Cegléd József Kázmér

Hakniváltozatok

A kisvárossá dagasztott nagyfalu egy fod­ros szélű sótar­tóra emlé­kez­te­tett, mely­nek alján a Mű­ház állt. Kicsi­műszak sóbál­vány­ként támasz­totta az épít­mény túl­mé­re­te­zett szél­fo­gó­ját (felette a kény­sze­res emlé­ke­zetű mindenkor már­vány­táb­lá­ja, éppen 1848-ról, – „Ál­lí­totta Halo­vány Város Vég­re­hajtó Bizott­sága 1985-ben”). A kon­cent­ri­ku­san öblö­södő hegy­ol­da­lakra igyekvő házak újabb és újabb csa­var­me­ne­tet vés­tek. Oly­kor fel­öt­lött ben­ne; ha az összes áteme­lő, derítő és szi­vattyú egy­szerre mon­dana slussz­po­ént, akkor bizony min­den feká­lia ide­csúsz­na. Azért a rakoncátlan (ámde hálás) ter­mé­szet idő­ről időre gon­dos­ko­dott róla, hogy a kris­tá­lyo­san össze­állt zagyot átöb­lítve elszi­vá­rog­tas­sa.

Így volt most is, hisz a Meg­váltó seme­lyik télen sem jött, ezért Hun­nia poli­ti­ku­sai kényel­me­sen nyúj­tóz­kod­hat­tak, hem­pe­regve locsog­hat­tak, kacsin­gat­hat­tak – akár zseb­ha­mu­tar­tót is hasz­nál­hat­tak volna – már­cius 15-e és novem­ber 7-e között.

Kicsi­műszak otthonos közönnyel szem­lélte a csa­pat közép­ka­te­gó­riás autók­ból való kivac­ko­ló­dá­sát. Az elő­őrs szi­lárd eltö­kélt­ség­gel köze­le­dett. Tar­tá­su­kon lát­szott: az erő velük van. Vitat­ha­tó, hogy az érkező Nagy­nak vagy a fogadó Kicsi­nek kell-e előbb köszön­nie, az azon­ban tény, hogy elő­ször Kicsi­műszak köszönt. Az meg olyan tényszerű, ahogy Nagy­em­ber (demárnyugdíjas és mégisapártkatonája) hegye­sen, mintha csak „pö­kött vóna”, rákor­moz­ta:

–…’ napot!

Sok sóderkupacot átrostált Kicsi­műszak azt jósolta magá­nak, hogy az elkö­vet­kező órák nem lesz­nek anda­lító séta­utak. Inkább mere­dé­lyek, lihe­gé­sek. Ormo­kon és hegy­ol­da­la­kon, ahol csu­pán fur­csa ter­mé­szetű kecs­kék élnek feszí­tett lábak­kal, kép­te­le­nül ferde test­hely­zet­ben.

Nagyember (160/50, ősz hajú, roggyant arcú lel­ke­sült­ség) elfür­gé­zett Kicsi­műszak mel­lett. Az aulá­ban beleállt a problémába és két szem­tor­na­gya­kor­lat­tal fel­mérte a TERE­PET. (A kocs­ma­líra ref­rén­je: „Ez, bazmeg, sose dol­go­zott éle­té­ben! Ennek a ka­ka­sa, bazmeg, még most se mutat fél hatot!”) Nagy­em­ber lát­ta, mert neki VAN sze­me, hogy itt asz­ta­lok van­nak, mert valaki MÁS úgy gon­dol­ta, hogy itt lesz a kávé, az apró­sü­te­mény, az üdítő és a szó­ró­anyag. A per­met, mely hatott és hatni fog. Nagy­em­ber min­dig utál­ta, ha helyette dön­te­nek, „mert a szo­ci­a­liz­mus nem azért szűnődött meg, mintha az élet­kép­te­len lett vol­na, hanem mert meg­ve­zet­ték az agya­mat! Hát ebből elég!”, gon­dolta a de­szant­egy­ség veze­tő­je, úm. Őrs­ve­zető és had­táp­fő­nök. Kicsi­műszakot rönt­gen­le­mez­nek nézve a lát­ha­tóan beosz­totti hely­zet­ben lele­dző Három Hul­lá­mos Után­fu­tó­nak mondta a ver­dik­tet, mely sze­rint a büfé is a szín­ház­te­rem­ben lesz. „El­végre nem a cuk­rász­dá­ban vagyunk!”, hanem egy poli­ti­kai ren­dez­vé­nyen.

Az asztalok, aprósütemények, üdí­tők és por­hin­tők szín­ház­te­rembe tör­ténő áthe­lye­zése köz­ben Kicsi­műszak részé­ről elhang­zott egy fino­man csínbe adott mon­dat, misze­rint „igen, ha muszáj, de a ko­rábbi parancs nem ez volt”. Mire a NAGY gyű­lés­szer­vező egy vil­la­nás­nyi idő­re, IDŐT kért. Tekin­tete a ko­or­di­ná­ta­rend­szer „y” ten­ge­lye men­tén fel­ment úgy 45 fokig, mely­ből arra lehe­tett követ­kez­tet­ni, hogy pró­ba­ként fel­méri az ope­ra­bál és egy majá­lis külön­bö­ző­sé­gét.

