Andor Csaba

Szponzorált halál

Vannak olyan tevékenységek, amelyek a ha­gyo­má­nyos fel­fo­gás sze­rint valaha öngyil­kos­ság­nak minő­sül­tek, pedig ma már vona­kod­nánk elis­mer­ni, hogy mond­juk a mér­ték­te­len alko­hol­fo­gyasz­tás, amely (a követ­kez­té­ben fel­lépő eset­le­ges bal­ese­tek­től elte­kintve) több­nyire nem hir­te­len oltja ki az embe­rek éle­tét, hanem aprán­ként, igazi öngyil­kos­ság vol­na. A Czuczor–Fogarasi-féle szó­tár azon­ban az alko­ho­liz­must is (sok egyéb mel­lett) ebbe a ka­te­gó­ri­ába sorolta vala­ha, és nem külön­böz­tette meg érdem­ben a ma is öngyil­kos­ság­nak tekin­tett elkö­ve­tési módok­tól. A szó­tár „ön­gyil­ko­lás” szó­cikk­ében ez állt: „Cse­lek­vés, midőn valaki akár köz­vet­le­nül egy­szer­re, akár közvetőleg, fokon­ként saját éle­tét elve­szi, ille­tő­leg meg­rö­vi­dí­ti, pl. ki fejbe lövi, vízbe öli magát, vagy kicsa­pongó élet­mó­dot követ stb.”

Persze, van ezzel a felfogás­sal egy kis gond: lehe­tet­len­ség meg­húzni a határt, meg­mon­dani azt, hogy a ki­csa­pon­gás­nak mi az a mér­téke vagy for­má­ja, amely való­ban „ön­gyil­ko­lás”-nak tekint­he­tő. Nem minő­sí­te­nék tehát én sem, vagyis nem állí­ta­nám azt, hogy a Cso­mo­lungma meg­má­szá­sára irá­nyuló pró­bál­ko­zás még nem igazi öngyil­kos­sági kísér­let, de az Annapurna már az.

Néha azért a számok is elgon­dol­kod­ta­tók. Az utóbbi csúcs­ról vissza­felé tar­tók két­har­mada meg­ér­ke­zik, egy­har­mada meg­hal, állí­tó­lag ezt mutat­ják az ada­tok. Mit mond­jak? Ha egy kilenc­ven­ezer fős had­se­reg parancs­no­ká­nak kell olyan ütkö­zetbe bocsát­koz­nia, amely vár­ha­tóan har­minc­ezer ember halá­lá­val vég­ző­dik, az sem könnyű hely­zet. Ilyen­kor azon­ban álta­lá­ban lehet valami egy­szerű (és nem is fel­tét­le­nül hamis) kibú­vót talál­ni, pél­dául azt, hogy az ütkö­zet elke­rül­he­tet­len, vagy hogy az elke­rü­lése később még nagyobb vesz­te­sé­gek­kel jár­na. De kilenc hegy­má­szó élén elin­dulni egy csúcs felé, abban a tudat­ban, hogy a sta­tisz­tika sze­rint vár­ha­tóan hatan fogunk vissza­tér­ni, nem akár­mi­lyen merész­ség. Kibúvó per­sze itt is van: ha min­denki így gon­dol­kodna (szól­hat az ellen­ve­tés), akkor a veszé­lyes csú­csokra soha senki sem jutott volna fel! (Na és? – kér­dez­het vissza az, aki nem elszánt alpi­nis­ta.)

Nem merném megválaszolni a kér­dést, hogy ere­den­dően ki kit moz­gat; csak az össze­fo­nó­dás, a pozi­tív vissza­csa­to­lás, magya­rán szólva az önger­jesz­tés vilá­gos. A hegy­má­szók, ritka kivé­tel­től elte­kint­ve, nem mil­li­omo­sok. Támo­ga­tókra szo­rul­nak, mert saját anyagi ere­jük több­nyire ahhoz sem ele­gen­dő, hogy az áhí­tott csúcs köze­lébe éle­tük­ben egy­szer eljus­sa­nak, nem­hogy a meg­má­szá­sukra tett több­szöri kísér­let­re. Támo­ga­tók pedig min­dig van­nak, nyil­ván azért, mert az ilyen tel­je­sít­mény, pl. a sport­sze­re­ket és túra­fel­sze­re­lé­se­ket gyár­tók­nak jó rek­lám. Vagy rossz. „A mi hegy­má­szó bakan­csunk­ban fagyott el a hí­res hegy­má­szó három láb­uj­ja”, „A mi kom­mu­ni­ká­ciós esz­kö­zünk mon­dott cső­döt a drá­mai pil­la­nat­ban”, „Az álta­lunk gyár­tott öltö­zet­ben érte a hegy­csúcsra lobo­gót tűző hon­fi­tár­sun­kat lejö­vet a halá­los zuha­nás”. Ilyen és hasonló „rek­lá­mok­kal” per­sze soha­sem talál­ko­zunk. Abban pedig min­dig bíz­hat a szpon­zor, hogy valaki majd csak eljut a csúcsra (és épség­ben vissza is tér onnan), aki aztán alkal­mas humán rek­lám­hor­do­zó­nak bizo­nyul.

Arat a szponzorált halál: hegy­csúcs­okon és autó­ver­se­nye­ken, időn­ként az óce­á­no­kon, a leve­gő­ben vagy a sark­vi­dé­ken. Min­denki tud­ja, hogy mit vál­lal és mit koc­káz­tat: a támo­ga­tók és a tá­mo­ga­tot­tak, sőt: az utób­biak házas­tár­sai is, leg­fel­jebb a gye­re­keik panasz­kod­hat­nak idő­vel (ha ugyan lesz kinek): nem akar­tam árva len­ni, de engem senki sem kér­de­zett.