Andor Csaba

Madách Imre és Veres Pálné

Bevezetés

Nógrád megye két nagy szülöttjének kap­cso­la­tát min­dig érin­tő­le­ge­sen tár­gyal­ták a hosszabb-rö­vi­debb tanul­má­nyok csak­úgy, mint a nagy­mo­nog­rá­fi­ák. Jel­lem­ző, hogy még a té­má­ban külön „könyv” meg­je­len­te­té­sére vál­lal­kozó Visnyovszky Rezső­nek sem volt túl sok mon­dan­dó­ja; mind­össze egy ívnyi önálló kiad­vány­ban le tudta írni mind­azt, amit Madách Imre és a Veres csa­lád kap­cso­la­tá­ról sike­rült meg­tud­nia, jól­le­het e csa­ládi relá­ció nem elha­nya­gol­ható részét tette ki a farádi Veres csa­lád egy másik tag­já­hoz, Veres Gyu­lá­hoz fűződő viszo­nya a költőnek.1

Pedig a jelek szerint a Beniczky Herminnel való kap­cso­lat sok éven át tart­ha­tott. Az biz­tos, hogy 1852-ben már igen jó viszony­ban vol­tak, s Ma­dách halá­láig nem is sza­kadt meg a kap­cso­la­tuk.

Érdekes, hogy ennek ellenére sem­mi­féle pletyka nem fűző­dött ehhez a vi­szony­hoz. Ezt töb­bek között abból sejt­het­jük, hogy a plety­kák iránt oly fogé­kony Mik­száth Kál­mán sem ter­jesz­tett róluk semmi ilyes­mit. Pedig, ha job­ban bele­gon­dolt volna Madách­nak abba a kép­rejt­vény-le­ve­lé­be, ame­lyet ő fej­tett meg s tett köz­zé, akkor külö­nös­nek kel­lett volna tar­ta­nia a levél szövegét.2 Madách ugyanis Heine ver­seit küldte el Veres Pálnénak, s aligha lehe­tett két­sé­ges, hogy miféle ver­se­ket, hiszen leve­lé­ben meg­je­gyez­te, hogy a má­so­dik kötet Szilárda kis­asszony­nak (Veres Pálné lányá­nak) nem való.

E sorok írója is meglepődött tehát, ami­kor 1990-ben T. Pataki László meg­kér­dezte tőle: mit gon­dol Madách Imre és Veres Pálné kap­cso­la­tá­ról, lehet­sé­ges­nek tart­ja-e, hogy sze­relmi viszony volt közöt­tük? 1990-ben erre a kér­désre félig kité­rő­en, félig eluta­sí­tóan felel­tem.

A Madách-kutatók közül jószerivel Palágyi Meny­hért volt az egyet­len, aki fel­tette magá­ban – sőt, nem is csak magá­ban! – a kér­dést: miért is járt Madách oly sűrűn Vanyarcra? A vi­szony­lag távoli rokoni kap­cso­lat erre iga­zán nem ad magya­rá­za­tot. Palágyi külön­ben igen logi­ku­san azt fel­té­te­lez­te, hogy inkább a hölgy lánya, az 1841-ben szü­le­tett Szilárda kis­asszony lehe­tett az oka a sűrű láto­ga­tá­sok­nak. Hiszen az 1815 decem­be­ré­ben szü­le­tett Beniczky Hermin jó hét évvel idő­sebb volt a köl­tő­nél, aki több­nyire fia­ta­labb lányok tár­sa­sá­gát keres­te. (Lónyay Etelka egy évvel, Matkovich Ida vagy Frá­ter Erzsé­bet több mint négy évvel volt fia­ta­labb nála; élete végén még fia­ta­lab­ba­kat válasz­tott: Karo­li­na, Bor­bála vagy de la Motte Rozá­lia 10–15 évvel volt fia­ta­labb. Ma már azon­ban tud­juk, hogy ezzel szem­ben első sze­rel­me, Massa Fanni hat évvel idő­sebb volt nála.) Palágyi így írt erről: „Há­zas­sága föl­bom­lása után a ne­mes és emel­ke­dett szel­lemű nőtár­sa­ság után való vágy a köl­tőt rend­sze­rint Vanyarcra vit­te. Itt aztán meg­je­le­né­se, bár­mily gya­kori is, min­dig ünnep volt úgy Veresné, mint szép­sége és szel­leme által egy­aránt kiváló ser­dülő lánya, Szilárda szá­má­ra.

A női szépség iránt olyannyira fogé­kony Madách Imré­ről nem tud­tam föl­té­te­lez­ni, hogy a bá­jos Szilárda iránt gyen­géd érdek­lő­dést ne tanú­sí­tott vol­na. Rudnay Józsefné Veres Szilárda úrnő a Madách­ról való beszél­ge­té­seink­ben kez­det­ben e tár­gyat sem­mi­képp sem óhaj­totta érin­te­ni, később azon­ban az élet­rajzi tel­jes­ség cél­ját ő is elő­moz­dí­tani akar­ván, ter­je­del­mes, érde­kes leve­let volt kegyes hoz­zám intéz­ni, mely­ből az ide tar­to­zó­kat ide ikta­tom:

»Azon erős meggyőződésben vagyok, hogy 1854. óta az egyet­len baráti kör a vanyarci volt, mely­ben Madác­hot tel­je­sen meg­ér­tet­ték, hol lel­ké­nek röpte min­dig csak a magas felé irá­nyult, s hogy az ide­a­liz­mus­tól átha­tott erős női lélek (édes­anyá­mat értem), a fe­le­ség és anya esz­mény­képe sugall­hatta neki azon sza­va­kat, melyek­kel oly gyö­nyö­rűen festi a női hiva­tás magasz­tos voltát…«”3

Veres Szilárda tehát maga is úgy ítélte meg, hogy inkább szü­lei­nek szól­ha­tott a költő láto­ga­tá­sa, mint­sem neki, bár Palágyi ilyen irá­nyú sugal­lata nyo­mán az utóbbi lehe­tő­sé­get sem zárta ki. Az ese­tet kívül­ál­ló­ként sem könnyű meg­ítél­ni, hiszen Szilárda vissza­em­lé­ke­zése sze­rint 1854 vagy 1855 nya­rán, vagyis házas­sá­gá­nak fel­bom­lása ide­jén idő­zött hossza­sab­ban Madách Vanyarcon, ám ekkor még oly fia­tal volt a hölgy, hogy komoly von­zal­mat aligha érez­he­tett irán­ta. Néhány évvel később már sok­kal inkább szó lehe­tett ilyen motí­vum­ról is. „Fü­lembe cseng­tek Palágyi úr ama sza­vai, hogy félre kell tenni min­den sze­rény­sé­get, s sza­vai­nak ezen nyo­mása alatt eszembe jutot­tak Szontagh Pál­nak (a múlt télen tör­tént egy talál­ko­zá­sunk alkal­má­val) hoz­zám inté­zett eme sza­vai: »Emlékszel arra, midőn a ludányi kis foga­dó­ban Madách Imré­vel oly kedé­lyes estét töl­töt­tünk el!« ezután elma­gya­rázta a tár­sa­ság többi tag­já­nak ezen est tör­té­ne­tét. Engem ugyanis szü­leim mint 16 éves leányt egy losonci bálra vit­tek. Madách I. Szontagh Pál­lal Sztregováról Szécsény felé utaz­tak, és az úton szem­be­jövő foga­tun­kat meg­is­mer­ték, meg­ál­lí­tot­ták, s nehány perc­nyi beszél­ge­tés után elvál­tunk, mind­egyik fél ellen­kező irány­ban foly­tat­ván útját. Alig vol­tunk fél órája Ludányban, midőn ők is oda vissza­ér­kez­tek. Szontagh Pál ennek magya­rá­za­tául azt adta, hogy ez Madách részé­ről az én ked­ve­mért tör­tént, mert élén­ken érdek­lő­dött irántam.”4

Ha úgy is volt az eset, miként Szontagh évti­ze­dek múl­tán elő­ad­ta, még akkor sem bizo­nyos, hogy való­ban Szilárdával kívánta az estét töl­teni Madách, s nem inkább Veres Pálnéval. Nem zár­hat­juk ki ugyanis annak a le­he­tő­sé­gét, hogy ebbe a titokba sem kívánta beavatni még leg­jobb barát­ját sem. (Szontagh semmi érdemi infor­má­ciót nem tudott adni a Ma­dách éle­tét kuta­tók­nak pl. barátja bebör­tön­zé­sé­ről. Létez­tek tehát olyan egé­szen intim témák, ame­lyek­ről Szontagh sem tudott.) A zár­kó­zott­ságra több oka is lehe­tett, hogy csak a leg­egy­sze­rűb­bet említ­sem ezek közül: lehet, hogy ígé­re­tet tett Veres Pálnénak arra, hogy sen­ki­nek sem szól iránta érzett von­zal­má­ról. Egyéb­ként: Szilárda még kis­gyer­mek volt, ami­kor Veres Pál csa­lád­já­val már igen jó volt a kap­cso­lata a köl­tő­nek (gon­dol­junk csak arra, hogy 1852-ben meg­lá­to­gat­ták őt a po­zso­nyi Vízikaszárnyában), majd 1860 végén férj­hez ment, gyer­meke is született,5 s Ma­dách még ezidőtájt is meg-meg­for­dult a vanyarci kas­tély­ban. Igaz, a leg­utóbbi idők­ben fel­me­rült, hogy Váchartyánban is járt (Veres Szilárda ott élt fér­jé­vel, majd évti­ze­dek múl­tán, halála előtt oda­köl­tö­zött Veres Pálné is), de mert erre nézve semmi bizo­nyí­té­kot nem közölt a tézis meg­fo­gal­ma­zó­ja, ezért Szilárdával való kap­cso­la­tát korai lenne még elemezni.6

Fordítsuk inkább figyelmünket arra, amit bizo­nyo­san tudunk: az élet­rajzok alap­ján fel­tár­ható kap­cso­lat­ra, kiegé­szítve mind­az­zal, amit Madách mond el a köl­te­mé­nyei­ben.

Veres Szilárda emlékei

Néhány évvel a honi nőképzés kez­de­mé­nye­ző­jé­nek halála után, 1902-ben jelent meg az első (és saj­nos mind­máig egyet­len) nagy­mo­no­grá­fia Veres Pálné éle­té­ről és életművéről.7 Mivel hagya­té­kát elpusz­tí­tot­ták (a váchartyáni kas­télyt a háború után fel­dúl­ták, kifosz­tot­ták), így nincs sok remény arra, hogy valaha is elő­ke­rül­nek olyan írá­sok, ame­lyek rész­le­te­sebb, árnyal­tabb kép meg­raj­zo­lá­sát lehe­tővé tennék.8

A kötetből megtudhatjuk, hogy pl. Hum­boldt Kosmos c. művét Madách aján­lotta Veres Pálnénak elol­va­sás­ra, ami két okból is érde­kes. Egy­részt azért, mert ezek sze­rint nem­csak köl­tői, hanem tudo­má­nyos műve­ket is a fi­gyel­mébe aján­lott a hölgy­nek, ily módon segítve önkép­zés­ét, más­részt azért, mert nyil­ván maga Madách is fon­tos műnek tart­hatta a Kosmost. (Ehhez mér­ten meg­le­pő, hogy Palágyi figye­lem­fel­hívó ész­re­vé­te­lei elle­né­re, érdem­ben senki sem vizs­gálta még eddig: milyen hatás­sal lehe­tett a munka Madách­ra, miként jele­nik meg Hum­boldt kon­cep­ci­ója a Tragédiában?) A „szo­ros barát­ság”, aho­gyan Szilárda utal a kap­cso­la­tuk­ra, állí­tó­lag a 40-es évek végén kez­dő­dött, s ami még érde­ke­sebb: a szerző rög­tön hoz­zá­te­szi: „Szontagh Pál­lal együtt nagyon gya­kori láto­ga­tója volt a vanyarci kastélynak…”9 Madách tehát rend­sze­rint barát­já­val együtt láto­gatta Veres Pálnét. Ezt több más köz­lés is meg­erő­sí­ti. Így a már emlí­tett eset, ami­kor Szontaghgal együtt for­dult vissza a ludányi foga­dó­hoz, de Az ember tragédiája címé­nek meg­szü­le­tése is. Ezt így beszélte el Voinovich: „Szontagh Pál több­ször emle­gette azt az anek­do­ta-ízű ese­tet, hogy midőn egy alka­lom­mal Vörös Pálné vanyarczi taván csó­na­káz­tak, Madách kiszáll­tá­ban meg­bot­lott, s össze­sá­rozta fehér vászon nad­rág­ját, a min mód­fe­lett bosszan­ko­dott. Szontagh nevetve évő­dött vele: »Lám, az ember tragédiája!« Haza men­tük­ben mondta volna el aztán neki Madách, hogy egy nagy művön dol­go­zik, mely­nek keresve sem talál­hatna jobb czímet annál, mi Szontagh szá­ján kiszaladt.”10 Két­ség­kí­vül van valami véde­ke­zés­szerű Veres Szilárda meg­jegy­zé­sé­ben, de talán még inkább Madách maga­tar­tá­sá­ban. Mintha vala­mi­ért nem illett volna a köl­tő­nek magá­nyo­san men­nie Vanyarcra. Az élet­rajz­írók néha más módon is „csúsz­tat­tak”; meg­le­het, maga Madách szol­gál­ta­tott okot erre. Tény, hogy semmi okunk sincs föl­té­te­lez­ni, hogy Veres Pál­hoz szo­ro­sabb kap­cso­lat fűzte volna őt, a házas­pár lánya iránt pedig csakis élete vége felé érez­he­tett von­zal­mat, mind­azo­nál­tal a bio­grá­fu­sok elő­sze­re­tet­tel írják le úgy a vanyarci uta­kat, mint ame­lyek a Ve­res csa­lád­nak szól­tak. Ám ha fel­té­te­lez­zük, hogy a köl­tőt komoly von­za­lom fűzte a vanyarci kas­tély úrnő­jé­hez, míg annak urá­val a puszta isme­ret­sé­gen túl sem­mi­lyen kap­cso­lata sem volt, úgy egye­ne­sen kínos lehe­tett min­den olyan láto­ga­tás, amelyre egye­dül kel­lett sort kerí­te­nie. Arról már nem is szól­va, hogy a kö­zös láto­ga­tá­sok alkal­má­val jobb esé­lye lehe­tett arra is, hogy a szá­mára ked­ves sze­méllyel elbe­szél­ges­sen, eset­leg ket­tes­ben marad­jon anél­kül, hogy a hely­zet fél­re­ér­tésre adott volna okot (egy ilyen nagyobb tár­sa­sá­gon belüli „ket­tes­ben mara­dás” ese­tét meséli el a Május 24-én c. vers).