–  Ezt KI mondta?! – Kicsi­műszak az intéz­mény lovag­rendű veze­tő­jére utalt, de az Őrs­ve­ze­tőn lát­szott, hogy nem rend­tag, így az is nyil­ván­va­lóvá vált, hogy neki egé­szen más elkép­ze­lé­sei van­nak a szín­ház­ter­mek­ről. Szá­mára a Lovag köddé vált, utána szél kere­ke­dett s a mal­mok forog­tak tovább. Ilyes­mik­ből évszá­za­dos legen­dák szü­let­tek: köd­ről, lova­gok­ról, szél­mal­mok­ról, sőt talán még Isten­ről is. Pedig az ember már a lassú őrlést is ellop­ta.

A színházterem négy drabális kato­na-zöld színű ajtó­lapja mögött egy­kor a Hely­őr­ségi Klub kul­tu­rá­lis szen­té­lye ásí­to­zott. S mert küszöb­jei nél­kü­löz­ték a láb­tör­lőt, ezért szék­so­rai még sokáig őriz­ték a kár­pi­to­sok utolsó kéz­si­mí­tá­sa­it. E li­la­ke­re­tes nehéz­sé­gek belső felére kerül­tek a kábszeres asz­ta­lok, míg a Há­rom Hul­lá­mos Grá­cia a szín­pad­tér öblé­ben szor­gos­ko­dott. A Mű­ház műte­rét záró füg­gönyre egy hosszú, fehér ala­pon kék színű fel­ira­tot gom­bos­tűz­tek, mely sze­rint: „Ha­la­dás – Mind­annyi­un­kért!” A szín­pad jobb és bal olda­lán patent tar­tó­áll­vá­nyokra rolet­ták kerül­tek, mint vidéki gye­rek­elő­adásra sza­ko­so­dott kezdő szí­ni­nö­ven­dé­kek gyors dísz­le­tei – egyet­len rán­tás: készen állt a kris­tály­vár. A XXI. szá­zad pro­let­kult­ja.

Miként azt korábban telegrafálták, az „úgy­ne­ve­zett dísz­tri­bün, főasz­tal, elő­adói oldal, a le­ve­zető elnök és a tájé­koz­ta­tó” helye NE a szín­pa­don legyen, hanem a néző­tér első sora előtt. A né­ző­tér mínusz-so­rá­ban, a FÖLD­SZIN­TEN. Mert most az élet talaj­szin­tű, gon­dolta magá­ban Kicsi­műszak, és lehor­dott a föld­szint mínu­szába hét darab 120×80-as asz­talt, mert 14-en lesz­nek. Ennyi­nek ennyi vas­lábú jár. Legyen terí­tő, virág­váza bele­va­ló­val, tálca poha­rak­kal, szög­le­tes és göm­bö­lyű bubis víz, meg mik­ro­fo­nok. Egy a sor köze­pén (a kerek tal­pú, „ki­ve­he­tős-faj­ta”), a másik áll­vá­nyos, a ren­de­zői balon.

A Három Hullámos Grácia, miután fel­sze­relte a gyár ban­kett­jé­hez nél­kü­löz­he­tet­len ins­tal­lá­ció­kat, a néző­tér bejá­rati ólajtajai mellé sze­gő­dött. Itt sze­lí­den fel­tur­bóz­ták a „ki­csit ros­tos gyü­mölcs­ízű­e­ket”, legye­ző­sze­rűen szét­nyi­tot­ták az idő­szerű pros­pek­tu­so­kat, amik valami sosem látott nagy jövőt hir­det­tek. Az avít­tabb, már-már sza­va­tos­sá­gu­kat vesz­tett remé­nye­ket, picit hát­rébb tol­ták, mond­hatni stó­szol­ták. Fan­fá­rok még nem har­san­tak, ám a jegy­üzé­rek már az elő­tér­ben téb­lá­bol­tak.

*

A sótartó és a márványtábla ugyan­az. Szé­che­nyi továbbra is beteg­ál­lo­mány­ban. Már­nem­fiúk, hanem majdnemférfiak jöt­tek. Amo­lyan kül­vá­rosi yuppie-k. Autó helyett verdájuk van, két­napi kosszal. Cső­rös cipő­jük­ben úgy men­nek, mint akik állandó késés­ben van­nak. Az elő­re­tolt ék arcát folya­ma­to­san basz­ku­rálja zsí­ros-zse­lés hajuk szembekanyarodása.

–  Hol a színpad? Hol van a stú­dió? Elin­té­zünk min­dent, csak mutasd! Fej­lámpa van?

–  Nincs.

–  Hát az szar. Tudsz valamit iga­zí­ta­ni, hogy Zsombó közé­pen legyen? A töb­bit elin­téz­zük.

–  Ja. Jaja.

–  Erősítés? Legalább ötszáz watt kell!

–  Sima ügy. Előtér? – réved-téved Kicsi­műszak.

–  Milyen előtér?

–  Szóróanyag?

–  Öcsi! Nem itt kell permetezni, hanem a gyü­möl­csös­ben! Min­den úgy van jól, ahogy van, mert más­ként úgy­sem lehet! Még egy dara­big. Mi majd elő­adás alatt hin­tünk! Aztán majd ren­dez­he­ted az elő­te­ret!

–  Mikrofon?

–  Mindegy, barátom, csak legyen! Egy, leg­alább egy legyen, de az szól­jon! Értve vagyok?

–  Színpad vagy közönségszint? – kérdi Kicsi­műszak.

