8. fejezet

A szovjethatalom visszatérése

A szovjet légierő csak nem hagyta abba Bobrujszk éjsza­kai bom­bá­zá­sát, ráadá­sul meg­kez­dőd­tek a nap­pali légi­tá­ma­dások is. A de­rült, nap­sü­té­ses nap­pa­lo­kon már vár­tuk is, hogy meg­je­len­je­nek a bom­bá­zók. Még­sem volt olyan ret­te­ne­tes, mint az éjsza­kai bom­bá­zás. Már a mo­tor hang­já­ról meg­ta­lál­tuk az égen a repü­lő­gé­pet, követ­tük a te­kin­te­tünk­kel, vár­tuk, hogy a nap­fény meg­csil­lan­jon a bom­ba­tes­ten, amely elvált a repü­lő­gép­től, meg­be­csül­tük a röp­pá­lyá­ját, s csak akkor vetet­tük magun­kat a föld­re, ami­kor a bom­bázó repü­lési vona­lába kerül­tünk, s elég közel a bomba röp­pá­lyá­já­hoz. Gyor­san hoz­zá­szok­tunk, hogy tátott száj­jal vár­juk a bomba fel­rob­ba­ná­sát, nehogy utána fáj­jon a fülünk.

Június végére a nappali légi­tá­ma­dás­ok­hoz min­den­na­pos távoli tüzér­ségi ágyú­mo­raj járult, s az egész város­ban sietve neki­kezd­tek az egyéni bun­ke­rek és óvó­he­lyek épí­té­sé­hez. A gö­dör­ásás­hoz és épí­tés­hez két-há­rom csa­lá­don­ként cso­por­tok ala­kul­tak. Csak a mi csa­lá­dunk­ban nem volt sen­ki, aki göd­röt ásson vagy épít­sen, és senki sem hívott meg min­ket a bun­ke­ré­be.

Bekövetkezett az a nap, ami­kor a néme­tek elta­ka­rí­tot­ták az összes kerí­tést a vá­ros­ban, lefű­ré­szel­ték a tar­tó­osz­lo­po­kat, és nagy halomba rak­ták a föl­dön. Bobrujszkban, ahogy bár­mely más orosz­or­szági város­ban, ez hihe­tet­len, szo­kat­lan és félel­me­tes volt. Hogy nin­csen kerí­tés. Hogy aka­dály­ta­la­nul mehet az ember bár­mi­lyen irány­ba, oda, ahová akar. Hát még az milyen nagy mulat­ság volt nekünk, gye­re­kek­nek, hogy a föl­dön fekvő kerí­té­se­ken fut­ká­roz­hat­tunk.

Senki sem magyarázott vagy mondott el sem­mit, de hama­ro­san mind­nyá­jan rájöt­tünk, hogy bele­csöp­pen­tünk a „bobrujszki kat­lan”-ba: a várost tel­je­sen körül­zárta a Vö­rös Had­se­reg, ost­rom­gyű­rűbe kerül­tünk.

Nem csak a németek, de minden csa­lád is kiutat, meg­ol­dást kere­sett magá­nak. Külö­nö­sen begorombultak a meg­za­va­ro­dott policájok és hason­sző­rű­ek, akik szí­ve­sen együtt­mű­köd­tek a meg­szál­lók­kal. A vá­ros­ban újra kitört a pánik, ahogy 1941-ben is. Vilá­gos lett, hogy a né­me­tek har­colni fog­nak a váro­sért.

Sokan arra készültek, hogy mennek a né­me­tek­kel, mert föl­idéz­ték a szov­jet­ha­ta­lom okozta keserű és nincs­te­len éle­tet. Nagyon nehéz volt az élet a né­met ura­lom alatt, de a lakos­ság ezt a há­ború kon­tó­jára írta. Sehogy sem fűlt a foguk ahhoz, hogy meg­vár­ják, amíg újra hata­lomra kerül a már meg­ta­pasz­talt vad szov­jet rend­szer. Min­denki tud­ta, milyen kemé­nyen elbán­nak majd a kom­mu­nis­ták azok­kal, akik „ott marad­tak, hogy a né­me­tek­kel élje­nek, és nem eva­ku­ál­tak”. De hát mit jelent az, hogy „nem eva­ku­ál­tak”? Hogyan? Hová? És min mene­kül­het­tek vol­na? Regina pél­dául hová eva­ku­ál­ha­tott vol­na? Éppen ez a magya­rá­zata azok­ban a na­pok­ban a szo­mo­rú, mégis komi­kus ese­mé­nyek­nek.

Június utolsó napjaiban időnként naponta két­szer is fel­röp­pent a hí­resz­te­lés, hogy a minszki ország­út­nál áttör­ték az ost­rom­gyű­rűt. Erre min­denki fel­kapta a bő­rönd­jét, batyu­ját, zsák­ját, fel­dob­ták egy talics­ká­ra, lovas kocsi­ra, befog­tak ökröt, tehe­net – igaz, még akadt ló is –, de még gya­log is neki­in­dul­tak a „minszki irány”-nak a kö­zeli utcá­kon. De nagyon hamar csüg­ged­ten vissza­tér­tek. A rést meg­szün­tet­ték a szov­jet tan­kok, a gyűrű újra bezá­rult.

Regina is sokszor megpróbált „el­men­ni”. Kép­zel­jék maguk elé a lát­ványt! Mihelyt fel­röp­pent a pletyka a „rés”-ről, a mama Józsi­val kétol­dalt fel­kapta a nagy ládán­kat, amely teli volt duny­há­val, pár­ná­val, és más „ma­gyar drá­ga­ság”-gal. Nekem kilenc­éve­sen a vizes kulacs lógott a nya­kam­ban meg egy rongy­ból var­rott zsák, benne némi enni­való meg a híres, „ma­gyar” ezüst étkész­let, ami­nek jócs­kán volt súlya, s amely soha az élet­ben nem volt ezüst, csak ezüst­tel fut­ta­tott. Amint így fel­mál­házva kilép­tünk a la­ká­sunk­ból, elmen­tünk a barakk túlsó végé­hez, és meg­áll­tunk pihen­ni. Vala­hon­nan oda­ki­a­bál­tak, hogy „a rést betöm­ték”, amire vissza­men­tünk a la­kás­ba. Én örül­tem a leg­job­ban annak, hogy vissza­tér­tünk. Aligha bír­tam volna száz méter­nél töb­bet meg­tenni azzal a zsák­kal.

