű puha­fá­ból fara­gott kanál.

Ugyanilyen szigorúan megtiltotta a ma­ma, hogy ott­hon játsszak vala­me­lyik bará­tom­mal, azt meg éppen, hogy leül­jek mások ágyá­ra. Min­den barakk­ban a szó szo­ros értel­mé­ben nyü­zsög­tek a te­tűk. Este aztán per­sze hogy nem akar­tam elmon­dani a mamá­nak, hogy nap­köz­ben mond­juk Vászja Rogyinnal ját­szot­tam náluk. A mama egy szó nél­kül föl­húzta raj­tam az inget, a gu­mi­nál fogva elrán­totta az alsó­nad­rá­go­mat, bele­kuk­kan­tott, és olyan han­gon, mint aki min­dent tud, kije­len­tet­te: „Te csa­var­gó! Átmen­tél vala­ki­hez nap­köz­ben.” A mama ugyanis föl­fe­dezte a tes­te­men a ren­ge­teg tetűt, amit Vászja ágyá­ról szed­tem össze, ami­kor a laká­suk­ban bújócs­káz­tunk.

Esténként gyakran bekopogott hoz­zánk vala­me­lyik szom­széd, hogy egy kis sót vagy egy kanál szó­da­bi­kar­bó­nát kér­jen köl­csön, amit aztán ott hely­ben meg­ivott egy pohár víz­ben, hogy szűn­jön a kínzó gyo­mor­égé­se. A mama min­dig öröm­mel adta, amit kér­tek, én meg nem győz­tem cso­dál­koz­ni, és mai napig sem értem, hon­nan volt a mamá­nak min­dig sója és szó­da­bi­kar­bó­ná­ja. Hiszen a há­bo­rú­ban mind­kettő hiány­cikk volt.

Vasárnaponként a mama néha útnak indí­tott a piac­ra, hogy meg­pró­bál­jak eladni vala­mit, a leg­gyak­rab­ban vala­me­lyik kézi­mun­ká­ját. Ott áll­tam a tömeg­ben, a ke­zem­ben egy hím­zett zseb­kendő és egy hor­golt terí­tő, a tar­ta­lék meg a vál­lamra akasz­tott tás­ká­ban volt. Elő­for­dult, hogy oda­lép­tek hoz­zám, meg­néz­ték, mit áru­lok. Emlék­szem, hogy öt szov­jet rubelt vagy fél német már­kát, ötven pfen­ni­get kér­tem egy dara­bért. A vevő per­sze alku­dozni kez­dett. Nagy siker volt, ha két rube­lért el tud­tam adni.

Sok mindent láttam én azon a pi­a­con. Amíg a néme­tek a vá­ros­ban vol­tak, magas kerí­tés­sel vet­ték körül a pia­cot, ame­lyen erős kapuk vol­tak. Egy­szer ször­nyű ese­mény­nek let­tem a szem­ta­nú­ja. Dél körül egy könnyű német repü­lő­gép jelent meg a piac fölött, és ket­tőt körö­zött. Min­denki föl­felé nyúj­to­gatta a nya­kát, a repü­lő­gépre akasz­tott fur­csa tár­gyat bámul­ta. Később kide­rült, hogy egy üres, sok helyen kilyug­ga­tott bádog­hor­dó­ról van szó. Amely hir­te­len levált a re­pü­lő­gép­ről. Akko­rát csat­tant ez a lyu­kas hor­dó, ami­kor leesett, hogy majd­nem min­denki a földre vetette magát. Ami­kor vala­mennyire maguk­hoz tér­tek, kide­rült, hogy a piac­ka­pu­kat bezár­ták, a ke­rí­tés men­tén fegy­ve­res kato­nák áll­nak meg pony­vás teher­au­tók. Utána két sor gép­pisz­to­lyos katona lépett be a piac­ra, ellen­őrizni kezd­ték az ira­to­kat, és egyen­ként enged­ték ki a pi­ac­ról az embe­re­ket. Oda­kint elkap­ták a fia­tal legé­nye­ket és lányo­kat, és felül­tet­ték őket a te­her­au­tók­ra. Azon­nal elin­dí­tot­ták őket, mint utó­lag kide­rült, német­or­szági mun­ká­ra. Már hal­lot­tunk az ilyen raz­zi­ák­ról, ezért is nem engedte meg a mama Józsi­nak, hogy a pi­acra jár­jon, hiszen engem nyolc­éve­sen még csak meg sem állí­tot­tak.

Még két szörnyű esetre emlékszem a va­sár­napi piac­na­pok­ról. Egy­szer a néme­tek nyil­vá­no­san akasz­tot­tak fel két par­ti­zánt, egy fiút és egy lányt. Némán állva vár­ták a ki­vég­zést, a mel­lü­kön táb­la, rajta néme­tül és oro­szul ez a szó: „Par­ti­zán.” Más­kor egy közép­korú fér­fit akasz­tot­tak fel. A hó­hér mel­lett ott állt a városi veze­tő­ség egyik hiva­tal­no­ka, aki belo­rusz nyel­ven han­go­san köz­hírré tet­te, hogy tol­vajt akasz­ta­nak, aki ellopta vala­ki­nek a te­he­nét. Éjsza­kán­ként gyak­ran álmod­tam ezek­ről a ször­nyű jele­ne­tek­ről.