–  Színpad, színpad! Középen Zsombó, háta mögé valami vilá­gos lófasz vagy para­ván kell, mert neki tiszta a múlt­ja! Ha nincs fej­gép, akkor csak egy refit állíts rá! És csak RÁ!

–  Jó!

–  Mutasd a stúdiót, látni aka­rom a tech­ni­kát!

Míg Zsombó az előtérben elvegyülve sűrít­ményt pró­bál gyár­tani a bi­zony­ta­la­nok­ból, Kicsi­műszak és Első Udva­ronc a stú­dió­ban for­go­lód­nak.

–  Jó, jó! – mondja a Hoppmes­ter.

–  Zene? – kérdi Kicsi­műszak.

–  Semmi langyos faszság sem kell! A him­nu­szunk – gon­do­lom – úgy sincs meg. Itt van Beth­len Gábor üze­ne­te, csak nehogy elkúrd a dol­got! – mondja kemé­nyen Első Udva­ronc és ott­hagyja Kicsi­műszakot, kezé­ben a kétez­res­sel.

*

A célegyenesben már csak a na­gyok lehet­tek a Műház mínusz első sorá­ban, vagy a nyi­korgó szín­pad­desz­kák lát­szó­la­gos maga­sá­ban. A ka­lan­do­zásra vágyó többi törzs­nek meg kel­lett elé­ged­nie a külön­féle szintű (színű) sport­klu­bok­nak álcá­zott gége­si­mo­ga­tói­val. Lestra­pált tér­tar­to­má­nyaik­ban nyi­korgó padok, fel­szá­molt-meg­szün­te­tett intéz­mé­nyek és erő­szak­szer­ve­ze­tek lese­lej­te­zett asz­ta­lai­nál álmod­ták újra a szép múl­tat. Kicsi­műszakot fel­sze­re­lé­sé­vel együtt bérbe adta a Műház (a kerek talpú „ki­ve­he­tős” és az áll­vá­nyos mik­ro­fon­nal, meg a ze­nék­kel). Min­de­nütt ugyan azt a lan­gyos előzenét kér­ték („Csak semmi dro­go­sat, semmi kemé­nyet, elvégre itt nem olyan embe­rek van­nak!”). Csak az utolsó zene­szám­mal vol­tak gon­dok, kik­nek-kik­nek hitük sze­rint.

–  Internacionálé van?

–  Nincs.

–  Székely himnusz van?

–  Nincs.

Volt viszont étel, és egy-egy sör is adó­dott. Rozs­dás kat­lan­há­zakba 40×20-as, keresz­tet for­má­zó, sza­bá­lyo­san meg­fúrt és végé­nél bestop­polt zárt­szel­vé­nye­ket dug­tak, melyek vidéki buherával egy gáz­pa­lack­hoz csat­la­koz­tak. Így főtt a majd­nem min­dent eldöntő és elöntő vala­mi­lyen pör­költ vagy gulyás. Még­sem lett újra „gu­lyás­kom­mu­niz­mus”, és a Har­gi­tán sem len­gett magyar tri­ko­lor. Pedig a sö­rök fogy­tá­val egyre nőtt a biza­lom, hogy talán „ez lesz a vég­ső” és „Csaba királyfi csillagösvényen…”, de akkor éppen eleredt az eső, és hir­te­len min­denki úgy gon­dol­ta, hogy majd hol­nap. Hol­nap új napra ébre­dünk, ami­kor újra lehet örül­ni, hogy fel­éb­red­tünk s an­nak is, hogy ismét bízni lehet a hol­nap­utáni vir­ra­dat­ban. Az leg­alább biz­ton­sá­go­san távol van. Még. Talán. Ha meg már a Jó­is­ten sem üzem­biz­tos, akkor aztán tény­leg kakukk, és vég­képp nincs értel­me.

*

Megértvén, hogy a proletárlét mun­ka­ru­hás vál­to­za­tá­nak vége, Kicsi­műszak (mint a műin­téz­mény műfan­tomja) műházi jára­tába bal­la­gott, hogy koránt­sem euró­pai kör­nye­ze­té­ben átöl­töz­zön. (Tőle lej­jebb, a mí­nusz máso­di­kon, már csak a kazá­nok és a szén­mon­oxid-ri­asztó léte­zett.) Igen jól meg­ta­nul­ta, hogy mind­azok, akik demok­rá­ciá­ról (mint az ember­nek önma­gá­ért való fele­lős­sé­gé­ről) papol­nak, egé­szen más­ként nem köszön­nek, sőt 3 mm-es sík­üveg­nek tart­ják, ha rajta van a hal­vány­szür­ke, kék betűs fel­irat­tal ellá­tott ove­rall. Ám ha az erő­tel­je­sen kopott far­mer­nad­rág­jába bújt, az már valami olyasmi volt, mint egy üvegre kris­tá­lyo­so­dott enge­dély nél­küli köpés. Ez utób­bi­ból (itt, a kö­zép-ke­let Szik­lás hegy­sé­gé­ben) sem követ­ke­zett egy­ér­tel­műen a Homo sapi­ens fel­is­me­ré­se, de mint lehetőség, már benne volt. Lehá­mozta magá­ról az egér­szürke ove­rallt, melyen a mul­ti­na­ci­o­ná­lis cég logója hir­dette kék betűk­kel (kis csil­la­gok­kal) a hova­tar­to­zást. A bil­log­ról már leszok­tak – az égett szőr szaga zava­ró. A vi­lág­cég a só­tartó pere­mén egy Ipari park nevű gla­diá­tor­kép­ző­ben tele­pe­dett le. A lel­kes dal­no­kok „hír­nök­ként” emle­get­ték, a har­mad­osz­tá­lyú újság­írók sze­rint „elő­hír­nö­kök” vol­tak, míg a jól­fi­ze­tett hiva­tá­sos beszéd­mon­dók azon­nal meg­ta­lál­ták a felső c-ét: „a XXI. szá­zad tech­no­ló­giá­ja, Halo­vány város ipari zász­lós­ha­jó­ja”.