Ugyancsak a nagymonográfiában tet­ték közzé a szer­kesz­tők Veres Pálné nap­ló­já­nak néhány rész­le­tét is. Ezek között talál­juk 1854. már­cius 30-i kel­te­zés­sel a kö­vet­kező bejegy­zést: „Abends las ich wieder; übrigens war meine Phantasie viel beschäftiget wegen eines Freundes, der Heute sein Urtheil zu Pesth hören soll, dessen Schicksal Freiheit oder Gefangenschaft, von diesem Machtspruche abhängt. Gebe Gott, er werde frei!!!”11 (Este ismét olvas­tam; egyéb­ként kép­ze­le­tem sokat fog­lal­ko­zik egy barát sor­sá­val, kire ma íté­le­tet mon­da­nak Pes­ten, kinek sor­sa: sza­bad­ság vagy bör­tön, e ha­ta­lom sza­vá­tól függ. Adja Isten, hogy sza­baddá legyen!!!) A nap­ló­író­nak tehát tudo­mása volt róla, hogy a „ba­rát­nak” (a for­dí­tá­sok Veres Szilárda nyo­mán követ­ke­ze­te­sen „ba­rá­tunk”-at emlí­te­nek, holott a né­met szö­veg nyitva hagyja a kér­dést: a csa­lád­nak vagy a nap­ló­író­nak a ba­rát­já­ról van-e szó) 1854. már­cius végén Pestre kel­lett utaz­nia, ahol való­ban már­cius 30-án hir­det­tek íté­le­tet az ügyé­ben. Elgon­dol­kod­tató Veres Pálné jólértesültsége. Miköz­ben az alsósztregovai kato­li­kus pap, Gaál Ignác leve­let kül­dött a szalatnyai kasz­nár­nak (Madách Kár­oly ott élő meny­asszo­nyát, Csernyus Emmát meg­nyug­ta­tandó), amely­ből kide­rül: tud Madách és Bory idéző leve­lé­ről, de fogalma sincs róla, miért idéz­ték be őket Pestre,12 addig a nap­ló­író tud­ja, hogy íté­le­tet mon­da­nak aznap. Ha csak nem téte­lez­zük fel, hogy intel­li­gen­ci­ája messze meg­ha­ladta kör­nye­ze­téét (bele­értve Madách Imrét is), s ki­ta­lálta az idé­zés okát, úgy azt kell gon­dol­nunk: a költő még köz­vet­len kör­nye­ze­té­vel szem­ben is tar­tóz­ko­dóbb volt, mint Veres Pálnéval szem­ben; tud­ta, hogy miért idéz­ték őt Pest­re, de míg köz­vet­len kör­nye­ze­té­nek is csak az idé­zés tényéről szá­molt be, addig Veres Pálnénak annak okát is elárul­ta.

A végére hagytam azt az anekdotát, amely­nek – mint látni fog­juk – döntő jelen­tő­sége van kap­cso­la­tuk meg­íté­lése szem­pont­já­ból. Az ártal­mat­lan­nak lát­szó tör­té­net a Ve­res házas­pár pozso­nyi láto­ga­tá­sát meséli el; 1852 őszén ugyanis meg­lá­to­gat­ták az ott rabos­kodó köl­tőt. „Po­zsony utczáin a fog­ház felé halad­va, lát­ták, hogy egy magas­föld­szint nyi­tott abla­ká­ban, fia­tal hölgy öntöz­gette virá­ga­it. Veres Pálné gyen­géd lel­ké­ben – amint meg­látta a vi­rá­go­kat – rög­tön fel­tá­madt a gon­do­lat, hogy a fo­goly Madách­nak néhány szál virá­got vigyen. Megkérdezé tehát a nőtől – ter­mé­sze­te­sen néme­tül, mivel akkor Pozsony lakos­sága tel­je­sen német volt –, nem adna-e neki néhány szál virá­got? Mire a fe­le­let az volt: »Nem eladók«. – »Én egy sze­gény magyar fogoly­nak vin­ném a fogságba« –, szólt Veres Pálné. Mire a né­met hölgy: »Mit? magyar fogoly­nak?! annak oda­adom mind!« fel­ki­ál­tás­sal vala­mennyi virág­ját levág­va, oda­adta Veres Pálnénak, ki be is vitte a csok­rot Madách­nak. – Nagy, magas feszü­let előtt, had­bíró és por­ko­láb jelen­lét­ében tör­tént a ta­lál­ko­zás. Ter­mé­sze­te­sen a virá­gok szá­lacs­káit szi­go­rúan meg­vizs­gál­ták, nem rej­te­nek-e til­tott levél­két.

Madách e fölötti örömét szé­pen meg is írta a »Fogoly bokrétája« czímű köl­te­mé­nyé­ben.”13

Mindez azonban önmagában, a szo­ros intel­lek­tu­á­lis kap­cso­la­ton túl nem bizo­nyít sem­mit. Más infor­má­ció­val kiegé­szítve azon­ban igen. Ahhoz, hogy ket­te­jük kap­cso­la­tát tisz­táz­has­suk, Madách ver­seit és a ver­sei­vel kap­cso­la­tos elgon­do­lá­sait kell tüze­te­seb­ben meg­vizs­gál­nunk.

Madách versei

Két versről állíthatjuk biztosan, hogy Veres Pálnénak szól: A rab, virágaihoz és az Egy nevelőhöz; előb­bi­nek az egy­kor Veres Pálné tulaj­do­ná­ban lévő vari­án­sát (A fogoly bokrétája) nem ismer­jük, utób­biét azon­ban igen.14

Le kell szögeznem: egyik vers sem sze­relmi köl­te­mény; ha a leg­hal­vá­nyabb cél­zás lett volna ben­nük a köl­tő­nek Veres Pálné iránti von­zal­má­ra, úgy az előb­bi­nél az érin­tett nem árulta volna el, hogy milyen alka­lom­ból szü­le­tett, míg az utóbbi eset­ben Veres Szilárda nyil­ván nem közli az emlék­könyvbe írt vari­ánst, s an­nak hiá­nyá­ban ismét csak nem lehe­tett volna eldön­te­ni, hogy az Egy nevelőhöz c. vers­nek ki a cím­zett­je.

A költő ezúttal igen óvatosan, nagy körül­te­kin­tés­sel járt el. Szá­mos sze­rel­mes ver­sé­nél vörös ceru­zá­val a cím mellé írta a cím­zett kereszt­ne­vét, ám aki úgy kép­ze­li, hogy a Hermin kereszt­névre vala­hol még­is­csak rá lehet buk­kanni a köl­té­sze­té­ben, az téved: ilyen hibát ugyanis nem vétett. Van­nak per­sze olyan sze­rel­mes ver­sek is, ame­lyek mel­lett nem áll sem­mi­féle név, ám ezek­nél merész dolog fel­te­vé­sek­kel élni.

Madách szerelmi verseinek több, magá­tól a szer­ző­től szár­mazó cso­por­to­sí­tá­sát is ismer­jük. A to­váb­biak szem­pont­já­ból az a lap ját­szik kitün­te­tett sze­re­pet, ame­lyen semmi más nincs, csakis a szű­kebb érte­lem­ben vett sze­rel­mes ver­sek fel­so­ro­lá­sa, még­pe­dig tagol­tan, vilá­go­san kife­je­zésre jut­tat­va, hogy mely vers­cso­por­tok szól­nak egy bizo­nyos személyhez.15 E la­pon min­den nagyobb (ket­tő­nél több) ver­set tar­tal­mazó cso­port­ról meg­ál­la­pít­ha­tó, hogy ki a cím­zett­je, még ha némely eset­ben (mint pl. a Zsu­zsi­hoz szólóaknál) a hölgy csa­lád­ne­vét nem is ismer­jük. Egyet­len nagyobb vers­cso­port van csu­pán, amellyel kap­cso­lat­ban eddig nem fogal­ma­zó­dott meg hipo­té­zis, s e vers­cso­port mel­lé, mint­egy betol­dás­ként került A rab, virágaihoz cím. A fel­so­ro­lás­ban a kö­vet­kező vers­cí­mek sze­re­pel­nek: Kérelem egy nőhöz, Ne légy közöm­bös, Rád emlé­ke­zem, Válaszúl, Ömlen­gés, Május 24-én, Meren­gés, Hoz­zá, Még egy szó hoz­zá, A rab virá­gai­hoz, Önmeg­ta­ga­dás, Atlas. Balogh Kár­oly az 1863. év tör­té­né­seit ele­mezve így írt: „Erre az időre tehető – éle­té­nek többi sza­kába seho­gyan sem illeszt­hető be – amaz inkább sej­tett, sem­mint átélt von­za­lom, mely­ről egy meg nem neve­zett fér­jes asszony­hoz tiszta és lemondó han­gon írt néhány köl­te­mé­nye – Májusban, Hoz­zá, Még egy szó hozzá és Atlas – beszél. Bizo­nyos össze­füg­gés áll­hat fenn ezen epi­zód és 1863. január 20-án Szontagh Pál­hoz írt leve­lé­nek kissé kese­rű, kissé cini­kus, de bizo­nyára igaz önval­lo­mása közt: »A höl­gyek­nél csak most kez­de­nék még iga­zán sze­ren­csés len­ni, úgy veszem ész­re, mikor már a leg­jobb osz­tásra is azt mon­dom, pass és soha­sem lici­tá­lok fel­jebb paraszt betlernél.«”16

Vegyük észre, hogy nem Madách, hanem sze­relme volt az, aki szán­dé­ko­lat­la­nul bár, de a férfi von­zal­má­nak ter­mé­sze­tét fel­fedte azzal, hogy leá­nyá­nak elárul­ta: A rab, virágaihoz c. vers az ő és férje pozso­nyi láto­ga­tása alkal­má­ból szü­le­tett. Nem tud­hatta per­sze, hogy a szerző kéz­ira­tai között van egy olyan cso­por­to­sí­tás is, amely­ben sze­rel­mes ver­sek mel­lett for­dul elő ez a va­ló­já­ban nem sze­relmi köl­te­mény. Való­ban: az 1880-as Gyu­lai-féle össz­ki­adás­ban még egy­ál­ta­lán nem sze­re­pelt ez a vers.17 Ugyan­ak­kor Halász Gábor éppen az emlí­tett tar­ta­lom­jegy­zék alap­ján kor­ri­gálta az ere­deti sor­ren­det, s nála ennek meg­fe­le­lően a már emlí­tett sor­rend­ben sze­re­pel­nek a versek.18 (Az Ömlengés és a Merengés cím föl­cse­ré­lő­dött ugyan, ennek azon­ban az az oka, hogy maga Madách föl­cse­rélte azo­kat: nem magu­kat a ver­se­ket, csu­pán azok címe­it! A Májusban és a Május 24-én c. ver­sek pedig azo­no­sak; maga Madách módo­sí­totta a vers­cí­met.)

Ha történetesen Gyulai teljességre törek­szik, s ha­son­ló­kép­pen jár el, mint Halász Gábor, úgy Veres Pálné igen kínos hely­zetbe került vol­na, hiszen a kö­tet olva­sása során szem­be­sül azzal, hogy az általa kom­men­tált vers előtt és után nem is akár­mi­lyen szen­ve­dély­ről tanús­kodó ver­sek áll­nak. Külö­nös, hogy Halász Gábor­nak vagy az ő ki­adá­sát tanul­má­nyo­zók­nak ez az árul­kodó jel nem szúrt sze­met.

A versek különben egyértelműen bizo­nyít­ják, hogy betel­je­sü­let­len sze­re­lem­ről volt szó, bár azért még­sem viszon­zat­lan sze­re­lem­ről! Az Atlas c. vers ugyanis így kez­dő­dik: „Mi­ért biztad rám, óh nő, tit­ko­dat, / Mért val­lot­tad meg nékem, hogy sze­retsz?” Meg­le­het, éppen az tette a költő szá­mára csak­nem elvi­sel­he­tet­lenné ezt a kap­cso­la­tot, hogy a köl­csö­nös von­za­lom elle­nére meg­ma­radt remény­te­len, betel­je­sü­let­len sze­re­lem­nek: egyi­kük sem vál­lal­hatta a sze­relmi viszonyt.

Mielőtt újólag megvizsgálnánk néhány bio­grá­fiai kér­dést – leg­fő­kép­pen azt, hogy köze­lebb­ről mely idő­szakra tehető a szo­ro­san vett sze­re­lem idő­szaka –, érde­mes magá­ról Veres Pálnéról is szól­nunk, hogy tisz­tá­zód­jék: miért épp ő volt Madách egyik nagy sze­rel­me. Tegyük rög­tön hozzá azt az iro­dal­mi­lag nem elha­nya­gol­ható tényt: az a sze­rel­me, aki­hez leg­szebb, leg­si­ke­rül­tebb ver­seit írta.

Veres Pálné szerelmei

Beniczky Hermin két nővérével korán árva­ságra jutott (előbb édes­ap­juk halt meg, majd az 1831-es kolera ide­jén édes­any­juk), s nagy­ap­juk, Sturmann Már­ton tótgyörki kas­té­lyá­ban töl­töt­ték fia­tal­sá­gu­kat. Igen sokan meg­for­dul­tak ott­ho­nuk­ban, ami­ben bizo­nyára sze­re­pet ját­szott a há­rom, meg­le­he­tő­sen sokáig eladó­sor­ban lévő lány is (Hermin 1839-ben, tehát 24 éve­sen ment férj­hez). Veres Szilárda azon­ban csak egyet­len sze­mélyt említ, aki „mé­lyebb von­za­lom­mal visel­te­tett” édes­anyja iránt: Toldy Ferencet.19 Nem így közeli roko­na, Vay Sarolta (ismer­tebb nevén gróf Vay Sán­dor), aki az ismert iro­dal­már mel­lett egy filo­zó­fust, Szontagh Gusz­tá­vot, továbbá egy zene­szer­zőt, Fáy Gusz­tá­vot is meg­em­lí­ti; utób­bit úgy, mint akibe Beniczky Hermin is sze­rel­mes volt. Meg­le­het, Fáy Gusz­táv volt első komo­lyabb sze­rel­me, aki a jelek sze­rint talán meg is kérte volna Hermin kis­asszony kezét, ha a nagy­apa nem része­síti őt meg­le­he­tő­sen barát­ság­ta­lan fogadtatásban.20 Mint Vay Sarolta nagy­anyja vissza­em­lé­ke­zése nyo­mán meg­jegy­zi, ükapja csak újra­nő­sü­lése után hagyott fel azzal, hogy uno­kái kérőit elri­assza a tótgyörki kas­tély­ból.

