Buda Attila

Babits Mihály-bibliográfia

Összeállította Stauder Mária, Varga Kata­lin, Buda­pest, Argu­men­tum Kiadó–Magyar Iro­da­lom Háza–MTA Iro­da­lom­tu­do­má­nyi Inté­ze­te, 1998, 809 l. (A Magyar Iro­dalmi Múzeum [Pe­tőfi Iro­dalmi Múze­um] Bib­li­og­rá­fiai Füze­tei: XX. Szá­zadi Magyar Írók Bib­li­og­rá­fiái).

Jelentős éve volt 1998 a Ba­bits-fi­lo­ló­giá­nak: Kele­véz Ágnes­nek az Angya­los-köny­vet kelet­ke­zés­tör­té­neti szem­pont­ból vizs­gáló monog­rá­fi­ája mel­lett, ősszel végre meg­je­lent több mint egy év­ti­ze­des gyűj­tő- és fel­dol­gozó munka után a régen várt Babits-bib­li­og­rá­fia. A vá­ra­ko­zás jogos volt, hiszen a ma­gyar iro­da­lom­tör­té­net (és tágabb érte­lem­ben: műve­lő­dés­tör­té­net) nagy­jai­nak mun­kás­sá­gá­ról, alko­tá­sai­ról, éle­té­ről, befo­ga­dá­sá­ról készí­tett műjegy­zé­kek fon­tos állo­má­sai a tudo­mány­tör­té­net­nek. Sze­ren­csés eset­ben ugyanis rá­irá­nyít­(hat)ják a fi­gyel­met olyan, valami ok miatt koráb­ban hát­tér­ben maradt kö­rül­mény(ek)re, összefüggés(ek)re, amely(ek) segít­sé­get nyújt(anak) az adott szer­ző­ről a kor­sze­rű, az elő­ző­től elté­rő, azt módo­sí­tó, eset­leg meg­vál­toz­tató kép kiala­kí­tá­sá­hoz. Ily módon az ide­o­ló­gia­men­tes, csak a tár­gyára kon­cent­rá­ló, de abból sem­mit sem takar­gató szer­zői bib­li­og­rá­fia maga is nem­ze­dé­kek tudo­má­nyos mun­ká­já­nak részévé válik; egy­fe­lől magába szív­ja, regiszt­rálja és átha­gyo­má­nyozza a foly­ta­tásra érde­mest, más­fe­lől könnyen átte­kint­hető szer­ke­ze­té­vel lehe­tővé teszi olyan kon­zek­ven­ciák levo­ná­sát, melyek a jö­vő­beli tudo­má­nyos mun­ká­nak mutat(hat)nak új irányt.

Stauder Mária és Varga Katalin bib­li­og­rá­fiá­já­nak első fon­tos feje­zete Babits Mihály kötet­ben meg­je­lent műveit tar­tal­maz­za. Ezek a há­rom rész­ből álló egy­sé­gek (a tény­le­ges bib­li­og­rá­fiai leírás, az egyes köte­tek tar­talma és a rájuk vonat­ko­zó, velük kap­cso­la­tos ismer­te­té­sek) dicsé­ret­re­méltó rész­le­tes­ség­gel külön­böz­nek az álta­lá­ban meg­szo­kott bib­li­og­rá­fiai téte­lek­től. Elő­ször is, a pon­tos azo­no­sí­tás­hoz szük­sé­ges ada­tok mel­lett, ha tudni lehet, tar­tal­maz­zák az illuszt­rá­to­rok és könyv­ter­ve­zők neveit is. Mivel a fő ren­dező elv kro­no­ló­gi­ai, ám a meg­je­le­né­sek sor­rendje csu­pán a kri­ti­kák alap­ján sok eset­ben nem dönt­hető el pon­to­san, a kö­te­tek kiadási dátu­mai­nak egy éven belüli fino­mí­tá­sára a szer­kesz­tők fel­hasz­nál­ták a Cor­vina újdon­ság­lis­tá­it. A Ma­gyar Könyv­ke­res­ke­dők Egye­sü­le­té­nek lapja fenn­ál­lása alatt havonta több­ször is meg­je­lent, így gyor­san tudta követni a meg­je­le­né­se­ket, s az átfu­tási ide­jét is figye­lembe véve, álta­lá­ban egy hét­tel követ­ték köz­lé­sei a tény­le­ges keres­ke­delmi for­ga­lomba kerü­lés idő­pont­ját. Ada­taira támasz­kodva tehát meg­le­he­tő­sen pon­tos idő­rend meg­ha­tá­ro­zása vált lehet­sé­ges­sé. A té­te­le­ket külön­böző szer­kesz­tői anno­tá­ciók egé­szí­tik ki, ezek a kuta­tó, olvasó vagy csak az egy­szerű érdek­lődő tájé­ko­zó­dá­sát segí­tik. Ilye­nek pél­dául azok, ame­lyek az egyes gyűj­te­mé­nyes köte­tek tar­talmi tel­jes­sé­gére utal­nak, hiszen köz­tu­do­má­sú, hogy Babits Mihály összes ver­sei 1937 és 1993 között csak egyet­len­egy alka­lom­mal (98. tétel, Török Sophie ren­dezte sajtó alá) tar­tal­maz­hat­ták koráb­ban meg­je­lent vala­mennyi ver­sét, az ezt követő kiadá­sok azon­ban nem (90., 119., 122., 128., 135., 145., 156., 179. téte­lek).