A sallertöcsköt gyártó nemzetek közötti (határ­sáv­ban fel­buk­kanó nem­ze­ti­et­len vakond, pfuj!), vagy felet­ti, bi- és mul­ti­na­ci­o­ná­lis vál­la­lat, limitid, korporésön, satöb­bi: volt oly nagy­lel­kű, hogy a ki­fosz­tot­tan távozó rab­szol­gák­tól nem kérte vissza a gla­diá­tor­jel­mezt. Még a sa­rut sem. Cse­rébe titok­tar­tási köte­lez­vényt írat­tak alá velük, nehogy a kerí­té­sen túli benn­szü­löt­tek meg­tud­ják, hogy oda­benn is sok a po­csék, csak a több­let­ha­szon job­ban takar.

Lee Cooper könnyített vitorlájában azért mégis más. Még a já­rat­ban is, ahol a műhely­ajtó küszö­be­ként működő lécet egy finom boka­moz­du­lat­tal hely­re­tol­ta, mert hely­hez akarta köt­ni, be akarta hatá­rolni a pat­kányt (vagy töb­bes szám, még nem tudta). Kicsi­műszak nagyon bízott ben­ne, hogy legalább ő meg­szün­tet­heti e la­bi­rin­tus­rend­szer átjár­ha­tó­sá­gát s ak­kor pon­to­sabb képe lesz arról, hogy hol is van ő (ők, a pat­ká­nyok). Mint a ve­tésre elő­ké­szí­tett csá­vá­zott búza­sze­mek, olya­nok vol­tak a csa­lik. Kéret­len tár­sait kicsit saj­nál­ta, tán üzent is vol­na, hogy men­je­tek, menj el innen, de a si­ke­tek és némák pár­be­széd­ében a küszöb alatti léc nem volt egy sike­res for­dí­tó­jel. Sze­gény még orra után megy, oson, köz­ben nagyon-na­gyon jó fülei­vel bebur­kolja a han­go­kat, össze­szű­kült pil­lá­val átlövi a sötét­sé­get, de ez a hár­mas­ság csak a moz­gá­sát segí­ti. Kicsiny ám okos agyá­nak vetí­tő­vász­nán meg­je­lenő eliga­zító táb­lák halálpontosak, csak ami­kor a csa­li­hoz ér, akkor tor­zul el a kép. A ke­mi­ká­liák hatá­sára szag­ló­sejt­jei meg­nyíl­nak, ízle­lő­bim­bói egyre nyál­ká­sab­ban duz­zad­nak, aztán szét­om­lik a nyál, mint a min­dent elemésztő önát­adás bol­dog­sá­ga. Étvágy, zabá­lás, teli has, kis fáradt­ság, pici alvás, aztán jön az a ret­te­ne­tes fázás és a bebú­jás kény­sze­res vágya. Mind­egy hová, csak öle­lően kicsi legyen, szűk, sötét, önmaga köré záró­dó. Riad­tan ciká­zik ide-oda, keresi a leg­ki­sebb lyu­kat és a mele­get, ahol sűrű­södő vére kel­tette belső fázása meg­szű­nik. Egyre kap­ko­dóbb és bizony­ta­la­nabb lesz, már bejárt útjait is elvé­ti, leros­kad, és egy­ál­ta­lán nem jut eszébe az iménti nagy zabá­lás.

*

A földszint aulájában gyülekeznek a va­salt nad­rá­go­sok, és a „még jól nézek ki könnyű selyem­sál­lal” fel­iratú höl­gyek. És a jónép. A Jó Nép. A Nép. Ebben a leosz­tás­ban. Kicsi­műszak far­mer­ban egy elfo­gad­ható har­mad­osz­tály­nak tűnik. Lesiet a ját­szó­téri homo­kozó mínusz első sorá­ba, a dísz­asz­tal­hoz, hogy a mik­ro­fo­no­kat ellen­őriz­ze. Nincs elkés­ve, nem azért siet, csak nem sze­ret­né, ha a ráérő­sek közül valaki azt gon­dol­ná, hogy netán hoz­zá­juk tar­to­zik. Kicsi­műszak „hoz­zá­juk” vagy vala­kik­hez való tar­to­zása úgy össze­ku­szá­ló­dott, hogy elide­ge­ne­dett pil­la­na­tai­ban leg­in­kább azt fogadta el önma­gá­ról, hogy csak a ha­lot­tak­kal szem­ben és velük együtt van tar­to­zása és össze­tar­to­zá­sa. Biz­tos volt ben­ne, hogy a mik­ro­fo­nok nye­lén a kap­csoló „fön­ti” állás­ban van, de ahogy az ördög, úgy a hülyék sem alsza­nak sokat. A né­ző­téri kap­ta­tón fel­felé osonva a Lo­vag­gal talál­ko­zott. – Adj fényt és zenét! – mond­ta. Kicsi­műszak a stú­di­óba sur­rant.

