Cegléd József Kázmér

Halnap

A Műv. Központ és Könyvtár igazga­tó­nője egy­ben követ­ke­ze­tes volt: amely ren­dez­vény­nek házi­gaz­dája lett; az percre pon­to­san indult. Egyéb eset­ben nyug­díj utáni sóvár­gá­sá­nak has tájéki túl­ten­gé­sét kien­gedve jelez­te; ím, van­nak hite­ha­gyot­tak, kik önké­nye­sen szó­ra­koz­nak mások tűrő­ké­pes­sé­gé­vel. Fran­ciska asszony átmen­tett tere­bé­lyes­sé­gé­vel pon­to­san tud­ta, hogy Halo­vány város órája „min­dig késés­ben van”. Rit­kás szó­lói­nak pon­tos­sága nem javí­tott a vá­roska avítt minő­ségű értel­mi­sé­gé­nek habi­tu­sán, ám önál­tató derűje meg­ma­radt; hogy ő leg­alább meg­pró­bál­ta. Hely­re­ál­lí­tani az időt és nevelni a modor­ta­la­no­kat.

Így volt ez a Költészet Napi szer­tar­tá­son is. Évek óta. Az eme­let beton­pla­tó­ját negy­ven év könyv­fo­lyama fonta kör­be. A re­mé­nyek és csa­ló­dá­sok könyv­ut­cákba ren­de­ződ­tek. E já­rat­rend­szer nyi­tá­nya a puha­fe­delű szó­ra­koz­tató iro­da­lom. Hát­ol­da­lán zsák­ut­ca-su­gár­út; olda­lán lexi­ko­nok, szó­tör­té­neti tárak és nagy ívű átte­kin­té­sek monu­men­tá­lis épü­let­so­ra. E cső vég­pont­ján áll a he­lyi Alkotó kör főol­tá­ra. Az asz­ta­lon könyv­tá­maszok fél­kör­ívén korábbi évek anto­ló­gi­ái, felet­tük pedig, afféle mére­ten felüli iko­nosz­táz gya­nánt, a kör név­adó­já­nak kép­má­sa. E szer­ke­zet elő­te­ré­ben Jung Fran­ciska és Schlézinger Richárd vál­lal­ko­zó, az önkor­mány­zat kép­vi­se­lője és ilyen-olyan bizott­sá­gá­nak elnöke ül. Oldalt önkén­te­sen kivá­lasz­tott gim­na­zis­ták (fehér fölső – fekete alj) olva­sás­prob­lé­mák­kal küzdő áldo­zati bárá­nyai szo­rong­nak.

Franciska köszöntőjében ismerteti, hogy már 1969 óta, „a rako­dó­part alsó kövén” (nem­so­kára hal­őr­ként srégvizavi a „ha­las asszonnyal”), a hét­köz­nap is ünnep­nappá neme­se­dik, s dol­gunk folya­ma­to­san „to­vább­vin­ni, ápol­ni”, „ki­tartva az örök emberi érté­kek mentén”, s hogy ennek „fé­nyét emel­hes­sük”; hall­gas­sunk egy kis élő­ze­nét, amit Halo­vány város zene­is­ko­lá­já­nak kitű­nő­sé­gei adnak elő – fuvo­lán. Bár­so­nyos mosoly­vál­tás igaz­gató úrral, aki nyá­ját egy mudi szi­go­rá­val tartja egy­ben.

Lőn zene, majd nyirkos kacsók csa­cso­gá­sa.

Aztán a fénylő tekintetű igaz­ga­tónő napi­rend ket­tőbe lép. Kitűnt, hogy a város­ban és e ki­csiny tér­ség­ben is van­nak „toll­for­ga­tók”, „iro­da­lom­sze­re­tők”, sőt olva­sók is, ezért lét­re­hoz­tak egy iro­dalmi tár­sa­sá­got. „E jeles napon”, immá­ron nyol­ca­dik esz­ten­deje anto­ló­giát jelen­tet­tek meg, ahová jel­igés pálya­mű­ve­ket vár­tak. (A pályá­zati anyag „sa­rok­szá­mai, bőség zava­ra, ter­je­delmi kor­lá­tok, sőt még a ha­tá­ron túli magyar­lakta terü­le­tek­ről is” etc., etc.) A leg­ki­vá­lóbb pró­zai és ver­ses munka szer­zői­nek jutalma a kör név­adó­já­nak arc­má­sá­val éke­sí­tett pla­kett.