Köteteinek számbavételéből első ráné­zésre is meg­ál­la­pít­ha­tó, hogy az 1909-cel kez­dődő évti­zed nem volt sze­ren­csés a költő szá­má­ra. Két olyan év is akadt, amely­ben egyet­len könyve sem jelent meg: 1915, a világ­há­ború külö­nö­sen nehéz éve, ami­kor öccse is bevo­nult, amely Przemysl bevé­tel­ét, a gorlicei áttö­rést hoz­ta, s ami­kor a hár­mas­szö­vet­sé­get cser­ben hagyó, sze­re­tett és cso­dált ola­szok hadba lép­tek a mo­nar­chia ellen („áll az Idő és máll a Tér” – aho­gyan ver­sé­ben írta); vala­mint a más súlyok­kal ter­hes 1919, mely egye­temi tanár­sá­gát, a Nyu­gat betil­tá­sát, s az ország vég­le­ges terü­let­vesz­te­sé­geit egy­aránt meg­hoz­ta. De az is meg­erő­sí­tést nyer, hogy pályá­já­nak leg­ki­egyen­sú­lyo­zot­tabb sza­ka­sza 1920 és 1924/25 között volt. Bár poli­ti­kai okok miatt ezek az évek is nehéz­sé­gek­kel kez­dőd­tek, mégis egyen­le­tes tel­je­sít­ményt hoz­tak saját művek­ben és műfor­dí­tás­ok­ban egy­aránt. Két ténye­ző­nek köszön­hette ezt: alko­tói tehet­sége beéré­sé­nek és Török Sophie-nak. 1926 újabb szü­net a meg­je­le­né­sek­ben, majd beteg­sé­gei függ­vé­nyé­ben keve­sebb for­dí­tást s több saját művet jelen­te­tett meg. E kor­szak köte­tei­nek lét­re­jöt­tét kiadói, az Athenaeum és a Nyu­gat igé­nyei is befo­lyá­sol­ták. Ám sze­re­pet ját­szott az is, hogy a har­min­cas évek ele­jé­től a korai évek szel­lemi sza­bad­sága mellé lépett a kö­te­les­ség kény­szere („Mennyi mun­ka, vád, ígé­ret! / Multam fog­lya vagyok én”), ami azon­ban nem fásult­ság­ban, hanem a vita­li­tás­nak, a köl­tői érzés hőfo­ká­nak, a fogal­ma­zás pon­tos­sá­gá­nak külön­le­ges és egyre letisz­tul­tabb ere­jé­ben mutat­ko­zott meg.

Halála után megjelent köteteinek soro­zata is rej­te­get néhány érde­kes­sé­get. 1945 és 1957 között ugyanis csak az előbb már emlí­tett Török Sophie-féle gyűj­te­mény jelent meg, még a kor­szak ele­jén, s Az euró­pai iro­da­lom történetének soka­dik kiadása (100. tétel) egy év múl­va, az egyéb­ként vég­óráit élő Nyu­gat kiadó­nál. Ezt köve­tően hosszú ideig csak műfor­dí­tá­sai­val ismer­ked­het­tek meg az olva­sók. 1957 után aztán újból kiad­ták ver­se­it, nem tel­jes gyűj­te­mény­ként ugyan, de az leg­alább több-ke­ve­sebb rend­sze­res­ség­gel meg­je­len­he­tett. Bár a 115. tétel Keresztury Dezső által írt beve­ze­tő­jé­hez (1959) a so­ro­zat­szer­kesz­tők ide­o­ló­giai meg­jegy­zést fűz­tek, az élen­járó poli­ti­kai napi­lap kri­ti­kusa pedig igye­ke­zett a kisza­ba­dulni lát­szó szel­le­met vissza­pa­ran­csolni a pa­lack­ba: de már hiá­ba. Ettől kezd­ve, a kiadók is nagyobb önál­ló­ság­hoz jut­ván, válo­ga­tott pró­zai műveit is olvas­hat­ták az érdek­lő­dők. Igaz, hogy az Elza pilóta, ez a ke­serű és iro­ni­kus, láto­má­sos pél­dá­zat nagy­sza­bású művei közül utol­só­ként, 1939 után csak 1982-ben jelen­he­tett meg újból (cson­kítva), s ta­nul­má­nyai is bizo­nyos pon­to­kon eltér­tek az első köz­lé­sek szö­ve­gei­től, de hall­ga­tás­sal, poli­ti­kai táma­dás­sal és művei­nek meg nem jelen­te­té­sé­vel nem lehe­tett már har­colni elle­ne.