A fénypulton a front-refik potiját fel­tolta 75-re, az oldal­fa­la­kon lévő­ket ötven­re, aztán a két dro­me­dár mozi­gép mögött a ke­ve­rő­höz suhant. Szinte min­den a zenén múlik, gon­dolta töb­bed­szerre Kicsi­műszak. Még akkor is remény­ke­dett ebben, ami­kor látva lát­ta, hogy az alant lévő embe­rek alig vagy egy­ál­ta­lán nem tesz­nek különb­sé­get zene és zene közt. Csu­pán ha feszes víz­tü­körbe kő hull, ha „más­mi­lyen”, netán álta­luk „nemidevalónak” gon­dolt szó­lal meg. Ám, hogy mi a min­den­kori „ide­va­ló”, arra csak olyan fogal­maik vol­tak, hogy „hát­tér­ze­ne”, meg „al­ka­lom­hoz illő”, mintha az alkal­mak­nak külön illem­tani sza­bály­rend­sze­rük len­ne. Épp mert ilyen nincs (a teme­tés és a koszo­rú­zás nyil­ván­va­ló­sá­gán kívül), ezért a leg­főbb óhaj, hogy olyan legyen, mintha lenne, de ne legyen olyan, mintha csak az len­ne.

Kicsi­műszak átbillegtette a CD-ket. A The Platters Christmas most biz­to­san nem nye­rő, bár poli­ti­kai­lag sem­le­ges. Magyar dal sem lehet, mert min­dig van egy sze­ré­nyen bebú­to­ro­zott elme, aki föl­buj­tásra szóló sza­va­kat vél fel­fe­dezni ben­ne. Haydn, Mozart? Maga­san van­nak, inkább átirat, de az is komoly. Jobb ilyen­kor az átiratok átira­ta, egy las­san lecsorgó Clayderman, klasszi­ku­sok gitár-, lant- és bödönre alkal­ma­zott hang­zá­sa. Na, jó, marad a pán­síp. Ezt a Lo­vag is sze­re­ti, meg a mayák, az azté­kok, toltékok és a „toltákmégőketis”-féle embe­rek. CD be, play, Master ket­tes foko­zat.

*

Kicsi­műszak ismét az aula fehér-szürke ere­zetű már­vány­lap­ja­in, kide­rí­ten­dő, hogy aznap mek­kora spéttel indul a rajt – hisz Halo­vány város órája min­dig késés­ben van. Lenn csok­rok­ban-bok­rok­ban áll­nak a tér­ség nagy tudású hét­fejű tűz­oká­dói – azbeszt­ru­há­ban. Min­denki átko­zot­tul barát­sá­gos és opti­mis­ta. Úgy képe­sek üdvö­zölni egy­mást, mintha egyi­kük észak­ról mási­kuk meg dél­ről jött vol­na. Egye­ne­sen a sar­kok­ról. Pedig itt szög­le­tek­ről, sar­kos­sá­gok­ról szó sem lehet. Göm­böly­ded­sé­gek, olva­dá­sok és egyet­ér­té­sek van­nak. Önhit­tebbje meg-meg­en­ged egy pici „de azért”-ot, amit elmos egy jónak vélt bemon­dás. Aztán fej­for­gá­sok támad­nak, mert marok­te­le­fon dögi­vel. Keb­lek közt himbilimbiznek és sosem hasz­nált pan­tal­ló­zseb­ből dudo­rász­nak. („Hadd tud­ják csak: milyen az én csengő csen­gő­han­gom!”) Aki előbb találja meg telóját az a jól érte­sült. Titok­gaz­da. Ő jön, és Ők jön­nek! Beetető és beetet­he­tő­ségi olda­lak érzé­keny libi­kó­ka-egyen­súly­ver­se­nye zaj­lik. A plac­con néhány másod­percre fel­iz­zik a zson­gás, aztán hir­te­len lekus­had. Nem azért, mert Kicsi­műszak ket­tőt hát­ra­lé­pett, hanem mert lágy ívben a ter­men átsu­hant egy cipő­fé­nye­sítő kefe, nyo­má­ban derűs jövőt csil­lantó sze­mek ragyog­nak.

A Képviselő Úr(ak) magas férfiember(ek). Az egyik szem­üve­ges, a má­sik nem. Az egyik bal­ol­da­lon válasz­totta el a haját – ma már inkább hajat keres a vá­lasz­ték­hoz. A má­sik közé­pen választja szét lom­bo­za­tát, ám menet köz­ben hasas sapi­ensé vált. Az egyik arany pecsét­gyű­rűt hord és határ­idő­nap­lót. A má­sik akta­tás­kát és szer­viz­mo­solyt cipel. Mind­ket­ten sze­re­tik a focit, ezért egy-egy. Valaha taná­rok vol­tak, így ők egy-egy tanár­em­be­rek. Vol­tak. Éle­tük delén kicsit sava­nyúan néz­tek a jö­vő­be: a vissza­épü­lé­sük­kel ará­nyos idő­ben érkező első nyug­díj­szel­vé­nyük­re. Ám a sors (mint vak ló), vagy a vélet­len (mint anti­mar­xista dogma), de leg­in­kább a hajlam (mint utolsó eshe­tő­ség), ami jókor, helyen verte fejbe őket, tette lehe­tő­vé, hogy továbbéljenek, homo­rít­sa­nak és dom­bo­rít­has­sa­nak. Most par­la­menti kép­vi­se­lők. Azok is sze­ret­né­nek marad­ni! Fidi­bu­szok. Ők egy-egy párt vidéki fidi­bu­szai. Most már olya­nok, mintha így szü­let­tek vol­na. Pon­to­san érzik a fel­lé­pés előtti pil­la­nat feszült­sé­gét, ami­kor „jobb, ha az ember előbb elvégzi a dol­gát” ala­pon, elhúz­nak a mel­lék­he­lyi­ség­be.

