9. fejezet

Az első iskolaévek

1944 szeptemberében elkezdtem a ta­nu­lást az isko­lá­ban, amely­nek hiva­ta­los neve „Bobrujszki Sztá­lin­ról elne­ve­zett 1. sz. orosz tan­nyelvű középiskola”20 volt. A ba­rak­kunk­tól nyolc ház­tömb­nyit kel­lett gya­lo­golni az isko­lá­ig. Engem rög­tön a máso­dik osz­tályba irá­nyí­tot­tak, mivel nem fér­tek be mind az első osz­tá­lyok­ba, akik a há­ború miatt nem jár­tak isko­lá­ba, én meg mégis két hóna­pig isko­lás vol­tam a német meg­szál­lás alatt. Ne higgyék, hogy bárki ellen­őrizte a tu­dá­so­mat. Egy­sze­rűen beír­tak a máso­dik osz­tály­ba.

Addigra már ismertem a betű­ket, de olvasni még nem tud­tam, mert az egész elmúlt évben „sok­kal fon­to­sabb dol­gok­kal” vol­tam elfog­lal­va. Két­ség­te­len, hogy a hábo­rús évek nagy hatás­sal vol­tak a lel­kem­re. Muszáj volt leül­nöm tanul­ni, de sehogy sem aka­ró­dzott fegyel­me­zett és szor­gal­mas isko­lássá vál­nom, hiszen hoz­zá­szok­tam a tel­jes sza­bad­ság­hoz. Józsi meg­pró­bált segí­te­ni, de „a taní­tási stí­lu­sa” nagyon ide­ge­sítő volt, s ezek az órák gyor­san véget értek, még­hozzá ordi­bá­lás­sal és pofoz­ko­dás­sal.

Volt néhány szomszéd gyerek, aki­ket a szü­le­ik, bár több­sé­gük­nél inkább csak az anyák­ról volt szó, sehogy nem tud­tak rábír­ni, hogy isko­lába jár­ja­nak. Iri­gyel­tem őket. A kör­nyé­ken még min­dig sok volt az elha­gyott kato­nai lőszer, a fel nem rob­bant akna, és én sze­ret­tem volna min­den­hol ott len­ni.

A sok személyre épített iskolai budi külön­bö­zött a mi barak­kunk mel­lett épült­től, no nem azért, mintha tisz­tább lett vol­na, hanem sok­kal több volt benne a lyuk, amely fölé oda lehe­tett kupo­rod­ni. Az első hóna­pok­ban gyak­ran meg­tör­tént, hogy a nagy­szü­net­ben, ami­kor a budi dugig teli volt gye­rek­kel, vala­me­lyik idő­sebb fiú nagy alat­tom­ban kézi­grá­ná­tot dobott az egyik lyuk­ba. Ez a rob­ba­nás sen­kit sem sebe­sí­tett meg ugyan, de a gödör tar­talma bizony szer­te­fröccsent a fa­lakra és ránk. Nem telt el úgy nap az isko­lá­ban, hogy vala­hol ne sis­ter­gett, dur­rant vagy füs­tölt volna vala­mi. És sok­kal fon­to­sabb volt, hogy ezt a vala­mit meg­ta­lál­juk és elő­ké­szít­sük más­nap­ra, mint hogy meg­ír­juk a lec­kén­ket.

A bobrujszkiak kezdtek visszatérni az eva­ku­á­ció­ból, így a Gercovics csa­lád is haza­jött. Itthagyott házuk helyén csak hamu volt. És csak akkor tud­ták meg, mi lett a hát­ra­ha­gyott két öreg­gel. Ljova bácsi, Marat és Nonyik apja, azon kevés férfi közé tar­to­zott, aki­nek a csa­ládja az apá­val együtt tért haza. Súlyos láb­sé­rü­lést szer­zett a fron­ton, és a kór­házi keze­lés után meg­ta­lálta a csa­lád­ját.

