Büki Attila

Miért írunk verset?

– Költői est négyesben –

Rendhagyó irodalmi antológiát tar­tok a ke­zem­ben. A könyv előz­mé­nye ugyanis az, hogy a rákos­pa­lo­tai Cso­ko­nai Mihály Műve­lő­dési Köz­pont mun­ka­tár­sai tavaly május­ban köl­tői estet szer­vez­tek Adamik Tamás­nak, Baka Györ­gyi­nek, B. Tóth Klá­rá­nak és Deák–Sárosi Lász­ló­nak, vala­mint Kasó Tibor dal­szer­ző­nek. Kasó az emlí­tett szer­zők ver­sei­ből néhá­nyat meg­ze­né­sí­tett és be is muta­tott a köl­tői esten. Az ebből készült CD mel­lék­lete az anto­ló­giá­nak.

László Tamás polgármester megtapasz­talva a szer­zői est sike­rét anyagi hoz­zá­já­ru­lá­sá­val segí­tette a Miért írunk ver­set? című anto­ló­gia meg­je­le­né­sét. És nem csak a köl­tői est sikere miatt. Első­sor­ban „azért, mert az önkor­mány­zat igazi hiva­tása és kül­de­tése az, hogy az itt élők­nek ener­giát adjon, az itt élők ener­gi­áit sza­ba­dítsa fel, támo­gas­son min­den olyan törek­vést, ami az egész közös­sé­get előbbre viszi és egy­ben fel­jebb is eme­li. Az alkotó ener­gia sok­fé­le: az egyik várost üze­mel­tet, fej­leszt, a másik intéz­ményt ala­pít, működ­tet, a kö­vet­kező figyelme a zöld kör­nye­ze­tet szé­pí­ti, óvja, és van­nak rej­tet­tebb ener­gi­ák, a szel­lem, a lélek ener­gi­ái. Ez tör utat magá­nak a gon­do­lat­ban, a vers­ben, az azt kísérő esszében… Miért támo­gat­juk egy ver­ses­kö­tet meg­je­le­né­sét? Mert ezzel teszünk ele­get a meg­ma­ra­dás tör­vé­nyé­nek, a szel­lem, a lé­lek meg­ma­ra­dá­sát, sőt tovább­szár­nya­lá­sát szolgálhatjuk – írja az anto­ló­gia fül­szö­veg­ében.

A költői est, illetve az antológia bekö­szön­tő­jét Adamik Tamás jegy­zi, aki az ELTE klasszi­ka-fi­lo­ló­gia taná­ra. Köszön­tő­jé­ben a köl­té­szet közös­ségi funk­ci­ói­ról, husza­dik szá­zadi meg­nyil­vá­nu­lá­sai­ról szól, majd köl­tő­tár­saira hívja fel a figyel­met. Baka Györ­gyit „a virá­gok és illa­tok” köl­tő­jé­nek tart­ja. Deák–Sárosi Lász­ló­ról azt írja, hogy „fi­lo­zo­fá­lásra hajló köl­tő­al­kat, aki a mo­dern vers­tech­ni­kát éppen úgy isme­ri, mint a klasszi­kus for­má­kat”. B. Tóth Klá­rát kísér­le­tező köl­tő­nek tart­ja, aki­nek „szö­veg­ré­te­gei olyan szí­ne­sek és vál­to­za­to­sak, mint képei és gra­fi­kái”.

Rendhagyó az antológia azért is, mert alko­tói tizen­két köl­te­mé­nyü­ket és köl­te­mé­nye­ik­hez kiegé­szítő aján­lás­ként írt miniesszéjüket adják köz­re.

Baka Györgyi érzékeny, környezete vilá­gára fogé­ko­nyan rezo­náló sze­mé­lyi­ség, aki értel­mi­ségi nem­ze­déke hang­hor­do­zá­sá­val, karak­te­ré­vel és szem­lé­le­té­vel lép fel. Gyer­mek­ko­rá­nak, kör­nye­ze­té­nek meg­rázó emlé­kei mel­lett vissza­térő gon­do­lata az apa­hi­ány, sze­re­tet­vágy és a sze­re­lem. Szá­mot ad ember­tár­sai­hoz, hazá­hoz való kötő­dé­sei­ről. Finom vonalú raj­zai köz­ve­tí­tik az érzelmi és erköl­csi meleg­ségű kötő­dés­tu­da­tot. „A bodza, hárs és jáz­min / illa­tát bor­zolja hajamba a szél / rendületlenül sír­va, nevetve élek itt / belül hor­dozva tája­id, hazám”. (Hazám) Baka ragasz­ko­dik a tör­té­ne­lem­ben meg-meg­újuló foly­to­nos eti­kai modell­hez, a köl­tői fel­adat­vál­la­lás élet­ala­kító és élet­ne­me­sítő vol­tá­hoz.