Teher nélküli pálmáként nagyon ráér­nek, s csak utó­lag van kifo­gá­suk, ha az ille­té­kes saj­tó­or­gá­num­ban nem az ő meg­di­cső­ült ábrá­za­tuk díszíti a cikk főhely­ét, hanem egy mezei fel­szó­la­lóé. Rossz szí­nész mód­ján a kri­tika meg­je­le­nése után sorol­ják saját hiba­jegy­zé­kü­ket a mű­ítész felé.

–  „Szerkesztő Úr! (keményen) Szer­kesztő Úr! (lágy líraisággal) Az talán rend­ben lévő­nek is tekint­he­tő, hogy nem a cím­ol­da­lon adtad az írást rólunk, de hogy én, ENGEM, aki magát az elő­adást tar­tot­ta, csak olyan kép­pel illuszt­rálsz, ami­ben csu­pán a könyö­köm van jelen! Hát, kér­lek, ezt olyan inszi­nu­á­ció­nak tar­tom, hogy még! A fe­le­sé­gem évek óta gyűjti a ve­lem kap­cso­la­tos saj­tó­anya­go­kat, már egy egész ren­des album össze­jött, és akkor pont most, pont TE: a hajrában…! Nem érte­lek szer­kesztő úr! Józsi­kám! Ezt a csa­lád nehe­zen fogadja el! Mert, Józsi­kám, azért – »ennyit-annyit« – elvár­tam vol­na!” Ebbe a nagy vára­ko­zásba bele is lehet rok­kan­ni. És nem­csak tes­ti­leg. Ezért gon­dolja úgy Halo­vány város bár­mely olda­lon par­koló adó­tar­to­zó­ja, hogy a par­la­ment (komp­lett büfé­vel együtt) a rok­kan­tak háza. Tud­ha­tó; a ka­pu­nál sor­ál­lás van. A fel­vé­tel kor­lá­to­zott, önje­löl­tek­ből nincs hiány, csak a toló­ko­csik száma véges.

*

Kicsi­műszak székébe lendül: indul a nép­színmű elő­adá­sa. Oda­lenn min­denki oda­ült ahová szán­ták, és szín­pad­kö­zépre állt a monod­ráma elő­adója is. Ezek a ki­ülé­sek és föl­ál­lá­sok az utóbbi ötven évben elég gya­lá­za­to­san össze­tor­lód­tak, gon­dolja Kicsi­műszak, de elméje és keze a hang­szín-gom­bok­nál van. Az első sorok­ban múló­fél­ben lévő poten­tá­tok egy­kori fényü­ket szi­do­loz­ták, aki­ket úgy nem húz­tak ki, mint a Lottó szám­sor­so­lá­sán a 92-est. Köze­lük­ben ülnek; a még Szá­mí­ta­nak kon­fek­ció darab­jai, hát­rébb az új föl­des­urak laj­bi­ban, farkasmosollyal. Zsi­ger­ből érzik, hogy „most aztán bekap­has­sák”. A mö­göt­tük húzódó szé­les sáv­ban néhány árok aljá­ról nőtt, ám fényre törekvő héja­kút­má­cso­nya vigyor­gott kifelé és remény­ke­dett befe­lé, hátha őket is beve­szik a par­ti­ba. Az árok­part dög­lött ólajtajai felé eső részén a szé­les nép­tö­me­gek kes­keny érdek­lő­dése feszen­gett.

A helyi Nagyember (Ősz Rózsa, aki még Szá­mít) meg­nyit, üdvö­zöl és remél, majd átadja a szót. Adok-ve­szek. Veszek-adok. Egy­szó­val Mes­ter­dal­nok­ok. Csak­hogy ez nem Nürn­berg, így hiány­zik Peter Henlein, aki egy­szerű órás mes­ter­em­ber­ként, kis szösz­mö­tö­lés­sel, de kita­lálta a zseb­órát. Alb­recht Dürer sincs itt, mert a gra­fi­kái­val pisz­mog, nem beszélve a cipész­ről, bizo­nyos Hans Sachsról, aki éppen más­hol mesterdalnokoskodik. Nagy­em­ber mikrofonérzékeny és enge­délyt kér a za­kó­le­vé­tel­hez. Aztán bele­len­dül az „ér­té­kek men­tén” és a „prog­ram sze­rint” és nem azért, hanem ezért, meg unijós jog­har­mo­ni­zá­ció és kény­szer­pá­lya. Egyéb­ként pedig, tökjó. Apró inger­ke­dés­sel fel­hívja a gyér néző­tér figyel­mét a dísz­asz­ta­lok­hoz tör­ténő óvatos nyo­mu­lás­ra, mert a fo­tós, ugye, mégse azt fény­ké­pez­ze, ami van, meg ő amúgy is olyan foto­gén, elég sáros ügy, hogy a múlt­kor csak a kö­nyöke lát­szott a nem­zet­közi napi­lap­ban (Voro­nyezs­től Máté­szal­káig).