Minden kisgyerek az utcán töltötte az egész napot, és foly­ton ott sün­dö­rög­tünk a né­met kato­nák körül abban a remény­ben, hogy vala­me­lyik ad vala­mit. Ahogy mind­nyá­jan, én is meg­ta­nul­tam néme­tül a leg­fon­to­sabb mon­da­tot: „Pan, gebe Brot!”15 Ezt azon­nal elmond­tuk, mihelyt német kato­ná­val talál­koz­tunk. Nagyon gyak­ran kap­tunk egy-egy darab kenye­ret, bon­bont vagy ciga­ret­tát. Foly­ton távoz­tak és érkez­tek a csa­pa­tok, lera­kod­tak, mene­tel­tek, gya­kor­la­toz­tak, néha tan­kok­kal, néha lövész­árok­ban. Mi min­dig a nyo­muk­ban vol­tunk.

Ha ebédeltek, leültünk a kö­ze­lük­ben. Ebéd után nem nagy ked­vük volt elmosni a csaj­ká­ju­kat, ezért egy kis levest hagy­tak a csaj­ká­ban, és oda­ad­ták nekünk. Elkap­tuk a csaj­kát, haza­ro­han­tunk a zsák­mánnyal, elmo­so­gat­tuk, meg­tö­rül­get­tük a csaj­kát meg a fe­de­lét, és vissza­ad­tuk a tulaj­do­nos­nak. Nagy sze­ren­cse volt, ha olyan kato­nára akad­tunk, aki éppen a csiz­má­ját akarta kipu­col­ni. Azon­nal fel­aján­lot­tuk a segít­sé­gün­ket, és erőnk­ből tel­he­tően ipar­kod­tunk.

A tisztek, a tábori csendőrök és az SS-ka­to­nák gono­szak vol­tak, ösz­tö­nö­sen kerül­tük őket. Ám a sor­ka­to­nák több­sége egy­szerű és jó ember volt, akik a ki­lá­tás­ta­lan hely­zet miatt, no meg féle­lem­ből tel­je­sí­tet­ték a paran­cso­kat. Gyak­ran elő­for­dult, hogy egy katona oda­hí­vott magá­hoz, a tér­dére ülte­tett, elő­vette a pénz­tár­cá­ját, kivette belőle a csa­ládja fény­ké­pét, és magya­rázni kezd­te. „Ez a fiam, ez a lá­nyom, itt meg a fele­sé­gem.” – és utána adott vala­mit. Sok­szor hal­lot­tam német kato­ná­tól „Krieg nicht gut! Hit­ler kaput!”16

Egyszer majdnem „aranytelért” talál­tam a csa­lá­dunk­nak. Korán reg­gel föl­kel­tem, ami­kor a bará­taim még alud­tak, kimen­tem a kis vete­mé­nye­sünk­be, és szá­ras­tul kirán­tot­tam egy zöld­hagy­mát. Elsza­lad­tam vele a két ház­tömb­nyire lévő tábori kony­há­ra, ahol a sza­kács már reg­gel óta sür­gött-for­gott, a reg­ge­lit készí­tet­te. A né­met azon­nal meg­pi­rí­totta a zöld­hagy­mát, az üstbe tet­te, nekem meg adott egy cukor­kát. Én meg nap­köz­ben, ami­kor a kato­nák már végez­tek az ebéd­del, bát­ran elmen­tem a tá­bori kony­hára a piros, egy­li­te­res lába­sunk­kal, amit a sza­kács meg­töl­tött leves­sel, és én büsz­kén haza­vit­tem a zsák­mányt. Vagy tíz nap múlva a tá­bori konyha eltűnt, csak a kihűlt üszök maradt utá­nuk. A „sza­ká­cso­mat” tábori kony­hás­tul útnak indí­tot­ták a front­ra, és per­sze a kato­nák is velük men­tek.

Még egy eset. A német tankok gya­kor­la­tot tar­tot­tak az eme­le­tes kaszár­nya mel­lett. A mo­tor­bő­gés min­den­kit meg­sü­ke­tí­tett. Egé­szen közel vol­tam hoz­zá­juk, a sze­mükbe néz­het­tem. A gya­kor­la­tot vezető parancs­nok nem zavart el. Aztán valami kiál­tást hal­lot­tam a gép­dü­bör­gé­sen át. Kide­rült, hogy három bará­tom hív magá­hoz, akik ott áll­tak a ka­szár­nya köze­lé­ben. Az egyik nyi­tott eme­leti ablak­ban ott állt egy német, és a bal kezé­ben egy egész vekni fehér­ke­nye­ret tar­tott, a job­bal meg nekem inte­ge­tett, hogy men­jek oda. A há­rom fiú ott ugrált előt­te, kér­lel­ték, mutat­ták, hogy készek elkapni a kenye­ret. De a né­met hajt­ha­tat­lan volt, kéz­moz­du­lat­tal jelezte nekik, hogy csak annak ni, vagyis nekem, aki sze­ré­nyen áll­do­gál oldalt, szó­val, nekem akarja adni a kenye­ret.

Egy pillanat alatt felfogtam a hely­ze­tet, a kaszár­nyá­hoz sza­lad­tam, az ablak alá, föl­emel­tem a ke­ze­met, kész vol­tam elkapni a kenye­ret. A né­met ledobta a vek­nit, amely­nek a súlya kifi­ca­mí­totta a jobb kezem hüvelyk­uj­ját. A fáj­da­lom ugyan belém hasí­tott, de a kenye­ret elkap­tam. És hogy örült neki a ma­ma!

Bobrujszkba aztán megérkeztek a né­me­tek szö­vet­sé­ge­sei, a magyar csa­pa­tok, akik­nek a meg­je­le­nése miatt a mama még job­ban fél­tett min­ket. Még job­ban a sze­mébe húzta a ken­dő­jét, nehogy valaki sze­mita voná­so­kat fedez­zen föl az arcán. Könyö­rögve kérte tőlem és Józsi­tól, hogy a kö­ze­lébe se men­jünk egyet­len magyar kato­ná­nak sem. Foko­za­to­san kezd­tem meg­ér­teni szo­kat­lan szár­ma­zá­sun­kat s az ezzel járó veszélyt, kezd­tem kapisgálni, hogy zsi­dók vagyunk, de vala­hogy nem volt ínyem­re, hogy elfo­gad­jam ezt a tényt.