Hája Gercovics volt az első terhes asszony, akit éle­tem­ben lát­tam. 1946 janu­ár­já­ban ott­hon szült, a há­ló­szo­bá­ban, mi meg, a három fiú, ott ültünk a nagy­szo­bá­ban, hall­gat­tuk a sikol­to­zá­sát a zárt ajtó mögül, és sír­tunk. És még job­ban meg­ijed­tünk az apró, újszü­lött kis­lány­tól, akit egy véres törül­kö­zőbe bur­kolva kihoz­tak, hogy meg­mu­tas­sák nekünk.

Ősidők óta barátok voltunk a Gercovics csa­lád­dal, és később közel marad­tunk egy­más­hoz. Bár gye­rek­ko­runk­ban Marat nem lehe­tett baj­tár­sunk „lö­völ­dö­zős-rob­ban­tós” játé­ka­ink­ban, mert neki ugye, volt apja. Később Hája néni, immár az új házuk­ban, kar­ján a kicsi Genyecskával, órá­kig tanult velünk, segí­tett nekünk az orosz lecke elké­szí­té­sé­ben.

Regina mamának az én leckém nélkül is volt elég gond­ja. Nehéz mun­kát vég­zett, ipar­ko­dott etetni és ruházni min­ket, Feren­cet keres­te, remény­ke­dett, hogy még él. És hir­te­len csoda tör­tént. Levél jött a pa­pá­tól. Végre ered­ményt hoz­tak a táv­ira­ta­ink, a ke­res­gé­lés. A le­vél oro­szul író­dott, szó sze­rint idé­zem:

1944. december 2. Kolima.

  Drága feleségem, Regina!

  Négy év után újra írok neked: nagyon fáj, hogy nem írtad alá a le­ve­le­det. Egész­sé­ges vagyok, a négy év alatt végig egész­sé­ges vol­tam, nem bete­ges­ked­tem, de per­sze, nem vagyok erős, és csak könnyű mun­kát vég­zek. Az enni­va­ló­val semmi baj, úgy­hogy nem éhe­zem, és a kül­sőm is meg­jár­ja. Ruhát is jót kapunk, meleg, és tiszta és meleg a lakás is, ahol lakom.

  Hála Istennek, hogy te és a két gye­rek él. Már nem tud­tam, mit gon­dol­jak a négy év alatt, de most meg­nyu­god­tam, és igen remény­kedve várom a há­ború végét, hogy újra lás­suk egy­mást, s újra bol­dog legyen az életünk.

  Kérlek, gyorsan válaszolj. Hogy élsz, mit dol­go­zol, hogy áll az egész­sé­ged? Mit tudsz a szü­leink­ről, a test­vé­reink­ről? Rész­le­te­sen írj! Ez az első leve­lem, ebben a hó­nap­ban még egyet kül­dök. Ami­kor meg­kap­tam az első leve­let, táv­irat­ban vála­szol­tam, és ebben a hónap­ban még egy táv­ira­tot kül­dök. A le­ve­led három hóna­pig jött, mert nem volt jó a cím. A cím: Haba­rovszki terü­let, Szuszuman köz­ség, pos­ta­fiók 261/130. Csak a vála­szodra várok. Csó­kol téged és a gye­re­ke­ket a fér­jed, aki tiszta szív­ből sze­ret: Franc.

  Drága fiam, Józsi! Drága Józsikám!

  Köszönöm, hogy írtál, és köszö­nöm, hogy még sze­re­ted a pa­pá­dat. Még leszünk együtt, és bol­do­gan fogunk élni. Írj rész­le­te­sen, hogy tanulsz. Remé­lem, nem dob­tad sutba a hege­dűt, és a ne­héz­sé­gek elle­nére foly­ta­tod a tanu­lást. De per­sze a leg­fon­to­sabb az egész­ség. A többi majd lesz vala­hogy. Min­den­kép­pen küldj fény­ké­pet a mamá­ról, magad­ról és a kis Vladimírról.

  Csókol apád: Franc.

  Drága kisfiam, Vladimír!