A negatívumok mellett azonban két jelen­tős és új fej­le­mény is meg­fi­gyel­he­tő. Egy­fe­lől az, hogy műveit a ha­tá­ron túli magyar kiadók is cím­lis­tá­ikra vet­ték, más­fe­lől pedig meg­kez­dő­dött a filo­ló­giai köz­pontú műköz­lés. Utóbbi kez­det­ben a ké­szen kapott (és kike­rül­he­tet­len) világ­né­zeti elfo­gult­ságok Szküllái, vala­mint egy modern, a költő kéz­ira­tain ala­puló szö­veg­köz­lési elv hiá­nyá­nak Kharübdiszei között, sok hiba, buk­tató és téve­dés között hányó­dott, de Belia György, Gál Ist­ván és főképp Tég­lás János kiadá­sai, doku­men­tum­kö­te­tei nagyon sokat tet­tek az alko­tó­pá­lya tár­gyi­la­gos bemu­ta­tá­sá­ért. Összes művei között még így is marad­tak olya­nok, melyek csu­pán az első köz­lés helyén olvas­ha­tók; ezek szám­ba­vé­tele meg­ma­rad a ké­szülő kri­ti­kai kiadás­ra.

Az önálló kötetek leírásának máso­dik részét a tar­ta­lom teszi ki (ha gyűj­te­mé­nyes műről van szó), mely 1941-ig rész­le­te­sen az oldal­számra utal, azután viszont már csak az adott kötet­ben olvas­ható első köz­lé­se­ket tün­teti fel. E cím­lis­ták is sok­kal több infor­má­ciót adnak az egy­szerű fel­so­ro­lás­nál, mert szük­sé­ges eset­ben szin­tén szer­kesz­tői meg­jegy­zé­sek­kel egé­szül­nek ki. Így pél­dául fel­hív­ják a figyel­met a no­vel­lákba ékelt ver­sek­re, a cím­vál­to­za­tok­ra, sőt a kri­ti­kai jel­legű írá­sok címei kie­gé­szül­nek a műfaj­meg­je­lö­lés­sel is. Rend­kí­vül hasz­no­sak itt azok az anno­tá­ci­ók, melyek jel­zik, ha Babits Mihály egy későb­bi, vég­le­ges írá­sát (vagy annak egy részét) korábbi köz­lé­sei­ből kom­pi­lál­ta. Mindez szám­ta­lan udva­rias gesz­tus az olva­só­nak, s a kri­ti­kai kiadás készí­tői­nek/szer­kesz­tői­nek.

A harmadik rész az egyes művekről írt cik­ke­ket, recen­zió­kat, kri­ti­ká­kat, tanul­má­nyo­kat tar­tal­maz­za. Bár Babits Mihály magán­le­ve­lei­ben elő-előfordulnak pana­szok a mű­vei­ről írt kri­ti­kák miatt, s azok szín­vo­nala bizony sok eset­ben kíván­ni­va­lót hagyott maga után, de az is biz­tos, hogy kez­det­től fogva föl­fi­gyel­tek rá a kri­ti­ku­sok, és egész éle­té­ben egyen­le­tes érdek­lő­dés nyil­vá­nult meg művei iránt. Sőt az első világ­há­ború után ennek hatás­köre még bővült is, mivel – nem szá­mítva most ide az utód­ál­lami vissz­han­go­kat – a ke­leti és nyu­gati emig­rá­ció vele per­le­kedő vagy rá hivat­kozó tag­jai egy­aránt hal­lat­ták hang­ju­kat. 1945 után viszont a hazai kri­ti­kai vissz­hang jelen­tő­sen csök­kent, egy­részt azért, mert nem adták ki mun­ká­it, illetve amit igen, az is műfor­dí­tás volt. Köte­tei­nek recep­ci­ója nyil­ván nem választ­ható el az ide­o­ló­giai szo­rí­tás­tól, illetve annak lazu­lá­sá­tól. Lát­ha­tó, hogy még az 1957-es regény- és vers­ki­adás (109–110. számú téte­lek) is vissz­hang­ta­la­nul került az olva­sók elé, s csak a Belia-féle hár­mas levél­gyűj­te­mény után volt ked­vük és bátor­sá­guk (meg per­sze lehe­tő­sé­gük) írni a pálya­tár­sak­nak művei­ről, ame­lyek igazi kri­ti­kai vissz­han­got így is csak a het­ve­nes évek ele­je-kö­zepe után kap­tak. A hat­va­nas évek végé­től ugyan­is, mivel szá­mot­tevő kéz­ira­tos művek nem marad­tak kiadat­la­nok, a kri­ti­ka­jel­legű írá­sok helyébe a kü­lön­böző szem­pontú tanul­má­nyok lép­tek. A het­ve­nes évek köze­pé­től meg­je­le­nő, Gál Ist­ván nevé­hez köt­hető gyűj­te­mé­nyek (149., 155., 159. téte­lek) az elszánt hívek szűk körén túl a szé­le­sebb olva­só­kö­zön­ség­gel mint­egy fel­fe­dez­tet­ték Babit­sot, ez a re­cep­ció­ból egy­ér­tel­műen lát­ha­tó. E kö­te­tek, halála után több mint har­minc évvel, elő­ször tör­ték át az egy­ol­da­lú­ság­ok­ból, leegy­sze­rű­sí­té­sek­ből, sze­mé­lyes ellen­szen­vek­ből köré vont falat, s ezt a rést tágí­totta tovább a Belia-féle élet­mű­ki­adás a nagy­kö­zön­ség és Tég­lás János köny­vecs­kéi a szak­ma­be­liek között.

