Vámos György (hang)

Lövések Juditért

          Ez a vers csak a Tiéd

Két megtalált kezed éjszakája-nappala
karcos kék szemeid rejtegető üvege
alvó nyakadon a hattyúk biztos álma
lábaid melyeken céltalanul a nap felé csavarog a föld
fogaid a vízi virágok közé hullt apró kalapácsok
hajad kiöntött megdermedt méze
ujjaid vaksi báránykái
         ahogy keverednek az ima karámja közt
ujjaid kóbor farkasaival
füled az igazgyöngy leszögelt ajtajú szobája
füled a visszhanggal teli kráter
füled az otthontalan méhek rejteke
arcod tükre a megnyomorított arcok ellen
szád lefedett kulcsluka
         hó alá bújó sárga falevele
         a megszegett kenyér alakja, íze
karjaid a bénák hóna alatt
lábaid a vakok tekintetében
a bőröddel kerített nedves reggelek
s hasad alján a megbújó
         könyörgő kontinens
combjaidon az ágaskodó lakható csendek
méhedben a búzaföld.

Ez a kezed a madárriogató dörej
melled a didergő
        kölykét védő bálna
köldököd az elvetett pálmamag
köldököd az óriásfényű napok legszebbike
köldököd a golyó nyoma
        a meghalni nem tudó márványszarvason
s a mosolyod ezer emberrel merülő hajója
        a szájakban megfeketedő parti szél
ez a hangod üllőn illatozó folyékony vasa.
        Ez a vers csak a tiéd
        árnyékod mértéke
        árnyad puha ereinek dobolása
árnyas földjeidnek megkeresztelése
a hűvös titkok vére:
a mozdulat, ahogy kinyitod a magányt
        és állsz előttem
magasan a hajnal felett.

Ez, amit adok
        csak a tiéd
különös balta
minden fa ellen az idevezető úton.
hunyd le szemed és képzeld, hogy egy percenként
változó alakú virágot adtam
1 alig látható súlytalan csillagrendszert
1 óriási lélegző mikrobáját a szerelemnek
1 jeltelenül kószáló életet.

Először egy földtől kettészelt parasztra gondoltam
        a búzával vérző domboldalon
először a minden reggel megszegett verejtékre gondoltam
        amit a gyermekekkel etetnek meg fájdalmasan
először egy madárra szárazföld nélkül
először egy kalitkára üresen
        és akkor, amikor a fagy kinyúl
        mindenért
először rabszolgákra, akik elhajigálták fekete
        bőrüket
        és futottak futottak
anélkül hogy elhagyták volna mosolytalan ajkaik

Először egy tárgyat gondoltam, amit megfoghatatlanná
hosszabbít az árnyék
először egy hatalmas ijesztő sivatagot
teli kergetődző fiúkkal, lányokkal, szelekkel
először egy vörös kócsagtollat mindenki kezébe
először a sötétséget
először egy egyre égetőbb embert

először kigondoltam a hiányodat.

És el kellett indulnom valahonnan
keresztül a kanyargó sebes pipacsok közt
a megbújó hastollal bélelt fészkek ösvényein
az ekevas-szárnnyal lebegő
halál csőrű földön
a néma rajokban költöző szénfellegek alatt
és meg kellett érkezni valamerről valahová valamikor
úgy oly csendes születéssel
        hogy sem utánam
                        sem előttem
        nem lopódzott nem álmodozott senki sem.

A legkisebb könnycsepp lejtőire értem
itt                       most                       még
várok
az érthetetlen tárgyak kuporgó csordái közt
hideg tenyereim alatt.
és nem tudom már mióta csukott ajkaim közt az ég
forgatja a holdat
és nem tudom, már régen, hol rejti, toporzékolja szét
simogatásaimat a tenger
és nem tudom még melyik ajtó előtt alszom el
melyik ajtó zárjába illeszted majd kulcsformájú szemed
melyik ajtón fordul a rozsdáshangú nevetés
a szobám falán nyíló új, tükröt tartó térbe.

Várok.
Tízrabszolgájú karom
Tízharamiájú karom
Tízprófétájú karom újra leomló újra épülő
       fedetlen viskóiban
és becsavargom ágyam minden langyos helyét
ahol kereshetlek
ahol meg tudnálak látni
ahol úgy képzelhetem korsó vagy
       hogy álarcaim tarthassam benned
ahol azt hihetem keskeny híd vagy
       az ellentétes földrészek
       fehér és fekete dele közt
ahol úgy láthatom egy félelmetesen zuhanó
       minden romot talpra állító mosoly vagy
ahogy a kis ráncba gyűrődő füstcsík végén
       egy bombázó lóg az üres város felett
ahol úgy érezhetem, hogy hiába füstölög elő a földből
a tél
mert összeszeded és tűzbe dobod
a jégvirágokat
ahol tudom biztosan, hogy erős csapdákat ásol majd belém
a mindenfelől zuhogó éjszakák ellen
s minden ellen, ami ölni, temetni képes.