A vers misztériuma címmel írt esszé­jé­ben arra figyel­tet, hogy fon­tos­nak tartja a köl­té­szet­ben a köl­tői én hang­sú­lyos meg­je­le­ní­té­sét. Görömbei And­rást idézve vall­ja, hogy mer­jünk sze­mé­lye­sek len­ni, éppen ma, ami­kor „… a sze­rep­nél­kü­li­ség abszo­lu­ti­zá­lá­sa, a jelen­tés­kép­zés szél­ső­sé­ges elbi­zony­ta­la­ní­tá­sa, a köl­tői én tel­jes trón­fosz­tá­sa, a nyelv­ron­cso­lás és a nyelv­já­ték túl­haj­tá­sa, a való­ság­vo­nat­ko­zá­sok ünne­pelt kiik­ta­tása leszál­lí­totta a köl­té­szet értel­mét a tár­sa­da­lom tuda­tá­ban”.

Deák–Sárosi László verseit olvasva Áprily Lajos jut eszembe nem csu­pán Parajd kap­csán, ahol mind­ket­ten gyer­mek­ko­ru­kat töl­töt­ték, hanem igé­nyes köl­té­szete miatt. Mintha Áprilyt tekin­tené mes­te­ré­nek, akit kevésbé érde­kel­tek a for­ma­bontó diva­tok és izmu­sok. Deák–Sárosi is mes­te­rien alkal­mazza az idő­mér­té­kes rit­mi­kát. Hit­val­lá­sa: „…Legyen sza­bad, kötött: te kel­le­nél, / S ha köd­be, rögre nem terel kivé­tel, Ravaszdi mérce nél­kül is zenél.” (A vers­ről) Stí­lusa ter­mé­sze­tes és csi­szolt, elmél­kedő és játé­kos. Az anto­ló­giá­ban ver­se­ket közöl a jel­tan­ról, fele­sé­gé­vel való talál­ko­zá­sá­ról, a Ti­sza-tó­ról, a Kiful­la­dá­sig című filmről…

Deák–Sárosi a versírást alap­ve­tően érzelmi kér­dés­nek tart­ja, mely­ben az együtt­ér­zés moti­vá­ci­ója a meg­ha­tá­ro­zó. „A köl­té­szet kap­cso­lat a gon­do­la­tok, érzé­sek, lel­kiek mélyebb réte­gei­vel. Dog­mák­tól men­tes val­lás, ami­ben a lényeg az őszin­te­ség és az igaz­ság, vagy leg­alább ezek keresése,… aki komo­lyan veszi fel­ada­tát, az azért ír ver­se­ket, mert hisz egy iga­zán mély, lel­ki, isteni vilá­gé­val rokon kom­mu­ni­ká­ció­ban” – írja.

B. Tóth Klára a versírást egy belső folya­mat elin­du­lá­sá­nak lát­ja: „a kép, a lát­vány elő­hívja a rég­óta hor­do­zott gon­do­la­tot, más­kor a gon­do­lat ölt tes­tet, mint egy vízió, vagy a sza­vak talál­nak egy­másra valami titok­za­tos rej­tély folytán…” Deme Tamás írja róla, hogy Rákos­pa­lo­tá­hoz leg­in­kább kötődő köl­tő, kép­ző­mű­vész, aki „nem ide­o­lo­gi­zál, hanem szö­kő­kút­ként önti, fröccsen­ti, ver­sek­ben téko­zolja szer­te­szét jó szemű meg­fi­gye­lé­se­it.”

Ezúttal gyermekkoráról, utazások­ról, Szent­end­ré­ről, a Dunáról… és a kiszá­mít­ha­tat­lan emberi viszo­nyok­ról olvas­ha­tunk. Ő ké­szí­tette rész­ben a kö­tet illuszt­rá­ci­óit (fény­ké­pe­ket, fotó­kat) is, melyek­kel a kötet szép­sé­gét gaz­da­gítja Kor­mány Verá­val és Vargosszal.

Adamik Tamás A költői mester­ség­ről című dol­go­za­tá­ban vers­elem­zé­sei által szinte beve­zetni kívánja vers­vi­lá­gába olva­só­it. Négy tema­ti­kai cso­portba ren­dezi vers­cik­lu­sát. Az elsőbe ifjú korá­ban Ballószögről és édes­any­já­ról írt ver­seit szer­kesz­ti. A má­so­dik cso­port köl­te­mé­nyei a Böl­cses­ség, Temp­lom­ban címűek az élet igaz­sá­gai­ról, mély­sé­gei­ről beszél­nek, s mi­vel a ver­sek lénye­gü­ket tekintve imák, így Isten­hez is szólnak… A Ba­la­ton menti Fülét lát­hat­juk a Kő­hegy­ről és Verő­cét a Fehér-hegy­ről. Míg Fülé­ről a bő­ség képe tárul elénk a vers­ből, addig a ve­rő­cei fel­hők így susog­nak: „… gyor­san pusz­tul min­den. / Pusz­tul élet, az esz­me, / ősök szent hite. Pusz­tul / ember, teste s a lel­ke.” A har­ma­dik cso­port ver­seit a sze­re­lem köti össze. (Sző­lő­ben, Eper­va­sár­nap, Virág­né­ző­ben, Sze­re­lem) A cik­lust Ars poe­tica című hexa­me­ter­ben írt köl­te­mé­nye zár­ja.

(Száz­ha­lom­bat­ta, 2013. Üveg­hegy Kiadó)