T. Ágoston László

Szivárványív

A negyvenedik napon elállt az eső és meg­szűnt a vi­zek áram­lása is. Szél kere­ke­dett, és úgy tűnt, mintha csök­kenne a víz mély­sé­ge.

Itt-ott már egy-két szikla is kibu­kott a hul­lá­mok­ból. Aztán egyik reg­gel arra ébredt Noé, hogy egy kisebb zök­ke­nés után meg­állt a bár­ka. Meg­fe­nek­lett. Már­pe­dig akkor föld, szá­raz­föld van alatta – gon­dolta – ahogy meg­ígérte a Te­rem­tő, és az ő csa­ládja meg­me­ne­kült. Ők igen, meg a bár­kán lévő álla­tok is. De mi lehet a töb­bi­ek­kel? Való­ban elpusz­tult min­den élő, ahogy az Úr mond­ta, vagy eset­leg mások­nak is meg­ke­gyel­me­zett? Kien­ge­dett a bár­ká­ból egy gyors szár­nyú hol­lót, néz­zen szét, mi van oda­kint a vi­lág­ban. A holló kire­pült, körö­zött a fel­le­gek alatt, aztán vissza­szállt. Nem talált olyan helyet, ahol meg­pi­hen­he­tett vol­na. Később egy galam­bot enge­dett ki, de az sem talált helyet a lá­bá­nak. A he­te­dik napon azon­ban a cső­ré­ben egy olaj­fa­le­vél­lel tért vissza, és ami­kor újabb hét nap múl­tán kien­ged­te, már vissza se jött. Fész­ket rakott, új ott­honra talált.

Ekkor Noé kinyitotta a bárka ajta­ját, kive­zette az övé­it, sza­ba­don engedte az álla­to­kat, és tol­má­csolta nekik Isten üze­ne­tét: „Sza­po­rod­ja­tok és soka­sod­ja­tok a föl­dön!” Aztán oltárt épí­tett, és égő­ál­do­za­tot muta­tott be az Úrnak. Ami­kor Isten meg­érezte a fel­szálló illa­tot, azt gon­dolta magá­ban:

–  Nem átkozom meg többé a föl­det az embe­rek miatt. Bár tudom, hogy gonosz a szí­vé­nek szán­déka ifjú­sá­gá­tól fog­va, még­sem írtok ki többé min­den élőt, ahogy most cse­le­ked­tem. Amíg csak föld lesz, nem szű­nik meg a ve­tés és az ara­tás, a hideg és a me­leg, a nyár és a tél, a nap­pal és az éjsza­ka.

Megáldotta Noét és fiait, aztán így szólt hoz­zá­juk:

–  Szaporodjatok, sokasodjatok, és tölt­sé­tek be a föl­det! Min­den, ami mozog, ami csak él, legyen a ti ele­de­le­tek, de a húst az éltető vér­rel együtt ne egyé­tek! A ben­ne­te­ket éltető vért pedig szá­mon kérem. Szá­mon kérem az ember éle­tét: egyik ember­től a mási­két. Aki ember vérét ont­ja, annak vérét ember ont­ja, mert a ma­gam kép­más­ára alkot­tam az embert. Szö­vet­sé­get kötök vele­tek és utó­dai­tok­kal, meg min­den élő­lénnyel, mely a bár­ká­ból kijött. Szi­vár­vány­íve­met helye­zem a fel­hők­re. Az lesz a jele a szö­vet­ség­nek, melyet a világ­gal kötök.

Noé és három fia, Sém, Hám és Jáfet bir­tokba vet­ték a föl­det, és művelni kezd­ték. Az apa a sző­lő­mű­ve­lést válasz­tot­ta. Édes sző­lője ter­mett, s fi­nom bor forrt ki a le­vé­ből. Noé annyira meg­ked­velte ezt az italt, hogy – tisz­tes­ség ne essék – oly­kor ala­po­san meg­ré­sze­ge­dett tőle, s olyat tett, amit józa­non biz­to­san nem cse­le­ke­det vol­na. Egyik alka­lom­mal pél­dául anya­szült mez­te­lenre vet­kő­zött a sát­rá­ban, s az se zavar­ta, hogy Hám meg­látta a sze­mér­mét. De ez még csak a kisebb vétke volt a fi­ú­nak. A na­gyob­bik az, hogy mind­ezt nevetve elme­sélte a fivé­rei­nek is. Azok meg­rö­kö­nyöd­tek ezen, s hát­rálva – hogy ne lás­sák apjuk mez­te­len­sé­gét – bevit­ték a ru­há­ját és ráte­rí­tet­ték. Per­sze mindez nem marad­ha­tott titok­ban, mert már akkor is igaz volt az a mon­dás, misze­rint amit ket­ten tud­nak, az már nem titok.