Ezek az esetek tanúsítják, hogy a ki­emel­kedő intel­lek­tu­á­lis képes­sé­gek­kel ren­del­kező fér­fiak köré­ben külö­nö­sen ked­velt volt Beniczky Hermin. Igaz, Fáy Gusz­táv ellen épp az volt a nagy­papa leg­főbb kifo­gá­sa, hogy szel­lemi képes­sé­gei nem érik el azt a szin­tet, mint uno­ká­jáé, ám lehet­sé­ges, hogy az öregúr nem egé­szen elfo­gu­lat­la­nul nyi­lat­ko­zott. Mint ahogy az sem zár­ható ki, hogy Hermin kis­asszony szá­mára ez nem is volt olyan fon­tos szem­pont, mint ahogy ren­de­sen fel­té­te­lezni szo­kás. Elvégre későbbi férje talán a leg­je­len­ték­te­le­nebb és főképp: leg­jel­leg­te­le­nebb férfi volt mind­azon fér­fiak között, akik­kel valaha is szo­ro­sabb kap­cso­latba került. Az egyéb­ként min­den szem­pont­ból tisz­te­letre méltó fér­fi­ú­ról már éle­té­ben is csak úgy beszél­tek, hogy ő Ve­res Pálné fér­je, mert ennél jel­lem­zőbb dol­got nem­igen lehe­tett róla mon­da­ni. A Ma­dách Imre, Szontagh Pál és Pulszky Ferenc által közö­sen írt Nógrádi képcsarnok c. vers­gyűj­te­mény már 1847-ben, tehát 32 éves korá­ban így jel­le­mezte az akkori másod­fő­jegy­zőt:

Bármit hűn jegyez a toll, mert nincs elve magá­nak;

Méltán vagy te tehát a me­gye tol­la, Veres!21

Veres Pálné személyiségét, s fő­képp sze­mé­lyi­sé­gé­nek azo­kat a je­gye­it, ame­lyek egy sze­relmi kap­cso­lat­ban sze­re­pet játsz­hat­nak, igen nehéz, rész­ben a jövő kuta­tó­ira váró fel­adat fel­tár­ni. Az min­den­esetre sokat mon­dó, hogy nem szí­ve­sen emlé­ke­zett vissza fia­tal korá­ra. S ebben nyil­ván nem­csak szü­lei elvesz­tése ját­szott sze­re­pet, de az is, hogy nagy­apja házá­ban meg­le­he­tős szi­gor­ban, s nem utolsó sor­ban elzárt­ság­ban volt része. Ért­hető tehát, hogy a ke­vés emlék közül meg­ha­tá­rozó volt a Pes­ten, Tiha­nyi Dánielné házá­ban, illetve a Gömörben töl­tött idő­szak. Mind­két helyen a tár­sa­sági élet­ben való rész­vé­telre nyílt lehe­tő­sé­ge, s úgy lát­szik, élt is az alka­lom­mal, hiszen Toldy Ferenc­cel és Szontagh Gusz­táv­val Pes­ten, Tihanyinénál, míg Fáy Gusz­táv­val Gömörben ismer­ke­dett meg.

Érdekes, hogy Vay Sarolta a „gyengéd–erélyes” ská­lán hatá­ro­zot­tan a „gyen­géd” pólusra helyezte a fi­a­tal Hermint. Pedig mind­az, amit lánya, Szilárda saját lány­ko­rá­ról, nevel­te­té­sé­ről elme­sélt, inkább eré­lyes­ség­re, szi­go­rú­ság­ra, már-már rideg­ségre enged követ­kez­tet­ni. Már az sem vilá­gos, miért kapta ő maga a kicsit fér­fi­as, s va­ló­já­ban nem hasz­ná­la­tos Hermin nevet (Ladó utó­név­könyve ilyen nevet nem is ismer, csu­pán a Her­mina for­dul benne elő), de még külö­nö­sebb, hogy lányá­nak a Szilárda nevet válasz­totta (sőt, a csa­lá­don belül egye­ne­sen Szi­lárd­nak nevez­ték a lányt). Mind­az, amit Veres Pálnéról tudunk, házas­társa meg­vá­lasz­tá­sát is bele­ért­ve, inkább arra enged követ­kez­tet­ni, hogy bizo­nyos fér­fias voná­sok­kal is ren­del­kez­he­tett. Meg­le­het, ezek a vo­ná­sok az évek elő­re­ha­lad­tá­val erő­tel­je­seb­bekké vál­tak.

Az életében bekövetkező fordulatot azon­ban alap­ve­tően három, közel egy­idejű ese­mény vált­hatta ki. Az egyik ezek közül bizo­nyára a kli­max lehe­tett, a másik sze­rel­mé­nek, Madách Imré­nek a ha­lá­la, a har­ma­dik pedig – s ezt maga Veres Szilárda is több­ször hang­sú­lyozta – Madách aka­dé­miai szék­fog­la­ló­ja, A nő­ről, külö­nö­sen aesthetikai szempontból. Veres Pálné fel­há­bo­ro­dá­sát az esszé olvas­tán akkor ért­het­jük meg iga­zán, ha tud­juk: éle­té­nek való­szí­nű­leg utolsó s ta­lán leg­na­gyobb sze­relme volt az, aki szék­fog­la­ló­já­ban kifej­tet­te, hogy bár elmé­le­ti­leg egy nő is képes lehet hasonló szel­lemi pro­duk­tu­mok lét­re­ho­zá­sá­ra, mint egy fér­fi, ám ha mégis erre vál­lal­ko­zik, úgy sze­mé­lyi­sége óha­tat­la­nul tor­zul, helye­sebb tehát, ha a csa­ládi kör­ben találja meg bol­dog­sá­gát, bol­do­gu­lá­sát.

Ha jobban belegondolunk, el kell ismer­nünk, hogy Madách éle­té­nek és élet­mű­vé­nek talán leg­vi­tat­ha­tóbb, vagy mond­juk ki: a leg­ke­vésbé helye­sel­hető lépése ennek a tanul­mány­nak a meg­írása s köz­zé­té­tele volt. (Beteg­sége miatt már nem tudta fel­ol­vasni az Aka­dé­mi­án, ezt a fel­ada­tot Bérczy Kár­oly vál­lal­ta.)

A közelmúltig nem is volt érthető, mi ins­pi­rál­hatta a meg­írá­sá­ra; csa­ló­dott­sága alig­ha, hiszen ebben az idő­szak­ban a jelek sze­rint betel­je­sült sze­rel­mei (is) vol­tak, ráadá­sul mélyebb intel­lek­tu­á­lis kap­cso­lat nél­kül. A leg­ért­he­tet­le­nebb az, hogy miért sér­tette vérig egy­kori sze­rel­mét, aki mél­tán érez­hette úgy, hogy valaha becsap­ták őt, hogy Madách Imre sze­rel­mé­ben volt valami meg­alá­zó, sőt: kép­mu­ta­tó. Az biz­tosra vehe­tő, hogy a költő soha­sem érez­tette Veres Pálnéval, hogy szel­le­mi­leg nem tartja egyen­rangú part­ner­nek, vagy hogy úgy gon­dol­ja: egyen­ran­gú­sági törek­vé­sé­nek a csa­ládja látja kárát (Madách­nak a ta­nul­mány­ban kifej­tett fel­fo­gása gya­kor­la­ti­lag e két lehe­tő­sé­get engedi meg).

Ma már világos: az első szerelmé­vel, Szojka Sámuelné Massa Fan­ni­val való kései talál­ko­zás (fel­te­he­tően 1862 kora őszén) keserű tapasz­ta­lata is jelen­tő­sen hoz­zá­já­rult a szék­fog­la­ló­ban kifej­tett állás­pont­já­hoz. Fanni talán a leg­jobb szel­lemi adott­sá­gok­kal meg­ál­dott nő volt az éle­té­ben, mégis azt kel­lett tapasz­tal­nia, hogy a csa­ládi élet töké­le­te­sen kielé­gí­tette őt, talán a leg­bol­do­gabb és leg­ki­egyen­sú­lyo­zot­tabb nő volt, akit Madách valaha is ismert. Pedig a lá­to­ga­tá­sa­kor való­szí­nű­leg egé­szen másra szá­mí­tott! Lehet­sé­ges, hogy valaki 16 éves korá­tól 42 éves koráig 16 gye­re­ket szül (akik közül hetet a költő láto­ga­tá­sa­kor már elte­me­tett), intel­lek­tu­á­lis képes­sége kiemel­ke­dően jó, ám egy­ál­ta­lán nem bán­ja, hogy semmi más­ból nem állt az éle­te, csakis ebből? Ez hihe­tet­len, már-már abszurd lehe­tő­ség­nek tűn­he­tett a költő szá­má­ra, egé­szen addig, amíg meg nem bizo­nyo­so­dott róla, hogy Fan­ni, vára­ko­zása elle­né­re, ilyen nő.22

Meglehet, nem ez volt az egyetlen eset a költő éle­té­ben, ami­kor egy­kori sze­rel­mére nagy hatás­sal volt (ha igaz, Frá­ter Erzsé­be­tet is sike­rült vérig sér­te­nie a Kep­ler-je­le­net­tel), ám az bizo­nyos, hogy az addig vissza­vo­nul­tan élő Veres Pálnéra olyan hatást tett, amely a ma­gyar műve­lő­dés­tör­té­net­ben bíz­vást pél­dát­lan­nak mond­ha­tó. Mert bár föl­té­te­lez­he­tő, hogy sok más eset­ben egy-egy hölgy pályá­jára – csak­úgy, akár a fér­fi­a­kéra – egyik vagy másik sze­rel­mük nagy hatás­sal volt, azért ha az ered­ményt néz­zük, Veres Pálné esete még­is­csak egye­dül­ál­ló. S per­sze nem csu­pán az ered­mény; Madách is későn kezdte igazi pályá­ját, jól­le­het gye­rek­ko­rá­tól készült rá. Nem tud­juk, Veres Pálné mire készült, s nap­lója sem iga­zít el: készült-e bár­mire egy­ál­ta­lán. Való­szí­nűt­le­nül későn, ötven­éves korá­ban tette meg az első lépé­se­ket. S ez a ko­ro­sodó hölgy, aki évti­ze­dek­kel koráb­ban éve­kig lábra állni is alig tudott, pél­dát­lan kitar­tás­sal meg­ala­pozta a honi nőkép­zést. Igaz, pél­dát­lan volt a ki­hí­vás is: halott sze­rel­mé­vel szem­ben – a kor egyik leg­ün­ne­pel­tebb író­já­val, filo­zó­fu­sá­val szem­ben – kel­lett bebi­zo­nyí­ta­nia az iga­zát. Egy ilyen vál­lal­ko­zás­ba, csak­úgy, mint Madách vál­lal­ko­zá­sá­ba, lát­szó­lag csak bele­bukni lehet. Ami­kor Madách egy tár­sa­ság­ban fel­ve­tet­te: föl lehet­ne-e dol­gozni egy drá­mai műben az embe­ri­ség tör­té­ne­tét, magára maradt igenlő vála­szá­val. A vál­lal­ko­zás mégis sike­rült. Mint ahogy cso­dá­val hatá­ros módon Veres Pálnénak is sike­rült az, ami­ben 1864-ben rajta kívül talán senki sem hitt: egy új moz­ga­lom meg­in­dí­tá­sa.

„Erős mint a halál”

Izgalmas életrajzi kérdés: mikorra datál­ható a sze­re­lem idő­sza­ka? Veres Pálné ese­té­ben erre rop­pant nehéz felel­ni. Jel­leg­ze­te­sen 19. szá­zadi nő volt, ami egyút­tal azt is jelen­ti, hogy érzé­se­it, gon­dol­ko­dás­mód­ját mai fogal­ma­ink­kal nem könnyű leír­ni. Talán úgy fogal­maz­hat­nánk: Veres Pálnénak a kései sze­re­lem élet­hosszig­lan meg­ha­tá­rozó élmé­nyévé for­má­ló­dott. Két­ség­kí­vül átala­kult tehát valami mássá – érte­lem­sze­rű­en, hiszen Madách meg­halt –, de nem for­dult visszá­já­ra: a sze­rel­mes – és viszont­sze­re­tett – köl­tő­ből halála után sze­re­tetre mél­tó, de ugyan­ak­kor ellen­ál­lásra kész­tető ellen­fél lett. Ellen­fél, de nem ellen­ség. A hely­zet­nek egy bizo­nyos vonat­ko­zá­sát akkor ért­het­jük meg, ha olyan embe­rekre gon­do­lunk, akik évti­ze­de­ken át nap mint nap hosszú órá­kon keresz­tül sak­koz­nak, vagyis egy­más elleni szün­te­len küz­de­lem az éle­tük, miköz­ben folya­ma­to­san jó bará­tok. A ha­son­lat per­sze sán­tít: az a terü­let ugyan­is, ahol Veres Pálné vívta küz­del­mét Madách Imre ellen, nem volt játék; egyi­kük sem tar­totta annak (egy aka­dé­miai szék­fog­la­lót – bár­mennyire is sze­rette volna Veres Pálné egy levél­tö­re­dé­ké­nek tanú­sága sze­rint így értel­mezni – még­sem lehet pamf­let­nek tekin­teni).

Valóban, Veres Szilárda is megerő­sí­tet­te, hogy a szék­fog­laló fölötti fel­há­bo­ro­dás volt a döntő indí­ték édes­anyja elha­tá­ro­zá­sá­hoz: „Már régeb­ben mélyen és komo­lyan fog­lal­koz­tat­ták Veres Pálné gon­do­la­tait a nők jobb neve­lése és álta­lá­no­sabb művelt­sége szük­sé­gé­nek kér­dé­sei […] Azon­ban Madách szék­fog­la­lója volt a rugó, mely a ré­gen lap­pangó nagy gon­do­la­to­kat Veres Pálné lel­ké­ből kipattantotta.”23

Érdekes, hogy Veres Szilárda sze­rint édes­anyja nem­csak meg­ír­ta, de el is küldte azt a le­ve­lét, amely­ben a szék­fog­la­lóra ref­lek­tált, sőt, választ is kapott rá: „Az udva­rias Madách vála­szá­ban töre­del­me­sen beval­lot­ta, hogy tévedt, sőt kije­len­tet­te, hogy abban az eset­ben, ha elő­ző­leg beszélt volna a le­vél irójával arról a tárgy­ról, szék­fog­la­ló­ját más­ké­pen írta volna meg.”24

Ehhez mérten meglepő, hogy sem Veres Pálné leve­lé­nek nincs nyoma Madách hagya­té­ká­ban (csu­pán két fogal­maz­vány maradt fenn Veres Szilárda tulaj­do­ná­ban), sem Madách vála­szát nem közölte soha sen­ki. Meg­le­het, fél­re­ér­tés­ről van szó. Való­szí­nűbb­nek lát­szik (a fogal­maz­vá­nyok befe­je­zet­len­sége is ezt támasztja alá), hogy a le­vél elkül­dé­sére – pl. Madách súlyos­bodó beteg­sége miatt – nem került sor, s így egy szó­beli beszél­ge­tés az, amelyre az érin­tett lánya mint levél­vál­tásra utal. Való­ban: bár konk­rét ada­tunk erről nin­csen, igen való­szí­nű, hogy a hal­dokló köl­tőt meg­lá­to­gatta a Ve­res házas­pár.

Mindez azt jelenti, hogy 1864-ben, leg­alábbis Madách Imre részé­ről már véget érhe­tett a nagy sze­re­lem. Sok más for­rás egy­be­hangzó tanú­sága sze­rint a költő utolsó sze­relme Borka volt, s maga a Borka-szerelem is a ver­sek sze­rint hosszabb idő­sza­kon át tart­ha­tott.