Zsombó is térképészeti szaktekin­tély: Nyír­egy­há­zá­tól Hegyes­ha­lo­mig kép­zel min­den fára egy magá­nyo­san függő komunistát. (Belek és bél­tar­tal­mak bézs színű archi­tek­tú­rája feszül a süllyesz­tett spot-lámpákkal díszí­tett homo­kozó mennye­ze­té­re.) A beszámoló(k) túl­nyo­má­sos nagy­du­mája után taps, nyak­ken­dő­tűk szo­lid csil­lo­gá­sa, majd kor­re­fe­rá­tum, úgy­is, mint a hiány hiá­nyá­nak pót­lá­sa. Mennyei köz­gyű­lés. Régi­ók, kor­sze­rű­sí­tés, kar­csú­sí­tás, reform és béke­me­net Hawaii­ra. Ifjabb Nagy­em­ber kap szót, rago­zása még fur­csa, de érző­dik raj­ta, hogy yuppisága elle­nére szor­gal­ma­san for­gatja a ma­gyar-evan­gé­liumi szó­tárt. Nyak­ken­dője hibát­lan, távol­ból eldönt­he­tet­len, hogy zse­lé­zi-e a haját. A meg­váltó nem­ze­dék. Stra­té­gia, élet- és sza­va­zó­kö­rök átfe­dé­se, nép­pár­to­so­dás, ter­he­se­dés-sza­ka­dé­kok, majd­csak lesz gye­rek. Oly­kor-oly­kor a fő­hajó oltár­kép­ének szé­lén egy-egy lel­kész (vagy bár­mi­lyen fedő­nevű) pász­tor ül. Bölcs bébimosollyal bot­ján bab­rál, s arra gon­dol, hogy „nem lehet ez ilyen fon­tos, ha engem is ide­hív­tak”.

Aztán kérdések és vélemények, ütköz­te­tés és tisz­tá­zás: „a mag el van vet­ve, most már csak ápolni kell…” Fon­tos ember meg­gyó­gyítja az összes eddi­git, össze­fog­lal: úm. „he­lye­sen, a prog­ram men­tén”. Most har­mad­szor hal­lik ugyan­az. Aztán szer­ve­ző, aki jól lát­ja, hogy „ed­dig helye­sen, de eztán helye­seb­ben”, gon­do­la­tait („amit csak ismé­telni tudok”) meg­pró­bálja frap­pí­roz­ni. A he­lyi még Szá­mít össze­fog­lal, sőt ref­lek­tál az elhang­zot­tak­ra, ami abból áll, hogy 4/4-ed rész­ben elis­métli a hal­lot­ta­kat, aztán hoz­zá­te­szi a saját…

–  Búcsúzóul… a színpadon… tekint­sék meg… csak nekünk és önök­nek is a ziskolánk…

A színpadon gyerekek fél karéjban, két, eset­leg három sorba állít­va, bal mel­lü­kön pala­csin­ta­sütő nagy­ságú kokár­da, ame­lyik lány haja elbír­ta; nem­zet­isza­lag fogja össze a var­ko­cso­kat, csurkákat.

*

Himnusz – több változatban – próba köz­ben. Öröm­óda-pró­ba.

1.  –  Gyerekek! Énekeljük el a Him­nuszt! (Erre meg erre, uta­sí­tás Kicsi­műszaknak.) Gye­re­kek, kinek-ki­nek ked­ve, tudása sze­rint. Néma szájjal. De együtt mozog az ódá­val, meg­pró­bálja éne­kel­ni. Gye­re­kek! (tanár Úr ingerülten), még a Lothar Matthäus is együtt tátog a fut­bal­lis­tái­val, ami­kor a magyar him­nusz meg­szó­lal, mert érzi, hogy azt úgy kell! Nem baj, ha nem tudod, csak csi­náld úgy, mintha éne­kel­néd! Vilá­gos?! (Az aradi vér­ta­núk­nak, így utó­lag, már min­den vilá­gos!)

2.  –  Figyelem! Énekeljük el a Him­nuszt, erre a… zené­re! Most min­denki csöndbe marad, kihúzza magát, és feszül­ten figyel a közön­ség­re! Az kell, hogy a ti mél­tó­sá­go­tok, tar­tá­so­tok, átsu­gá­roz­zon a közön­ség­re! (A tanár ÚR, ha nem lenne oly­kor alkalmi lako­dalmi zenész is, most nyak­tól indulva ket­tőt-hár­mat kigom­bolna a Bocs­kain – „Az életre hívott hagyo­má­nyon.”)

3.  Felvetés (ó, szövőnők éjjeli álma!) Kicsi­műszak felé: „ezt a him­nuszt ember ki nem ének­li, nem­hogy gye­re­kek! Vala­mi­lyen más fek­vés­ben lévő him­nusz-fel­dol­go­zás nincs?” Nincs. (A moly­szagú Bocs­kai-mente mene­te­les paszo­mány­gomb­jai végig­gom­bolva – kitárt szár­nyai magá­nyos turul­nem­ze­tet vizi­o­nál­nak.)