  Nagyon szeretnélek látni, de remél­jük, erre már nem kell sokáig vár­ni. írj, és küld­jél fény­ké­pet. Gon­do­lom, már szép nagy fiú vagy. Csó­kol apád: Franc.

Ma már nehezen tudom felidézni a csa­lá­dunk akkori han­gu­la­tát, milyen volt, ami­kor végre a háború után meg­kap­tuk a papa első leve­lét a távoli Kolimán lévő tele­pü­lés­ről. Azt hiszem, a csa­lá­dunk hely­ze­té­nek a tra­gi­ku­mát úgy össze­gez­he­tem, hogy Ferenc az apánk volt, férj volt, és szük­sé­günk lett volna rá, vár­tuk. De a há­bo­rús évek, a ször­nyű nél­kü­lö­zé­sek, és a meg­él­he­té­sért foly­ta­tott harc meg­tette a magá­ét: kezd­tük elfe­lej­teni őt. Hoz­zá­szok­tunk, hogy nél­küle élünk. Meg kell érteni Reg­inát is, a gon­do­la­ta­it, a szen­ve­dé­sét és hogy nem látott maga előtt jövőt.

Nemsokára megkaptuk a papa máso­dik leve­lét, ezt is oro­szul írta (nem enged­ték meg, hogy magya­rul írjon). Aztán mind gyak­rab­ban érke­zett tőle levél, ezért a követ­kező feje­ze­tet nekik szen­te­lem.

1945. január 1. Drága feleségem, Rizuska, drága fiam, Józsi, drága kis­fi­am, Vladimír!

  Éjszaka írom ezt a levelet. Reg­ge­lig ügye­le­tes vagyok, a helyi­ség, amely­ben őrkö­döm, vilá­gos és tisz­ta, ezért van lehe­tő­sé­gem a le­vél­írás­ra. Most még éjszaka van, a nap­tár sze­rint most kez­dő­dik január else­je. Az új, az 1945-ös esz­ten­dő, ezért min­den jót kívá­nok neked drága fele­sé­gem, Rizuska, és a két drága fiam­nak is. Min­dent kívá­nok, amire szük­sé­günk lesz az új esztendőben.

  Ez még csak a második levél, amit a táv­ira­tom után írok. Drága Rizuska, nagyon várom a le­ve­le­det. Nagyon sze­ret­ném tud­ni, hogy élsz, hol dol­go­zol, milyen az anyagi hely­ze­ted, hogy tanul­nak a gye­re­kek, Józsi hánya­dikba jár az orosz iskola sze­rint. Külö­nö­sen érde­kel, hogy tanul-e még hege­dülni vagy sem. A na­pok­ban álmod­tam róla, hogy hege­dül, még­hozzá nagyon szé­pen és jó tech­ni­ká­val. Reg­gel nagyon nyu­godt vol­tam, mert arra gon­dol­tam, hát itt a vá­lasz, való­szí­nű, hogy még min­dig tanul zenét. Azt is nagyon sze­ret­ném tud­ni, hogy tanul a kis Vla­di­mír. Gon­do­lom, nagyon ren­des fiú. Nagyon kér­lek, hogy rész­le­te­sen írja­tok, és mind­hár­ma­tok­ról küld­je­tek fényképet.

  Egészségesnek érzem magam. Nem­ré­gi­ben meg­vizs­gált min­ket az orvosi bizott­ság, és első kate­gó­riá­jú­nak nyil­vá­ní­tot­tak, ami azt jelen­ti, hogy száz szá­za­lé­kig alkal­mas vagyok a munkavégzésre.