Sűrű bombázással, tüzérségi tűzzel kez­dő­dött a vá­ros ost­ro­ma. A né­me­tek kezd­ték össze­szedni a fér­fi­a­kat és kama­szo­kat. A mama a szom­széd lakás alatti verem­ben buj­tatta el Józsit, amely­ben már ott „la­kott” a Rogyin csa­lád. Állan­dóan grá­ná­tok rob­ban­tak. Foly­ton a szom­szé­da­ink bunkereibe sza­lad­gál­tam, hogy elbúj­jak. Min­den­hol szűk volt a hely, de been­ged­tek. Ami­kor vissza­men­tem a ma­má­hoz, a szo­bánk­ba, meg­pró­bál­tam rábe­szél­ni, hogy ő is men­jen le a bun­ker­be, de egy­szer sem volt haj­lan­dó. Még éjsza­kán­ként is a mama volt az egyet­len, ami­kor pedig külö­nö­sen erős volt a bom­bá­zás, aki ott­hon maradt, feküdt az ágy­ban, és biz­to­sí­tott, hogy az a bomba a bun­ker­ben is utol­éri az embert, ha az van meg­ír­va, hogy meg­hal­jon. Én meg sír­tam.

Ma, amikor már hetvenéves vagyok, ahogy fel­idé­zem, és újra latol­ga­tom azt, ami azok­ban a na­pok­ban tör­tént, már tudom, hogy a mama nem a „Spielbergerek bátor­sá­ga” miatt nem akart mene­dé­ket keres­ni, hanem a határ­ta­lan anyai oda­adása miatt nem. Hogy meg­ment­hesse Józsit, aki rej­tőz­kö­dött, ha valami baj tör­té­nik.

Aztán történt is. A szomszé­dok, csupa szá­na­lom­ból, rá akar­ták beszélni a ma­mát: „Re­gi­na, hiába rej­te­ge­ted Józsit a verem­ben, ez veszé­lyes. Ha a ba­rakk fel­gyul­lad, Józsi ele­ve­nen meg­ég. Hozd ki abból a verem­ből!” És abban a pil­la­nat­ban, ami­kor Józsi, aki már három napot töl­tött a verem­ben, a mama új dön­tése értel­mé­ben elő­bújt onnan, és elin­dult az udva­ron lévő bun­ker felé, ész­re­vette és lefogta őt egy német kato­na, aki két „ki­se­gí­tő­jé­vel” éppen az imént össze­fog­do­sott fér­fiak és kama­szok menet­osz­lo­pát vezette vala­ho­vá. A ka­tona elő­re­tar­tott pus­ká­val a menet­osz­lop utolsó sorába irá­nyí­totta Józsit, amely köz­ben tovább­ha­ladt. A mama utá­nuk rohant, s a földre vetette magát, ami­kor utol­érte a né­me­tet, átölelte a csiz­má­ját, és zokog­va, néme­tül könyör­gött neki, hogy engedje el a gye­re­két. A né­met meg­saj­nál­ta. A kar­já­nál fogva kiló­dí­totta Józsit a sor­ból. A mama meg vissza­vitte őt „a föld alá”, ahon­nan aztán elő sem jött, még akkor sem, ami­kor nagyon nagy lett a for­ró­ság.

Az ostrom egyik éjszakáján, amikor a mama egye­dül feküdt a szo­bánk­ban, két német katona lépett be. Zseb­lám­pát gyújtva keres­gél­tek valami élel­met a szek­rény­ben. A mama erőt vett magán, és néme­tül meg­kér­dezte tőlük: „Mit csi­nál­nak maguk itt?” – A ka­to­nák össze­rez­zen­tek, olyan várat­la­nul érte őket, hogy a mama meg­szó­lalt. – „A fér­je­met várom, aki tiszt – mondta tovább a ma­gáét a mama. – Nem­so­kára értem kell jön­nie.” „Bo­csás­son meg, asszo­nyom!” – sut­tog­ták a ka­to­nák, és kihát­rál­tak a sötét­ben.

Az utolsó négy napon, amikor min­denki fej­vesztve rohan­gált az egyre sűrű­södő rob­ba­ná­sok­ban, elvesz­tem. Pánikba estem, és elro­han­tam vala­mer­re, a többi sza­ladó embert követ­tem. Egy apró bun­ker­ben valami asszony, kelet­ről mene­kült asszony fogta pár­to­mat, aki­nek volt egy velem egy­korú fia. Éte­lük nem volt, csak kan­dis­cu­kor, ami­től ször­nyen meg­szom­ja­zik az ember. Ami­kor nagyon erős volt a lövöl­dö­zés, mind­ket­tőnk fejét a szok­nyá­já­hoz szo­rí­tot­ta. Még csak az orrun­kat sem dug­hat­tuk ki, hiszen szinte sza­ka­dat­la­nul rob­ban­tak a grá­ná­tok és egé­szen közel. Nem emlék­szem, hogy alud­tunk-e, olyan volt, mintha sza­ka­dat­la­nul fél­álom­ban let­tünk volna abban a sö­tét lyuk­ban. Aztán elfo­gyott a vizünk.

A negyedik nap reggelén csönd lett, de a fü­lünk még min­dig csen­gett az előző napi rob­ba­ná­sok­tól. Fél­tünk kimen­ni, még a szük­sé­gün­ket is abban a meg­le­he­tő­sen szűk bun­ker­ben végez­tük el. Hir­te­len a bun­ker bejá­ra­tá­nál meg­pil­lan­tot­tuk vala­ki­nek a mez­te­len lábát, meg egy gép­pisz­toly csö­vét, aztán tel­jes magas­sá­gá­ban ott állt előt­tünk egy fur­csa fér­fi: erő­sen lihe­gett, a fején sisak, amit szíj tar­tott az álla alatt, csiz­ma­nad­rá­got viselt, ami túl rövid volt neki, és tel­je­sen átiz­zadt az inge. „Van­nak itt néme­tek?” – kér­dezte oro­szul, bekuk­kan­tott, aztán már el is tűnt. Ő volt a tá­madó Vörös Had­se­reg első kato­ná­ja, akit lát­tunk.

