Pósa Zoltán

Három csillag találkozása

A Kulti Szalon – Újbudai Kultu­rá­lis inté­zet­ben (1111 Bp. Buda­foki út 1–3.), decem­ber­ben 15-én és január 18-án mutat­ták be MAR­INA VLADY A meg­sza­kí­tott repü­lés avagy sze­rel­mem Viszockijjal című monod­rá­má­ját BÁLINT MÁRTA szín­mű­vész eladá­sá­ban. A da­ra­bot ren­dezte és szín­padra írta Ger­gely Lász­ló. A mo­nod­ráma az orosz szár­ma­zású nagy fran­cia film­csil­lag Mar­ina Vlady és az orosz-szov­jet Cseh Tamás, zene­szer­ző, zenész, költő VLADIMIR VISZOCKIJ viha­ros, önpusz­tító sze­rel­mét és Viszockij tra­gi­kus halá­lát örö­kíti meg. Az elő­adást leg­kö­ze­lebb feb­ruár 14-én, pén­te­ken 19 óra­kor lát­hatja a közönség.

Miért adtam e különös címet írá­som­nak? Föl­ka­va­ró, föl­emelő monod­rá­má­val vará­zsolja el a kö­zön­sé­get az első csil­lag, Bálint Már­ta, az egyik leg­jobb magyar szín­mű­vész, a nyolc­va­nas évek végéig Maros­vá­sár­hely vezető szí­né­sze, a rend­szer­vál­to­zást köve­tően mind­máig a vers­mon­dás és a mo­nod­ráma nagy­asszo­nya. A má­sik két csil­lag, Vladimir Viszockij és Mar­ina Vlady tra­gi­kus vég­ki­fej­letbe tor­kol­ló, a lelom­bozó finá­lé­val együtt is föl­emelő sze­relmi drá­mája tárul elénk Bálint Márta elő­adá­sá­ban. A da­ra­bot Mar­ina Vlady Sze­rel­mem Viszockijjal című regé­nye nyo­mán Ger­gely László ren­dező jó érzék­kel, a tra­gi­kus cso­mó­pontok okos kiak­ná­zá­sá­val álmodta szín­pad­ra. A kri­ti­ka­író ebben a pil­la­nat­ban kény­te­len nagy leve­gőt len­ni, hogy a mai fia­tal­ság szá­mára saj­nos szinte tel­je­sen isme­ret­len, régi, nagy iko­nok élet­út­ját föl­tár­ja, s meg­ért­se, miért az a dráma címe, hogy A meg­sza­kí­tott repü­lés avagy sze­rel­mem Viszockijjal.

Vladimir Szemjonovics Viszockij köl­tő, bárd, szín­mű­vész 1938. január 25-én szü­le­tett Moszk­vá­ban és szü­lő­vá­ro­sá­ban hunyt el 1980. július 25-én. A két dátum között eltelt ijesz­tően rövid negy­ven­két esz­tendő során vált a Brezsnyev-korszak encik­lo­pé­di­ku­sává a ver­sei­vel, a da­lai­val, ame­lye­ket maga szó­lal­ta­tott meg erő­tel­je­sen reked­tes hang­ján, fel­ka­varó gitár­kí­sé­ret­tel exp­resszív és szug­gesz­tív erő­vel. E da­lok­ban meg­je­lent a világ­tör­té­ne­lem leg­sö­té­tebb és leg­több ember­ál­do­za­tot köve­telő bal­ol­dali mosz­ko­vita dik­ta­tú­rá­já­nak lát­szó­lag eny­hébb, a szür­ke­sé­gé­vel és a pan­gá­sá­val együtt leg­alább annyira rémü­le­tes tehet­ség­gyil­kos, lélek­ölő brezsnyevi kor­sza­ka. Iszo­nya­tos feszült­sé­get jelen­tett a szov­jet-orosz bárd, min­denki Vologyája szá­má­ra, hogy meg­kö­ze­lí­tően ezer dalát és köl­te­mé­nyét az egész ország éne­kel­te, ám közü­lük csak egyet­len­egy jelen­he­tett meg nyom­ta­tás­ban a szerző éle­té­ben. Két nagy talál­ko­zás­nak köszön­he­ti, hogy nem veszett el a pe­ri­fé­rián az önsorsrontás, az alko­hol és a kábszerezés áldo­za­ta­ként. A Taganka szín­ház nagy ren­de­ző­je, a le­gen­dás Jurij Petrovics Ljubimov, a hat­va­nas-nyolc­va­nas évek másik ikonja föl­fe­dez­te, elis­merte tehet­sé­gét, mint­egy har­minc fősze­rep­ben adott neki lehe­tő­sé­get, töb­bek között Ham­let­ként. Ljubimov a szín­padra engedte Viszockij elő­adó­est­je­it, s azt is hagy­ta, hogy bele­építse dalait akár a klasszi­kus szín­házi elő­adá­sokba is. Mar­ina Vladyval, a har­ma­dik csil­lag­gal, az orosz szár­ma­zású nagy szí­nész­nő­vel Viszockij az 1967-es moszk­vai fesz­ti­vá­lon talál­ko­zott, s életre szóló nagy sze­re­lem szö­vő­dött közöt­tük – élet­pá­lyá­juk ellen­té­tes­nek lát­szó ívé­nek dacára is. Az 1938-ban szüle­tett ki­váló orosz szár­ma­zású fran­cia szí­nész­nőt, Ma­rina Vladyt el­söprő si­kere a szó mai ér­tel­mé­ben is sztárrá te­szi. Már gye­rek­fő­vel, 1949-ben ját­szotta elő fil­mes fősze­repét és 2001-ben az utol­sót. Ám min­dig többre tar­totta nagy szín­házi ala­kí­tá­sa­it, pél­dául Iri­nát A há­rom nővér­ben (Cse­hov), vagy a köny­ve­it, (Sze­rel­mem Viszockijjal, Az én cse­resz­nyés­ker­tem, stb.) pedig mint­egy száz­szor sze­re­pelt a film­vász­non és a te­le­ví­zió kép­er­nyő­jén, töb­bek között a fran­cia új hul­lám leg­na­gyobb­ja, Jean-Luc Godard Két, vagy három dol­got tudok csak róla című film­jé­ben, Jancsó Mik­lós-Her­nádi Gyula Sirokkó, Mészá­ros Márta Ők ketten című film­jé­ben, ez utób­bi­ban Viszockij is sze­re­pet kapott. Viszockijjal hosszú bürok­ra­ti­kus szovjetorosz pro­ce­dúra után 1970-ben lép­tek házas­ság­ra. Mar­ina Vlady meg­pró­bálja meg­men­teni sze­rel­mét démo­nai­tól, magá­val vitte világ­kö­rüli utak­ra, töb­bek között Magya­ror­szágra is. Ám a nagy nyu­gati (való­di, vagy álsá­gos?) sza­bad­ság csak siet­tette az önmaga ellen for­duló zseni tra­gé­diá­ját, Mar­ina Vologya 1980-ban bekö­vet­ke­zett halá­láig kitar­tott a párja mel­lett. A nagyívű közös repü­lés meg­sza­kadt. Viszockij teme­tése rend­szer elleni alig bur­kolt tün­te­téssé vált Moszkvában…