Néhány igen apró megjegyzés: saj­ná­la­tos, hogy a Recitativ cik­lus­cí­mei­nek köz­lése elma­radt. Ezek ugyanis egy­ér­tel­műen a szerző szán­dé­kát tük­rö­zik (noha nem egy, hanem több vers áll mögöt­tük), s fel­tün­te­té­sük jól meg­vá­lasz­tott kieme­lés­sel sem­mi­féle gon­dot nem oko­zott vol­na, hiá­nyuk viszont leegy­sze­rű­síti a tar­tal­mat. Talán azt is érde­mes lett volna végig­gon­dol­ni, hogy a köte­tek­ben cím nél­kül sze­replő ver­sek­nek van-e, s ha igen, mi a cí­mük. Pél­dául a Sziget és ten­ger­ben A vén kötéltáncos után olvas­ható szo­net­té? Vagy a Versenyt az esztendőkkel! nyi­tó­ver­séé? Jogos-e az első sorra kon­cent­rá­lódó cím­adás? E kér­dé­sek eldön­tése ter­mé­sze­te­sen nem első­sor­ban a bib­li­og­rá­fu­sok dol­ga, leg­fel­jebb akkor, ha tex­to­ló­giai fel­ada­tokra is vál­lal­koz­nak. Más. Amennyi­ben az Erato-kötet (26. tétel) Sala­mon kirá­lyá­nál uta­lás olvas­ható a mű pszeudo vol­tá­ra, akkor talán a Pávatollak kötet­ben (15. tétel) közölt Heine-Memento kap­csán is lehe­tett volna hasonló meg­jegy­zést ten­ni, annál is inkább, mivel néhány lap­pal később lát­ha­tó, hogy Babits Mihály e vers első köz­lé­se­kor meg sem emlí­tette Heine nevét, s a cím­mu­ta­tó­ban is helye­sen, a sa­ját művek között sze­re­pel (282., 298., 324., 327. téte­lek). Ha a 101. számú tétel (Jónás könyve) tar­tal­mazza a pél­dány­szá­mot, akkor eset­leg az előző két kiadás­nál (79. és 86. téte­lek) is fel lehe­tett volna tün­tet­ni, hiszen a könyv­ben olvas­ha­tók a szá­mok. Ugyan­így a ter­ve­ző, Len­gyel Lajos nevét is. A 2344. számú tétel a Szemelvények a Babits emlékkönyvből cím­mel kiadott válo­ga­tás Tég­lás János soro­za­tá­ban. Ez az 1983-ban meg­je­lent kötet azon­ban nem sze­re­pel­tet­he­tett min­den szer­zőt, aki ere­de­ti­leg az emlék­könyv­ben írá­sá­val jelen volt, talán ezt a tényt is, a nevek fel­tün­te­té­sé­vel egy anno­tá­ció­ban emlí­teni lehe­tett vol­na.

A bibliográfiának két olyan feje­zete is van, amely élet­rajz­pótló jel­leg­gel ren­del­ke­zik. Ezek közül az első Babits Mihály periodikumokban, anto­ló­gi­ák­ban, évköny­vek­ben meg­je­lent művei­nek soro­za­ta. Az itt talál­ható téte­lek rész­ben az élet­rajz külső ese­mé­nyei­nek is lenyo­ma­tai azál­tal, hogy a kü­lön­féle saj­tó­ter­mé­kek és kiadási helyeik vál­to­zá­sai a kezdő évek hány­kó­dá­sait és a ké­sőbbi meg­ál­la­po­dást egy­aránt regiszt­rál­ják, ám ugyan­ak­kor a figyel­mes olvasó szá­mára a belső élet egyes össze­te­vő­it, a sze­mé­lyi­ség ala­ku­lá­sát, az alko­tás-lé­lek­tani folya­ma­tok vál­to­zá­sát is meg­mu­tat­ják. Mert nem vélet­len az, hogy a ko­rai köz­lé­sek­ben oly hang­sú­lyo­sak vol­tak a műfor­dí­tás­ok, melyek egyéb­ként is átját­szot­tak a sa­ját alko­tá­sok­ba, mint később soha­sem. De az sem, hogy bár kide­rül egye­temi tár­sai­val foly­ta­tott leve­le­zé­sé­ből, 1908-ig több műfaj­ban is pró­bál­ko­zott, ekkor meg­je­lent művei mégis kizá­ró­lag lírai alko­tá­sok vol­tak. Fel­fe­dik ezek a szenv­te­len­nek lát­szó téte­lek, hogy Babits alko­tói pályá­já­nak két leg­sú­lyo­sabb voná­sa, a mű­vé­szi igé­nyes­ség, vala­mint a magán­em­beri bizony­ta­lan­ság, kétel­ke­dés a kez­de­tek­től fogva jelen volt, s csak a Nyu­gat egyre elis­mer­tebb szer­ző­je­ként veszí­tett inten­zi­tá­sá­ból az utób­bi, bár meg soha­sem szűnt, ahogy ezt későbbi művei is alá­tá­maszt­ják. És nem lehet szó nél­kül hagyni mun­ka­bí­rá­sát sem. Meg­je­lent írá­sai­nak éven­kénti soro­za­tát számba véve, s le­szá­mítva a több­szöri köz­lé­se­ket, meg­ál­la­pít­ha­tó, hogy halá­láig havonta átla­go­san két írása jelent meg, de vol­tak évek, ame­lyek­ben ennél sok­kal több is. Nyo­mon követ­he­tő, ahogy 1906 után elő­ször kerí­tette hatal­mába a köz­lés eufó­riá­ja. Lát­ha­tó, hogy a vi­lág­há­ború kezdő évei nem csu­pán az önálló művek szá­má­ban hoz­tak vál­to­zást. 1918 után aztán ismét kiegyen­sú­lyo­zód­tak a köz­lé­sek, majd a hú­szas évek ele­jé­től évente fél­száz körül sta­bi­li­zá­lód­tak. Ebben az idő­szak­ban három alka­lom­mal hosszabb, több foly­ta­tás­ból álló köz­lésre is vál­lal­ko­zott: 1921-ben a Halálfiai (832., 834., 835., 837., 839., 842. téte­lek), rá tíz évre az Elza pilóta (1274., 1276. téte­lek) első vál­to­za­tait jelen­tette meg, s 1933-tól fel­újí­totta Könyvről könyvre című rova­tát (az 1343. számú tétel­től folya­ma­to­san, tétel­ki­ha­gyá­sok­kal). Inten­zív folyó­irat­beli jelen­lé­tén még beteg­sé­gei sem módo­sí­tot­tak lénye­ge­sen, csak halá­lá­nak csonka évé­ben apadt meg­je­lent írá­sai­nak száma az elő­zők­nek mint­egy a fe­lé­re.

