Oberczián Géza

Kristálypalota

Körmöm megcsikordul a hideg kris­tá­lyon. Utat vágok egy útvesz­tő­ben. Meren­gek.

Kaparom a falat, kereslek. Kör­ben üveg, csil­logó fényes felü­let, rajta tük­rö­ző­döm. Dön­ge­tem az ajtót előt­tem, de az nem nyí­lik, csak tükör­kép a gyenge fény­ben. Ököl­lel ütöm, üvöl­tök, a ha­tal­mas kris­tály­csar­nok mély mor­mo­gás­sal vála­szol. Egyet­len tiszta hang hal­lat­szik csu­pán, mint az üveg pen­gé­se: a hívá­sod.

Körülnézek, mindenütt falak, egyik sem pár­hu­za­mos, tér­beli kalei­dosz­kóp, kris­tály vagy üveg, egyre megy. Ott az ajtó min­den felü­le­ten, de csak az egyik nyí­lik, a többi a tükör játé­ka. Ha meg­ta­lál­nám, úgy kép­ze­lem, vissza­jut­hat­nék hoz­zád. Tapo­ga­tó­zom. Rohan­nék, de las­san lépek még­is, nyu­gal­mat erő­sza­ko­lok magam­ra, eről­te­tem a sze­mem. Kere­sem az átjá­rót. Sokáig tart, de nem baj. Túl régen eltűn­tél.

Először csak hűvös lett, fáztunk ket­ten, resz­ket­tünk kézen fog­va, néha meg­dör­zsöl­tük egy­más vál­lát, hogy mele­gít­sük, de már nem búj­tunk össze. Később fél­re­néz­tünk össze­ka­pasz­kod­va, lehe­le­tünk más-más irányba párállt, meg­me­re­ved­tünk. Már nem volt han­gunk. Aztán csak áll­tunk a hi­deg­ben, hátunk össze­ért, míg egy­szer meg­érez­tem, egye­dül marad­tam. Áll­tam tovább. És befon­tak ezek a hideg, csil­logó falak.

Megtaláltam végül az ajtót. Belép­tem a kö­vet­kező terem­be, har­sogó zene szólt, katar­ti­kus dal­la­mok, az agyam­ban lük­te­tett kibír­ha­tat­la­nul. Óri­ási fény tük­rö­ző­dött a falak­ról, lehe­tet­len volt nyitva tar­tani a sze­mem. A le­vegő jeges volt, alig jutot­tam léleg­zet­hez. Csak áll­tam vakon, tehe­tet­len­sé­gem­ben befog­tam a fülem, össze­gör­nyedve térdre estem, és úgy marad­tam, elve­szet­ten. Elő­ször csak gyen­gén, majd egyre hatá­ro­zot­tab­ban meg­érez­tem jöt­tö­det. Elin­dul­tam újra, tér­den csúsz­va, ösz­tö­nö­sen feléd. Tud­tam, hogy köze­lí­tesz.

A befagyott ablaknál állok, kinéz­nék, jössz-e már. Vár­lak. Ujjam­mal labi­rin­tust kar­co­lok a jég­vi­rág­ba, hogy tel­jen az idő. Az olvadt csí­ko­kon besüt a lemenő nap, egy pil­la­natra elva­kít. Meg­hal­lom a lép­tei­det, a dobo­gást, ahogy a ha­vat leve­red a csiz­mád­ról, és a kul­csod csör­gé­sét. Bejön veled a kinti hideg.