Értettem magyarul, és a magyar kör­let köze­lé­ben lődö­rög­ve, tisz­tes távol­ság­ból min­dig kíván­csian hall­ga­tóz­tam, miről beszél­get­nek. Akko­ri­ban sötét­kék Bocs­kai-sap­kám volt, ame­lyen arannyal kivarrt kokárda dísz­lett. Ilyen sap­kát visel­tek a magyar isko­lá­sok, az álta­lam hor­dot­tat Józsi hozta magá­val az utolsó útjá­ról, ami­kor a ma­má­val haza­men­tek Garadnára.

A katonák a kertben üldögél­tek, s az egyik ész­re­vett és oda­hí­vott. Némán oda­men­tem. A tér­dére ülte­tett, és néze­getni kez­dett: „Hi­szen ez magyar gye­rek” – mondta a baj­tár­sai­nak, és erő­sen für­ké­szett. Zavar­ban vol­tam, fél­tem, hogy veszélybe kerü­lök, mert meg­szeg­tem a mama paran­csát, ugyan­ak­kor büszke is vol­tam, hogy az a katona éppen engem ülte­tett a tér­dé­re, meg hogy ilyen érde­kes sap­kám van. És egy kicsit meg is nyug­ta­tott a remény, hogy kapok vala­mit, amit aztán haza­vi­he­tek, meg hogy nem talál­ják ki egé­szen, ki vagyok.

A katona hirtelen megkérdezte magya­rul: „Hány éves vagy?” Iste­nem! Még a fü­lem is piros lett. Tud­tam, hogy nyolc­éves vagyok, és hogy magya­rul nyolc­nak mond­ják. De vala­hogy elbi­zony­ta­la­nod­tam. Az egyik kezem a zse­bem­ben volt, s hogy meg­győz­zem magam, elkezd­tem az ujja­mat egy­más után behaj­lí­ta­ni, magam­ban magya­rul szá­mol­tam köz­ben, az eggyel kezd­ve. Arra készül­tem, hogy han­go­san kimon­dom a nyol­cat, ami­kor odáig érek. Nem tud­tam valami gyor­san szá­mol­ni, s ami­kor már a hét­hez értem, a ma­gyar katona nem győzte kivárni a vála­szo­mat, türel­met­len lett, és nagyot bökött a há­tam­ba, hogy tisz­tul­jak onnan. Bizony mon­dom, hogy Isten keze volt!

A magyar hadsereg nem csak a más­fajta egyen­ru­há­ja, a hatal­mas lovak, a jó illatú kony­hája miatt lett neve­ze­tes Bobrujszkban, hanem a maguk­kal hozott mun­ka­szol­gá­la­tos zász­ló­al­jak miatt is. Nekik kel­lett kiásni a lö­vész­ár­ko­kat, és más nehéz mun­kát elvé­gez­ni, hogy kiszol­gál­ják a regu­lá­ris sere­get. A zász­ló­al­jak­ban magyar zsi­dók vol­tak, aki­ket min­den elemi jog­tól és kénye­lem­től meg­fosz­tot­tak, a le­hető leg­nyo­mo­rú­sá­go­sabb élel­me­zést kap­ták, köte­le­sek vol­tak sárga Dávid-csil­la­got viselni a hátu­kon, s ha­bo­zás nél­kül tel­je­sí­te­niük kel­lett bár­me­lyik magyar katona paran­csát. Öt-hat főből álló cso­por­tok­ban tűn­tek föl a vá­ros utcá­in, ahol éppen dol­goz­tak. Elő­ször akkor pil­lan­tot­tam meg őket, ami­kor a mi utcánkba küld­ték őket, hogy mély göd­röt ássa­nak egy új vil­lany­póz­ná­hoz.

Huszonhét év múlva tudtam meg, hogy az egyik ilyen zász­ló­alj­ban dol­go­zott ros­ka­dá­sig és éhe­zett az egyik uno­ka­test­vé­rem, Weltmann Jóska (József, Joe), aki akko­ri­ban huszonöt éves volt. Tud­ta, hogy vala­hol ott, Bobrujszkban lakik Regina nagy­nén­je, aki az any­já­nak, Szerénnek a test­vére volt, meg a két gye­re­ke. Jóska később elme­sél­te, hogy nem mert meg­ke­resni min­ket, félt, hogy bajt hoz ránk.

A Spielberger-gének mentették meg attól, hogy elpusz­tul­jon a be­lo­rusz erdők­ben-mo­csa­rak­ban. Néhány siker­te­len kísér­let után végül sike­rült meg­szök­nie a zász­ló­alj­ból, nyu­gat felé ipar­ko­dott, és a len­gyel fal­vak közt vissza­tért Garadna köze­lé­be, de ott már sen­kit nem talált élet­ben.