Az asszony, aki védelmébe vett, hama­ro­san meg­győ­ző­dött arról, hogy már nem tud vissza­tar­ta­ni, hát utamra enge­dett. Ügy dön­töt­tem, haza­me­gyek. Elő­búj­tam, és keresni kezd­tem, merre indul­jak. Ret­te­ne­tes kép tárult elém. Nagy volt a jú­liusi hőség, de házat egy­ál­ta­lán nem lát­tam, csak vala­mi­féle osz­lo­pok mere­dez­tek előt­tem. A ké­mé­nyek. Körös­kö­rül min­den ház leégett, csak a kémé­nyek marad­tak meg. Föld­szin­tes és eme­le­tes kémé­nyek. Még min­dig lán­gol­tak a fa­há­zak mara­dé­kai, és a kémé­nyek is annyira átfor­ró­sod­tak a tűz­től, hogy meg sem lehe­tett köze­lí­teni őket. Jobb­ra, a távol­ban meg­pil­lan­tot­tam egy épü­le­tet, amely isme­rős­nek rém­lett, de úgy lát­tam, mintha azóta meg­nőtt vol­na. A fa­fel­dol­gozó kom­bi­nát vil­lany­te­lepe volt. Azon­nal rájöt­tem, milyen irány­ban van a ba­rak­kunk.

Meggörnyedve átvágtam egy krumpli­val beül­te­tett ker­ten. Az ágyá­sok közt egy föl­dön fekvő emberre buk­kan­tam. Halott volt, a jobb szeme helyén hatal­mas fekete lyuk táton­gott. Éle­tem­ben akkor lát­tam elő­ször halot­tat olyan közel­ről. Meg­ijed­tem, leül­tem mel­lé, job­ban meg­néz­tem. Nagyon isme­rős volt a szürke nad­rágja meg a ma­gas szárú gumi­csiz­má­ja. Meg a fiúsra nyírt rövid, ősz haja. Meg a kurta zeké­je. Igen, Vászja Gromiko édes­anyja volt. Tovább lopóz­tam. Jobbra fel­tűnt a nagy bun­ker bejá­ra­ta. Az ajtó félig nyit­va, egyéb­ként csend. Benéz­tem. Hir­te­len egy erős kéz elkapta a ke­ze­met, behú­zott a bun­ker­be, és csak nem eresz­tett. Ahogy körül­néz­tem a sö­tét­ben, egy cso­port fér­fit lát­tam, vagy tíz embert. „Hall­gass, fiacs­kám! Külön­ben meg­hall­ják a néme­tek, és ide­jön­nek!” – mondta az a fér­fi, aki a leg­kö­ze­lebb volt hoz­zám, és egy darab kol­bászt tömött a szám­ba. Ukrá­nul beszélt. Rájöt­tem, hogy ukrán és belo­rusz policájok, akik a néme­tek elől búj­tak el. Állva elrág­tam, lenyel­tem a kol­bászt, és kivárva az alkal­mas pil­la­na­tot, meg­lép­tem onnan.

Először meg sem ismertem a ba­rak­kun­kat, aztán meg nem hit­tem a saját sze­mem­nek. Ott állt a he­lyén. Ez az egy maradt épség­ben. A töb­bi­ből csak a kémény maradt meg. Gyor­san oda­men­tem, szinte futot­tam. A két pajta közül, ame­lyek a ba­rak­kunk lakóié vol­tak, a mienk ép volt, a bal­ol­da­li­ból csak zsa­rát­nok maradt, amely még füs­töl­gött.

És újabb csoda! A pajtánknál ott állt meg­kö­tözve a Vászjáék tehe­ne!

Felszaladtam a tornácra, és ide­ge­sen beko­pog­tam az ajtón­kon. Isten újra cso­dát tett! Egy pil­la­nat múlva hal­lot­tam, hogy hát­ra­tol­ják az ajtón a kal­lan­tyút, és ott állt előt­tem az anyám. „Anyu­ka!” – rohan­tam oda hoz­zá. – „Te csa­var­gó!” – mondta anyám gyön­gé­den, magya­rul, meg­ölelt, és elkezdte letö­rül­getni a pisz­kot az arcom­ról.

Megkérdeztem, hol van Józsi. A mama a szá­jára tette az ujját, így kér­te, hogy hall­gas­sak, és résre fel­nyi­totta a pin­cénk ajta­ját, amely sok­kal kisebb volt, mint a szom­szé­dunk, Rogyinék ver­me. Józsi félig feküdt oda­lent egy sző­nye­gen meg valami ron­gyo­kon, mel­lette ott volt egy kan­csó víz meg egy éjje­li­edény. Józsi egy szót sem szólt, csak rám nézett, és a mama azon­nal becsukta a feje fölött az ajtót.

A mama később elmesélte, mi történt azok­ban a na­pok­ban. Az egyik légi­tá­ma­dás után ott állt a tor­ná­con, és hir­te­len meg­pil­lan­tott két német kato­nát, akik nagy ládát cipel­tek. Meg­áll­tak az egyik barakk mel­lett, vala­mit elő­húz­tak a lá­dá­ból, és öngyúj­tó­val meg­gyúj­tot­ták. Egy üveg volt valami gyúj­tó­ke­ve­rék­kel, és azon­nal szik­rázni és lán­golni kez­dett. A ka­to­nák fel­dob­ták az üve­get a barakk tete­jé­re, az eltört, a tető pedig rög­tön tüzet fogott. Ugyanez tör­tént a követ­kező barak­kal is.

A mama odament a két katoná­hoz, és néme­tül meg­szó­lí­totta őket. A ka­to­nák elmond­ták, paran­csot kap­tak, hogy gyújt­sa­nak fel min­den faba­rak­kot, mert zavar­ják a kilá­tást a tank­el­há­rító ágyúk előtt. A mama újra neki­fo­hász­ko­dott a „me­sé­jé­nek” a fér­jé­ről, aki német tiszt, s aki­nek más­nap reg­gel érte kell jön­nie. Arra kérte a kato­ná­kat, az ő ba­rakk­ját ne bánt­sák más­na­pig. A két katona elő­ször habo­zott, aztán mégis bele­men­tek az alku­ba.