Kijózanodva, s hallva a tör­tén­te­ket, Noé ékte­len haragra ger­jedt a kiseb­bik fia ellen, s így szólt hoz­zá:

–  Átkozott légy Hám, Kánaán ősaty­ja! Szol­gák szol­gája leszel a test­vé­reid között. Áldott az Úr, Sémnek Iste­ne! Legyen Kánaán a szol­gá­ja! Ter­jessze ki Isten Jáfetet, lak­jék Sém sát­rai­ban, legyen Kánaán a szol­gá­ja!

És úgy lett minden, ahogy Noé kíván­ta. A fiak fia­kat nem­zet­tek, s azok­nak is fiai szü­let­tek nem­ze­dé­ke­ken át, s ahogy Isten akar­ta, nem­ze­dék­ről nem­ze­dékre töb­ben let­tek a föl­dön. A nem­zet­sé­gek szár­ma­zá­suk sze­rint népekre tago­lód­tak. S e né­pek elfog­lal­ták helyü­ket a világ­ban, ahol helyet talál­tak maguk­nak. De ekkor még mind­annyian egy nyel­vet beszél­tek, meg­ér­tet­ték egy­mást Noé utó­dai.

Joktán fia, Peleg idejében történt, hogy útnak indul­tak kelet­ről Sém leszár­ma­zot­tai. Sineár föld­jén egy kies völgyre talál­tak, mely meg­tet­szett nekik, s el­ha­tá­roz­ták, hogy lete­le­ped­nek, és ott épí­tik föl a vá­ro­su­kat. Erős falat húz­nak köré, hogy ezt se ember, se állat le ne rom­bol­has­sa, és ural­kod­has­son e nép messzi föl­dek népei fölött.

Téglát égettek agyagból, mert nem volt a kö­zel­ben szik­la, mely követ adott volna a fal­hoz. Mész se volt, ami össze­fogja a tég­lát, de talál­tak helyette szur­kot, hogy megáll­jon, s kővé mered­jen. Sém utó­dai lele­mé­nyes embe­rek vol­tak, és úgy gon­dol­ták, nincs olyan prob­léma a föl­dön, amit ők meg ne tud­ná­nak olda­ni, ha össze­dug­ják a fe­jü­ket, és együtt gon­dol­kod­nak. Félszavakból, akár fej­bic­cen­té­sek­ből, vagy kéz­moz­du­lat­ok­ból is meg­ér­tet­ték egy­mást. Csak… Csak az volt a baj, hogy ők ugyan tud­ták ezt, de vajon tud­ja-e, és elis­me­ri-e ezt ugyan­így a föl­dön min­den ember? És tud­ja-e, elis­me­ri-e Isten? Elha­tá­roz­ták hát, és szól­tak: „Gyer­tek, épít­sünk magunk­nak várost, és tor­nyot, ame­lyik­nek csú­csa az égig ér! És sze­rez­zünk magunk­nak nevet, hogy el ne szé­led­jünk az egész föld szí­nén!”

A mesterek nekiálltak, és építet­ték a vá­rost, emel­ték a tor­nyot. Milliószám éget­ték a tég­lát, hord­ták a szur­kot, és dagadt a keb­lük a büsz­ke­ség­től. Úgy gon­dol­ták, hogy ha a to­rony az égig ér, akár sze­mé­lye­sen is meg­kér­dez­he­tik Isten véle­mé­nyét.

Elkészültek a város falai. Olyan szé­le­sek vol­tak, hogy két egy­más­sal szem­ben talál­kozó négy­lo­vas fogat elme­he­tett raj­tuk anél­kül, hogy egy­más­hoz értek vol­na. Ötven­mé­ter­nyire vol­tak egy­más­tól a belső fal őrtor­nyai. Ezek­ből három­száz­hat­va­nat épí­tet­tek, de a külső falra is jutott belő­lük két­száz­öt­ven darab. Nincs olyan erő a vilá­gon – gon­dol­ták – ame­lyik ezt beve­het­né.

Épült a torony. Már az alapja is gigá­szi mére­te­ket öltött. Négy­száz méter volt min­den olda­la. Nyolc eme­let épült rá, és egyre szű­kült a tete­jük az ég felé halad­va. Csi­ga­lép­cső veze­tett a te­tő­re, ahol kéz­zel el lehe­tett érni a fel­hő­ket.