Másik oldalról behatárolja a sze­re­lem idő­sza­kát egy­fe­lől az a körül­mény, hogy nyil­ván Madách házas­sá­gá­nak fel­bom­lása után kez­dő­dött, más­fe­lől Veres Szilárda vissza­em­lé­ke­zése arra, hogy mikor is vál­tak gya­ko­rib­bakká a vanyarci láto­ga­tá­sok. Ha min­den igaz, Győry Vil­mos vanyarci neve­lős­kö­dése ide­jén, aki­nek első köny­vé­ből, a Fejlő rózsákból állí­tó­lag maga Madách olva­sott fel a Ve­res családnak.25 A mű 1855-ben jelent meg, s Győry Vil­mos éppen ezév máso­dik felé­től 1856 végéig volt nevelő a vanyarci Dessewffy Ottó lányainál.26

Az időhatár igen tág: 1855 és kb. 1863 közöt­ti. Bonyo­lítja a hely­ze­tet, hogy a házas­ság utáni tíz évben, 1854 és 1864 között, Madách­nak leg­alább öt rövi­debb-hosszabb ideig tartó sze­rel­mé­ről tudunk, s ezek közül az egyik a Ve­res Pálné iránti von­za­lom. Így a már emlí­tett Bor­kán kívül Karo­li­nát, Zsu­zsit és de la Motte Rozá­liát említ­he­tem, mint olyan höl­gye­ket, akik­nek neve egy vagy több Madách-vers címe mel­lett meg­ta­lál­ha­tó. S akkor még nem szól­tam pl. éppen Veres Szilárdáról, aki iránt Szontagh sze­rint szin­tén külö­nös von­za­lom­mal visel­te­tett a köl­tő, vagy arról a Tóth Máriá­ról, aki­hez talán az Egy eladó leányhoz c. verse szól.

Ám a Szilárda iránti vonzalom, ha való­ban arról volt szó, s nem a mama iránti von­za­lom palás­to­lá­sá­ról, úgy elég jól datál­ha­tó. Tegyük fel tehát egy pil­la­nat­ra, hogy a von­za­lom­nak egy­fajta átvi­te­lé­ről volt szó ebben az eset­ben, még ha nem is olyan inten­zív for­má­já­ról, ami­lyen­ről a vonat­kozó lélek­tani regény, Maupassant műve szól. Való­ban: a Fort comme la mortnál köze­lebbi pél­dá­val aligha vilá­gít­ható meg Madách fel­té­te­le­zett von­zal­ma, külö­nö­sen, ha figye­lembe vesszük, hogy Maupassant regé­nyé­nek hősé­hez hason­ló­an, ha nem is fes­tő­ről, de hatá­ro­zott kép­ző­mű­vé­szi haj­la­mok­kal meg­ál­dott sze­rel­mes­ről volt szó. Ezzel együtt az eset mélyebb meg­ér­tése remény­te­le­nül komp­li­kált. (Ne feled­jük: Maupassant előre tud­ta, hogy kései regé­nyét értet­le­nül fogad­ják majd, s több mint száz év múl­tán bát­ran elmond­hat­juk: pszi­cho­ló­giai éles­lá­tása ezút­tal sem hagyta cser­ben őt, s a re­gény­ről ma is csak azt mond­hat­juk: leg­jobb s egyút­tal a leg­ke­vésbé ismert művei­nek egyi­ke.)

Veres Szilárda részletesen leírta, hogy édes­anyja – jobb meg­győ­ző­dése elle­nére – tizen­ha­to­dik szü­le­tés­napja után vitte őt elő­ször bál­ba, éspe­dig vala­mi­kor 1858 ele­jén. Ekkor volt tehát az emlé­ke­ze­tes talál­ko­zás, s ek­kor for­dult vissza Madách és Szontagh a ludányi foga­dó­hoz. Vagyis ebben az eset­ben fel­té­te­le­sen 1855 és 1857 vége közé tehet­jük a Veres Pálné iránti sze­rel­met (látni fog­juk azon­ban, hogy a sze­re­lem való­já­ban jóval tovább tar­tott). Az 1858-as bál ide­jén Szilárda kis­asszony 16 és fél éves volt, édes­anyja 42 múlt, Madách 35. Az élet­korok alap­ján való­ban nem zár­hat­juk ki annak a lehe­tő­sé­gét, hogy a költő érdek­lő­dése Szilárda kis­asszony felé for­dult, miként alig három évvel koráb­ban az akkor ugyan­csak 16 éves uno­ka­húg, Huszár Anna felé.27

Van azonban egy lényeges körülmény, amely arra int, hogy leg­alábbis iro­dalmi szem­pont­ból (de vél­he­tően ennek meg­fe­le­lően lélek­ta­ni­lag is) sok­kal inkább a költő Veres Pálné iránti von­zal­mát kell igazi sze­re­lem­nek tar­ta­nunk, mint­sem azo­kat a sze­xu­á­lis motí­vu­mok­tól sem men­tes von­zal­ma­kat, ame­lyek Huszár Anná­val, Veres Szilárdával, Tóth Máriá­val vagy más fia­tal lányok­kal való kap­cso­la­tát meg­ha­tá­roz­hat­ták. Veres Pálnéhoz ugyanis jó néhány szen­ve­dé­lyes hang­vé­telű ver­set írt, míg az emlí­tett lányok ese­té­ben jósze­ri­vel egyet­len vers van csak, amely vala­me­lyik­ük­höz (leg­in­kább Tóth Máriá­hoz) íród­ha­tott. Egy eladó leányhoz a cí­me, s két vál­to­zat­ban is fenn­ma­radt a szerző kéz­ira­tai között.28

Nos, a szóban forgó eladó leány épp­úgy lehe­tett a Rudnay József­hez férj­hez menni készülő Veres Szilárda, mint a Kár­olyi Mik­sá­nak igent mondó Huszár Anna, ám ha a vers máso­dik vál­to­za­tá­nak hát­ol­da­lán lévő leszár­ma­zási táb­lá­za­tot néz­zük, akkor – s min­den jel sze­rint ez a leg­va­ló­szí­nűbb lehe­tő­ség – ifjabb Tucsek János meny­asszo­nya, Tóth Mara (Mária) volt a köl­te­mény ihle­tő­je. Az előbbi lehe­tő­sé­gek­nek ugyanis ellent­mond a vers hang­vé­te­le; Veres Szilárdának vagy Huszár Anná­nak biz­to­san nem róhatta fel azt, hogy nem őt válasz­tot­ták, Tóth Máriá­nak talán igen. (Madách ugyan beje­lölte a házas­sági kap­cso­la­tot ifj. Tucsek János, az ura­sági hajdú fia és Tóth Mária között, ám erre az eskü­vőre már csak a ha­lála után néhány hét­tel került sor.29)

Ez tehát azt jelenti, hogy a Ve­res Pálné iránti sze­rel­met sok­kal fon­to­sabb­nak, köl­tői­leg és embe­ri­leg meg­ha­tá­ro­zóbb­nak kell tar­ta­nunk, mint a lánya iránti von­zal­mat. Maguk a ver­sek sem hagy­nak két­sé­get afe­lől, hogy Madách nagy sze­rel­mei­nek egyike volt Veres Pálné.

Madách művei Veres Pálné hagyatékában

Az egykori kéziratos hagyatékot fel­be­csülni ma már nem könnyű. Az biz­tos, hogy a Tragédia dedi­kált pél­dá­nyán és a Veres Pálné emlék­köny­vébe írt ver­sen kívül leg­alább még egy iro­dalmi művet fel­té­te­lez­he­tünk Veres Pálné egy­kori hagya­té­ká­ban: A rab, virágaihoz című ver­set, amely­nek a nála lévő vál­to­zata A fo­goly bokrétája címet visel­te. Ugyan­csak Veres Pálné tulaj­do­ná­ban volt az Eszmék Léliáról c. esszé, s an­nak más vari­án­sát nem is ismer­jük, csak azt, ame­lyet leá­nya tett közzé.30

Feltételezhetjük, hogy a le­vél­vál­tás sem lehe­tett ritka közöt­tük, ennek azon­ban vajmi kevés nyo­mát talál­juk hagya­té­kaik­ban. Meg­le­het, az elter­jedt szo­kást követve halá­luk előtt meg­sem­mi­sí­tet­ték leve­le­zé­sük­nek épp azt a részét, ame­lyet sze­rel­me­ik­től éle­tük során kap­tak. Azt azon­ban biz­tosra vehet­jük: a le­ve­lek­ben az érze­lem­nyil­vá­ní­tás még­oly óva­tos for­mái­tól is tar­tóz­kod­tak, sze­relmi leve­le­zé­sük tehát bizo­nyo­san nem is léte­zett.

Éppen ezért érdekes az a Ma­dách-le­vél, amely viszont két vál­to­zat­ban is fenn­ma­radt: a fel­adó tulaj­do­ná­ban a pisz­ko­zat, a cím­zett tulaj­do­ná­ban az elkül­dött tisz­tá­zat. A kor egyik divat­áram­la­tát követve Madách kép­rejt­vény­ben írt Veres Pálnénak egy levél­két, amely – a „szö­veg” tanú­sága sze­rint – egy nagyobb kül­de­mény­nek a része lehe­tett. E na­gyobb kül­de­mény Heine ver­sei­nek több­kö­te­tes kiadása volt (a „szö­veg” ugyanis utal a mű máso­dik köte­tére).

A különleges és gáláns küldemény mögött külön­le­ges okot téte­lez­he­tünk fel. Való­ban: a tisz­tá­zat egyik raj­zocs­ká­ján egy nap­tár lát­ha­tó, amely 1857. aug. 3-át és ked­det mutat. (Való­já­ban a szó­ban forgó nap hét­főre esett; csu­pán a le­vélbe kíván­kozó „ked” szó­tag miatt inkon­zisz­tens a nap­tár.) Ez Her­mina nap­ja, leg­alábbis a mai nap­tá­rak­ban ez a név áll a dá­tum mel­lett, jól­le­het a kora­beli magyar kalen­dá­ri­u­mok (pl. Trattner és Kár­olyi kalen­dá­riuma) még nem ezt közöl­ték. A köny­ve­ket tehát nem köl­csön, hanem inkább aján­dékba küld­hette Madách, s az aján­dé­ko­zás­ra, csak­úgy, mint a kü­lön­le­ges levél meg­írá­sára jó alka­lom (ha úgy tet­szik: jó ürügy) volt a sze­re­tett nő nevenapja. Részint ez a kö­rül­mény, részint a raj­zos-rejt­vé­nyes jel­leg lehe­tett az az ok, ami miatt egy­fe­lől Madách a rajz­váz­la­tai között, más­fe­lől Veres Pálné a leve­le­zé­sé­ben meg­őrizte ezt az ártal­mat­lan, sőt: lélek­ta­ni­lag egye­ne­sen fél­re­ve­zető „do­ku­men­tu­mot”. Való­ban: a le­vél mint­egy doku­men­tálja a fel­adó és cím­zett közöt­ti, meg­le­he­tő­sen elvont síkon meg­nyil­vá­nuló intel­lek­tu­á­lis kap­cso­la­tot. Ha ehhez még hoz­zá­vesszük, hogy sze­rel­mét „nagy­sád”-nak nevezte a sze­rel­mes fér­fiú, úgy meg­ál­la­pít­hat­juk: a lehe­tő­sé­gek­hez mér­ten töké­le­te­sen lep­lezte érzé­se­it, s a gyanú árnyéka sem fér­he­tett kap­cso­la­tuk­hoz. A bio­grá­fus is csu­pán azon cso­dál­koz­hat el, hogy az „aján­lott olvas­má­nyok” mennyire meg­vál­toz­tak: 1854 tava­szán még Hum­boldt főmű­vét kel­lett elol­vas­nia a „ta­nít­vány”-nak, 1857-ben már Heine nyil­ván egé­szen más ter­mé­szetű ver­se­it. Meg­döb­bentő az elő­vi­gyá­za­tos­ság is: Szilárda kis­asszonyt óvja a levél­író a má­so­dik kötet­től; úgy lát­szik, a csa­lád­fő­ről fel sem téte­lez­hető ilyen irá­nyú érdek­lő­dés. Vagy épp ez volna a sa­já­tos kódok mögötti másod­la­gos „üze­net”? Lehet, hogy nem is Szilárda kis­asszony, hanem a csa­ládfő elől kel­lett dug­dosni Hei­nét? Ezt már bajos volna kide­rí­te­ni. Kínál­ko­zott egy alka­lom, a név­nap az érze­lem­nyil­vá­ní­tás­ra, s a fel­adó, a lehe­tő­sé­gek­hez mér­ten élt is vele.

Egészen más természetű a Ve­res Pálnénál maradt két befe­je­zet­len fogal­maz­vány. Azok való­ban tudo­má­nyos kér­dé­sek­ről szól­nak, s majd­nem mel­lé­kes, hogy a vitára ins­pi­ráló meg­ál­la­pí­tá­sok a le­vél­író sze­rel­mé­től szár­maz­tak. Csak „majd­nem”, hiszen józan ésszel nehe­zen téte­lez­hető fel a kettő belső külön­vá­lasz­tá­sa. Igen való­színű tehát, hogyha más­va­laki tart hasonló mon­dan­dójú szék­fog­la­lót, az ellen épp­úgy kikelt volna Veres Pálné, s bi­zo­nyára levél­ben is meg­írja ellen­vé­le­mény­ét, mind­azo­nál­tal leg­alábbis „sú­lyos­bító körül­mény”-ként kel­lett mér­le­gel­nie, hogy a női nem­ről alko­tott több mint kifo­gá­sol­ható néze­tet épp az a valaki fej­tette ki, aki neki – talán nem is sok­kal koráb­ban – sze­rel­met val­lott, s aki­nek ő is meg­val­lotta sze­rel­mét. Ezek a fo­gal­maz­vá­nyok tehát meg­ma­rad­tak a fel­adó­nál.

A jelen könyv első kiadásában még levél­fo­gal­maz­vá­nyok­ról írtam, mivel a Ve­res Pálné-monográfiában ilyen for­má­ban jelen­tek meg a szö­ve­gek. Külö­nös volt ugyan, hogy két, lénye­gé­ben ugyan­on­nan kiin­du­ló, egy­aránt befe­je­zet­len levél­fo­gal­maz­ványra ugyan mi szük­ség lehe­tett? Miután azon­ban Veres Pálné ükuno­ká­ja, M. Bagossy Éva ren­del­ke­zé­semre bocsá­totta az ere­deti levél­nek, ha nem is az ere­de­ti­jét (az ugyan­is, gya­kor­la­ti­lag a tel­jes hagya­ték­kal együtt, való­szí­nű­leg áldo­za­tául esett a váchartyáni kas­tély 1945-ös orosz meg­szál­lá­sá­nak), de leg­alábbis egy régi, a csa­lád tulaj­do­ná­ban lévő máso­la­tát, kide­rült, hogy a két levél egyike való­já­ban újság­ban meg­je­len­tetni szán­dé­ko­zott kri­ti­ká­nak készült, s csak utóbb fogal­maz­ták át, mon­dat­ról mon­datra levél­lé. Vagyis Veres Pálné min­den jel sze­rint egy­fe­lől Madách­nak kívánta levél­ben kifej­teni a vé­le­mé­nyét, más­részt vala­me­lyik lap­ban is sze­rette volna meg­je­len­tetni azt. Való­szí­nű­leg mind­ket­tő­ben Madách beteg­sé­ge, majd halála aka­dá­lyozta meg őt.