A mama azt mesélte, hogy húsz percbe sem telt, máris lán­gok­ban állt min­den szom­szé­dos ház. Leégett a bal­ol­dali paj­ták teteje is, és hir­te­len tehén­bő­gést hal­lott abból a paj­tá­ból, amely a Gromiko csa­ládé volt. A mama besza­ladt, elol­dozta a tehe­net, és bevitte a mi paj­tánk­ba. Előző este és ma reg­gel is sike­rült meg­fej­nie. A Szikorszkijék laká­sá­val szem­közti válasz­falra sze­relt kéz­mo­só­ban vizet is talált, amit a tehén egy pil­la­nat alatt meg­ivott. Hát ilyen volt a mi Regi­nánk!

A környékén nemcsak az összes barakk és pajta égett le, de min­den budi is, hiszen azok is fából készül­tek. A föl­det vas­tag hamu­ré­teg borí­tot­ta, amely elrej­tette a szem elől a leégett budik göd­re­it. A rá­kö­vet­kező hetek­ben mi, gye­re­kek szám­ta­lan­szor bele­es­tünk ezekbe a csap­dák­ba, ame­lyek­nek nagyon is kel­le­met­len beltartalmuk volt, s amint vala­hogy kimász­tunk, fej­vesztve inal­tunk a folyó­ra, hogy meg­mo­sa­kod­junk.

1944 júliusának első napjaiban jár­tunk. A Vö­rös Had­se­reg elő­re­tolt csa­pa­tai átha­lad­tak Bobrujszkon, és nyu­gatra tar­tot­tak. Bobrujszkban két hétre hatalmi vákuum kelet­ke­zett, de hát magá­ból a vá­ros­ból is alig maradt más, mint feke­tén mere­dező kémé­nyek, és a tég­la­épü­le­tek, gyár­te­le­pek üre­sen ásító abla­kai.

Sokáig égtek a német raktárak. Min­denki az élel­mi­szer­rak­tá­rak­hoz rohant, hogy valami élel­met sze­rez­zen. Mi is gyor­san meg­ta­nul­tuk, hogy hosszú bot­tal leveskonzervet halásszunk ki a még forró hamu­ból. A túl­me­le­ge­dett kon­zer­vek gyak­ran az embe­rek kezé­ben rob­ban­tak fel, lefröcs­köl­ték őket a szinte for­rás­ban lévő leves­sel, de még így is meg­ér­te: ami­kor elő­ször men­tem oda, hat leveskonzervvel tér­tem haza.

Köröskörül mindenütt német katonák holt­tes­tei és lódögök hever­tek. Szov­jet katona holt­tes­tet nem lát­tunk. Azo­kat azon­nal elte­met­ték az elő­re­tolt csa­pa­tok, ame­lyek aztán foly­tat­ták a tá­ma­dást nyu­gat felé. A jú­liusi hőség­ben a hul­lák iszo­nyú bűzt árasz­tot­tak. A na­pon fekvő hul­lák hasa fel­fú­vó­dott, gyak­ran a de­rék­szíj is elpat­tant raj­tuk. A lo­vak belső szer­vei is kitü­rem­ked­tek a golyó ütötte lyu­kon.

Sose felejtem el, mennyire csodál­koz­tam és hogy fél­tem, ami­kor a mama vala­hol német lapá­to­kat talált, segít­sé­gül hívott pár szom­széd­asszonyt, és ott hely­ben, a föl­dön heverő hul­lák mel­lett göd­röt ástak, és bele­en­ged­ték a tes­te­ket. Egy­sze­rűen nem talá­lok sza­va­kat, hogy érzé­kel­tes­sem, kilenc­éve­sen milyen ret­te­gés­sel töl­tött el ez a lát­vány.

Valaki azt mondta, hogy a fa­fel­dol­gozó kom­bi­nát étkez­dé­jé­nek veze­tő­je, az az asszony, aki moso­ga­tó­nak nézte ki és állí­totta be Reg­inát, eluta­zott egy német autón, meg­pró­bált kitörni a körül­zárt város­ból. A minszki ország­úton egy szov­jet tank átgá­zolt a ko­csin. A mama másod­ma­gá­val elment, meg­ke­reste a holt­test­ét, és elföl­delte az országút mel­lett.

Mindenhol a legkülönfélébb német hadi­esz­kö­zök hányód­tak. Volt köz­tük kiégett lég­el­há­rító fegy­ver a hoz­zá­juk tar­tozó irány­zék­kal, vagy tel­je­sen ép, külön­böző kali­berű tábori ágyúk érin­tet­len rekesz löve­dék­kel. Kiégett, elha­gyott teher­au­tók és tan­kok áll­tak min­den­hol.

Nekünk, gyerekeknek, feledhetetlen napok követ­kez­tek. Sen­ki­től sem kel­lett fél­nünk, és min­denki azt tehet­te, amit akart.

Először is megtanultuk szétszerel­ni, meg­töl­teni és elha­jí­tani a né­met kézi­grá­ná­to­kat, lőni, szé­pen össze­szedni a pat­ro­no­kat, szét­szedni pus­kát, gép­pisz­tolyt, pisz­tolyt. Arra is rájöt­tünk, mi a kü­lönb­ség a német és az olasz tiszti gránátok19 között.

Azokban a napokban egyszeri­ben meg­nőtt a kíván­csi­sá­gom és von­zal­mam min­den gépe­zet iránt, akkor kezd­tem elsa­já­tí­tani a leg­kü­lön­bö­zőbb tech­ni­kai for­té­lyo­kat.

Először két géppisztolyt és három pisz­tolyt vit­tem haza a meg­fe­lelő lősze­rek­kel egye­tem­ben, ami­ért aztán Reg­iná­tól meg is kap­tam az első pofont a sok közül, a fegy­ve­re­ket pedig anyám, sze­rin­tem „igaz­ság­ta­la­nul”, kidobta az abla­kon.

Az otthagyott fogatokból és gépko­csik­ból kala­pá­csot, fűrészt, resze­lőt, kézi fúrót, fúró­fe­jet zsák­má­nyol­tam, min­dent gon­do­san szögre akasz­tot­tam a paj­tá­ban, és hasz­nálni kezd­tem őket, ami a bará­taim kíván­csi­sá­gát is fel­kel­tet­te. De hama­ro­san eltűnt az összes szer­szám, valaki ellop­ta. Ret­te­ne­te­sen elke­se­red­tem. Akkor már késő volt ahhoz, hogy ugyan­azok­ról a he­lyek­ről pótol­jam a szer­szá­mo­kat. Csak pár dara­bot sike­rült össze­szed­nem.