–  Káprázatos – mondták a vá­ros­la­kók. – Szá­munkra már nincs lehe­tet­len. Isten nél­kül is min­denre képe­sek vagyunk.

Látta az Úr a várost, látta tor­nyot, és hal­lotta a pöf­fesz­kedő város­la­kó­kat. Leszállt hoz­zá­juk, és azt mond­ta:

–  Most még egy nép vagytok, és mindannyiótoknak egy a nyel­ve. Amit most tesz­tek, csak a kez­dete annak, amit tenni akar­tok. Most semmi se gátol ben­ne­te­ket, hogy vég­hez­vi­gyé­tek a ter­vei­te­ket. De lás­suk, mit cse­le­ked­tek, ha össze­za­var­juk a nyel­ve­te­ket, hogy ne ért­sé­tek, mit mond a má­sik!

Amint kimondta ezt az Úr, meg is tör­tént. Az addig szinte cso­dákra képes mes­te­rek csak áll­tak egy­más­sal szem­ben, de nem tud­ták, nem értet­ték, mit mond, mit akar a má­sik. A moz­du­la­tok, gesz­tu­sok se azt jelen­tet­ték, amit akár egy órá­val előbb. Meg­pró­bál­tak tovább dol­goz­ni, tovább épí­teni a nagy művet, a tor­nyot, de csak útjá­ban vol­tak egy­más­nak. Elő­ször csak néz­tek egy­másra értet­le­nül, aztán egyre töb­ben dob­ták el a szer­szá­mot, és elin­dul­tak vala­ho­vá. Senki se tudta hová, mer­re, med­dig, csak úgy men­tek az orruk után. Isten aka­rata nél­kül össze­om­lot­tak a szé­pen kidol­go­zott, okos ter­vek, elve­szett, értel­mét vesz­tette a cél. Az embe­rek a fe­jü­ket csó­vál­ták, elme­nő­ben vissza­néz­tek a hatal­mas, félbe maradt torony­ra, s csak annyit mond­tak: Bábel.

*

Hol volt, hol nem volt, volt egy­szer egy ország, ame­lyik­ben élt egy büszke nép. Nevez­zük őket hongoroknak. Egy nép vol­tak ők is, mint Noé leszár­ma­zot­tai. Egy nyel­vet beszél­tek, együtt gon­dol­koz­tak, egy Istent imád­tak, és közö­sek vol­tak a cse­le­ke­de­teik is. A tör­té­nelmi emlé­ke­zet sze­rint az utóbbi ese­té­ben elő­for­dul­tak ugyan kivé­te­lek, de mint mon­dani szo­kás, ezek a kivé­te­lek erő­sí­tik a sza­bályt. Tény, hogy a baj­ban, ínség­ben min­dig kise­gí­tet­ték egy­mást. Az egyik­nek sója volt, a má­sik­nak pap­ri­ká­ja, a har­ma­dik pin­ce­zu­gá­ban min­dig akadt néhány szem krump­li, így aztán min­den napra össze­jött az a bi­zo­nyos krump­li­fő­ze­lék. Ha még­sem, hát sze­gény ember víz­zel főz, lett belőle krump­li­le­ves.

Volt ennek a népnek egy világ­hírű foga­dal­ma. Isten színe előtt han­gos szó­val meg­fo­gad­ták, hogy sohase hazud­nak. Se egy­más­nak, se ide­gen­nek. Tör­tén­jék bár­mi, akár karóba is húz­hat­ják őket, akkor se hagyja el hamis szó a szá­ju­kat. Becsülte is őket ezért az egész világ, s ha vala­hol igaz tanú­ság­té­telre volt szük­ség, rög­tön hív­ták a hongorokat.

Történt egy napon, hogy az egyik ember fele­sé­ge, aki­nek éppen sója volt, átment a szom­széd­asszo­nyá­hoz, aki­nek a pin­cé­jé­ben a krumpli lapult, hogy ugyan adna már köl­csön néhány sze­met, míg az ember meg­hozza az övé­ket a piac­ról. Nem kell sok, csak néhány öklöm­nyi gumó, mert éhe­sek a gye­re­kek és köve­te­lik az ebé­det.

–  Hát nem is tudom… – szabódott Krumplisné, miköz­ben azt szá­mol­gatta magá­ban, hány marék sót kér­jen cse­ré­be. Mert mégse járja ám, hogy amíg ő a má­sok gye­re­két ete­ti, a só­gor­asszony, a Másik Krumplisné jókora vagyont szer­zett a gu­mók­ból. – Dögöl­jön meg a más tehe­ne! – gon­dolta magá­ban. – Mi közöm nekem a ko­szos szom­széd­asszony szuty­kos köly­kei­hez? Ha már adta neki, tartsa el őket az Isten!