A következőkben Franciska asszony nyol­cad­szor fog­lalja össze az iro­dalmi kör név­adó­já­nak élet­út­ját. (Aki régen élt, Halo­vány tele­pü­lés­hez mond­hatni „kő­ha­jí­tás­nyi­ra”, és elő­ször és magyar­ról magyar­ra, és ápol­juk.) Ekkor életre kel a ke­zé­ben for­ga­tott „még friss, mond­hatni nyom­da­sza­gú” köny­vecs­ke, mely­nek „hát­ol­da­lá­ra, évről évre, egy-egy jeles helyi alkotó írhat”. „Az idei meg­bí­zást Schlézinger Dávid kap­ta”, aki egy huszon­két éves eltar­tott. Jövő­beli kar­ri­erje pil­lé­rei az írói lét és/vagy egy őrző-védő szol­gá­lat fizi­kai dúsí­tá­sa. „Kér­lek: olvasd föl!” (Az inkább Góli­átra hajazó Dávid a város klisé sze­rint bonyo­lí­tott állami ünnep­sé­gei­nek elma­rad­ha­tat­lan kel­lé­ke. Ízet­len, ám lédús Wass-felolvasásait itt sza­va­lat­nak hív­ták.)

–  „A bús óra rabolva tört át ledön­tött ott­ho­nod romos fala­in, s fent az ég, a kék­lő, bar­bár szent­ség, mint szi­lárd remény­ség­nek vélt, szél-pa­lást­já­tól meg­fosz­tott, ősi óceán hall­ga­tott.” (Majd további 6 több­szö­rö­sen bőví­tett mon­dat hiány­jele az érte­lem­ből.) Halo­vány város Egyet­ér­tési Rend­szere piron­ko­dás nél­kül nyelte a mon­da­to­kat.

Jung Franciska „átadta a szót” és fel­kérte Schlézinger Richár­dot (ilyen-olyan elnök) „a kitün­tető címek átadá­sá­ra”. Kép­vi­selő úr, „ú. m. helyi lokál­pat­rió­ta, meg ennek-an­nak az elnö­ke” össze­fog­lalva meg­is­mé­telte az elhang­zot­ta­kat, majd valami dodo­nai kör­mon­dat­tal reményt lóbált a Kör­nek: tar­tal­má­ban a már tavaly kiüre­se­dett erszényt.

Díjátadás, taps, kicsi mozgás, mimi­ka, mint „za­va­ros, bölcs, és nagy volt a Du­na”.

Kifutóban novellarészletek, versek, mono­ton­ság. A he­lyi köz­kul­tú­rába éke­lődni óhajtó ifjú tan­erő alap­hiá­nyai vil­log­nak, ami­kor a gourmand-ot betű­hí­ven tol­má­csol­ja. A nyit­ha­tat­lan abla­kok­kal sze­gett „kul­túra szen­té­lyé­ben” az ápo­ro­dott test­szag csepp­fo­lyóssá válik, ám már csak pár méter, hisz a fuvo­lá­sok, „mint­egy keretbe fog­lalva az ünne­pet”, hang­szer­ükre fog­nak.

És vége. Megköszönések, lapogatá­sok, édes moso­lyok, ami­ről nem tud­ni, hogy a mű­vek­nek vagy az izzadt­ság­tól far­po­fák közé szo­rult szok­nyák sza­ba­du­lá­sá­nak szól­nak. Opti­kák diszk­rét ciri­pe­lé­se, her­segő pogi és pál­lott ásvány­víz. Alko­tók egy­más közt. („Há­rom­szor is önin­dí­tóz­tam és mégse indult!”) Iro­da­lom­ba­rá­tok cso­kor­ban. („Pont a hár­mas kötő­tűm tört el!”)

–  Franciska, kedves! – szól Schlézinger ezmegaz. – Arra gon­dol­tam, hogy meg­szponzo­rálnám a fi­a­mat egy könyv ere­jé­ig. Működne a dolog?

–  Tudod, Richárd; Dávid előtt még van jövő.

–  Van – válaszolja Schlézinger úr és arra gon­dol, ha a vég­te­len­ben min­den pár­hu­za­mos talál­ko­zik, akkor szük­ség­sze­rű, hogy egy bizo­nyos pont után ismét szét­vál­ja­nak.