Elképzelhetik a megdöbbenése­met, ami­kor körül­be­lül egy év múlva föl­fe­dez­tem a szer­szá­mai­mat Danyilo Szikorszkij paj­tá­já­ban, ahová azért men­tem, hogy meg­va­kar­gas­sam a ma­la­cot. De abban a hely­zet­ben jobb volt, ha nem hoz­tam szóba a dol­got.

Társaimmal azzal szórakoztunk, hogy ledön­töt­tük a le­égett házak épen maradt kémé­nye­it. Per­sze, nem kala­páccsal estünk neki a tég­la­alap­juk­nak, s nem vár­tuk meg, amíg a ke­mence dőlni kezd és össze­ros­kad. Hiszen egyet­len német kézi­grá­nát, amit a leg­alsó kemence vagy sütő ajta­jába dug­tunk, egy pil­la­nat alatt bedön­tötte az egé­szet. Csak arra kel­lett vigyáz­nunk, hogy minél messzebbre elsza­lad­junk.

Egy hónapba sem telt, és fölfedez­tük, hogy vala­mi­féle bácsik jelen­tek meg a vá­ros­ban, akik haj­lan­dók fizetni a tég­lá­ért. Az össze­tört autók­ból és motor­bi­cik­lik­ből kiszed­tük a csap­ágya­kat, négy­ke­rekű talics­ká­kat csi­nál­tunk, és egész szep­tem­be­rig fuva­roz­tuk raj­tuk a tég­lát a bá­csik­nak. Nagyon büsz­kék vol­tunk, ami­kor min­den száz tég­lá­ért meg­kap­tuk a mun­ká­val meg­ke­re­sett öt rube­lün­ket.

Az egyik rendszeres szórakozásunk az volt, hogy kiszed­tük a lő­port a tüzér­ségi löve­dé­kek hüve­lyé­ből, amely olyan hosszú volt, mint a „ma­ka­ró­ni”, és az egyik végét meg­gyúj­tot­tuk. A lő­por úgy szállt a leve­gő­ben, mint valami sugár­haj­tású löve­dék. Nagy mulat­ság volt az is, ha kilőt­tünk egy hang­jelző raké­tát az utcán áruló öreg­asszonyok felé, mert a ra­kéta süvöl­tése és füttye az egész kör­nyé­ket meg­ri­asz­tot­ta.

Ma már nehéz elhinni, hogy kétszer még német nehéz harc­ko­csi­ból is lőt­tünk, csak per­sze nem igazi löve­dék­kel. Elő­ször egy egész tég­lát szu­sza­kol­tunk bele a cső­be, utána meg a lőport tar­tal­mazó hüvelyt. A lö­vés után a porrá zúzó­dott tég­lá­ból nagyon hatá­sos vörös felhő ala­kult ki a tank előtt. Emlék­szem, hogy ez a tank pon­to­san a Berezinán átívelő vas­úti híd mel­lett állt. Ami­kor Alik Santirrel fel­mász­tunk rá, ész­re­vet­tük, hogy a lö­veg­zár nincs a helyén. Kora­éret­tek vol­tunk, sok min­dent lát­tunk, hal­lot­tunk, ezért rög­tön tud­tuk, hogy a né­met kato­nák­nak, mie­lőtt elhagy­ták vol­na, elő­ször min­den fegy­vert meg kel­lett ron­gál­ni­uk. De hát mit lehet kez­deni egy tank­kal, ame­lyet kutya­fut­tá­ban ott kell hagy­ni? Az ember nem vaca­kol­hat azzal, hogy homo­kot tölt a motor­ba. Ügy tel­je­sít­het­ték a leg­gyor­sab­ban és leg­egy­sze­rűb­ben a paran­csot, ha leszed­ték a lö­veg­zá­rat. De a löveg­zár nehéz, ki fogja azt messzire elvinni a tank­tól? Kimász­tunk a torony­ból, és gon­dol­kozni kezd­tünk. Aha! Az út mind­két olda­lán némi­leg mocsa­ras volt a te­rep. Való­szí­nű, hogy az egyik ilyen mocsárba süllyesz­tet­ték el a löveg­zá­rat. Levet­tük a nad­rá­gun­kat, bemász­tunk a tocso­gó­ba, és láb­bal tapo­gat­tuk végig a pos­vá­nyos fene­ket. A bal oldali mocsár­ban nem volt. De a jobb­ol­da­li­ban meg­ta­lál­tuk. Miután lőt­tünk egyet, tel­jes erő­ből futni kezd­tünk.

Egy felnőtt szemszögéből persze, hogy elke­se­rí­tő­nek, naiv­nak, időn­ként osto­bá­nak tűn­nek föl ezek az ese­tek. Hiszen e hős­tet­tek „hő­sei” kilenc-ti­zen­két éves gye­re­kek vol­tak. Apjuk nem volt, az any­juk dol­go­zott, város­ve­ze­tő­ség nem léte­zett, fel­ügye­let nem volt. Az élet csak las­san zök­kent vissza a nor­má­lis kerék­vá­gás­ba, a kísér­tés és a le­he­tő­sé­gek pedig határ­ta­la­nok vol­tak.

Még egy példa. Kézigránáttal kábí­tot­tuk el a ha­la­kat. Ami­kor elfogy­tak, működni kez­dett a gyer­meki fan­tá­zia és fur­fang. Ezután a tank­el­há­rító akná­val kábí­tot­tuk el őket, ame­lyek min­den­felé szerte szét hever­tek. Két srác a fogan­tyú­já­nál fogva fel­vitte az aknát a bon­ra. (A bon egy­fajta járda a vízen, amely hosszú, ket­te­sé­vel össze­kap­csolt geren­dák­ból áll, ezen fut­nak végig hosszú kam­pós­bot­tal a mun­ká­sok, s a kom­bi­nát fűrész­rész­le­gébe lök­dö­sik a vízen úszó farön­kö­ket.) Akkor per­sze nem műkö­dött a kom­bi­nát, nem dol­goz­tak a mun­ká­sok. A fiúk végig­men­tek a bo­non, meg­áll­tak, ahol leg­mé­lyebb volt a víz, úgy for­dí­tot­ták az aknát, hogy alulra kerül­jön a nyo­más­ér­zé­kelő gomb­ja, és óva­to­san bele­eresz­tet­ték a víz­be. Az akna elsüllyedt, s ami­kor a gomb a fenék­hez ütkö­zött, erős rob­ba­nás hang­zott fel, amely­nek hal­la­tán min­denki meg­ijedt és egy­szer­smind ujjon­gani kez­dett. Utána már csak össze kel­lett szedni a ha­lat.