–  Szeresd felebarátodat, mint ten­ma­ga­dat! – szólt az Úr egy felhő mögül.

–  Rendben van, én szeretem, de te meg etesd őket, Atyám!

–  Kevély a te szíved, leányom – hal­lat­szott most már kissé inge­rül­ten az iménti hang. – Ha neked nem adtam volna krump­lit, és neki nem adtam volna sót, most mind­ket­ten éhen marad­ná­tok. Mihez kez­de­nél akkor, asszony?

–  Elmennék kölcsönért a Pap­ri­kás­hoz.

–  És ha a Paprikásnak se adnék?

–  Azt nem teheted Uram, mert a felhő szé­lére helyez­ted a szi­vár­vány ívét.

–  Te meg igazmondást fogadtál nekem, asszony!

–  Valóban? – kapott a fejéhez Krumplisné. – Látod, néha olyan fele­dé­keny vagyok… De vég­tére is Te terem­tet­tél ilyen­nek, ne nekem tégy érte szem­re­há­nyást, Uram!

–  Hát akkor mi legyen, adsz, vagy nem adsz? – sür­gette a Sósné.

–  Tudod, az a helyzet, hogy a pia­con nagyon föl­ug­rott a krumpli ára… Meg pap­rika is kéne hoz­zá. Az uram, a Krump­lis azt mondta ma reg­gel, ami­kor elment, hogy vigyáz­zak a ter­més­re, míg haza­ér.

–  De hiszen tegnap este kihajtott az udvar­ból a ko­csi­val, azóta haza se jött. Láttam…

–  Micsoda? Te leselkedsz az én uram után? Pisz­kos lotyó! És én még neked adjak köl­csön krump­lit? Elta­ka­rodj a sze­mem elől!

Krumplis gazda tényleg kihajtott előző este az udvar­ból, és egye­ne­sen a báty­ja, a Másik Krump­lis házá­hoz ment, hogy behajtsa az adós­sá­gát. Az ősszel ugyanis oda­adta neki a ter­més nagyob­bik felét, mert ő is­mert egy olyan keres­ke­dőt, aki jóval töb­bet ígért érte, mint mások. Igaz, hogy csak akkor fizet, ha elad­ta, de akkor sokat. Most már itt a tavasz, vetni kel­lene az újat, de vető­mag sehol. Naponta ráte­le­fo­nált, sür­gette a báty­ját, de min­dig csak az volt a válasz, hogy a jövő héten viszi a pénzt, ha neki is meg­adja a ke­res­ke­dő. Az idő sür­get, vetni kéne, vége a türe­lem­nek. Maga megy érte, s ha meg­kap­ta, hajt tovább a ve­tő­mag­ért.

A báty a kapuban fogadta csőre töl­tött vadász­pus­ká­val.

–  Te vagy az, öcskös? – eresztette le a puska csö­vét, ami­kor fel­is­merte az esti homály­ban. – Azt hit­tem, a Zabos. Mára ígér­te, hogy föl­ke­res, és meg­öl, ha végre nem fize­tek. Tehe­tek én róla, hogy engem is csak hite­get a ke­res­ke­dő?

–  Ezek szerint engem se akarsz kifi­zet­ni? – kér­dezte az ifjab­bik Krump­lis, és a ke­zé­ben meg­ló­dult az ostor. – Szó­sze­gő, hazug test­vér let­tél, meg­ér­de­mel­néd az ostor­csa­pást.

–  Nem addig az, öcskös, várj még egy szó­ra! Engem is becsap­tak. Isten nevére fogadta a ke­res­ke­dő, hogy meg­adja kará­csonyra a tar­to­zást. Neki az expor­tőr mond­ta, hogy fizet, mire a put­to­nyát lerakja a Miku­lás. Ott meg a mi­nisz­ter ígérte szó­val a pénzt, de idő­köz­ben vál­to­zott az elkép­ze­lés. Rizsát vet­tek nagy tétel­ben krumpli helyett, és köz­ben a ter­més fele meg­ro­hadt. A köny­velő sik­kasz­tott, csődbe ment a cég. A nyo­mo­zót lefi­zette az ügy­véd, a bíró rossz íté­le­tet hozott… Szó­val a sok bába között eltűnt a pénz. Most is kere­sik, ki vét­ke­zett.

–  Én eladtam a krumplimat, és várom az árát, mert nem tudok venni vető­ma­got – komo­rult az ifjab­bik arca.