A szerelem „vége”

Korábban már volt róla szó: nagy­já­ból 1855 és 1863 közé tehet­jük Madách Imré­nek Veres Pálné iránti sze­rel­mét, s a Ve­res Szilárdával kap­cso­la­tos von­za­lom alap­ján ezt a ha­tárt fel­té­te­le­sen bár, de leszű­kí­tet­tem 1855 és 1857 közé. Vajon való­ban véget ért volna a von­za­lom Szilárda fel­nőtté válá­sá­val? Ez nehe­zen hihe­tő. Több más eset tanú­sít­ja, hogy Madách sze­rel­mei sok-sok éven át tar­tot­tak, s egy­mást rész­ben át is fed­ték: egy-egy új sze­re­lem meg­je­le­né­sé­vel nem múlt el vég­leg a ré­gi.

A versek csoportosításai is ezt tük­rö­zik. Ami­kor 1864 ele­jén a költő elkezdte ver­sei­nek ren­de­zé­sét, a sze­relmi ver­se­ket szánta egy ter­ve­zett két­kö­te­tes kiadá­son belül az első nagyobb tar­talmi egy­ség­nek. Érde­kes módon a cik­lust, amely korai sze­rel­mé­hez, Cserny Máriá­hoz írott ver­sek­kel kez­dő­dik, a Veres Pálnéhoz írott ver­sek zár­ják, s ezek sorá­ban is az Atlas az utol­só. Egy másik cso­por­to­sí­tás­ban viszont – abban, amely­ben A rab, virágaihoz is sze­re­pel – a Borka-versek a sze­relmi köl­té­szet záródarabjai, s azo­kat meg­elő­zik a Ve­res Pálnéhoz írott ver­sek. (Vala­ha, éppen a ver­sek­nek a sze­relmi cik­lu­son belüli elhe­lye­zé­sé­ből arra követ­kez­tet­tem, hogy Mária lehe­tett az első sze­rel­me, ma már azon­ban vilá­gos, hogy csu­pán azok­nak a sorá­ban volt az első, akik­hez a kap­cso­lat ide­jén ver­set is írt. Massa Fanni fel­tét­le­nül – és való­szí­nű­leg sok évvel – meg­előzte Cserny Mári­át, ám 8–9 éve­sen még nem írt hozzá ver­se­ket, vagy azo­kat nem őrizte meg, így aztán csak egy kései vissza­em­lé­ke­zés – Emlékezés az első szerelemre – és egy kései láto­ga­tás élmé­nye – Egy látogatás – idézi Fan­nit az élet­mű­vé­ben.)

Ha Fráter Erzsébet volt a költő éle­té­ben az „arany közép­út”, úgy Veres Pálné és Borka (Makovnyik Jánosné Sulyan Bor­bála) a két vég­let. Veres Pálné bizonnyal a leg­mű­vel­tebb asszony volt, akit Madách valaha is ismert (nem csu­pán sze­rel­me­it, de édes­any­ját, s más roko­nait is figye­lembe véve), Borka ezzel szem­ben egy­sze­rű, föl­te­he­tően írás­tu­dat­lan paraszt­asszony lehe­tett. (Mel­les­leg a két hölgy élet­kora között 25 év a kü­lönb­ség.) A két sze­mély, vagy az irán­tuk érzett von­za­lom vala­mi­féle köl­tői föl­cse­ré­lé­sére tehát aligha gon­dol­ha­tunk. Csakis arról lehet szó: rész­ben egy­ide­jű­ek, egy­mást átfedőek lehet­tek ezek a sze­rel­mek. Ez viszont azt jelen­ti, hogy még élete vége felé is mind­ket­tő­jü­ket sze­ret­hette Madách. Azért inkább a Borka-szerelem tart­ha­tott tovább; nehéz elkép­zel­ni, hogy a szék­fog­la­lót író aka­dé­mi­kus mun­kája során Veres Pálnéra gon­dolt vol­na. Mint aho­gyan az 1864-ben, az Imre-dom­bon meg­kez­dett épít­ke­zés is, ha való­ban sze­relmi hát­tere volt, csakis Borkával áll­ha­tott össze­füg­gés­ben.

Egy verscím anatómiája

A Veres Pálnéhoz írt versek között külön figyel­met érde­mel a Május 24-én c. köl­te­mény. A hi­he­tet­le­nül tuda­to­san és elő­vi­gyá­za­to­san mun­kál­kodó szerző nem árult el sem­mit, amit nem akart közölni az olva­sói­val, s ha vala­mit oly­kor mégis elárult, úgy bíz­vást föl­te­het­jük, hogy szán­dé­ko­san tette azt. Így járt el egy Veres Pálnéhoz írt vers­nél is, amely­nek ere­deti címét: Májusban, meg­vál­toz­tat­ta, s a vers új címe: Május 24-én lett.

Madách egész szerelmi költészeté­nek ez az egyik leg­ta­lá­nyo­sabb, leg­rejt­vény­sze­rűbb „fel­ad­vá­nya”. Talá­nyos elő­ször azért, mert ugyan mi végre a cím­mó­do­sí­tás? Egy sze­relmi vers­nél semmi sem indo­kolja ezt a már-már nap­ló­szerű pon­tos­sá­got, főképp egy olyan köl­tő­nél, aki a leg­ke­vésbé sem ügyelt arra, hogy ver­seit datálni lehes­sen. (Ver­sei­nek java részé­nél ma is csak talál­gat­hat­juk, hogy azok ere­de­ti­leg mikor kelet­kez­het­tek. Az éle­té­ben meg­je­len­te­tett vagy a napi aktu­a­li­tá­sok­hoz kötődő ver­sek­nél ugyan a külső szem­pont eliga­zí­tást nyújt­hat, de a többi eset­ben álta­lá­ban nin­csen fogó­dzónk.) Másod­szor: hon­nan emlé­kez­he­tett Madách olyan pon­to­san a dá­tum­ra? Ráadá­sul utó­lag. Hiszen a pisz­ko­zat­ról nyil­ván az ere­deti címet másolta át, vagyis vél­he­tően külső for­rás­ból kel­lett a pon­tos napot meg­ha­tá­roz­nia. Har­mad­szor: semmi jele annak, hogy valaha is nap­lót veze­tett vol­na, s ez arra a – külön­ben téves – követ­kez­te­tésre kész­tet­heti az elem­zőt, hogy nyil­ván csak pár nap­pal korábbi ese­mény­ről volt szó, tehát a vers a kötet szer­kesz­tése köz­ben, s ilyen­for­mán 1864. május 24. után nem sok­kal kelet­kez­he­tett.

Nos, az akkurátus címjavítás magá­nak a cím­zett­nek szól­ha­tott. Ami­kor 1864 ele­jén a költő elkezdte kiadásra elő­ké­szí­teni a ver­se­it, még nem tud­hat­ta, hogy a ter­vé­ből nem lesz sem­mi. A cím­ja­ví­tás­nak tehát az lehe­tett a cél­ja, hogy Veres Pálné szá­mára a kötet olva­sása során egy­ér­telmű legyen: neki szól a vers, s nem valaki más­nak.

Ezzel együtt nem világos: napló hiá­nyá­ban mi segít­hette a köl­tőt az utó­la­gos datá­lás­nál, hon­nan tud­hatta biz­to­san, hogy való­ban május 24-én volt az emlé­ke­ze­tes kirán­du­lás, s hon­nan tud­hat­ta, hogy ezt majd alkal­ma­sint Veres Pálné is könnyen ellen­őriz­he­ti? (Per­sze, a cím­zett hely­zete két­ség­kí­vül egy­sze­rűbb volt, hiszen ő nap­lót veze­tett!) Nos, alig­ha­nem a ka­len­dá­rium segí­tett Madách­nak.

Balogh Károly úgy sejtette, hogy 1863-ban íród­ha­tott a vers, bár a jelek sze­rint az isme­ret­len fér­jes asszony­ról sem­mit sem tudott, s így érte­lem­sze­rűen a hozzá írt ver­sek datá­lá­sára vonat­ko­zóan is inkább csak intu­í­ciói voltak.31 Nos, nem kizárt ugyan, hogy 1863. május 24-ről van szó a cím­ben, ám való­szí­nűbb az 1857-es kelet­ke­zés.

A vers ugyanis egy nagyobb társa­ság kirán­du­lá­sát meséli el, amely­nek során a költő sze­rel­mé­vel kis időre ket­tes­ben maradt. A na­gyobb tár­sa­sági össze­jö­ve­tel alap­ján jogo­san téte­lez­he­tünk fel külön­le­ges alkal­mat. Leg­alábbis vasár­nap lehe­tett tehát azon a bizo­nyos május 24-én. Madách éle­té­ben négy­szer esett vasár­napra május 24-e: 1840-ben, 1846-ban, 1857-ben és 1863-ban. Kései sze­re­lem­ről lévén szó: marad a két utolsó lehe­tő­ség. Ha egyéb szem­pon­to­kat mér­le­ge­lünk, két­ség­kí­vül az előbbi lát­szik való­szí­nűbb­nek. Hiszen 1857-es a kép­rejt­vény is! Meg aztán két­sé­ges: való­ban ilyen hosszan tartó sze­re­lem­ről lett volna szó? Ugyan­ak­kor az 1863-as kelet­ke­zés mel­lett szól, hogy az nem akár­mi­lyen vasár­nap volt, hanem pün­kösd vasár­nap­ja! Az utóbbi eset­ben Madách jog­gal fel­té­te­lez­het­te, hogy sze­relme a vers olvas­tán könnyen azo­no­sí­tani tudja az ese­ményt, s ilyen­for­mán azt, hogy a vers neki szól.

A vers tartalma azonban aligha hagy­hat két­sé­get afe­lől, hogy még­sem 1863-ban íród­ha­tott, hanem inkább 1857-ben. A költő ugyanis a szö­veg tanú­sága sze­rint ekkor még nem vall sze­rel­met az asszony­nak, később azon­ban – más ver­sek tanú­sága sze­rint – ezt meg­te­szi, sőt, még később Veres Pálné is bevall­ja, hogy sze­reti őt. Mindez aligha tör­tén­he­tett 1863 késő­ta­va­sza után. Ám, ha 1857-es a vers, s egy „kö­zön­sé­ges” vasár­nap­hoz kap­cso­ló­dik, akkor miként pontosíthatta a cí­met a köl­tő? Az egyik lehe­tő­ség az, hogy ver­seit oly­kor kel­tezte (mint ahogy a Candida vagy A hit sza­vai hozzá című ver­sei­nél tette); talán ez tör­tént ebben az eset­ben is, s így a Májusban cím mel­lett fenn­ma­radt a vers kelet­ke­zé­sé­nek idő­pontja is. A má­sik lehe­tő­ség: meg­őrizte a régi kalen­dá­ri­u­mo­kat (miért is dobta volna ki azo­kat?), ezért nem esett nehe­zére a dá­tum meg­ál­la­pí­tá­sa. Még az is lehet, hogy meg­je­lölt azok­ban bizo­nyos napo­kat, így az 1857-es kalen­dá­rium­ban május 24-ét és augusz­tus 3-át.

Az imént azt írtam: „Az utóbbi eset­ben [már­mint akkor, ha 1863-as kirán­du­lás­ról lett volna szó] Madách jog­gal fel­té­te­lez­het­te, hogy sze­relme a vers olvas­tán könnyen azo­no­sí­tani tudja az ese­ményt, s ilyen­for­mán azt, hogy a vers neki szól.” Ez viszont éppen ellen­ke­ző­leg, nem való­szí­nűvé teszi, hanem gya­kor­la­ti­lag kizárja az 1863-as évet. Hiszen, ha Veres Pálné könnyen emlé­ke­ze­tébe tudta volna idéz­ni, akkor nyil­ván a tár­sa­ság többi tag­já­nak se esett volna nehe­zé­re. Már­pe­dig az sem­mi­kép­pen se lehe­tett célja a köl­tő­nek, hogy hírbe hozza sze­rel­mét. Ezzel szem­ben egy sok évvel korábbi kirán­du­lás ese­tén úgy gon­dol­kod­ha­tott, hogy senki sem fog vissza­em­lé­kezni arra, kivel is maradt ő egy kis időre ket­tes­ben.

Összefoglalás

Madách Imre az 1840-es évek végé­től rend­sze­re­sen ellá­to­ga­tott a Vanyarcon élő Veres házas­pár­hoz, s lá­to­ga­tá­sai 1855-től kezdve sűrű­söd­tek. Álta­lá­ban nem egye­dül, hanem Szontagh Pál­lal együtt érke­zett, ily módon is palás­tol­va, hogy való­já­ban ki a láto­ga­tó, s ki a meg­lá­to­ga­tott. Vél­he­tően 1855-től kez­dő­dően szo­ros érzelmi szá­lak fűz­ték őt Veres Pálnéhoz, aki már koráb­ban, 1852 őszén fér­jé­vel együtt meg­lá­to­gatta őt a bör­tön­ben, s aki­nek láto­ga­tása nyo­mán A rab, virágaihoz c. vers meg­szü­le­tett.

A költő legszebb szerelmes verseit Veres Pálnéhoz írta; e ver­sek közül az utol­só, az Atlas arról tanús­ko­dik, hogy sze­relme viszon­zásra talált. Mégis betel­je­sü­let­len sze­re­lem volt: a kon­ven­ciók s a csa­ládi köte­lé­kek sem­mibe véte­lét – amennyire ez a ver­sek­ből meg­ál­la­pít­ható – egyi­kük sem vál­lal­ta. Kez­det­től fogva egy­részt barát­ság, más­részt mester–tanítvány viszony is jel­le­mezte kap­cso­la­tu­kat, s to­vább bonyo­lítja a hely­zet lélek­tani meg­íté­lé­sét az a körül­mény, hogy 1858 ele­jé­től talán Veres Pálné lánya, Szilárda is föl­kel­tette a költő érdek­lő­dé­sét.

A szerelmesek még barátaik és roko­naik előtt is tit­kol­ták érzé­sei­ket. Csu­pán egyet­len apró jel tanús­ko­dik arról, hogy a költő rajon­gása kinek is szólt. A rab, virágaihoz című, való­já­ban nem sze­relmi ver­set – nem szá­molva azzal, hogy annak kelet­ke­zési körül­mé­nyeit mit sem sejtő sze­relme elárulja majd egy­szer – sze­relmi köl­te­mé­nyei közé sorol­ta.

Madách akadémiai székfoglalója – A nő­ről, külö­nö­sen aesthetikai szempontból – mély­sé­ge­sen (és jogo­san) fel­há­bo­rí­totta tanít­vá­nyát, aki­nek az ekkor már gyor­san pergő ese­mé­nyek meg­ha­tá­roz­ták további éle­tét. Néhány hónap­pal később Madách meg­halt; a sí­ron túli vitát jó 30 éven át foly­tatta vele Veres Pálné, a magyar műve­lő­dés­tör­té­net­ben pél­dát­lan siker­rel.

Jegyzetek

  1Visnyovszky Rezső: Madách Imre és a Veres-család. Balas­sa­gyar­mat, 1926.