Egyszer az akna nem robbant fel. Mind a vízbe ugrot­tak, ipar­kod­tak fene­ket érni, hogy kide­rít­sék, mi tör­tént. Kide­rült, hogy az akna, mie­lőtt leért volna a fenék­re, merü­lés köz­ben még egy­szer meg­for­dult, s gomb­bal föl­felé ért le. Min­denki azt hin­né, ezzel a tör­té­net­nek vége. De a bará­tom, az amúgy elég okos Kolka Lazarev, fogott egy hosszú kam­pós­bo­tot, fel­ment a bon­ra, s a kam­pós­bot­tal tapo­gatni kez­dett a folyó­fe­né­ken az akna után, hogy a bot­tal nyomja meg a gomb­ját. Mi meg ott hasal­tunk a par­ton és a geren­dák közül les­tük, mit művel Kolka. Akkora rob­ba­nás követ­ke­zett, hogy a bon geren­dái szi­lán­kokra tör­tek.

És Kolka életben maradt! Persze csupa vér volt. Hatal­mas erő­fe­szí­tés­sel és per­sze, fel­nőt­tek segít­sé­gé­vel szál­lí­tot­ták be a vá­rosi kór­ház­ba, ahol már beren­dez­tek egy osz­tályt a sebe­sül­tek­nek. Kolkának huszon­ki­lenc könnyebb sérü­lése volt. Ami­kor újra isko­lába jár­tunk, és az orvosi vizs­gá­lat­hoz le kel­lett vetni az ingün­ket, az osz­tály tátott száj­jal, irigy­kedve bámulta Kolka for­ra­dá­sa­it.

Egy nappal azután, hogy abbamaradt a lö­völ­dö­zés, és én vissza­tér­tem a mamá­hoz és Józsi­hoz, átsza­lad­tam a szom­széd gyü­möl­csös­be, amely­ben min­den fát kivág­tak, és a föld teli volt lövész­ár­kok­kal. Az egyik mély árok­ban meg­pil­lan­tot­tam egy fekete autót, ami­lyet a né­met tisz­tek hasz­nál­tak. Min­den ablaka ép volt, semmi sérü­lés nem lát­szott raj­ta. Oda­men­tem, és kinyi­tot­tam a hátsó ajtót. Az autó­ból hir­te­len egy óri­ási fekete kutya ugrott rám. Egy­ál­ta­lán nem akart meg­ha­rap­ni, nyal­dosni kez­dett, ugrált, az arco­mat, a fü­le­met nyalta örö­mé­ben. Vajon hány napot tölt­he­tett egye­dül, a gaz­dája nél­kül, bezárva az autó­ba, amely fel­for­ró­so­dott a nap­sü­tés­ben? Elvá­laszt­ha­tat­lan bará­tok let­tünk. Ami­kor aludni men­tem, s a mama nem enged­te, hogy bejöj­jön utá­nam a szo­bá­ba, az én hűsé­ges bará­tom elhe­vert a tor­ná­con, és reg­ge­lig ott vár­ta, hogy újra lás­son.

Ám egy kutyát etetni kell, mi pedig hár­mas­ban már mind elpusz­tí­tot­tuk a „rob­ba­nó” levest. Nél­küle is min­den hamar elfo­gyott. Vala­me­lyik rak­tár­ból egy láda cso­ko­ládé került a paj­tánk­ba. Min­dig emlé­kezni fogok arra a hét­re, ami­kor csak cso­ko­lá­dén éltünk, azt ettük reg­gel, este. A ku­tyám­nak sem volt más válasz­tá­sa, ő is cso­ko­lá­dét evett, amit a paj­tá­ból csór­tam neki.

Először a kombinát tűzoltósá­gá­nak mun­ka­tár­sai, akik német pus­ká­kat kap­tak, lát­tak neki, hogy fenn­tart­sák a ren­det. Ala­po­san átku­tat­tak min­ket, gye­re­ke­ket, és elszed­tek tőlünk min­den fegy­vert. Las­san kija­ví­tot­ták az utcai veze­té­kek hibá­it, újra lett vil­lany. Vissza­tért a szov­jet­ha­ta­lom. A fa­fel­dol­gozó kom­bi­nát­ban is elkez­dő­dött a mun­ka. A mama újra moso­gatni kez­dett az étkez­dé­ben. Az volt neki a leg­ne­he­zebb, hogy korán, reg­gel hatra járt dol­goz­ni, és a műszak végén el kel­lett mos­nia a mély réz­üs­tö­ket, ame­lyek moz­dít­ha­tat­la­nul áll­tak a tég­lá­ból épült tűz­he­lyen, és még csap­juk sem volt, hogy ki lehes­sen eresz­teni belő­lük a vi­zet.

Nagyon rossz volt az élelmiszer-el­lá­tás, a jegyre adott kenyér mennyi­sége egy­előre nem vál­to­zott. A leg­na­gyobb nya­lánk­sá­got a „land-lease” szál­lít­mány kere­té­ben érkező ame­ri­kai tojás­por jelen­tet­te, ame­lyet jegyre adtak, cukor helyett, meg az „ame­ri­kai por­ció”. Ez utóbbi via­szos dobozba cso­ma­golt kato­nai fej­adag volt, a ba­con­sza­lon­ná­tól a kek­szig és a mé­zig, a leg­kü­lön­bö­zőbb élel­mi­szer­ből tevő­dött össze. Hús helyett ilyen doboz­ká­kat kap­tunk jegy­re, min­den hónap­ban négyet.