  Aztán újraértékeltek, mert csak kise­gítő mun­kát bírok elvé­gez­ni. Elrom­lott a sze­mem, a fogam. Nem tudok szem­üveg nél­kül írni és olvas­ni, és be kell tömetni a fogamat. (Sze­gény Ferenc! Hiszen decem­ber 25-én még csak 47 éves volt. Hát, „ilyen a szov­jet­ha­ta­lom, ezt adta a nép­nek.” Hoz­zá­te­szem, hogy Hanyi, Ferenc édes­anyja és a test­vé­rei mind meg­él­ték a ki­lenc­ven évet. – V. R.) Talán tudsz vala­mit a szü­leink­ről, a test­vé­reink­ről. Én már több mint négy éve sem­mit sem tudok róluk. Írd meg, mit lehet pén­zért kap­ni, pél­dául 100 rubel érték­ben. Külö­nös­kép­pen nem figye­lek a pénz­re, mert ter­mé­szet­ben kap­juk a fi­zet­sé­get. Még egy­szer kér­lek, hogy rész­le­te­sen írj, és küld­je­tek fényképet.

  Csókol férjed, aki nagyon sze­ret téged, és csó­kolja a két fiát a papa: Franc.

A „családi tanács” döntése értel­mé­ben Józsi elvitt a ze­ne­is­ko­lá­ba, és beíra­tott hege­dű­órá­ra. A ta­ná­ra, G. Kaplan, aki nem­rég tért vissza az eva­ku­á­ció­ból, ellen­őrizte a hal­lá­so­mat, rit­mus­ér­zé­ke­met, és Józsi­val azt üzente Reg­iná­nak, hogy „Vla­di­mír sok­kal tehet­sé­ge­sebb­nek lát­szik Józsi­nál.” Így aztán még keve­sebb sza­bad­ság jutott nekem. Józsi fel­ügyel­te, mennyit gya­ko­ro­lok ott­hon hege­dűn. Komoly nehéz­sé­get oko­zott, hogy nem volt akkora hege­dű, ame­lyik jó lett volna nekem. Egy ideig a papa hege­dű­jén gya­ko­rol­tam, de Józsi hama­ro­san átvette tőlem, nekem meg oda­adta a magá­ét, a há­rom­ne­gyed­est.

Kezdetben elég figyelemreméltó sike­re­ket értem el, per­sze Józsi min­den­na­pos irá­nyí­tá­sá­val. A vé­gén nekem magam­nak is tet­szeni kez­dett. De a bá­tyám­nak egyre keve­sebb ideje jutott rám. Végezte a ren­des isko­lát, mel­lette komo­lyan kel­lett ven­nie a he­ge­dü­lést, a zene­el­mé­le­tet, és ami a leg­fon­to­sabb, tizenöt éve­sen dol­gozni kez­dett, hege­dűs volt egy zene­kar­ban. A ze­ne­kar estén­ként, a vetí­té­sek előtt nép­szerű zenét ját­szott a vá­rosi Tovariscs nevű mozi­ban. A ma­má­val nagyon örül­tünk ennek, és nagyon büsz­kék vol­tunk Józsi­ra, aki tete­me­sen hoz­zá­já­rult a csa­ládi költ­ség­ve­tés növe­lé­sé­hez. De hama­ro­san ennek is vége lett. 1946 végén a bá­tyám eluta­zott Minszk­be, hogy a zenei főis­ko­lán foly­tassa a ta­nu­lást, és fel­ké­szül­jön a Belo­rusz Állami Kon­zer­va­tó­riumba való fel­vé­te­lé­re.