 2Scarron [=Mikszáth Kál­mán]: A vanyarczi kas­tély (Madách Imre egy kézirata). Pesti Hír­lap 1884. 248. sz. 9. és 249. sz. 5.

 3Palágyi Menyhért: Madách Imre élete és költészete. Bp., 1900. 280.

 4Palágyi Menyhért: i. m. 281.

 5Rudnay Józsefné Veres Szilárda: Emlékeim 1847–1917. Bp., 1922. 52.

 6Elek Ildikó: Legendák és féligazságok… Madách Kör­le­vél 3. Vác, 1989. októ­ber. 5.

 7Rudnay Józsefné–Szigethy Gyuláné: Veres Pálné élete és működése. Bp., 1902.

 8 Rokonának, Csernovics György úrnak (Buda­pest) szí­ves köz­lé­se.

 9Rudnay Józsefné–Szigethy Gyuláné: i. m. 33.

 10Voinovich Géza: Madách Imre és Az ember tragédiája. Bp., 1914. 152.

 1 1Rudnay Józsefné–Szigethy Gyuláné: i. m. 546.

 12 OSZK Kézirattára. Levelestár: Gaal Ignácz – Lehoczky Ist­ván­hoz.

 13Rudnay Józsefné–Szigethy Gyuláné: i. m. 37.

 14Rudnay Józsefné–Szigethy Gyuláné: i. m. 130.

 15Andor Csaba – Leblancné Kele­men Mária: Madách Imre kéz­ira­tai és leve­le­zése (katalógus). Bp., 1992. 199–202.

 16Balogh Károly: Madách az ember és a költő. Bp., 1934. 220.

 17Gyulai Pál (szerk.): Madách Imre összes művei. Bp., 1880. I.

 18Halász Gábor (szerk.): Madách Imre összes művei. Bp., 1942. II. 62–72.

 19Rudnay Józsefné–Szigethy Gyuláné: i. m. 21.

20Vay Sándor, gróf: Virágnyílás. In. Gróf Vay Sán­dor művei. VI. Meg­fa­kult írások. Bp., é. n. 182–193.

2 1Praznovszky Mihály (szerk.): Nógrádi képcsarnok. Sal­gó­tar­ján, 1984. 53.

22Andor Csa­ba: Első sze­re­lem. Madách és Fanni. Madách Iro­dalmi Tár­sa­ság, Bp., 2013.

23Rudnay Józsefné–Szigethy Gyuláné: i. m. 49. l.

24Rudnay Józsefné–Szigethy Gyuláné: i. m. 49. l.

25Rudnay Józsefné–Szigethy Gyuláné:: i. m. 26. l.

26Szinnyei József: Magyar írók élete és mun­kái. IV. Bp., 1896. 115–123.

27Balogh Károly: Gyermekkorom emlékei. Petőfi Iro­dalmi Múzeum Kéz­irat­tá­ra. V – an. 4306/1. A vissza­em­lé­ke­zés­ben külön alfe­je­zet kapta „A nagy­bá­csi és az uno­ka­húg” címet.

28Andor Csaba – Leblancné Kele­men Mária: i. m. 88–89.

29Andor Csaba – Leblancné Kele­men Mária: i. m. 299., Andor Csaba: Utolsó sze­re­lem. Madách és Borka. Madách Iro­dalmi Tár­sa­ság, Bp., 2010. 13–14.

30Az Országos Nőképző Egyesü­let Évkönyve 1912/13. évre. Bp., 1914. 7–14.

3 1Balogh Károly: Madách az ember és a költő. Bp., 1934. 220.



Függelék

Madách versei Veres Pálnéhoz

A verseket az eredeti kézirat alap­ján köz­löm, betű­hí­ven, s jegy­ze­tek­ben adom meg a szerző javí­tá­sa­it. Szög­le­tes záró­je­lek között – [ ] – áll­nak a kikö­vet­kez­te­tett részek, s  „v” for­májú – < > – záró­je­lek között a tör­lé­sek. A ver­sek lelő­he­lye: OSZK Kéz­irat­tá­ra. Fol. Hung. 1397., azon belül a Madách Imre kéz­ira­tai és leve­le­zése (kata­ló­gus) adja meg az egyes ver­sek pon­tos helyét.

Kérelem egy nőhöz

Ha a’ szó érzeményünk burka csak,

Mért írjak én, hogy elámítsalak?

Ha hű tolmács a’ szó, úgy rette­gek,

Hogy érzésemmel megrettentelek.

5 Ne olvasd hát ha hozzád írok én,

Ki tudja álarcz-e vagy érzemény.

De közte vannak a fehér sorok,

Rokon lélekhez szóllanak azok

Hahogy megérted, úgy boldog vagyok,

10 Ha meg nem érted, – én is hall­ga­tok.

1. „Ha a’ szó érze<sünknek> burka csak­,”.

2. „Mért írjak <dalt>, hogy elámít­sa­lak?”

4. „Hogy érzés<i>mmel <megiesztelek>”.

5. „Ne olvasd hát <mit> hoz­zád <[?]> én,”.

6. „Ki tudja <burok-é> vagy érze­mény.”

7. „<Olvasd inkább a’ fehér soro­kat>,”.

8. „Rokon lélek <megérti azo­kat>”.

Ne légy közömbös

Kerűlj, miként más sarkát a de­lej,

Mint szirtet a’ hajós utában,

Gyülölj mint angyal a’ kárhoza­tot,

Mint csendes éj a vad zajú napot:

5 Közömbös csak ne légy irántam.

’S ha látom hogy szívedben szűm iránt

Akár minő, de érzemény van,

Remény táplál mindaddig engemet,

Mert aki gyűlöl még talán szeret.

10 Közömbös csak ne légy irántam.

1–5. A vers eredetileg első vers­szaka áthúz­va:

     „<Isten mosolyg rokonszenvet reánk

     ’S kebledben hölgy, ha nem talál­tam,

     Nyugton türöm e’ gyászos végzetet

     S egy vágy feszíti még csak keble­met:

     Közömbös hogy ne légy irántam.>”

2. „Kerűlj, <mint a’ delej hő más sar­kát,>”.

6. „’S ha látom hogy <szá­momra keb­led­ben>”.

8. „Megint <r>emény táplál<and enge­met>,”.

9. „Mert aki gyűlöl még <az> szeret.”

Rád emlékezem

Hogyha hallom, a’ szépség kaczér

S hódolatra vágyik szüntelen,

Érzéketlen szívének legott

Hogy több rabja ’s fénye több legyen;

5 Rád emlékezem óh drága nő,

Mert te e’ vádat meg czáfolod,

’S a’ világgal is kibékülök,

Szépségedre, hogy ha gondolok.

Hogy ha hallom: gőgös az erény

10 S büszkén nézi azt ki vétkezett,

Jégkebellel, könyrűletlenűl,

Mint egy isten a’ világ felett;

Rád emlékezem óh drága nő,

Mert te e’ vádat megczáfolod,

15 ’S a’ világgal is kibékülök,

Erényedre, hogy ha gondolok.

Óh de érzem, e’ világon a 

Költő árva hang puszták felett,

Sorsa, hogy vérző tövis füzért

20 Hordjon átkos homloka felett;

Rád emlékezem óh drága nő

’S életemre búsan gondolok. – –

Óh ki mindent meg czáfolsz, miért

24 Mért ez egyet meg nem czáfolod?

 1. „Hogyha <látom> a’ szép­ség kaczér”.

 6. „<És mert> te e’ vádat meg czáfolod,”.

 9. „Hogy ha <látom>: gőgös az erény”.

16. Utána áthúzott versszak:

    „<Hogy ha látom: a’ szerény kebel

    E világon bóldog nem lehet,

    Mert előle álnokság és bűn

    Tép le minden életörömet;

    Rád emlékezem óh drága nő,

    Mert te eztet is megczáfolod,

    ’S a’ világgal is kibékülök,

    Bóldogságodra, ha gondolok.>”

17. „<De ha> érzem, e’ vilá­gon a”.

18. „Költő <keble árván szü­le­tett>,”.

19. „<És végzése>, hogy tövis füzért”.

20. „Hordjon <vérző>” hom­loka felett;.

Válaszúl

Jól mondtad óh, ha tiszta regge­len

Végig tekintünk bájos táj felett,

Körűlünk zsong az élet műhelye

S napsúgár tölt el minden téreket:

5 Nem az egyes fa bércz mi megra­gad,

De a’ szellem felettek mely lebeg,

’S kicsínységünknek fájó érzete

Belé olvadni vágyik és remeg.

Jól modtad óh, ha csendes éjfelen

10 Végig nézünk a’ miljó csilla­gon,

’S porszem világunk, és a’ vég­te­len

Közt állva, sejtés bűvarázsa von:

Nem az éj, s csillag az, mi meg­ra­gad,

De a’ szellem melly közte téve­dez

15 ’S mint, idegen s velünk mégis rokon,

Árvúlt lelkünknek fájó kéjt sze­rez.

Jól mondtad óh, ha hallgatunk zenét,

S hullámzó árján lelkünk a’ hajó,

Majd játszi kedvben rózsás part előtt,

20 Majd vad vihar ’s szirtek közt hánykodó

Nem az egyes hang az mi megragad,

De a’ szellem, melly mélyében beszél

’S bár félig értjük csak meg hang­jait

Ragad, ragad, s lelkünk örülve fél.

25 De azt nem mondtad, ím el mon­dom én,

Hogy drága nő ha hozzám vagy közel,

Nem játszi kedved, gazdag bájaid

Nem lelked büszke röpte bájol el;

De az a szellem, mely korűl lebeg,

30 S egy ily világot szent egységbe hoz,

’S mit éjfél, nyári nap, mit zene szűl

32 Egyszerre mind az álltal árjadoz.

 1. „Jól mond<ád nő>, ha tiszta reg­ge­len”.

 5. „Nem az egyes fa <s> bércz mi meg­ra­gad,”.

 6. „De a’ szellem <mely> fel­et­tek lebeg,”.

 9. „Jól mond<ád nő>, ha csen­des éjfelen”.

12. „Közt állva, <lelkünk túl körök­be> von:”.

14. „De a’ szellem <melly mint virág lebeg>”, majd: „De a’ szel­lem melly <rá viszhangot hoz>”.

15. „<’S kicsínységünknek fájó érze­te>”, majd: „’S mint ide­gen <szel­lem is> velünk <tart>”.

16. „<Belé olvadni vágyik [?]>”, majd: „Árvúlt lelkünk<ön végig árjadoz>”.

17. „Jól mond<ád nő>, ha hall­ga­tunk zenét,”.

20. „Majd vad vihar ’s szir­tek közt ”.

22. „De a’ szellem, <melly válasz­han­got hoz>”, majd: „De a’ szel­lem, melly <[?]> beszél”.

23. „<’S [?]k érzete>”.

24. „<Amint lelkünkön végig árjadoz.>”.

25. „De azt nem mondtad, el mon­dom én,”.

29. „De a szellem, melly <körűled lebeg>,”.

30. „<Melly majd ezekbe szent egy­sé­get hoz>,”.

32. „<Mindaz e>gyszerre álltal <borzadoz>.”

Merengés*

[I. változat]

<Hogyha képzetem elfáradt lepke­ként,

Melly lankadtan tenger hullámon röpűl

Túl csapongva isten csillagos lakán

Szédelegve a’ mély enyészetbe dűl,

5 S ott alkot világot, hol nohos halál

Gúnyos szemgödörből néz létünkre le

És újdon világát őrűlt isten ként

Ábrándos rémekkel népesíti be:

Látom nő mint reszketsz, mint félsz enge­met,

10 ’S vissza vágynál tartni a mély­ség szé­lén;

Óh ne félj, miként a dúló fer­ge­teg

Rózsás parton, úgy megnyugszom nálad én.

Hogyha lelkem küzd, és össze roskadoz

S újra küzd, bár isten és sors ellene

15 S ami e’ világon kín van s él­ve­zet

E harczában mindazt végig ér[ez]e

S mint tűzvész emésztve önön[?]

El sodorja azt is amit meg ölel,

Míg a’ percznyi fényből mellyel ragyo­gok

20 Puszta rom marad csak néma síri jel:

Látom nő mint reszketsz, mint félsz enge­met>

S vissza vágyol vinni kórlátim közé;

Óh ne félj, ha mindent zúz a fer­ge­teg

A szelíd virágot meg nem sérte­né.

25 <Hogy ha e’ kebelben vágy és szen­ve­dély

Az illendőségnek kórlátin túl hág,

Mert nagyobb s nemesebb hogy sem csúsz­has­son

Poros közútadon mindennapiság

’S meg nem értve áll az emberek között,

30 Kik gúnyolják ami nálok maga­sabb

És keblemben néma sírhantok fölött

Szörnyetegként űl a’ gyűlölet s ha­rag:

Látom nő mint szerketsz, s félsz engem te is

Óh ne rettegj nő vagy lelkem meg reped.>

35 Nem bánom mit ítél rólam bárki más,

Csak magad te értsd meg árva lel­ke­met.

S hogy ha verve sorstól és meg­törve látsz

Ismerjed meg bennem hű testvére­det.

Nem szeretnek látni bút a bol­do­gak

40 S a hitetlen férfi élted reg­ge­lén

Meg riaszt, hisz olly bús, olly rideg alak

Mint bolyongni ítélt átkos kósza rém:

Óh de el ne ítéld, őtet hirtelen –

Mint a’ gyáva pór, de áldjad sor­so­dat,

45 Hogy szelídebb úton vitt át élte­den

Mint minőn korbácsolt engem kár­ho­zat.

Mert megtörni szűd is rég elég nemes,

Óh ha értenél te – balga képze­tek –

Inkább meg ne érts, mert hogy meg­érts s sze­ress

50 Kell hogy által éld mind amit szenvedek.–

Én is voltam mint te egykor olly hivő,

Lelkem költő hévvel ideált ölelt

Öszve forrtam véle, és mert szenvede

Fel rettent szivem, hogy csak salakra lelt.

55 <Bóldogabb testvér te hát meg ne tagadd

Forró homlokomtól csókod, s könnye­det,

Melly a múltra ír lesz, s óvó pajzs gya­nánt

Kísérendi útján bús testvéredet.

Látom nő mint reszketsz, óh ne félj, ne félj,

60 Had írják síromra: Életében egy

Csókot nyert, melly nem volt mér­ges Júdás­csók

62 Hála istenemnek, már ez is sok kegy.>

*A verscím: „<Ömlengés> Merengés”.

23. „Óh ne félj, ha mindent <el>zúz a <vi­har>”.

33. Elírás, nyilván: „resz­ketsz”.

35. „Nem bánom mit ítél rólam <a világ>,”.

39. „<S hogy ha tiszta szűdben soha sze­re­lem>”.

40. A sorvég variánsai nem rekonst­ru­ál­ha­tók.

41. „Meg riaszt, <mert> olly bús, olly rideg alak”.

43. „Óh <[?]> el ne ítéld, <el ne ítéld őt>”.

48. „<Ha ikertestvére az [?]>”.

49. „<S mégis i>nkább meg ne érts, mert hogy meg­érts”.