Az éhezés, a mocsok, a nincs­te­len­ség meg a tet­vek miatt Bobrujszkban meg­je­lent a tífusz A meg­szál­lók kiad­ták a pa­ran­csot, hogy a város min­den fel­nőtt lako­sá­nak fer­tőt­le­ní­té­sen kell átes­nie. Mind­két vas­út­ál­lo­másra külön­le­ges vago­no­kat állí­tot­tak be, ame­lyek­ben gőz­kamra volt. A va­gont hosszá­ban két folyo­sóra osz­tot­ták, ame­lyek közül az egyik vala­mi­vel szé­le­sebb volt. Az embe­rek oda­men­tek a va­gon bal oldali ajta­já­hoz, és oda­ad­ták az ira­tu­kat az ott ülő kato­ná­nak, aztán a jobb oldali ajtón fel­száll­tak a va­gon­ba, pucérra vet­kőz­tek, és fel­akasz­tot­ták a ruhá­ju­kat az egyik horog­ra, ame­lye­ket folya­ma­to­san továb­bí­tott egy drót. A kes­ke­nyeb­bik folyo­són a fel­akasz­tott ruhá­zat átha­ladt a gőz­kam­rán, és elért a va­gon másik végé­be. Ugyan­ak­kor min­den ember­nek át kel­lett halad­nia mez­te­le­nül a szé­le­seb­bik folyo­són, amely köze­lebb esett a jobb­ol­dali fal­hoz, s amelybe forró vizes zuhany­fe­je­ket sze­rel­tek. A fo­lyosó végén fegy­ve­res német őr állt, figyel­te, hogy min­den ember végig­men­jen a zuhany­sor előtt. A vé­gén min­denki meg­kapta a ru­há­ját, fel­öl­tö­zött, a kijá­rat­nál vissza­kapta az iga­zol­vá­nyát, amely­ben már benne volt a pe­csét, hogy átesett a fer­tőt­le­ní­té­sen. A policájok és a tá­bori csend­őrök min­dig ellen­őriz­ték, hogy benne van-e ez a pecsét az iga­zol­vány­ban, ami­kor meg­ál­lí­tot­ták az embe­re­ket az utcán.

Hát ezért zúdult a családunkra az újabb ször­nyű meg­pró­bál­ta­tás. Józsi nem­ré­gi­ben kapta meg a sze­mé­lyi iga­zol­vá­nyát, neki is el kel­lett volna men­nie a fer­tőt­le­ní­tés­re, hogy besze­rezze a pecsé­tet. De a bá­tyá­mat, aki Mis­kol­con szü­le­tett, körül­me­tél­ték. Hogy vet­kőz­he­tett volna le éppen a néme­tek előtt?

A mama rettentően izgult, és gon­dol­kozni kez­dett, mit tegyen. A leg­kö­ze­lebbi napon, ami­kor nőket fer­tőt­le­ní­tet­tek, első­ként ment el a fer­tőt­le­ní­tés­re, de még job­ban izgult, ami­kor haza­tért.

Néhány nap múlva elővett a lá­dá­ból egy szép fehér törül­kö­zőt, kike­mé­nyí­tet­te, és gyö­nyö­rűen kiva­sal­ta. Azt mondta Józsi­nak: „Hol­nap elmész a fer­tőt­le­ní­tés­re. Dél­ben mész, és magad­dal viszed Vla­di­mírt. Jobb kéz­zel szo­ro­san mar­ko­lod, a bal karodra meg fel­akasz­tod ezt a törül­kö­zőt, és szé­pen végig­men­tek a zu­hany­fe­jek alatt, egyet sem hagy­tok ki.”

Örültem, hogy ilyen fontos helyre visz­nek el. De meg­ijed­tem, és elsír­tam magam, ami­kor belép­tünk a za­jos, mez­te­len ember­rel teli vagon­ba, és Józsi elkez­dett levet­kőz­tet­ni. Az meg vég­képp bor­zasztó volt, hogy végig kel­lett menni a forró víz­su­gár alatt. Józsi kemé­nyen mar­kolta a ke­ze­met, és magá­val von­szolt, a másik kar­ján ott volt a tö­rül­kö­ző. A zu­hany­fo­lyosó végén meg­pil­lan­tot­tuk a német kato­nát, aki szem­reb­be­nés nél­kül bámulta a síró kis­srá­cot, vagyis engem. Sietve fel­öl­töz­tünk, Józsi vissza­kapta a sze­mé­lyi­jét, amely­ben benne volt a pe­csét, hogy „tisz­ták let­tünk”. Ott­hon föl­fe­dez­tük, hogy ott­hagy­tuk a vizes törül­kö­zőt, de fél­tünk vissza­menni érte. Munka után a mama lélek­sza­kadva rohant haza, mert nem tud­ta, mi van velünk. Az ott­fe­lej­tett törül­kö­ző­vel kezd­tük, de a mama csak legyin­tett rá, és átölelt min­ket.

1943. szeptember elsején a meg­szál­lók meg­nyi­tot­ták az isko­lát. Józsi beíra­tott, és elvitt az első osz­tály­ba. Föld­szin­tes, fából épült isko­lánk a Lenin és az Oktyjabrszkaja utca sar­kán állt. Sok diák hozott ott­hon­ról háború előt­ti, szov­jet ábé­cés­köny­vet, ame­lye­ket az első héten „rendbe kel­lett ten­nünk”. A ta­ní­tónő kemé­nyí­tőt oldott fel egy pohár­ban, mi meg olló­val újsá­got dara­bol­tunk, s a fec­nik­kel lera­gasz­tot­tuk Lenin, Sztá­lin és más szov­jet veze­tők arc­képét a köny­vek­ben. Ha vala­hol elő­for­dult a „kol­hoz” szó, ki kel­lett húz­ni, és kéz­zel a „fa­lu” szót kel­lett beírni helyet­te. Ha egy képen vörös csil­la­gos motor­bi­cik­lista volt, a csil­la­got be kel­lett kenni tin­tá­val, vagy papír­ral lera­gasz­ta­ni. Tiszta papír­la­po­kat és egy irat­tar­tót vit­tem magam­mal az isko­lá­ba, ezért „gaz­dag"-nak lát­szot­tam, hiszen a diá­kok több­sége régi újsá­gokra írt, a sorok közé.