A hangzások, hangmagasságok közti vitát eloltja egy nem­zet­ha­lál s a do­log nem­csak nyug­vó-, de holt­pontra is jut. Marad a play back táto­gá­sa, és „aki-tudja-énekelje” című feje­zet, azzal az alcím­mel, hogy Kicsi­műszak böm­böl­tesse erő­seb­ben azt a „kurva him­nuszt, mert így a le­het­sé­ges szín­padi falsok elnyo­mód­nak”! „Bő-hő-séh-hég-ghel”. „Me-heg-b…/ta/te már e nép, a muh-hul-tat s jhö-hö-ve-hen-dőt.”

És vége. A betöltetlen Öröm­óda akkord­jai­nak kel­lett volna fel­har­san­ni, de Kicsi­műszak elbé­náz­ta, így egy Beat­les dör­ren és McCartney bele­üvölti a zson­gás­ba: „Help!”. Ám a katar­zis pil­la­na­tá­ban már semmi sem szá­mít, így észre sem vevő­dik az eset­ko­csi iránti sür­gős­ségi hívás. A ki­me­net nyüzsije bér­mál­ko­zó-mo­so­lyú itta­sult­ság.

*

Kicsi­műszak lassan lehúzza, megfojtja a nép­színmű hang­ele­mei­nek potmétereit, aztán lebal­lag a homok­tér mik­ro­fon­jai­ért. Az aula simá­ján az egy­mást nyá­lazó fehér­in­ges poten­tá­tok selyem­sá­lak­kal törül­köz­nek.

A Szervező gondosan elrakja a fé­lig ürült kicsit-ros­to­sa­kat, Kezdő Nagy­em­ber kiszedi a mozi­vá­szon előtti füg­gönyre tűzött fel­irat fehér-kék vará­zsá­ból a gom­bos­tű­ket, s a szék­sorok alá szedált műanyag poha­rak búcsút inte­nek a majd­nem távozó sereg­nek.

Refioltás. A félhomályos stú­dió­tér­ben árnyé­kok kel­nek élet­re. „Min­den hiba a biz­ton­ság irá­nyába hat!” Mond­ják a vasút szak­em­be­rei. Ezért a vo­nat­nak oksze­rűen van joga a késés­re. Kicsi­műszak átköl­té­sé­ben a kör­kö­rö­sen kör­be­pas­kolt biz­ton­ság­re­mé­nyek mind a hibák irá­nyába hat­nak.

Míg kulcsra zárja a fény- és hang­tech­ni­kát addig oda­lenn össze­áll a külön­ter­mek hideg­tá­las for­ga­tó­köny­ve, ahol a két felső vég­tag­gal ren­del­kező Homo sapi­ens alélt műanyag­tá­nyé­rok és evő­esz­kö­zök fog­sá­gá­ban negye­dik kezé­vel kísérli meg a zabá­lást és az ingyen kor­tyo­lást. Köz­ben hun­cut sze­mé­vel fényes tekin­te­te­ket keres, amit nagy­vo­na­lúan egyez­te­tés­nek hív­nak. Egy neked, egy nekem. Mind­ket­ten tud­ják, hogy vala­me­lyikük előbb-utóbb csalni fog, aztán az a kép­let ala­kul ki, hogy egy nekem, kettő neked. Vagy for­dít­va. Vala­mi­kép­pen így is meg­éri. A pénzt. A pén­zü­ket. A pén­zün­ket.

A Futottak még karámrombolói egy-egy szend­vi­cset össze­bo­rí­ta­nak – úgyis pocsékba men­ne. A még Szá­mí­ta­nak egye­dei a kü­lön ilyen alkal­makra léte­sí­tett fene­ket­len gyom­rukba öntik az összes bort és pezs­gőt (kólát majd ott­hon!), aztán meg­en­ge­dik, hogy ágya­suk elve­zesse őket az elí­ziumi mezők folt­ta­lan lepe­dői­re. Nagy­em­ber lőszer nél­küli kihűlt marok­fegy­ve­rét elva­rá­zsol­ja, majd kör­vo­na­lait az éjszaka bizony­ta­lan sötétje issza fel.

A takarítónő szagmintát vesz az alko­hol­má­mor­ból – sza­va­zó­cé­du­lát keres. Ám több a sok­nál a sza­lag­par­ket­tába pré­se­lő­dött kőrözött, reszelt sajt és a sze­le­telt kenyér mor­zsá­ja. Nemes vörös­borok utolsó csepp­jei hang­ta­la­nul kozmálódnak a tal­pas poha­rak aljá­ra. A kó­tya­ve­tyére ítél­te­tett pezs­gő­ma­ra­dé­kot saját bubo­réka is oda­hagy­ja.

Kicsi­műszak leballag talajszint alatti jára­tába s meg­könnyeb­bült sóha­já­val üzeni a vi­lág­nak, hogy ez a nap is elnyerte értel­mét: véget ért! Össze­rakja motyó­ját, egy fél­for­du­lat­tal kezét a kap­cso­ló­hoz eme­li, ami­kor ész­re­ve­szi elha­tá­ro­ló­dásra szánt tár­sát, a pat­kányt. Kövér­nek éppen nem mond­ha­tó, de igyekvő volt. Elhú­zódó hosszú farok­kal, sző­rö­sen, szi­mul­tánt játsz­va, de csak megette a neki szán­tat.