Magamra maradtam a leckémmel, a hege­dűm­mel, a szó­ra­ko­zá­saim­mal, a bará­ta­im­mal. Egyik tan­tárgy sem érde­kelt, bár kény­te­len vol­tam vala­hogy utol­érni maga­mat a ta­nu­lás­ban is. A leg­szí­ve­seb­ben min­den­féle „hely­te­len” dol­got művel­tem, vagy valami fon­dor­la­tot eszel­tem ki. Az egyik télen egy egész este ott­hon ültem, és több tucat papír­go­lyót készí­tet­tem, mert más­nap az isko­lá­ban parittyá­ból akar­tam kilő­dözni őket. A mama korán reg­gel elin­dult dol­goz­ni, én meg utá­na, s vit­tem magam­mal az elké­szült muní­ci­ót. Az iskola még üres volt, a vil­lany sem égett. Ahogy ilyen eset­ben már gyak­ran meg­tet­tem, keresztbe feküd­tem az iskola folyo­só­ján, arra vár­va, hátha arra jön vala­ki, meg­bot­lik ben­nem a sö­tét­ben, és hasra vágó­dik. Hal­lot­tam is, hogy jön­nek, vissza­foj­tot­tam a léleg­ze­te­met. Belém is bot­lott, el is esett. De túl nagy volt, fel­nőtt. Károm­kodva fel­állt, és hado­nászva tapo­ga­tózni kez­dett utá­nam. Talpra ugrot­tam, és ipar­kod­tam tisz­tulni a keze ügyé­ből, de hatal­mas mar­ká­val elcsí­pett. Maga az isko­la­igaz­ga­tó, Kuznyecov volt az. Belök­dö­sött a taná­ri­ba, fel­gyúj­totta a vil­lanyt: „Rott! A bá­tyád olyan ren­des, anyád sze­gény meg… Erre te!” Abban a pil­la­nat­ban attól tar­tot­tam a leg­job­ban, hogy föl­fe­dezi nálam a papír­go­lyó­kat, ami­ket a zse­bem­ben össze­mar­kol­tam. Az igaz­ga­tó, lát­ván, hogy nem húzom ki a keze­met a zse­bem­ből, olyan erő­vel rán­totta azt ki, hogy a nad­rá­gom szét­sza­kadt.

Azonnal hazaküldött azzal a fi­gyel­mez­te­tés­sel, hogy az anyám nél­kül ne mer­jek az isko­lá­ban meg­je­len­ni. Este, ami­kor a mama haza­ér­ke­zett a mun­ká­ból, sem­mit sem mond­tam el neki, csak közöl­tem, hogy behív­ták az isko­lá­ba. Más­nap ott­hon marad­tam, mert a mamá­nak elő­ször enge­délyt kel­lett kér­nie arra, hogy később kezd­hesse a mun­kát. Hát, nem ez volt a leg­szebb sza­bad­nap addi­gi, fia­tal éle­tem­ben. Ami­kor más­nap a mama elvitt az isko­lá­ba, és végig­hall­gatta az igaz­ga­tót, könnyes szem­mel indult mun­ká­ba. Este ott­hon rövid, de mere­dek volt a szó­vál­tá­sunk, aztán a mama elvert szíj­jal, és sírt köz­ben.

Itt emlékezem meg kilenc-tizenhá­rom éves korom­ról, ami­kor a második–ötödik osz­tályba jár­tam. Már csak egy­szer for­dult elő, hogy a mamát behív­ták miat­tam az isko­lá­ba, mert ipar­kod­tam, hogy odáig ne fajul­jon a do­log.

Szegény drága anyámnak alaposan kiju­tott miat­tam azok­ban az évek­ben. A volt szov­jet pol­gá­rok még emlé­kez­nek a meg­alázó szü­lői érte­kez­le­tekre a szov­jet isko­lák­ban, ami­kor vala­mennyi diák és szülő jelen­lét­ében fel kel­lett áll­nia az egyik szü­lő­nek, az én ese­tem­ben Reg­iná­nak, és a ta­nár szem­re­há­nyást tett neki hosszan és han­go­san: min­denki füle hal­la­tára elmond­ta, milyen rossz tanuló a fia, és milyen undo­rí­tóan visel­ke­dik. A mama mind­össze három­szor ment el az isko­lá­ban tar­tott szü­lői érte­kez­let­re, többre nem volt haj­lan­dó. Nem mintha meg­pró­bál­tam volna rábe­szél­ni.

De a primitív szovjet pedagó­gia nem érte be ennyi­vel. Kezd­ték meg­szer­vezni a fafel­dol­gozó kom­bi­nátba kihe­lye­zett szü­lői érte­kez­le­te­ket, ame­lyen úgy biz­to­sí­tot­ták a szü­lők meg­je­le­né­sét, hogy az ille­té­kes rész­leg veze­tője uta­sí­totta erre az ott dol­gozó szü­lőt. Eze­ken az érte­kez­le­te­ken a szü­lő­ket kiszó­lí­tot­ták a klub szín­pa­dá­ra, és a tanár az egész terem füle hal­la­tára beszélt a gye­re­ké­ről, külö­nö­sen kiemelve a hibá­kat. Anyám­nak két­szer kel­lett ebbéli minő­sé­gé­ben „szín­padra lép­nie”.