Megfigyelhető az is, hogy Újpest­re, majd a fő­vá­rosba kerü­lé­sé­vel a „sok­he­lyű” köz­lés elő­ször néhány lapra szű­kült, majd a bu­da­pesti elis­mert­ség minő­ség­vál­to­zása után 1920-tól meg­je­len­tek a hatá­ron túli lapok másod­köz­lé­sei, s kb. 1925 után a ha­zai vidéki napi­lapok köz­lé­sei. Az idő múlá­sá­val tehát meg­nőtt az anya­nyelvi kul­túra tér­beli befogadókészsége Babits műve­ire vonat­ko­zóan is. Halála után ter­mé­sze­te­sen már csak a kéz­irat­ban maradt egyes művek köz­re­a­dá­sá­ról lehe­tett szó, s az 1945–1990 közötti idő­szak­ban is töb­bé-ke­vésbé az önálló művek­nél meg­ál­la­pí­tott ten­den­ciák figyel­he­tők meg: az első három évti­zed lapá­lya után, a het­ve­nes évek végé­től for­dult ismét az érdek­lő­dés foko­zot­tan művei felé.

A másik életrajzpótló fejezetrész a Ba­bits Mihály­ról szóló iro­da­lom tétel­so­ro­za­ta, melyek­nek ő csak kivál­tója volt, s me­lyek újabb árnya­la­tok­kal járul­nak hozzá meg­is­me­ré­sé­hez.