–  Megoldjuk, öcsém, megoldjuk – tette a vál­lára a kezét biz­ta­tóan az idő­sebb. – Tény, hogy a fel­szá­moló biz­tos zárol­tatta a cég vagyo­nát. De ha szer­zünk hamis szám­lát, mond­juk török­bú­zá­ról, és azt egy jó ügy­véd kép­vi­se­li, a fele árát a bank kifi­ze­ti. Vissza­igé­nyel­jük belőle az egyik adót, a má­si­kat meg nem fizet­jük be, már majd­nem a pén­zünk­nél vagyunk. Mire a hi­va­tal ész­re­ve­szi, elé­vül az ügy. Majd segí­tünk neki…

–  Hallom a szavadat, bátyám, de nem értem, mit jelent. A tör­vény meg­en­gedi ezt?

–  Törvény, meg Isten, meg becsület… Össze­hor­do­tok min­den­féle sület­len­sé­get! Ezzel nem jutunk előbb­re. Van egy régi orosz köz­mon­dás a cári idők­ből, melyet a bojá­rok emle­get­tek a Moszk­vá­tól messzi vidé­ke­ken. Az ég magas, a cár messze van – mon­do­gat­ták, és vidá­man élték nap­jai­kat. Mi is csak ezt tesszük, öcsém.

Az ifjabb Krumplis fölnézett az égre. Épp csil­la­gos volt. Rákér­de­zett.

–  És neked ehhez egy szavad sincs, Uram?

–  Elég! – dörrent az Isten szava. – Szi­vár­vány ide, szi­vár­vány oda, nem érdem­li­tek meg az igaz­mondó büszke címet. Meg­bün­tet­lek ben­ne­te­ket. Utó­dai­tok mind hazu­gok legye­nek, ne hagy­hassa el a szá­ju­kat őszinte szó! De gaz­da­gok is legye­nek, a kam­rá­juk legyen tele krump­li­val, sóval, pap­ri­ká­val. És fös­vé­nyek is, mint te, Krumplisné. Saj­nál­ják a sze­gény nép­től az apró fala­to­kat, s ha­zud­ják azt, hogy nem is ter­mett krump­li. Hatal­mas palo­tá­ban gyűl­je­nek össze, hoz­za­nak szi­gorú tör­vé­nye­ket, és fél­je­nek a nép­től, mely a fa­la­kon kívül maradt. Így legyen heted­ízig­len, míg él az emlé­ke­zet, és senki se tudja már, hogy ez volt egy­ko­ron a híres igaz­mondó hongor nevű nép!

Szólt az Úr, és úgy lett. Mire Krump­lis gazda haza­ért lovai­val, új adót vetet­tek ki a föld­re, ház­ra, bor­ra, s a fia beje­len­tet­te, hogy akkor inkább elin­dul nyu­gat­nak, ahol a lovász­fiúk bifsz­te­ket kap­nak vacso­rá­ra. Sósék gye­re­kei hajóra száll­tak, mert azt hal­lot­ták, hogy délen a ten­ger­ből kivá­lik a só, és ton­na­szám hord­ják az észa­ki­ak. Mind­össze egy bérelt kot­ró­gép kell hoz­zá, és bank­szám­lá­jukra máris cso­rog a pénz.

Paprikásék egy ideig még maradtak. Nem értet­ték, miért indult el a nép, hiszen el van vetve a mag, hama­ro­san szedni kell a ter­mést. De ami­kor a pap­ri­ka­föl­det üre­sen talál­ták, és része­gen dülön­gélt rajta a csősz, csak meg­kér­dez­ték tőle mi tör­tént.

–  Hogy? Hogy mi történt itten? – dadogta álmo­san pis­logva az ember. – Őrzöm én itt ezt a föl­det, itt ugyan senki a tud­tom nél­kül egy lépést se tehet.

–  De hát a paprika eltűnt! – kiált a gaz­da.

–  Micsoda? Honnan? Itt ugyan pap­rika sohase volt. Nem tudja maga, hogy mit beszél. Lehet, hogy sokat ivott?!

–  Tegnap még itt volt, szedtem belő­le. A maga kezé­ben üres a bo­ros­üveg.

–  Ez? Rosszul lát maga, menjen orvos­hoz! Ez Coca-cola… vagy nem is az, narancs­lé. Szeszt, uram én soha sem iszom.

Bólint a gazda, s felszól az égre: „Uram, a szó iga­zát add vissza nekünk!”

Csendes a felhő, szava se hal­lik, csak a hét vil­lám kanya­rog az égen. Az asszony cso­ma­gol, a gye­rek már indul. Az ajtó­ból vissza­néz, s így szól: az utolsó kap­csolja le a vil­lanyt!