A tanítónőnk nagyon szigorú volt, foly­ton kia­bált velünk, és hosszú favo­nal­zó­val a ke­zün­ket és fejün­ket ver­te. Egy­szer meg­pró­bálta kirán­gatni a pad­ból a szom­szé­do­mat, Zsenya Voronát, és olyan erő­sen meg­rán­totta a fülét, hogy besza­kí­totta a fül­cim­pá­ját, kicsor­dult a vére.

Két hónap múlva bezárták az isko­lát. Sebe­sült német kato­nák kap­tak benne helyet. A no­vem­beri fagy­ban, ami­kor a se­be­sül­tek panasz­kodni kezd­tek a hideg miatt, úgy befű­töt­tek, hogy az épü­let porig égett. Sza­lad­tunk, hogy meg­néz­zük, hogy lán­gol az isko­la, hiszen víz nem volt az oltás­hoz.

A kijárási tilalom megszabta óra után haj­na­lig sen­ki­nek sem volt sza­bad az utcán mutat­koz­ni, a sö­tét­ben csak a policájok és tábori csend­őrök lép­tét lehe­tett hal­la­ni, amint jár­őröz­tek.

Az egyik ilyen éjszakán veszélyes ese­mény tör­tént a kör­nyé­kün­kön. Az idő­sebb gye­re­kek, Józsi bará­tai elha­tá­roz­ták, hogy fel­hasz­nál­ják azt a föld­alatti folyo­sót, amely a köz­ponti fűtés csö­vei szá­mára készült, és azon át eljut­nak éjszaka a német élel­mi­szer­rak­tár­ba. Tizen­két doboz kek­szet és halvát17 hoz­tak el onnan.

Hideg éjszaka volt. Két német őr foly­ton kör­be­járva vigyá­zott az eme­le­tes rak­tár­ra. Átfa­gyott, nehéz „ka­lucs­ni"-juk, ami több réteg szal­má­ból állt, és a ka­to­na­csiz­mára teker­ték, han­go­san kopo­gott, ez alap­ján tájé­ko­zód­tak a fiúk a sö­tét­ben. Az őrök sem­mit sem vet­tek ész­re.

Reggel együtt örültünk a ti­tok­ban elköl­tött bősé­ges finom­ság­nak. Nap­pal azon­ban a rak­tár­ban föl­fe­dez­ték a hi­ányt. Emlék­szem, hogy a kis rab­lók paran­csára mi, a ki­seb­bek a pajta mögé sza­lad­tunk, és a bu­diba dob­tuk a keksz cso­ma­go­ló­pa­pír­ját. A policájok kör­be­áll­ták az egész kör­nyé­ket, és a tá­bori csend­őrök átku­tat­tak min­den szo­bát, de sem­mit sem talál­tak. Min­denki resz­ke­tett a féle­lem­től, de csak keve­sen tud­ták, hová dug­tuk el a do­bo­zo­kat. Pár nap múlva titok­ban újra meg­ven­dé­gel­tek min­ket keksszel és hal­vá­val. Csak tavasszal, hóol­va­dás után fedez­ték föl az átázott dobo­zo­kat a fut­ball­pá­lya köze­pén, amely a kom­bi­nát sta­di­onja mel­lett volt.

A sztálingrádi vereség után a né­met had­se­reg foko­za­to­san hát­rált nyu­gat­ra. Velük együtt men­tek azok a Voro­nyezs és Orjol alól mene­kült oro­szok, akik fél­tek a szov­jet­ha­ta­lom vissza­té­ré­sé­től. Kocsi­so­raik hama­ro­san fel­buk­kan­tak Bobrujszkban is. Az egyik ilyen csa­lád, Gromiko volt a nevük, bete­le­pe­dett a mi barak­kunk­ba. Közép­korú német­ta­nárnő volt idő­secske édes­any­já­val és két gye­re­ké­vel: Sura nevű lányá­val, és Vászjával, a fiá­val, aki két évvel idő­sebb volt nálam. Az egész csa­lád tudott néme­tül. Orjoltól paraszt­sze­ké­ren jöt­tek, amelybe egy tehe­net fog­tak be. A te­he­net elszál­lá­sol­ták a paj­tá­ban, a csa­lád meg friss tejet kez­dett árulni a kör­nyé­ken. Hamar össze­ba­rát­koz­tam Vászjával, segí­tet­tem neki meg­itatni a tehe­net. Ket­ten cipel­tük a nagy ved­ret az utcai kút­ról a paj­tá­ban álló hor­dó­ig. A te­hén sokat ivott, és én naponta fél liter tejet kap­tam a se­gít­sé­gért.

1944 elején érezni kezdtük, hogy köze­le­dik a front. Éjsza­kán­ként hal­lot­tuk a nehéz repü­lő­gé­pek búgá­sát a le­ve­gő­ből, ame­lyek rajok­ban repül­tek nyu­gat felé. Úgy gon­dol­tuk, szov­jet bom­bá­zók. Hihe­tet­len félel­met és ret­te­gést vál­tot­tak ki az első bom­bák, ame­lyek éjszaka hull­tak a város­ra. A há­ború folya­mán akkor elő­ször hal­lot­tunk rob­ba­nást. Elő­ször csak három bom­bát dob­tak a vá­ros­ra, de a rob­ba­ná­sok ereje min­ket is és a né­me­te­ket is meg­ré­misz­tet­te. Úgy érez­tük, hogy a falak is bele­ren­dül­nek, sok abla­kon kitört az üveg, min­denki kisza­ladt a há­zak­ból, és reg­ge­lig már senki sem tudott elalud­ni. Attól kezdve szi­go­rúan meg­hagy­ták, hogy söté­te­dés­kor gon­do­san el kell füg­gö­nyözni az abla­ko­kat, nehogy a fény kiszű­rőd­jön raj­tuk. Gyak­ran fel­hang­zott az abla­kon a né­met őrség han­gos kopog­ta­tá­sa, amint mér­ge­sen beki­ál­ta­nak: „Dunkel machen!”18 –, hogy tel­jes legyen az elsö­té­tí­tés. Gyak­rab­ban kopog­tat­tak be pus­ka­tus­sal az abla­kon, és ez leg­alább olyan bor­zasztó volt, mint a bom­ba­rob­ba­nás.