Még arra a szűkös ételmaradékra is szük­sé­günk volt, amit a mama sze­de­ge­tett össze moso­ga­tás köz­ben. Józsi­val és a ba­rá­ta­ink­kal mohón vetet­tük rá magun­kat min­den­re, (leves- és étel­ma­ra­dékra), amit a mama az abla­kon adott ki nekünk egy-egy tányé­ron. Csak annyi­ban vál­to­zott a hely­zet, hogy most a konyha végé­ben több tucat­nyi éhes és rémült német hadi­fo­goly várta mohón és türel­met­le­nül a mama ado­má­nya­it. Őket a bobrujszki kat­lan­ban fog­ták el. A né­me­tek mel­lett ott áll­tak a ha­di­fo­goly magya­rok is. Némán húzó­dott meg köz­tük az a marok­nyi, elkín­zott magyar zsidó is, akik a mun­ka­szol­gá­la­tos zász­ló­al­jak­nál vol­tak, és így szin­tén „ha­di­fog­lyok” let­tek. Igaz, akkor már nem volt ott a hátu­kon a sárga Dávid-csil­lag. Min­den hadi­fo­goly a leégett épü­le­tek és gyá­rak hely­re­ál­lí­tá­sán dol­go­zott.

Magammal vittem a kutyámat is az étkez­dé­be, hogy neki is jus­son valami a mara­dék­ból. Medvegyevnek, a sza­kács­nak nagyon meg­tet­szett hűsé­ges bará­tom, mert szép állat volt, feke­te, hosszú fülű, valami vadász­ku­tya faj­ta, adott is neki egy teli tányér ételt, s nem a mara­dék­ból, hanem a kon­dér­ból mer­te. Fel­aján­lot­ta, hogy hagy­jam ott a kutyát az étkez­dé­ben, ahová bár­mi­kor sza­bad bejá­rá­som lesz, hogy játsz­has­sak vele, vasár­na­pon­ként pedig őt fogja elkí­sérni a va­dá­szat­ra. Bele­egyez­tem. A mama azt mesél­te, hogy a sza­kács utána sok­kal job­ban bánt vele. Medvegyev sza­kács, az új gaz­da, aki egyéb­ként nagy anti­sze­mita volt, Dorának nevezte el a ku­tyát.

Volt még egy eset, amikor Regina meg­men­tette az éle­te­met. Elfogy­tak a né­met tüzér­ségi löve­dé­kek, ame­lye­ket azért sze­ret­tünk szét­sze­relni a bará­ta­im­mal, hogy kiszed­jük a lő­port a hüvely­ből. Csak szov­jet löve­dék több ládá­val volt, ame­lyek azért marad­tak ott, mert a Vö­rös Had­se­reg túl sie­tő­sen nyo­mult elő­re. A lá­dá­kat valaki gon­do­san egy­másra rakta az egyik néme­tek által épí­tett bun­ker­ben. Mi meg lemász­tunk oda, hogy foly­tas­suk gye­re­kes, de koc­ká­za­tos játé­kun­kat.

A „készlet” nagyobbik részét lég­el­há­rító löve­dé­kek alkot­ták, ame­lye­ket óra­szer­ke­ze­tes rob­ba­nó­fej­jel lát­tak el. Nagyon gyor­san meg­ta­nul­tuk hatás­ta­la­ní­tani és kisze­relni eze­ket, mie­lőtt elvá­lasz­tot­tuk volna egy­más­tól a lö­ve­get és a hüvelyt, és kihúz­tuk volna belőle a hosszú, maka­ró­ni­szerű lőport. Az óra­szer­ke­zet­nek rugós fel­hú­zója volt, nagyon érde­ke­sen ketyegő játék­szer volt, mind­nyá­junk­nak volt pár darab­ja. De a lég­el­há­rító löve­dé­kek is hama­ro­san elfogy­tak. Marad­tak a tü­zér­ségi löve­dé­kek, ame­lyek­nél mecha­ni­ku­san kel­lett meg­nyomni a löveg végén elhe­lye­zett rob­ban­tó­fe­jet. Ki állít­ha­tott volna meg min­ket? Tud­tuk, hogy ezek­nél még nagyobb a ve­szély, ha sok­kal óva­to­sab­ban is, de elkezd­tük szét­sze­relni őket. Min­den­kép­pen el akar­tuk kerül­ni, hogy vélet­le­nül meg­nyom­juk a rob­ban­tó­fe­jet, las­san csa­var­gat­tuk a hü­vely nya­kát, kopog­tat­tuk, amire elvált a hüvely végébe szo­rí­tott löveg. Meg­sze­rez­tük a lő­port! Már három­szor sike­re­sen vég­re­haj­tot­tuk ezt a mes­ter­fo­gást.

1944 augusztusának egy forró nap­ján meg­ál­la­pod­tunk Vovka Csornijjal, a ba­rá­tom­mal, hogy dél­után négy­kor talál­ko­zunk a „mi” bun­ke­rünk­ben, hogy még egy adag lőport sze­rez­zünk a „pa­ten­tos” löve­gek­ből. Éppen a paj­tá­ban tet­tem-vet­tem, ami­kor eszembe jutott, hogy már majd­nem négy óra van. Bezár­tam hát a paj­tát, és futva elin­dul­tam egye­ne­sen, hisz kerí­tés nem volt, a bun­ker felé, amely vagy két­száz méter­re, a sta­dion mögött volt. Ahogy a Smidt utcán futot­tam, egy­szer csak meg­pil­lan­tot­tam magam előtt a ma­mát, aki akkor jött haza a mun­ká­ból. Egyik kezé­ben ott volt a ron­gyok­ból varrt tarisz­nya, s benne per­sze mind­az, amit össze­sze­dett a tányé­rok­ról, a má­sik­ban meg, ahogy szinte min­den­nap, össze­kö­tö­zött fahul­la­dék, amit a kály­hába szánt, tél­re. A mama meg­pil­lan­tott, rájött, hogy el aka­rok futni elő­le, ezért han­go­san, hogy az egész utca meg­hal­lot­ta, elki­ál­totta magát. „Vla­di­mír, gyere ide!”

Be kell vallanom, hogy addigra már „jól meg­nőt­tem”, „fel­nőtt” let­tem. Elkez­dő­dött a füg­get­len­ség és enge­det­len­ség kor­sza­ka. Fel­há­bo­rí­tott, hogy anyám foly­ton szem­re­há­nyást tesz, nevelni akar, és egyre erő­sö­dött ben­nem a hit, hogy min­dig nekem van iga­zam. Ezért a hi­te­mért aztán Regina azon­nal meg­csap­do­sott, szíj­jal, tenyér­rel, néha bot­tal, ha éppen a keze ügyébe került. Az Isten áldja meg érte!