Talán itt említeni sem kell a már eddig is tapasz­talt pon­tos leírá­so­kat, s az azo­kat kiegé­szí­tő, igen hasz­nos anno­tá­ció­kat. E té­te­lek­ben bom­la­nak ki az életút más fon­tos állo­má­sai: a gim­ná­ziumi és tanári pálya, majd 1908, mely Schöpflin szer­kesz­tői üze­ne­té­nek és Osvát leve­lé­nek volt az éve. 1909-től az első kötet, aztán a fő­vá­rosi meg­is­me­rés és befo­ga­dás: ver­seit egy­szerre olvas­sák, támad­ják és elő­ad­ják. Lát­ha­tó, miként vett részt a Nyu­gat fel­ol­va­só­kör­út­ja­in, s ho­gyan fogad­ták 1911-ben Újpes­ten. De az is kide­rül, hogy ezek­ben az évek­ben nem tar­to­zott a Nyu­gat belső köré­be; kihagy­ták és távol­ma­radt annak konf­lik­tu­sai­tól. Erre az idő­szakra emlé­kezve később jog­gal írhat­ta, Ady­ról szól­va: „ne­ked egy­felé győzni kel­lett, / nekem har­colni két­fe­lé”, s va­ló­ban: két­fron­tos har­cot foly­ta­tott a kon­zer­va­tív s a po­li­ti­kai elkö­te­le­zett­ségű iro­da­lom­mal szem­ben, mert úgy érez­te, mind­kettő veszé­lyez­teti a mű­vé­szet auto­nó­miá­ját. Ennek követ­kez­mé­nye lett 1915-ben a Játszottam a kezével, s 1917-ben a Fortissimo című ver­sek miatt kirob­bant bot­rány. Iga­zolja a bib­li­og­rá­fia azt is, hogy a világ­há­ború utolsó évei­ben mégis radi­ka­li­zá­ló­dott s meg­élén­kült iro­dal­mon kívüli tevé­keny­sé­ge; viszont nincs egyet­len hír sem az omi­nó­zus vizs­gá­lati fog­ság­ról. Az 1921-es évek­től kezdve az élet­rajzi vonat­ko­zá­sok­ról ismét a mű­vekre tere­lő­dött a hang­súly. Az évti­zed ugyan házas­sá­gá­val kez­dő­dött, majd 1922-től a be­teg­sé­gek­kel, s 1924-től Esz­ter­gom­mal foly­ta­tó­dott, de 1927-től a Baumgarten Ala­pít­vány ügyei­vel s a ket­té­sza­kadt iro­da­lom-vi­tá­val. 1929-től az írás­tu­dók áru­lása és az Ady-re­ví­zió, majd Osvát halála után Igno­tus táma­dá­sai és nyű­gös­kö­dé­sei fog­lal­koz­tat­ták. Lemér­hető ezek­ből a róla szóló köz­lé­sek­ből, hogy 1933 után foko­za­to­san helyt enge­dett a Nyu­gat lap­jain a fi­a­ta­lok­nak, akik közül Illyés Gyu­la, Keresztury Dezső és Rónay György a nagy tör­té­nelmi vál­to­zás után jelen­tős sze­re­pet vál­lal­tak a ba­bitsi hagyo­má­nyok tovább­adá­sá­ban, igaz, hogy azo­kat egy­más­tól némi­képp elté­rően értel­mez­ték. Rend­kí­vül érde­kes, ugyan­ak­kor leverő is lát­ni, amint 1937 végén, Zsolt Béla (5115. tétel) és Igno­tus (5116. tétel) cik­kei után meg­szó­lalt a kórus: ki a fe­le­lős József Attila halá­lá­ért? S bár volt, aki később hiá­nyolta Babits teme­té­sé­ről a hiva­ta­los­sá­got, a köz­vet­le­nül a halála után szü­le­tett nek­ro­ló­gok, emlé­ke­zé­sek hosszú sora mégis az orszá­gos meg­ren­dü­lést mutat­ja. A negy­ve­nes évek ele­jé­nek egy­más­tól elté­rő, de biz­tos­nak lát­szó befo­ga­dá­sát aztán bru­tá­lis módon törte meg a ha­lotti maszk­ról szó­ló, több­ször meg­je­lent, azaz a kort rep­re­zen­táló írás (5935. tétel). Ez volt a mély­pont. Kiát­ko­zott­sága ebben a feje­zet­ben még­sem érzé­kel­he­tő, 1945 és 1990 között még a leg­ne­he­zebb 1950–52-es évek­ben is évente több írás szü­le­tett róla, előtte és utána pedig szinte szám­ta­lan. Ha művei nem is jelen­tek meg, írni nem volt tilos azok­ról, bár a for­rá­sok hiá­nyá­val ter­mé­sze­te­sen élni és vissza­élni is lehe­tett. A negy­ve­nes évek köze­pét követő három évti­zed hozzá és művei­hez hű írá­sai jelen­tik a ma­gyar iro­da­lom ekkori lel­ki­is­me­ret­ét. Végső soron ezt is a bib­li­og­rá­fia téte­lei mutat­ják meg.

E fejezet első része, a Babits Mihály­ról önál­lóan meg­je­lent köte­tek átte­kin­tése másra irá­nyítja a figyel­met. Éle­té­ben csak néhány apróbb füzet jelent meg róla, s ezek aktu­a­li­tá­su­kon túl, azt elve­szít­ve, iro­da­lom­tör­té­neti súllyal nem ren­del­kez­nek. Az első, filo­ló­giai jel­legű elem­zést itt is Gál Ist­ván tette meg (2313. tétel), majd J. Sol­tész Kata­lin a stí­lus (2317. tétel), Éder Zol­tán, Kar­dos Pál és Belia György pedig az élet­rajz (2318., 2324., 2340. téte­lek) terén hoz­tak létre sok új isme­re­tet tar­tal­mazó össze­fog­la­lá­so­kat. Külön ki kell emelni Rába György tevé­keny­sé­gét, aki a leg­fon­to­sabb, a mű­vek meg­is­me­ré­sé­hez vezető utat szé­le­sí­tette (2320., 2332., 2338. téte­lek). A Ba­bits-bib­li­og­rá­fia egész anya­gá­nak figye­lem­be­vé­te­lé­vel az mond­ha­tó, hogy a további kuta­tás­nak is erre a há­rom terü­letre kell kon­cent­rál­nia, az élet­raj­zi, a filo­ló­giai és az alko­tás­beli isme­re­tek­re. Utób­bin több­szem­pon­tú, a nyel­vé­szet és iro­da­lom­tu­do­mány összes létező irány­za­tát és ered­mé­nyét hasz­no­sí­tó, bár nem okvet­le­nül fel­hasz­náló tudo­má­nyos mun­kát kell érte­ni.