A fontosabb utcák kereszteződésé­nél a né­me­tek vas­tag geren­dá­ból tar­tós tüze­lő­ál­lá­so­kat épí­tet­tek. A tü­ze­lő­ál­lás­ban min­den utca felé szé­les lőrést vág­tak, ame­lye­ket vas­tag desz­ká­val takar­tak el belül­ről.

Az egyik ilyen tüzelőállást annál a ke­resz­te­ző­dés­nél állí­tot­ták fel, amely mel­lett naponta több­ször is elha­lad­tunk Vászjával, hiszen onnan hord­tuk a vizet a te­hén­nek. Min­dig kíván­csian néze­get­tük a tüze­lő­ál­lást, hiszen attól a pil­la­nat­tól föl­kel­tette az érdek­lő­dé­sün­ket, hogy épí­teni kezd­ték. Gyak­ran lát­tunk kato­ná­kat, akik kinyi­tot­ták a lőré­se­ket, amely­ből nehéz golyó­szóró csöve meredt elő. Néha meg a priccsen heve­rész­tek.

Egyszer viszont egy katonát sem lát­tunk, és az ajtót is nyitva felej­tet­ték. A kí­ván­csi­ság bevon­zott min­ket. A go­lyó­szóró a he­lyén volt, a priccse­ken taka­ró. Ételt nem talál­tunk. A pad­lón egy kis kar­ton­do­boz állt, benne gyer­tya, mert a vá­ros­ban akkor már gyak­ran vilá­gí­tot­tak gyer­tyá­val, ami­kor kikap­csol­ták az ára­mot. Ezek a gyer­tyák a né­me­tek­nek a lövész­ár­kok­ban hasz­ná­la­tos vilá­gító esz­kö­zei vol­tak, apró, kerek, pré­selt papír­ból készült doboz­kák, ame­lye­ket der­medt szte­a­rin töl­tött meg, abban meg vas­pál­cika tar­totta a ka­nó­cot. Teli töl­töt­tük a zse­bün­ket gyer­tyá­val, és gyor­san elinal­tunk a kút­hoz. Nekem tíz gyer­tya jutott, amit a követ­kező vasár­nap, a pi­a­con a szó szo­ros értel­mé­ben elkap­kod­tak, még­hozzá darab­ját két rube­lért.

Vagy tíz napra rá újra elhaladtunk a tü­ze­lő­ál­lás mel­lett, de még csak feléje sem néz­tünk. Ám hama­ro­san vágyni kezd­tünk rá, hogy valami hasz­not húz­zunk belő­le. Oda­men­tünk Vászjával, de lát­tuk, hogy az ajtón lakat van. Kör­be­jár­tuk, és meg­pró­bál­koz­tunk min­den táb­lá­val, ami a lőré­se­ket fed­te. Az egyik tábla hir­te­len befelé len­dült. Mind­ket­ten bemász­tunk a lő­ré­sen, és oda­kint hagy­tuk az üres vöd­röt. A sze­münk kez­dett hoz­zá­szokni a sötét­ség­hez. Étel­nek híre-hamva sem volt. Egy kis­asz­ta­lon vagy tucat­nyi osz­lopba rakott gyer­tya állt. Elkezd­tük bedug­dosni őket a zse­bünk­be.

Hirtelen megdöndült az ajtó. Aztán kivá­gó­dott, s egy gép­pisz­toly csöve meredt ránk. Meg­ijed­tünk a szem­üve­ges német katona dühös arcá­tól, aki han­go­san károm­ko­dott. Lát­ha­tóan meg­le­pő­dött, hogy gye­re­ke­ket lát. Egyre han­go­sab­ban pitye­reg­tünk. A ka­tona egy­foly­tá­ban károm­kod­va, a gép­pisz­toly elmoz­dí­tá­sá­val jelez­te, hogy kife­lé. Már han­go­san sír­tunk, ami­kor oda­ve­ze­tett min­ket a kö­zeli hosszú, fekete paj­tá­hoz. Enge­del­me­sen lép­ked­tünk. A pajta mögött ránk paran­csolt, hogy áll­junk meg, áll­junk hát­tal a fal mel­lé. Kezdte levenni a gép­pisz­tolyt a vál­lá­ról. Nagyon meg­ré­mül­tünk, még han­go­sab­ban zokog­tunk. Vászja néme­tül pró­bált könyö­rögni neki. Én nem tud­tam elhin­ni, hogy ez a né­met megöl min­ket. Ilyen egy­sze­rűen csak nem ölhe­tik meg az embert! A ka­tona föl­emelte a gép­pisz­to­lyát, és rövid soro­za­tot eresz­tett a fe­jünk fölé. Bepi­sil­tem. Vászja még min­dig azzal pró­bál­ko­zott, hogy elmond­jon neki vala­mit.