50. „<Mind át kelle> él<je>d <a>mit szen­ve­dek. –”, majd: „Kell hogy által él<je>d mind mit szen­ve­dek. –”

52. „Lelkem költő hévvel <ölelt> ide­ált”.

53. „Öszve forrtam véle, és <el kár­ho­zott>”.

54. „Fel<[?]> szivem, hogy <sa­la­kot talált>.”

Merengés*

[II. változat]

Hogyha küzd e lélek s össze roskadoz

Felkel újra bár ha minden ellene –

S ami bút vagy élvet életünkre hoz

Mindent e csatában végig éreze

5 S Mert nemesebb hogy sem ott csúszon porán

A Köznapiságnak gúnyolják azért

Vad harag kél benne – gyűlölet talán

A világra – mely már jobbat meg sem ért.

Mint tűzvész emésztve önmagára dűl

10 Percznyi fényéből egy hamv rakás marad,

Új világgá gyúrja s őrűlt iste­nül

Tesz sivár lakókúl rá rém árnya­kat.

Látom nő mint reszketsz, mint félsz enge­met

S vissza vágyol vinni kórlátim közé;

15 Óh ne félj, ha mindent zúz a fer­ge­teg

A szelíd virágot meg nem sérte­né.

Nem bánom mit ítél rólam bárki más,

Csak magad te értsd meg árva lel­ke­met.

S hogy ha verve sorstól és meg­törve látsz

20 Ismerjed meg bennem hű testvé­re­det.

Nem szeretnek látni bút a bol­do­gak

S a hitetlen férfi élted reg­ge­lén

Meg riaszt, hisz olly bús, olly rideg alak

Mint bolyongni ítélt átkos kósza rém:

25 Óh de el ne ítéld, őtet hirte­len –

Mint a’ gyáva pór, de áldjad sor­so­dat,

Hogy szelídebb úton vitt át élte­den

Mint minőn korbácsolt engem kár­ho­zat.

Mert megtörni szűd is rég elég nemes,

30 Óh ha értenél te – balga kép­ze­tek –

Inkább meg ne érts, mert hogy meg­érts s sze­ress

Kell hogy által éld mind amit szenvedek.–

Én is voltam mint te egykor olly hivő,

Lelkem költő hévvel ideált ölelt

35 Öszve forrtam véle, és mert szenvede

Fel rettent szivem, hogy csak salakra lelt.

Boldogabb testvér te el ne lokj tehat

Oly régen vagyok már síró árva én,

Aki részvétet nyújt az erőt is ád

40 S jobbá lesz a szív is a jónak szí­ven

Ne tagadd tehát meg egy kérése­met

Adj egyetlen csókot homlokomra nő

Írt találand benne az emlékezet:

És paizs lesz jövőmben vélem hogy ha jő.

45 Látom nő mint reszketsz, mint félsz enge­met –

Hadd írják síromra egy csókot nyere,

Mely nem júdás csók vólt. Oh ez egy kegyet

48 Tán meg nem sokalja sorsom iste­ne.

 *A cím előtt: „<Öm>”. (A korábbi cím­vál­to­zat ugyanis Ömlengés volt. Lásd: az első vál­to­zat jegy­ze­tét!)

 2. „Fel kel újra <bár egy isten> ellene –”.

 4. „<E csatában mindazt> végig éreze”, majd: „<Mind­azt> e csa­tá­ban végig éreze”. Az első vers­szak­nak egy továb­bi, áthú­zott vari­ánsa talál­ható a 83. fólió verzóján:

    „<Merengés

    Hogy ha lelkem küzdve össze roskad

    S újra küzd – bár isten ellene

    S a’ mi kín mi kéj van a’ világon

    E harczában mindent éreze>”.

A mindkét változattól eltérő szó­tag­szám alap­ján ez egy későb­bi, töre­dék­ben maradt har­ma­dik vál­to­zat lehet.

 5. „S mert nemesebb <volt mint hogy> csúszon porán”.

 6. „Köznapiság<[?]> <most> gúnyol­ják azért”.

 8. A sorkezdet korábbi vari­ánsa olvas­ha­tat­lan.

 9. „Mint tűzvész emészt<é> ön<nön éle­tét>”.

10. „S percznyi fényéből egy hamv rakás marad,”.

11–12. A versszak két utolsó sorá­nak javí­tá­sai rekonst­ru­ál­ha­tat­la­nok.

13. Ez és a következő huszon­há­rom sor a 83. fólió rektóján nem sze­re­pel; helyén csu­pán egy hosszabb füg­gő­le­ges hul­lám­vo­nal talál­ha­tó, föl­te­he­tően annak a jel­zé­sé­re, hogy az első vál­to­zat át nem húzott sorai követ­kez­nek. Ebben a szel­lem­ben közölte Halász Gábor is a ver­set. Mi is – egy­ér­telmű inst­ruk­ció híján – ezt az elvet követ­tük, két meg­szo­rí­tás­sal. Az egyik: a javí­tá­so­kat nem ismé­tel­tük meg, mivel azok az első vál­to­zat javí­tá­sai, s úgy tekin­tet­tük, hogy a már elké­szült, kija­ví­tott első vál­to­zat bizo­nyos részei kerül­tek át a máso­dik vál­to­zat­ba. A má­sik: négy­so­ros sza­ka­szokba tagol­tuk a ver­set, mivel az első vál­to­zat tör­lé­sei alap­ján ez az alko­tói szán­dék a leg­va­ló­szí­nűbb.

41. „<[?] meg ne tagadd> egy kéré­se­met”. A sor előtt „1” szám­jegy áll; fizi­kai­lag ez a vers­szak máso­dik sora.

42. A sor előtt „2” szám­jegy áll; fizi­kai­lag ez a verszak első sora.

43. A sorvég korábbi vari­ánsa olvas­ha­tat­lan. A sor előtt „3” szám­jegy áll; fizi­kai­lag is ez a vers­szak har­ma­dik sora.

44. „És paizs <gyanánt jő élte­men velem>”. A sor előtt „4” szám­jegy áll; fizi­kai­lag is ez a vers­szak negye­dik sora.

45. „Látom nő mint reszketsz <s mi> fél<ve félsz>”.

48. „Tán meg nem sokalja <sor­som nő és>”. (A korábbi vari­áns föl­te­he­tően befe­je­zet­le­nül maradt.)

Május 24én*

Ki a hegyekbe ment a’ tár­sa­ság,

Én is menék a kedves nő karán.

Lassankent el maradtak társaink,

Magam maradtam a nővel csu­pán.

5 Gyérűlt szavunk míg aztán néma lett

S nem vettük észre, oly sok gon­do­lat

Lengett körűl – hallgattuk s azt hivénk,

Szivünk verése ad nekik szavat.

És párbeszédnek hittük a’ szelet

10 Melly ágak közt csevegve sut­to­gott,

És a’ madárnak búcsúzó dalát,

És a’ naptól a’ végpillantatot.

Ott állottunk végtére a te­tőn

Ő elfuladva rám nehezkedett,

15 Kéjjel szivá fel az üde leget,

S az illatos virág lehelletet.

Karomban érzém szívveréseit,

Enyémmel együtt és ugy képzelém

Hogy a kedves lélek tán érzi mind

20 Amit csak érzek, amit vágyok én.

A nap le ment már, minden hall­ga­tott,

Csak a’ tücsök tölté az estet el,

Mint a’ természet szívverése, melly

Velünk dobog, velünk érez, lehel.

25 Lábunk előtt a’ völgyben köd feküdt,

Ugy állottunk mint víz özön fokán,

Megszűne minden, minden el maradt,

Ketten maradtunk életben csupán.

A vallomás már ajkamon vala,

30 Szakadt a köd meg láttam a falut,

Eszembe jut minden pánt, és kapocs,

Mellytől a’ lélek mindhiába fut.

Es még is, óh – a percz hatalma nagy

Aztán akár mi is kövesse bár,

35 Egy át élt üdvösséges percz után

A tobbi lét küzdelme sem nagy ár. –

Arczára néztem, és az angyal arcz

Meg bírja a’ bünöst tisztítani,

Meg dermedt ajkamon a val­lo­más,

40 Nem bírtam ah csak fel sohajtani.

Busan vezettem őt haza felé

De bánatomban is vigasz vala:

„Boldog vagyok így is, mert sze­re­tem,

44 S ha meg tudná szenvedne álltala.

 * „Május<ban>”. az új címben az „én” fél­sor­ral fel­jebb, alá­húz­va.

 1. „<Szabadba> ment a’ <vi­dám> tár­sa­ság,”.

 2. „Én is menék a kedves<nek> karán.

 3. „<A hegy felé ballagtunk csen­de­sen>,”.

 4. „<Vagy szellemektől vezet­tetve tán>”, majd: „<Ma­gunk marad­tunk végülis csu­pán>”.

 5. Eredetileg egy teljes máso­dik vers­szak állt az újabb vál­to­zat első és máso­dik sora között, tehát a ko­rábbi vari­áns fölé író­dott az új vál­to­zat első, alá pedig a máso­dik sora. Magá­ban a ko­rábbi vers­szak­ban is két javí­tott sor sze­re­pel; csil­lag­gal jelez­tem azo­kat a soro­kat, ame­lyek a rá­kö­vet­ke­zők­nek a vari­án­sai (meg­őriz­tem tehát a fi­zi­kai sor­ren­det, amely­ben a sor fölött sze­re­pel­tek a ja­ví­tott vál­to­za­tok):

    „<Lassanként el maradtak társaink,>

    <Kit egy kit más látvány foglala le>

    *<Gyérűlt szavunk míg lassan el maradt,>

    <Magunk maradtunk ’s a’ beszélge­tés>

    *<Szavunk gyérűlt míg végül elma­radt>

    <Közöttünk [?] végképen megszüne.>

 7. „Lengett körűl – <érez­tük> s azt hivénk,”.

 8. A versszakba egy korábbi vál­to­zat éke­lő­dik, amely­nek első három sora, továbbá a má­so­dik és har­ma­dik sor egy-egy vari­ánsa a vég­le­ges vál­to­zat har­ma­dik és negye­dik sora közé esik, negye­dik sora pedig a vég­le­ges vál­to­zat negye­dik sora után áll. Itt is csil­lag­gal jelöl­tük a köz­bülső vari­án­so­kat:

    „<’S nem vettük észre olly sok gon­do­lat>

    *<Hogy az talán más szív[?]>

    <Édesbús érzés röpkedett körűl>

    *<Hogy egyik szívből [?]>

    <S úgy öszve hangzott vélünk a’ világ>

    <Melly fölragyog még hogy ha éjbe dűl,>”.

 9. „<Hogy> párbeszédnek hit­tük a’ sze­let”.

13. „Ott áll vég<re a’ hegy tete­én>”.

15. „Kéjjel szivá fel a <fris leve­gőt>,”.

17. „Karom<on> érzém szív­ve­ré­se­it,”.

18. „Enyémmel <[?]> együtt <ére­zem>”.

19. „<S hivém hogy mind azt [?]>”.

20. „Amit érzek, amit <gon­do­lok> én.”

22. „Csak a’ tücsök<dal> tölte <min­dent el>,”.

26. „Ugy áll<tunk> mint <a föld vég­ső> fokán,”.

27. „<Hol> megszűn<t> min­den, min­den el maradt,”. (A kéz­irat­ban az „m” nincs „M”-re javít­va!)

28. „<S k>etten maradtunk élet­ben csu­pán.”.

30. „<De visszatértünk,> lát­tam a fa­lut,”, aztán: „<Szellő zizeg, meg> lát­tam a falut,”.

31. „Eszembe j<ött> minden pánt, és kapocs,”.

32. „Mellytől a’ lélek <si­ker­te­len> fut.”

33. „S még is, <még is> – a percz hatalma nagy”.

36. „<Hosszú küzdés keser­ve> sem nagy ár. –”

37. „Arczá<b>a néztem, <óh> az angyal arcz”.

39. „Meg dermedt ajkamon <és a’ beszéd>”.

40. „Nem bírtam <mást mint> fel sohajtani.”

42. „De bánatom<ból> is <még vígasz kél>:”.

44. „S ha meg tudná<[?] talán szen­ved­nél>”.

Ömlengés*

Lennék bár csillag, égi boltra tűzve

S epedve néznék onnan nő le rád,

Lennék bár fergeteg zokogva űzve

Zárt ablakodnál a’ vad éjszakát.

5 Lennék virág bár lakva a me­ző­ket

És gyönge lépted ott hervasztna le

Csak véled élni és meg halni érted

Engedne engem a sorsnak kegye –

És még is inkább mint csillag sze­mek­kel

10 Virúlni lássam másnak bájidat

Míg mint vihar sirok tépett kebel­lel

Te másban leljed bóldogságodat,

És mint mezők virágát, észrevét­len

Mosolygó arczczal ölj tapodj agyon

15 Kebledtől messze megfagyott remény­ben

Legyek kopár szirt, és körül vadon.

Csak egyetlen tudat lengjen felet­tem,

Hogy lelked hölgy, felém, felém eped,

Hogy nélkülem istennek édenében

20 Is észre vennél egy üres helyet.

 *”<Merengés> Ömlengés”.

 1. „Lennék csillag <bár>, égi bolt<on [?]>”.

 3. „Lennék <vihar [?] melly zajongva töl­ti>”.

 5. „Lennék virág<a a hí­mes mező­nek>”.

 6. „S <lépted alatt enyészne éle­tem>”.

 7. „Csak <közeledben élni és meg­hal­ni>”.

 8. „<Engedne a’ sors, drága hölgy nekem.>”

 9. „S <inkább> még is csil­lag sze­mek­kel”.

10. „Lássam másnak <virúlni> bájidat”.

11. „<Inkább mint hogy lel­kem mint vihar sír>”.

13. „<Inkább hogysem mint a’ mező virá­gát>”, majd: „És <ész­re­vét­len> mint mezők virá­gát”.

14. „<Észrevétlenül> tapodj<ál> agyon”.

15. „<Távol kebledtől és remény­től távol>”.

20. A vers egy áthúzott vers­szak­kal vég­ző­dik:

    „<’S kinálja isten, országát cse­rébe

    Ez álomért én el nem fogadom,

    E gondolattal istenek üdvénél

    Kedvesb’ nekem a’ kietlen vadon.>”

Hozzá

Ha néha illyes szót koczkáztatok:

Hivebb barátod nincs mint én vagyok,

Kétes mosoly leng ajkadon – talán

Szokásos bóknak nézed azt csupán.

5 De nem, de nem, te szómat el hiszed,

Tudod, hogy aki ismer, az szeret.

Szived talán inkább attól remeg,

Hogy több barátságnál mit érezek.

Azt kémleled ha néha mosolyogsz,

10 És az eredmény tán haragba hoz.

El szenvedem. – Kivánd és megha­lok,

Vagy ami nehezebb még hallgatok,

Kivánjad és kerűllek tégedet,

14 Csak azt ne mond, hogy ne sze­res­se­lek.

 2. „<Ha mondom nő,> barátod vagyok,”.