A megszakított repülés avagy sze­rel­mem Viszockijjal című monod­rá­má­ban Mar­ina Vlady kame­rá­já­val kísér­het­jük végig a sze­rel­me­sek tra­gi­kus végű, orkáni erejű román­cát. Bálint Már­ta, aki Kár­pát-me­dence és Euró­pa-szerte dia­dal­útra vitte Jókai Anna remek­mű­vét, a Sze­gény Sudár Anna című monod­rá­mát, az erdé­lyi magyar értel­mi­ségi nő iden­ti­tá­sá­nak szín­mű­vét, száz szá­za­lé­ko­san azo­no­sult Mar­ina Vlady mon­dén alak­já­val is. A zse­niá­lis szí­nésznő Ger­gely László esz­köz­te­len, puri­tán ren­de­zé­sé­ben, fekete ruhá­ban elemi erő­vel jele­níti meg a sze­rel­mé­ért az utolsó pil­la­na­tig küzdő asszony belső vívó­dá­sát. Elhisszük neki, hogy az igazi tra­gé­dia, a halál­nál is talán ször­nyűbb fias­kó, hogy nem sike­rült meg­men­te­nie az önpusz­tító tehet­sé­get, Vologyát. A be­mu­ta­tón jelen volta a többi között Jókai Anna, Szőcs Géza. Mind­két elő­adást kirob­banó vas­taps, „bravózás” jutal­maz­ta, leg­kö­ze­lebb feb­ruár 14-én este hét­kor lát­hat­juk.

Ahogy elhagytam a Kulti Sza­lont – emblematikus, gyö­nyörű helyen áll, a Bar­tók Béla út, Gel­lért tér, Buda­foki út talál­ko­zá­sá­nál, a Duna part­ján, a XI kerü­let Isten­től meg­érin­tett szak­rá­lis helyén, meg­idéz­tem magam­ban azo­kat a hat­va­nas-het­ve­nes évek­beli nagy pil­la­na­to­kat, ami­kor tra­gi­ku­san korán elhunyt bará­tom­mal, Szilassy Zol­tán köl­tő­vel recse­gős mag­nó­te­kercs­ről hall­gat­tuk Viszockij és a magyar Viszockij Cseh Tamás dalait oly­kor kemény iszo­ga­tás köz­ben. Jóma­gam, kit sokan nevez­tek mél­ta­tá­saik­ban a Kádár-Brezsnyev kor­szak írói-köl­tői encik­lo­pé­di­ku­sá­nak, a majd­nem Viszockij-sorsú magyar író­nak, sors­kö­zös­sé­get érez­tem, de hát engem a mú­zsám, Barna Márta kimen­tett az önsorsrontós pok­lá­ból, Viszockijt Mar­iná­nak nem sikerült… És egy­szer csak Cseh Tamás szobra mel­lett talá­lom maga­mat. Föl­né­zek az égre, meg­pró­bá­lom meg­ke­res­ni, per­sze nem sike­rül­he­tett – azt a boly­gót, ame­lyet krími csil­la­gá­szok Vologya halála után Mar­ina Vlady és Viszockij emlé­kére Vladviszockijnak nevez­tek el. És hálás vagyok Bálint Már­tá­nak, hogy a há­rom csil­lag talál­ko­zási pont­jai­ban újjá­é­leszti a hatvanas–hetvenes–nyolcvanas évek nagy legen­dá­ját, Vologya és Mar­ina ében­fe­kete románcát…