Szipogva rohantunk haza, hátra se néz­tünk, a ved­ret is eldob­tuk. Ott­hon egész tes­tem­ben resz­ketve ruhás­tul az ágyra vetet­tem magam. A mama akkor érke­zett haza a mun­ká­ból, és meg­pró­bálta kide­rí­te­ni, miért vagyok ágy­ban, hőmé­rőt vett elő, de én csak resz­ket­tem és resz­ket­tem, és meg se bír­tam szó­lal­ni. Csak más­nap vol­tam képes újra beszél­ni, és csak hosszú évek múlva mer­tem elme­sélni a ma­má­nak, sőt még Józsi­nak is, való­já­ban mi tör­tént velem.

Egyre nagyobb gond lett a vá­ros­ban az éhe­zés. A kom­bi­nát dol­go­zói a koráb­bi­hoz hason­lóan dél­ben az ebéd­lő­ben kap­tak egy tányér levest. A mama nem ette meg az adag­ját, hanem egy kis­lá­bas­ban haza­hozta nekünk esté­re. A vá­ros­ve­ze­tő­ség tíz dekára csök­ken­tette a gyer­me­kek és huszonöt dekára a fel­nőt­tek kenyér fej­adag­ját. A vá­ro­siak fél­tek a par­ti­zá­nok­tól, ezért már nem jár­ták a fal­va­kat, hogy érté­kei­ket élel­mi­szerre cse­rél­jék. A nap­ra­for­gó- és ken­der­olaj helyett jegyre már csak hal­zsírt adtak, amely­nek az ízére még vissza­em­lé­kezni is bor­za­lom. Mivel a né­me­tek diver­zió­tól fél­tek, Józsit és tár­sait már nem enged­ték be a vas­út­ál­lo­más­ra. A krump­li, bárha fagyot­tan is, meg­va­ló­sít­ha­tat­lan álom lett. A haj­di­na­kása lehán­tolt fekete héjá­ból élelmicikk lett, de ebből a mama csak úgy tudott „há­zi­ke­nye­ret” süt­ni, ha volt ott­hon leg­alább egy nyers tojás, hogy a massza össze­áll­jon. Sokáig rág­tuk ezt a ke­nye­ret, és nagy kín­nal nyel­tük le, de aztán még nagyobb kín volt meg­sza­ba­dulni tőle, mert az átsüt­he­tet­len héj úgy szúrt, mintha borot­vá­val vag­dos­ná­nak min­ket. Még a gilisz­ták sem bír­ták ezt az „éles hely­ze­tet”, pedig azok­ban az évek­ben min­den­ki­nek volt belő­lük.

Azokban az éhínséges napokban Józsi­val egy­szer sike­rült egy valódi lakoma kel­lős köze­pébe pottyan­nunk. A szom­széd barakk­ban lako­dal­mat tar­tot­tak. Har­mo­ni­kást nem talál­tak, úgy dön­töt­tek, elég egy hege­dűs is. A vá­lasz­tás a bá­tyámra esett, hiszen a belo­ru­szok­nál a he­gedű is nép­szerű volt. Józsi magá­val vitt.

Felejthetetlen volt! Az asztal ros­ka­dá­sig meg­rakva házi főzésű pálin­ká­val és éde­sen illa­tozó étel­lel: fran­cia salá­ta, főtt krump­li, sós uborka és káposz­ta, lán­gos, tej­fel. Hús nem volt, csak sza­lon­na. Az asz­tal­nál szo­ro­san ültek egy­más mel­lett a ven­dé­gek. Nagy volt a ciga­ret­ta­füst. Bemász­tam az asz­tal alá, leül­tem a bá­tyám lába mel­lé, és Józsi az este folya­mán négy tej­fe­les lán­gost nyúj­tott le nekem vil­lán. A ven­dé­gek jócs­kán fel­ön­töt­tek a garatra és reg­ge­lig tán­col­tak, én viszont úgy belak­tam, hogy elalud­tam az asz­tal alatt.

1944 tavaszán nagy boldogság köszön­tött a csa­lá­dunk­ra, a mamát elő­lép­tet­ték. „Ma­dame Rottyihát” áthe­lyez­ték az étke­zőbe moso­ga­tó­nak. Isten­től kapott aján­dék­nak szá­mí­tott. Vagy inkább talán jó embe­re­ken múlott, min­de­nek­előtt az étkező akkori veze­tő­jén, aki kinézte magá­nak Reg­inát, és meg­saj­nál­ta, ami­ért olyan nehéz fizi­kai mun­kát kell végez­nie. Józsi­val fel­váltva jár­tunk az étke­ző­be, s azon az abla­kon, ame­lyen a pisz­kos edényt kel­lett bead­ni, a mama kiadott egy kis tálat, ame­lyet az általa össze­gyűj­tött mara­dék­kal töl­tött meg (úgy is hív­ták, „mos­lék”). Tehát ételt már kap­tunk. És milyen jóízű volt! Emel­lett „fon­to­sak” let­tünk. A mama a kony­hán dol­go­zott, most már madame Rott edény­mo­so­gató lett. Rajta is ragadt a „ma­dame” meg­szó­lí­tás, még a ba­rá­taim is átvet­ték. Ők is el-el­jár­tak a mamá­hoz, és ők is meg­kap­ták tőle a ma­guk ebéd­jét. Az étel­szagra az elsők között figyel­tek föl a kiéhe­zett magyar zsi­dók, aki­ket mun­ka­szol­gá­la­tos zász­ló­al­jak­ban haj­szol­tak ki a frontra a had­se­reg mel­lé. Emlék­szem beesett arcuk­ra, szen­vedő tekin­te­tük­re, sovány kezük­re, amint mohón kikap­ják az enni­va­lót Regina kezé­ből.