Igen érdekes, ám némiképp mégis elfo­lyó anya­got gyűjt össze az Utóélet feje­zet. Mivel ennek tar­talma nehe­zen meg­ha­tá­roz­ha­tó, noha fon­tos és diva­tos témá­ról van szó, indo­kolt külön sze­re­pel­tet­ni, hiszen a kul­tusz és annak tör­té­neti vál­to­zá­sai vissza­hat­nak magára a tudo­má­nyos kuta­tásra is. Ugyan­ak­kor ez a te­rü­let az, ahol a lehető leg­na­gyobb sze­lek­ci­óra van szük­ség a szer­kesz­tők részé­ről és dön­té­seik­ben a leg­na­gyobb figye­lem­re, mivel ez a rész Babits Mihály ese­té­ben önma­gá­ban hatal­mas anya­got tar­tal­maz: a beve­zető sze­rint itt csu­pán a sze­méllyel kap­cso­la­tos kul­tusz-té­te­lek talál­ha­tók. Az éle­té­ben neki írt, cím­zett, aján­lott ver­sek még készül­het­tek valami általa adható előny eléré­sé­hez vezető naiv hit­tel, halála után azon­ban ez a lehe­tő­ség meg­szűnt. Így már csak a pél­da, a szel­lemi előd, az alko­tói maga­tar­tás egyes vagy bizo­nyos voná­sai szol­gál­hat­tak von­zó­erő­ként s kész­tet­ték a szer­ző­ket, hogy külön­böző műveik meg­szó­lí­tottja legyen, vagy írá­sa­ik­nak rész­le­teit saját mun­ká­juk­ban fel­hasz­nál­ják. Emi­att ezt az utó­élet-fe­je­ze­tet a leg­könnyebb szám­ta­lan más tétel­lel kiegé­szí­te­ni, ame­lyek azon­ban már nem a meg­cél­zott­ról, hanem a cél­zó­ról adnak jel­lem­zést, s így tel­jes jog­gal csak tan­gen­ciá­lis részt­ve­vői lehet­nek Babits Mihály sze­mé­lyi bib­li­og­rá­fiá­já­nak.

Még néhány apró megjegyzés. A 3298. tétel­ben emlí­tett, Babits–Gellért–Osvát szer­kesz­té­sé­ben ter­ve­zett anto­ló­giát nem­hi­ába nem talál­ták a szer­kesz­tők, az ugyanis soha­sem jelent meg. Saj­nos. A 4400. számú tétel­ben anno­tá­ció olvas­ható a Timár Vir­gil fia spa­nyol for­dí­tá­sá­ról, az átül­tető meg­ne­ve­zé­sé­vel is. Ámde a for­dí­tá­so­kat közlő rész­ben ennek nin­csen nyo­ma, utóbbi helyen pedig nem talál­ható a(z eset­le­ges) hiány­ról jegy­zet. Az 5168. számú tétel­ben szó esik Duckworth-Barker néhány vers­for­dí­tá­sá­ról, melyek azon­ban a for­dí­tott művek között nem talál­ha­tók. A 6102. számú tétel Vas Ist­ván írása és Babits laká­sát idé­zi, s a gon­dos szer­kesz­tők az első meg­je­le­nést követő öt utánközlést is igen helye­sen regiszt­rál­ták. De ha így van, akkor talán sze­re­pel­nie kel­lett volna a tor­on­tói (Kanada) Magyar Élet 1958. már­cius 8-i szá­má­ban meg­je­lent Vas Ist­ván-írás­nak is, címe: Babits Mihály buda­pesti lakása. Ez egyéb­ként a ter­je­de­lem után ítélve a ha­zai köz­lés variá­ció­ja, mely önma­gá­ban ter­mé­sze­te­sen nem új isme­ret, csu­pán Babits­nak a nyu­gati magyar­ság köré­ben való befo­ga­dá­sá­hoz tesz hozzá egy ada­lé­kot. Lát­ha­tó, hogy a szer­kesz­tők végig­néz­ték a mün­cheni szer­kesz­tésű Nem­zet­őrt is, mégis elke­rülte a fi­gyel­mü­ket az, hogy az 1959. szep­tem­beri és októ­beri szám­ban Julius Garzuly köz­re­a­dott egy-egy, koráb­ban más­hol meg nem jelent Babits-for­dí­tást (Holt pró­féta a hegyen, Az őszi tücsökhöz). Ugyan­csak a Nem­zet­őr­ben talál­ható egy kima­radt cikk: Babits Mihály nyolc­va­na­dik születésnapján cím­mel olvas­ható az 1963. decem­ber else­jei szám­ban ez a név­te­len írás. Ugyan­így elke­rülte a szer­kesz­tők figyel­mét a (Komá­rom megyei) Dol­go­zók Lap­já­ban 1956. augusz­tus 11-én meg­je­lent Dévé­nyi Iván-írás, címe: Emlékezés Babits Mihályra halá­lá­nak 15. évfordulóján. Ugyanő ugyan­itt 1958. feb­ruár 8-án Az euró­pai iro­da­lom történetéről közölt ismer­te­tést, ez a 108. számú tétel kiegé­szí­té­se.