A mama akkor is szigorúan kiköve­tel­te, hogy men­jek oda hoz­zá. Csak rále­gyin­tet­tem, és tovább akar­tam futni a bun­ker felé. „Te csa­var­gó!” – mond­ta, és ami még követ­ke­zett, azt már magya­rul és még han­go­sab­ban kia­bál­ta. Fél­tem, hogyha nem enge­del­mes­ke­dem a mama paran­csá­nak, talán be sem enged a házba éjsza­ká­ra, mert ezzel már sok­szor fenye­ge­tő­zött. Vagy műkö­désbe lép este a szíj, ami nem lett volna éppen ínyem­re.

Sértődötten megálltam, odaszalad­tam hoz­zá, fel­kap­tam az össze­kö­tö­zött fahul­la­dé­kot, és besza­lad­tam vele a paj­tánk­ba. Letet­tem a fát, újra bezár­tam a paj­tát, és sietve elin­dul­tam a bun­ker felé. Abban a pil­la­nat­ban ször­nyű erejű rob­ba­nást hal­lot­tam a távol­ból, és hosszú láng­nyelv szö­kött az égre. Nem mer­tem oda­men­ni, oda, ahol addig a pil­la­na­tig a bun­ker állt. Más­nap elte­met­ték Vovka Csornijt, fej nél­kül, mert azt nem sike­rült meg­ta­lál­ni.

Visszatért a szovjethatalom, és a csa­lá­dunk újra „a nép ellen­sé­ge” lett. Ami­kor beirat­koz­tunk az isko­lá­ba, az „Apa” fel­iratú rovatba a gye­re­kek­nél beír­ták, hogy: „itt és itt dol­go­zik” vagy „el­esett a fron­ton” – ez volt a leg­gya­ko­ribb –, vagy „nyom nél­kül eltűnt”, nekem maga­biz­to­san bevés­ték: „Az NKVD 1938 júli­u­sá­ban letar­tóz­tat­ta.” Ez a bejegy­zés aztán hosszú éve­kig meg­je­lent a sze­mé­lyi lapo­mon. A mama újra ván­do­rolni kez­dett az NKVD külön­böző hiva­ta­lai­ban, és sírva érdek­lő­dött apám felől. Hogy él-e még? És hogyan, hol keres­se? Küldte a leve­let, táv­ira­tot azok­nak a lá­ge­rek­nek a címé­re, ame­lye­ket még a há­ború előttről ismert.

Őszre enyhült valamicskét a ha­di­fog­lyok hely­zete a bobrujszki tábo­rok­ban, és a ma­gyar zsi­dók, akik továbbra is eljár­tak a mamá­hoz egy kis mara­dé­kért, időn­ként ott­hon is meg­lá­to­gat­tak min­ket. Azért jöt­tek, hogy elsír­ják a bá­na­tu­kat, és a mama segít­sé­gét kér­ték, hogy a há­ború előtti címe­ire leve­let küld­hes­se­nek Magya­ror­szág­ra. Volt, aki meg­kérte Reg­inát, hogy stop­polja meg a zok­ni­ját, varrja meg az elsza­kadt ruhá­ját. Nekik abban a bi­zony­ta­lan és nyug­ta­lan idő­szak­ban a béke szi­gete volt a há­zunk. A mama saj­nálta őket, időn­ként még meg is ven­dé­gelte őket valami egy­szerű magyar étel­lel.

Az egyik hadifogoly, Diósi doktor, aki­nek jogász vég­zett­sége volt, segí­tett Reg­iná­nak, hogy leve­let írjon a ma­gyar nagy­kö­vet­ség­re, amely akkor már léte­zett Moszk­vá­ban. 1945 szep­tem­be­ré­ben jár­tunk, s Re­gina azt kérte a követ­ség­től, segít­sen neki és két gyer­me­ké­nek repat­ri­álni Magya­ror­szág­ra.

Magyar Követség, Moszkva, 1946. decem­ber 24.

Vorovszkij u. 21.

1773/1946

Róth Ferencné úrnőnek, Bobrujszk

Repatriálás iránti kérelmére köz­löm, hogy annak elin­té­zé­sé­hez szük­sé­ges, hogy Önt a szov­jet ható­sá­gok az állam­pol­gár­sági köte­lék­ből elbo­csás­sák. Ennek elin­té­zése előtt az Ön ügyé­vel a magyar ható­sá­gok nem foglalkozhatnak.

Szívélyes üdvözlettel: (aláírás)

Követ                                                                    

Amennyire tudom, Diósi doktor, miután haza­tért, egy ideig magas posz­tot töl­tött be az ügyész­sé­gen.

A hozzánk járó magyarok közül külö­nö­sen szí­ve­sen emlé­ke­zem egy Grün Adolf nevű fia­ta­los fér­fi­ra, aki öröm­mel veze­tett be a fi­la­té­lia vilá­gá­ba. Éle­tem­ben elő­ször tőle hal­lot­tam olyan helyek­ről, mint Makaó, Reunion-sziget, Bar­ba­dos, s utána a tér­ké­pen is meg­ke­res­tem őket.

Muszáj időben előreszaladnom. 1985-ben, ami­kor a fe­le­sé­gem­mel és három gye­re­kem­mel újra elmen­tünk Kana­dá­ból Izra­el­be, a Petah-Tikva nevű város­ban az előt­tem ülő két idős izra­e­li­nek könny szö­kött a sze­mé­be, ami­kor meg­tud­ták, hogy Rott Regina néni még él, és Tor­on­tó­ból küldte el nekik a jókí­ván­sá­ga­it. Weisz Lász­ló­nak és Libenau Bélá­nak hív­ták őket. Tőlük hal­lot­tam, hogy egy évvel koráb­ban halt meg Grün Adolf Petah-Tikvában. Weisz és Libenau is a né­hány magyar zsidó közé tar­to­zott, akik jár­tak nálunk Bobrujszkban, akik­nek sike­rült túl­él­niük a hábo­rút és haza­tér­ni. Kényel­mes öreg­sé­gük utolsó éveit pedig a ven­dég­sze­rető Szent­föl­dön töl­töt­ték.

De térjünk vissza Bobrujszkba.

Jegyzet

 19 A szabványosnál sok­kal kisebb kézi­grá­nát.