Csak Medvegyev, az öreg szakács és a többi anti­sze­mita mor­go­ló­dott: „Rott, minek adsz ezek­nek a zsi­dók­nak? Ne adj nekik!”

Elkeseredett harcok küszöbén áll­tunk: mind­két fél had­tör­té­né­szei elég rész­le­te­sen fog­lal­koz­tak a bobrujszki kat­lan védel­mé­vel és a német össze­om­lás­sal. Én csak azo­kat az ese­mé­nye­ket és jele­ne­te­ket pró­bá­lom meg leírni ebben az emlé­ke­zés­ben, ame­lye­ket lát­tam, átél­tem, és ame­lye­ket kilenc­éve­sen meg­je­gyez­tem.

Bobrujszkban mind gyakoribb lett az éjsza­kai bom­ba­tá­ma­dás, június­ban már min­den éjszaka bom­báz­tak. A leg­job­ban a mi kör­nyé­künk szen­ve­dett tőle, mert ott volt a fafel­dol­gozó kom­bi­nát négy­ké­mé­nyes vil­lany­te­le­pe, ez látta el a vá­ros jelen­tős részét áram­mal. Min­den jel arra utalt, hogy a támadó szov­jet csa­pa­tok éppen ezt a vil­lany­te­le­pet akar­ják kivonni a for­ga­lom­ból.

Szerencsére egyetlen bomba sem találta el a vil­lany­te­le­pet. A mi barak­kunk csak ötszáz méterre volt tőle, és éjsza­kán­ként három­szor-négy­szer bom­báz­ták, ami nagyon rosszul érin­tett min­ket.

Kezdetben minden robbanáskor kisza­lad­tunk az utcá­ra, hasra vetet­tük magun­kat, és ret­tegve bámul­tunk a sö­tét égbolt­ra, ame­lyen moz­du­lat­la­nul függ­tek a vakító fényű vilá­gí­tó­bom­bák, ame­lye­ket elő­ze­te­sen bom­bá­zó­ról dob­tak le, hogy a re­pü­lők tájé­ko­zódni tud­ja­nak. Reg­gel mind­nyá­jan lesza­lad­tunk a Berezinához, és kéz­zel halász­tuk ki a ren­ge­teg halat, ame­lyek dög­löt­ten, has­sal föl­felé sod­ród­tak a víz­ben min­den bom­bá­zás után. A vil­lany­te­lep ugyanis a fo­lyó­par­ton állt, és szinte min­den bomba a vízbe hul­lott.

A villanytelep egész júniusban adott ára­mot, de laká­son­ként csak egyet­len lámpa égett, és ennek tel­je­sít­mé­nyét a vá­ros veze­tő­sége pár napon­ként tovább csök­ken­tet­te. Hat­van wat­tos­ból így lett negy­ven, aztán huszonöt watt, végül meg­ál­la­pod­tunk a tizenöt wat­tos­ban. Ilyet még sosem lát­tunk, s alig adott valami fényt.

Barakkunkban, ahogy a többi szom­szé­dos­ban is, az ablak­üveg min­den bom­bá­zás­kor kitört. Más­nap meg­ér­kez­tek az üve­ge­sek, és új ablak­üve­get vág­tak be, kez­det­ben csak egy ablak­ba, a töb­bibe fur­nér­la­pot illesz­tet­tek. Aztán már csak egy lap üveg került egy ablak­ba, végül pedig min­den csa­lád csak az apró szel­lő­ző­ab­la­kon át látta a nap­pali fényt, amely utób­bit szinte naponta újra kel­lett üve­gez­ni.

A kis gyerekágyam, amelyben már csak fel­hú­zott láb­bal fér­tem el, az ablak­nál állt, amely­ből az egyik éjsza­kai bom­bá­zás során kitört az üveg. Zápo­ro­zott rám az üveg­cse­rép, egy nagyobb darab éles széle föl­se­bezte a ha­lán­té­ko­mat, de sze­ren­csére a seb nem volt mély.

Mindez az első bomba ledobásakor tör­tént, ami­nek hatá­sára azon­nal meg­szűnt a vil­lany­szol­gál­ta­tás, mi pedig sötét­ben és der­med­ten feküd­tünk, én meg csak a kezem­mel érez­tem, hogy véres a ha­lán­té­kom.

Megijedtem és elsírtam magam. A mama azon­nal fel­ug­rott, és gyu­fát gyúj­tott. Ami­kor meg­pil­lan­totta a vért, óva­to­san kihúzta a seb­ből az üveg­cse­re­pet, és kia­bálva kisza­ladt a tor­nác­ra, hogy a gye­reke meg­se­be­sült. Már min­den szom­széd az udva­ron volt, rohan­tak, hogy segít­se­nek. Első­sor­ban Sura Gromiko segí­tett a né­met nyelv­tu­dá­sá­val, mert az ágyam­nál hama­ro­san elő­tűnt a sötét­ség­ből egy tábori fel­cser egy hatal­mas zseb­lám­pá­val. Gyor­san bekö­tözte a se­bet, és már ment is. Más­nap reg­gel kötés­sel a fejem­mel sza­lad­tam ki az udvar­ra, amire nagyon büszke vol­tam.

Jegyzetek

 12 Zsidó.

 13 Az orosz kemencének két, gaz­da­gabb ház­nál három szája van. A két fel­sőt fűtésre és főzésre hasz­nál­ják, az alsó­ban alsza­nak, álla­tot tar­ta­nak, rak­tá­roz­nak stb.

 14 Krumplis palacsin­ta.

 15 Uram, adj kenyeret!

 16 A háború nem jó. Hit­ler­nek vége.

 17 Keleti édesség.

 18 Sötétítsen el!