 3. „<Kétségesen nézed mit moso­lyog?>”

 4. A korábbi sorkezdet olvas­ha­tat­lan. Utána hat áthú­zott sor:

    „<Óh bár vólnál nő árván elfeledt,

    Kit a’ világon senki nem szeret,

    Óh bár vólnál sorsodtól üldözött

    S én volnék veled mindenek között,

    Odadnám érted bóldogságomat,

    S te meg ismernéd hű barátodat.>

 5. „De nem, de nem, te <azt nem is> hiszed,”.

 6. „Tudod <te>, hogy ki ismer, az sze­ret.”

 7. „Szived <, tudám> inkább attól remeg,”.

 9. „Azt kémlel<i mosolygás arczodon>,” majd: „Azt kém­le­led <ta­lán ha> moso­lyogsz,”.

10. „S <tán> az eredmény <ram hara­got von>.”

11. „<Szenvednem kell.> Kivánd és meg­ha­lok,”.

13. Az „és” helyén álló korábbi szó olvas­ha­tat­lan.

Még egy szó hozzá

Bocsásd meg nő, ha egy perczig hivém

Hogy bóldoggá lehetnék általad,

Bocsásd meg, egy perczig ha feledém

A szigorú társas szabályokat.

5 A költő lelke ollyan idegen,

Olly fájó e’ mesterkélt föld felett,

Hogy olly rokon lelket, minő tiéd

Találni rajta szinte jól esett.

Feledtem hogy férjed van, és a’ férj

10 Egész valódhoz tart igényt, jogot

S mint bánya rém nem érti bár becsét

Le zárja a’ gazdag kincs halmokot.

Feledtem, hogy nő s férfiú között

Nemesb viszonyt nem tür el a vi­lág

15 De balgaságát aki kaczagom

Ez egyszer nem türöm rajtad ha rág

Inkább mint sem hogy üdvöt adj nekem

S rágalmazó nyelv vegye fel neved,

Inkább mintsem hogy lássak esni rád

20 Óh nő, egyetlen kétkedő szemet.

Egy csók mézét ne szívjam síro­mig,

Forduljon ajkamról ki a’ pohár,

Vesszen ki a’ költészet bája ott

Hol lelkem árván, elhagyatva jár

25 Isten veled nő – ládd nyugodt vagyok,

Nem látod hogy mosoly van ajka­mon?

Szenvedjek én, de te ne tudd soha

Mi mély keblemben a’ bú, fájda­lom.

Higyj könnyelműnek rossznak higyj ha kell,

30 Hogy illy hamar feledni tudta­lak,

Hidd hogy nem voltam hozzád érde­mes,

’S keblem kirablott hangos puszta lak,

Igy elválásod tőlem könnyü lesz,

Míg hogy ha tudnád milly kínt szen­ve­dek,

35 Tudnád hozzád mi érdemes vagyok,

36 Tán megsiratnának e szép sze­mek. –

 1. „Bocsás<s> meg nő, ha egy perczig hivém”.

 8. „Találni rajta <szümnek> jól esett.”

10. „Egész valódhoz tart <jo­got,> igényt”. Utána áthú­zott sorok:

    „<Ismérni vágy minden szívdobbanást,

    Ismerni minden gerjedelmet, reményt>”.

12. Utána áthúzott versszak:

    <S ha lelked egy sugárát hinted rám,

    Ő ott van mint a’ kincs őr szelle­me,

    Ki bár nem bírja fel fogni becsét

    A kincsnek, mégis félve zárja le.>”

14. „Nem ”.

15. „<Világ de aljas néző­pont­já­ból>”.

16. „<Indulva sárba vonja azt alá>”, majd: „<Nem türhetem most>” (be nem feje­zett sor­tö­re­dék). Utána áthú­zott vers­szak (tar­tal­mi­lag ez az áthú­zott rész foly­ta­tó­dik aztán a kö­vet­kező át nem húzott vers­szak­ban!):

    „<És én, bár a világ bal néze­tit>

    <Tudád, hogy megvetem, hogy kaczagom,>

    <Ez egyszer mégis nékik drága hölgy>

    <Szűm üdvét áldozat gyanánt hozom.>”

17. „Inkább mint hogy üdvöt <sze­rezz> nekem”. (Az „In­kább” nyil­ván az áthú­zott vers­szak­ban fog­lal­takra vonat­ko­zik.) Az egész vers­szak mel­lett „1” szám­jegy áll, s fi­zi­kai­lag követi a kö­vet­kező vers­sza­kot. (A szerző két verszakot föl­cse­rélt.)

19. „Inkább minthogy reád”. (A „re­ád” nincs áthúz­va, jól­le­het fölé van írva a vég­le­ges vál­to­zat: „rád”.)

20. „<Lássak csak> egyetlen két<lő> sze­met.”

21. „<Ne élvezzek egy csó­kot> síro­mig,”. A vers­szak bal olda­lán „2”-es szám­jegy, s fi­zi­kai­lag meg­előzi az előző versszakot. (A szerző két vers­sza­kot föl­cse­rélt.)

22. „Forduljon <ki> ajkam­ról a’ pohár,”.

27. „<Hadd tűrjek> én, de te ne <tud­jad meg>”.

29. „Higyj könnyelműnek <in­kább, rossz­nak higyj,>”.

32. „’S keblem <üres mint a ki­rab­lott> lak,”.

A rab virágaihoz

Hogy ha jő a’ tél, és azt hiszed már

Elfelejtett tán az isten is,

S a halál tusában meg meredt szív

Semmit nem fél és semmit se’ hisz,

5 Akkor jő kelet mosolygó lánya,

A tavasz tündére ’s hoz vigaszt,

Börtönömnek néma üregében

Oh mi édes kéjjel érzem azt.

Őszi lombja voltam már a lét­nek

10 Kebléhez szorított a ha­lál

S életet virágot hozva íme

Jött a nemtő s az te nő valál

Itten álltok kedves kis virágim

A szabdság ’s napnak gyermeki,

15 Én is az vagyok ’s együtt fogunk most

E börtönben búsan tengeni. –

Hatalom szó tart le zárva engem

S titeket mért sujta gyönge nő –

Oh, amaz, hogy kínozzon gyötör­jön,

20 S édes enyhet küldni tette ő. –

Hoztok is ti enyhet szép virágim,

Illatoztok, ’s meg haltok bele,

Mint a’ lélek, melly másoknak élve

Nyugton tűr, akár mi végzete.

25 Óh ne sajnáljátok – hát a ker­tet

Melyben lepke s lágy szellő ölelt

S hogy nem ékesítitek színárral

A leg szebb és leg nemesb’ kebelt?

Im! mint hogy ha tündér szó beszélne

30 Lombotokból én megértelek,

Tudjátok ti szentebb hívatás az

Mindezeknél mely van véletek.

Itten álltok, kedves kis virágim

És anyátok meg keres, a’ nap,

35 Melegebben néz be börtönömbe,

’S mosolyán e’ sziv is bóldogabb.

Nézz be, nézz be éltem csillagzatja,

Tőled jő minden mi jó, mi szép,

És előled bűn, vakság, enyészet

40 Meg rettenve gyászos éjbe lép.

Nézz be, nézz be, lelkem csillagzatja,

Hol te nem vagy, isten sincsen ott,

Csak virágimról ne csókoljad le,

Melly rajtok függ, azt a’ harma­tot.

45 E cseppen meg osztozunk virágim,

’S a’ sugáron is megosztozunk,

Minden ez, de a’ legkedvesebb is

Amit még az élettől birunk.

E kicsiny csep hoz hírt, hogy virág nem

50 Hervad árván, harmat életeti,

E kicsiny csepp hoz hírt, hogy keser­vünk

Harmatát szintúgy még meg leli.

A sugár meg nagynak vallja istent,

Sorsunkat felhő borítsa bár;

55 ’S hogy ha éj van, ép mivel hogy éj van

56 Minden szív bizton hajnalra vár.

 1. „Hogyha a’ tél, <a halál mát­ká­ja>”. Utána három áthú­zott sor, ame­lyek­kel együtt az első vari­áns első vers­sza­kát alkot­ta:

    „<Rémes kebléhez szorítja már>

    <A természetet, és minden élet>

    <Haldokolva végső perczet vár>”.

 2. „<Hogy ha azt hiszed már, elfelejté>” (ere­de­ti­leg a má­so­dik vers­szak első sorá­nak első vál­to­zata), majd: „<[?]> ta<lán> az isten is,” (ere­de­ti­leg a máso­dik vers­szak máso­dik sorá­nak első vál­to­zata).

 3. „<Küzdésében megfásúlt lel­künk már>” (ere­de­ti­leg a má­so­dik vers­szak har­ma­dik sora).

 4. „Semmit nem fél és sem­mit <nem> hisz,”.

 7. „<S mentől pusztább a’ völgy mellyre szór­ja>”.

 8. „<Annál hálásbban fogadja azt.>”

 9. „<Búsan ültem néma bör­tö­nöm­ben>”

10. „<Kebléhez szorított a ha­lál>”. (Az átho­zott sor fölötte vál­to­zat­la­nul meg­is­mé­tel­ve.)

11. „<Őszi lombként melly vég ragyo­gás­sal>”.

12. „<Fagyos életfán csupán csak vár;>”. Alatta áthú­zott vers­szak:

    „<’S akkor jött el mint mosolygó tün­dér>

    <A részvét, hozván virágokat,>

    <Mellyekből egy egy szál mint a’ pusz­ta>

    <Völgyre új élet bájt ’s kedvet ad.>

13. „Itt álltok <előttem> kis virág<ok>”.

16. „E börtön<fal közt hanyat­la­ni.>”.

17. Alatta áthúzott versszak:

    „<Csak hogy engem hatalom zárt itt le,>

    <’S gyöngéd kéz itélt el titeket,>

    <Az hogy [?] keserű [?]>

    <[?]>”.

20. A versszak javítá­sai rekonst­ru­ál­ha­tat­la­nok.

23. „Mint a’ lélek, melly mások­nak élvé<n>”.

25. „Óh <virágim nem szán­já­tok é a’>”.

26. „<Kertet mellyben már le csók­do­sott>”.

27. „<Lágy szellő ölelt és kis­ded méhe>”.

28. „<Kelyheitekből mézet lopott?>” Utána áthú­zott vers­szak:

    „<Nem szánjátok é hogy kurta léttek>

    <Nem hervad virúló kebelen>

    <Versenyezve bájival ’s csodálva,>

    <Míg itt vesztek, árván, dísztelen? –>

31. „<Mindezeknél> szentebb híva­tás az”, majd: „<Ér­ti­tek ti> szen­tebb híva­tás az”.

32. „<Mit a’ részvét adhat> véle­tek.”

33. „Itt álltok <előttem> kis virág<ok>”.

36. „’S mosolyán sziv<i> is bóldogabb.”

44. Utána áthúzott versszak:

    „<Nem tudom hajnalnak könnye-é az,

    Avagy a’ részvétnek gyöngye tán?

    Mindegy, az virág ez a’ szív része

    ’S ez köztük a különbség csu­pán.>”

47. „<Ez minden,> de a’ leg­ked­ve­sebb is”.

49. „<Az a’ csep hoz> hírt, hogy <a> virág <s>em”.

51. „<Az a’ csep> hoz hírt, hogy <a’ bánat­nak>”.

52. „<Is vannak illy harmat csepp­jei>.”

53. „A sugár meg <vallja: Nagy az isten>,”.

54. „<Ég mint nap, felhő> borítsa bár;”.

55. „’S hogy ha éj van, ép <azért mert> éj van”.

Önmegtagadás

Ha csillag volnék isten trónja mel­lett

Mégis csak e porföldre szál­la­nék

Itt nyílna nékem a boldog­ság ben­ned

Minőt számomra mást nem ád az ég.

5 Ha éden kertének lennék virága

S rideg lakásod lenne pusztaság,

Vagy vélem jőne éden illatárja

Vagy hervadnék veled, mint sír­vi­rág.

Körödbe helyze végzetem szeszé­lye,

10 ’S önakarat im számüzésbe visz,

Birásodért ki édenről letenne,

12 Nyugalmadért elhagy még téged is.

 1. „Ha isten<nek> trón<jánál fénylő csil­lag>”. A vers­szak bal olda­lán „1”-es szám­jegy; fizi­kai­lag ez a má­so­dik vers­szak.

 2. „<Lennék is, e por föld­re> szál­la­nék”.

 3. „Itt nyílna nékem <ben­ned a’ bol­dog­ság>”.

 4. „Minőt számomra nem ad az ég.”

 5. A versszak bal olda­lán „2”-es szám­jegy; fizi­kai­lag ez az első vers­szak.

 6. „<’S kietlen pusztát lak­nál drága nő>,”.

 7. „<El hagynám azt, hogy sor­so­dat meg­oszt­va>”, majd: „Vagy jőne <vé­lem> éden illat­ár­ja”.

 8. „<Érjen balsors, vagy fed­jen teme­tő.>”

 9. „Körödbe helyze végzetem <já­té­ka>,”. A vers­szak bal olda­lán „3”-as szám; fizi­kai­lag is ez a har­ma­dik vers­szak.

11. „Birásodért éden<[?] el hagy­nék>,”.

12. „Nyugalmadért <elhagy­lak> téged is.”, majd: „Nyu­gal­ma­dért <im> elhagy téged is.”

Atlas

Miért biztad rám óh nő titkodat,

Mért vallottad meg nékem, hogy sze­retsz,

Nagyon erősnek tartasz engemet,

Hogy vállaimra illyen terhet vetsz.

5 Atlassá lettem, titkod a’ világ,

Enyém csak súlya, élvezete nem,

De nyugodalmad szent világa az,

8 Ne félj. Szét nem töröm, tovább viszem.

7. „<De bóldogságod szent világa az,>”, majd: „De <szűd töré­keny> szent világa az,”.

8. „<Törékeny. Óh – ne félj, viszem, viszem.>”, majd: „<Tu­dom.> Ne félj. <Lá­tod> tovább viszem.”

Egy nevelő

[I. változat]

Aki a’ müvészetek országát

Gazdagítja nemesen cselekszik,

’S önkezével alkotott füzére

Jutalomként halantékin díszlik.

5 Aki a’ természetet szépíti

S keze alatt egy virágcsa nő fel,

Hálásan mosolyg rá a’ természet,

S élend a’ természet szellemével.

De ki emberkebleket képez ki

10 Az teremt mint isteneknek tár­sa,

Lelke hat, míg létez művelődés

12 ’S legszebb díja: embertársi hála.

Egy nevelő

[II. változat]

A müvész ki alkot – s szé­pet hoz világra

Önmaga tesz fűzért fényes homlo­kára

Azt ki a természet nemtőjét segéli

Áldását és bájat szét osztani, mérni

5 A nemtő mosolygóbb arczal nézi végig

De ki embert képez, istenként cse­lek­szik

Míg előre küzd az ember, lelke él hat.

8 S legszebb hála, amit egy föl­emelt társ ad.

3. „<Aki> a természet <[?]> segé­li”.

4. „<A világ [?]>”.

6. „<De ki embert képez társa iste­nek­nek>”.

7. Fölötte áthúzott sorkez­det: „<Lelke hat mig>”.

8. „S legszebb <díja amit> egy föl­emelt társ ad.”, majd: „<És leg­szebb> hála, mit egy föl­emelt társ ad.”