A gyűlölet a féltékenység kétségbeesés
a lassan ölő mérgek sötétszárnyú madarairól beszélek.

És várok.
úgy olyan makacs dermedtséggel
ahogy a vak várja falhoz lapulva a szétrongyolódó estét
hogy kézen foghassa átvezethesse a tapogatódzó
rémült gyermekeket az út másik oldalára.
várok
ahogy a kiégett rét szélén ágaskodva, leskelődve
várnak a füvek
ahogy a tanktornyokat kerülgetve vár
gyűlölködve vár
a sár egy meztelen talpra
egy várat építő puha kis kézre
        tenyerén elromlott fegyvernélküli
        hatalmas mosolyú ólomkatonákkal.
várok
ahogy egy másvilági fényképen az összevert-vigyorú katona
vár
ahogy keze ívén egy furcsa rőtszínű mérges gombában
a levágott fejben vár hallgatózva a sikoly
várok
ahogy a csend egy lélegzetnyi időt
ahogy a vér alvásra, bujkálásra alkalmas helyet
mert várni rád csak egyféleképpen lehet
várok kezemmel, szívemmel, lélegzetemmel.

És eszembe jut
fel kellene keltenem minden férfit
el kellene ringatnom minden asszonyt
meg kellene javítanom minden szétroncsolt
        játékházat
        játék babát
        játékéletet
rendet kéne raknom minden sötét helyen a föld körül
el kéne hordanom ajtóm elöl a letérdelt
templomok alá szorult szánalmas rettegést
hogy eljöhess végre hozzám
égnem kellene, hogy megláthass
hogy megláthassalak határaim szökevényeként.

Először kitaláltam kezed a fényes szerszámot
a nappalok finom rugóinak szőke ércét
a hold kék fényének tokját
az árnyékok hallgatag pásztorát
a férfi egyetlen fegyverét
        a fegyver, a hidegkezű szerető ellen.

Először megleltem homlokod az éjjeli vadcsapások
letaposott füvét az erdő mélyén zihálva szülő
néger asszony hasát a felnőttek szörnyű meséitől
merev tagokkal alvó gyermekek jeltelen paplanát
        homlokodat az arénát
a bikák fehér márványra fröccsenő táncát
túlélő csókjaim sátorát.

Először kifésültem szén-hajad, föld-vállaidra szétteregettem
először lábaiddal léptem a bénák helyett
először szavaddal szóltam a némák helyett
először szíveddel szívemig értem
végül völgyet gondoltam és tenyeremből falut
végül embereket dalolni
végül mindenkinek elmeséltelek
        mindenkiben elaltattalak
        hogy ezerarcú egy-arcod legyen.

És az ösvényeken, amelyeken idevezettelek
távolabb húzódtak a fák és megduplázódtak a kavicsok
kétszer énekelt a csalogány
kétszer fröccsent szét a visszhang
kétszer szabott ruhát virágillatból a szél
kétszer álmodtuk ugyanazt – szerelem.

Ez a vers csak a tiéd
jegyűrű-szájú költemény.

Szerettem volna egy kedves kis piros házat adni
ahová bezárkózhatom az eső elöl mikor a barna szemöldökű
ég leöklözi a fákat
szerettem volna odaadni a barikádról a dacos
soksebű szelet
szerettem volna mindenkitől egy-egy galambot
adni neked
szerettem volna valamit adni a bánat ellen
szerettem volna neked adni az összes fegyvereket
s hozzá egy kis fémdobozt hogy elrejthesd őket
egy mosolyt
egy hosszú listát az összes ember nevével
egy forradalmat vér nélkül
egy májusi reggelt
szerettem volna adni két kezet még
szerettem volna valahol egy virágot mutatni neked
– így lett ez a vers az egy maréknyi föld.

Akartam adni valamit
egy tűzijátékkal teli álmot a haldoklóknak
egy pohár meleg tejet a fölrepedt földnek
egy félelem nélküli ébredést
egy hold nélküli éjszakát a kövek közt alvó partizánnak
egy új zászlót
300 milliószor egygrammnyi kenyeret

Egy új világ
        a szív térképét akartam adni
ahol az élet kikönyököl a szerelem egén.
Ez, amit adok ima, évelő növény
ez a vers csak a Tiéd

         beérett betűk kalásza: – Én.

(1971)