Nem a szerkesztők hibája a követ­kező érde­kes­ség. Abody Béla Közvetett vallomás cím­mel az Élet és Iro­da­lom 1966. ápri­lis 16-i szá­má­ban köz­re­a­dott egy cik­ket, mely alcíme sze­rint Éder Zol­tán Babits a katedrán című köny­vé­ről szólt. Így ez az írás sze­re­pel is a 2318. tétel­ben és önál­lóan is, 6391. szám alatt. Csak­hogy a cikk­ben egyet­len szó sem esik az aposzt­ro­fált kötet­ről, az egész írás Hubay Mik­lós drá­mái­val kap­cso­la­tos. Hogy aztán a Közvetett vallomás cím mikép­pen kap­cso­ló­dik (ha kap­cso­ló­dik) mégis Éder Zol­tán köny­vé­hez, azt a re­cen­zens nem tudja meg­ál­la­pí­ta­ni. A 8262. számú tétel címe és a követ­kező tétel sze­rint is az emlék­táb­lát Pécsett lep­lez­ték le (Kele­men Mihály egy­kori házá­nak falán), az anno­tá­ció mégis Szek­szár­dot emlí­ti. Akad két össze­fog­laló jel­legű mű is, amely nem sze­re­pel, noha Babitsra vonat­kozó ada­to­kat tar­tal­maz. Az egyik a Pá­lin­kás Ist­ván szer­kesz­té­sé­ben 1970-ben Nápoly­ban meg­je­lent bib­li­og­rá­fia, címe: Avviamento allo studio della lingua e letteratura ungherese; ez jelen­tős Babits Mihállyal kap­cso­la­tos iro­dal­mat tár fel. A má­sik a Kabdebó Tamás által kiadott Hundred Hungarian Poems (Man­ches­ter, Albion, 1976), mely­ben Babits-for­dí­tá­sok olvas­ha­tók. De mindez kiegé­szí­tés­ként közöl­he­tő. Öröm­mel látja e so­rok író­ja, hogy min­den bib­li­og­rá­fia­ké­szí­tő­nek szembe kell néz­nie avval, aka­rata meg­fe­szí­té­sé­vel is marad­nak szá­mára elér­he­tet­len újsá­gok. Ezt az 5707. és 6116. tétel is mutat­ja. Érde­kes, hogy a szer­kesz­tők nem válo­gat­ták be Móricz Virág Apám regénye című köte­té­nek két kiadá­sát, s a Móricz Zsig­mond a Nyu­gat szerkesztője című leve­le­zés­gyűj­te­ményt sem, pedig talán mind­ket­tőt érde­mes lett vol­na. Ezek azon­ban nem olyan hibák, ame­lyek a hasz­nál­ha­tó­sá­got ront­ják, sőt: ébren tart­ják a tudo­má­nyos mun­ká­hoz szük­sé­ges figyel­met.

Az elengedhetetlen cím- és névmu­tató mel­lett egy külön­le­ges­sé­get, a le­vél­írók muta­tó­ját is köz­re­ad­ják a szer­kesz­tők. Ez azokra a Ba­bits Mihály által, illetve neki írt leve­lekre utal, melyek az egyes téte­lek szö­ve­gé­ben olvas­ha­tók. A cím­mu­ta­tót műfajok sze­rint cso­por­to­sí­tot­ták, s igen dicsé­re­te­sen a cím­va­ri­án­so­kat is tar­tal­mazza (utalva a vég­le­ges címre), s azt is jel­zi, ha a közölt mű vala­mi­nek a rész­le­te. A for­dí­tá­sok a Babits által adott címek sze­rint sze­re­pel­nek. Ebből az az érde­kes­ség adó­dik, hogy bizo­nyos neve­ket nem lehe­tett inverzbe ten­ni. A szer­kesz­tők úgy hidal­ták át ezt a prob­lé­mát, hogy a beso­ro­lási ada­tot (nevet) alá­hú­zás­sal jelöl­ték. Igen hasz­nos, hogy a Könyvről könyvre soro­zat ana­li­ti­kus utalózással van ellát­va, azaz ezek az apró írá­sok vissza­ke­res­he­tők a címül tett, kiemelt kezdő mon­da­tok alap­ján is. Az azo­nos című írá­so­kat ter­mé­sze­te­sen anno­tá­ció külön­böz­teti meg egy­más­tól.

A jó bibliográfiától félni is lehet, mert elké­szülte után lég­ből kapott, elő­fel­té­te­le­zé­sekre épülő elmé­le­tek­re, elem­zé­sekre és érté­ke­lé­sekre nincs mód töb­bé. A jó bib­li­og­rá­fia ellen­té­tek­től szab­dalt, ide­o­ló­gi­ák­tól ter­helt korok végén (iro­da­lom­tör­té­neti) élet­mű­ve­ket kér­dő­je­lez­het meg vagy érté­kel­het át. A jó bib­li­og­rá­fia jogo­san tart szá­mot az iro­da­lom­tu­do­má­nyi kézi­könyv rang­já­ra. Stauder Mária és Varga Kata­lin mun­kája meg­üti ezt a mér­té­ket.

*

Babits Mihály bibliográfia = ItK, 2002. 1–2/234–242. p.