Oberczián Géza

Az élet császára

A futó egyenletes ütemben haladt a vil­la­ne­gyed szé­lén vezető úton. A le­ve­gő­vé­telre figyelt, min­den har­ma­dik lépésre belég­zés, aztán három lépés után kilég­zés. Az úton alig volt for­ga­lom, gon­do­la­tait sza­ba­don enged­het­te. Egy vers­sor motosz­kált ben­ne, amin rég­óta rágó­dott már, ez elte­relte a figyel­mét a fá­radt­ság­ról és a lihe­gés­ről, mint­egy medi­tá­ciós álla­potba került, lelke repült, erős­nek és legyőz­he­tet­len­nek érezte magát. Reg­gel volt, inkább kora dél­előtt, a mun­kába indu­lók már elmen­tek, a kis­ma­mák a gye­re­kek­kel még nem jöt­tek elő, sza­bad az út. Az égen bárány­fel­hők úsz­tak, érez­te, a kere­sett sor vala­hol ott fenn gomo­lyog közöt­tük. A ke­resz­te­ző­dés köze­le­dett, egy nagy terep­járó par­kolt a járda mel­lett a kis utcá­ban.

Józsi elégedetten mosolyogva, ener­gi­ku­san lépett ki a lu­xus­villa kapu­ján. Jól­eső érzés töl­tötte el, egy­részt a Főnök dicsé­rete és az azzal járó néhány húszez­res, amit a ke­zébe nyo­mott, más­részt a bónuszként fel­szip­pan­tott kokócsík kez­dődő hatása miatt. Tud­ta, hogy ma jó napja lesz, hiába volt hosszú az éjsza­ka. Már este hat­kor elin­dult, fel­vette Zotyót, és egyik hely­ről men­tek a má­sik­ra, begyűjtő kör­úton vol­tak, szed­ték a pénzt a mu­la­tó­he­lye­ken, bárok­ban, disz­kók­ban. Nehe­zen indult a mun­ka, már az első helyen fenn­aka­dás volt, a tu­laj kije­len­tet­te, hogy csak keve­seb­bet haj­landó adni, mert mos­tan­tól más a sza­bály. Úgy­hogy el kel­lett intézni a tu­lajt base­ball­ütő­vel, össze­szedni a pénzt, és csak utána mehet­tek tovább. Jól meg­dol­goz­ták, hogy eszébe ne jus­son több­ször alku­doz­ni, mert az nagyon kel­le­met­len, ha a Fő­nök­nek azt kell mon­dani a műszak végén, hogy keve­sebb a lé, mint vár­ta. Az idő­vesz­te­ség miatt aztán siet­niük kel­lett, egész éjjel sza­lad­gál­tak, hiába volt előre meg­be­szélve a Havanna bár­ban a Ju­ci­val egy fél­óra ingyen, nem volt rá idő. A Zotyó meg meg­fáz­ha­tott, vagy kan­kós, mert foly­ton pisálni járt, arra is várni kel­lett. Végül más­fél órá­val később végez­tek, a pénz is keve­sebb volt, úgy­hogy nem volt túl maga­biz­tos, ami­kor lepar­kolta a va­do­na­túj BMW X 5-öst a ház előtt. De a Fő­nök­nek jó kedve volt, éjjel a Havanna bár­ban mula­tott, azt mondja a so­főr­je, a Juci is meg­volt neki, mert az éppen ráért. Az egyik jó dolog ebben a mun­ká­ban, hogy az öreg min­dent meg­adott, a kocsit is oda­ad­ta, per­sze el is veszi, ami neki kell, de ennyit meg­ér.

Beült az autóba, kényelmesen elhe­lyez­ke­dett, tel­je­sen betöl­tötte a ha­tal­mas ülést, két kezét végig­si­mí­totta kopasz fején, köz­ben csuk­ló­ján, nya­ká­ban meg­csör­ren­tek a vas­tag arany­láncok – a srá­cok a tele­pen nagyon fel­néz­nek rá eze­kért – a jól vég­zett munka örö­mé­vel hát­ra­dőlt, és hálát adott a sors­nak, hogy össze­hozta a Fő­nök­kel. Azóta min­den jó, ő a csá­szár! Előt­te, míg gye­rek volt, az apja verte min­de­nért, mind­egy, mit csi­nált. Később, mikor fel­nőtt, konditerembe kez­dett járni meg önvé­delmi bunyó­ra, szedte a szte­roi­dot, kigyúrt lett és tele tetkóval, akkor meg ő verte az apját, és kia­bált a mutterral, ha az nem adott pénzt. Autó­sze­re­lő­nek tanult, de a műhely­fő­nök kirú­gat­ta, miután behú­zott neki egyet, mert az tulok­nak nevez­te. Külön­ben is, abból nem lehet meg­él­ni. Egy éve éppen, hogy egy este vala­me­lyik újpesti kocs­má­ban bunyó­zott, mikor egy hatá­ro­zott hang egyet­len sza­vára – abba­hagy­ni! – véget ért a ve­re­ke­dés. Az volt a Főnök, aki már ott meg­látta benne az elkö­te­le­zett szak­em­bert, alkal­maz­ta, ő pe­dig azóta úgy tisz­te­li, mint még soha sen­kit. Most jól keres, van laká­sa, ott­hon várja a csa­ja, a Juci­val úgy­sem jött össze, hát majd vele. Jobb kéz­zel fel­vette a te­le­font, fel­hív­ta, hogy beje­lent­se, igényt tart rá fél­óra múl­va, köz­ben indí­tott, sebes­ségbe tette az autót, amíg kicsön­gött, és a bal kezé­vel, ami­ben még min­dig a hú­szez­re­se­ket szo­ron­gat­ta, kika­nya­ro­dott az útra, a keresz­te­ző­dés felé. A futó látta az autót, és hogy az nem inde­xelt, szo­ro­san az út jobb olda­lára húzó­dott. Már csak egy jobb rím kel­le­ne, gon­dolta elé­ge­det­ten.

Mikor a lány felvette a tele­font, Jocó vidá­man eliga­zí­tot­ta, hogy mi és hogyan fog tör­tén­ni, legyen készen, mer ő nem vár egy pil­la­na­tig sem, és ecse­telni kezd­te, mit is csi­nál majd vele, köz­ben a hú­szez­re­sek­kel legyez­gette magát a meleg­ben, és mia­latt jól meg­néz­te, jobb­ról sza­bad-e az út, gyors moz­du­lat­tal balra kanya­ro­dott. Kisebb csat­ta­nás után ket­tőt döc­cen­tek a bal oldali kere­kek – a franc­ba, rámen­tem valami sze­métre – gon­dol­ta, és gázt adott. Köz­ben egy­foly­tá­ban beszélt a nő­höz a tele­fon­ján.

A futó nézte az eget, a gomolygó bárány­fel­hő­ket, és azon cso­dál­ko­zott, ma milyen hamar alko­nyo­dik, túl gyor­san érke­zik a sötét.