Egyáltalán nem akartam tanulni. Mintha tömör, min­dent elta­karó füg­göny aka­dá­lyo­zott volna meg abban, hogy fel­fog­jam, ami­ről az isko­lá­ban szó esett. Ami­kor a ta­nár nyag­gatni kez­dett, min­dig abban a válasz­ban keres­tem mene­dé­ket, hogy: „Nem értem.”

Egyszer történelemórán kiszólítot­tak felel­ni: „Mondd el, hogyan támadta meg Batu kán Kazányt!” Még az is lehet, hogy előző este kinyi­tot­tam a tör­té­ne­lem­köny­vet, de ki tud­ja, mire gon­dol­tam köz­ben. Rá is vág­tam azon­nal, hogy: „Nem értem.” Elcso­dál­ko­zott a tanár­nő, gon­do­lom, talán meg is saj­nált, és meg­kérte az egyik jó tanu­lót, hogy marad­jon ott velem taní­tás után, és magya­rázza el nekem Batu kánt.

Ott is maradtunk óra után, és én han­go­san olvas­tam a könyv­ből a teg­napi lec­két Batu kán­ról. „Na, és mit nem értesz?” – kér­dezte a ta­nárnő „asszisz­ten­se”. Némán bámul­tam rá, és magam­ban azt gon­dol­tam: „Vél­he­tően hülye vagyok, ha ezt nem értem. Mit kell ezen érte­ni?” Talán akkor ébred­tem elő­ször az öntu­da­tom­ra.

Regina, szegény jó anyám, nem bün­te­tett meg a rossz jegye­kért. Saj­nált. Nagyon a szí­vére vet­te, hogy nem tud nekem segí­teni a lec­ke­írás­nál, mert hogy nem tud oro­szul. Csak a rossz maga­vi­se­le­te­mért bün­te­tett, de azért aztán nagyon.

A mama mindig megérezte, ha valami sze­ren­csét­len­ség fenye­ge­tett. Gyimka Szlinko, a paj­tá­sunk, aki addig is kitűnt közü­lünk, mert kivá­lóan tudott vere­ked­ni, volt a Krivoj Krjuk-i gye­rek­banda „ata­mán­ja”, amelybe min­ket, a „kom­bi­ná­to­so­kat” is föl­vet­tek. A hamu közt hányódó gye­rek­ágyak­ból kifű­ré­szel­tük a fej­támla vas­pál­cá­it, ame­lyek­ből tom­pa, haj­lott „kar­dot” készí­tet­tünk magunk­nak.

Egyszer verekedésbe keveredtünk a ka­to­nai hely­őr­ség harc­ko­csi­zói­val, akik jól bepi­álva men­tek el tán­colni a nyári kert­be. Ököl­lel estek nekünk, mi meg hasz­ná­latba vet­tük a szab­lyán­kat, és meg­fu­ta­mí­tot­tuk őket. Jókora monok­lit sze­rez­tem, s ami­kor haza­men­tem, eldi­cse­ked­tem a mamá­nak, milyen erős a „ban­dánk”. Anyám fel­há­bo­ro­dása meg néhány erő­tel­jes szíj­csa­pás azon­ban egy pil­la­nat alatt kijó­za­ní­tott. Más­nap viszont a rend­őr­ség kezdte össze­fog­dosni azo­kat a fi­ú­kat, akik­nél „kar­dot” talál­tak.

Gyermeki naivságom és ostobaságom okán hosszú éve­kig rej­te­get­tem ott­hon két igazi pisz­tolyt és a hoz­zá­juk való lősze­re­ket. Mi lett vol­na, ha meg­ta­lál­ják nálam? Hiszen a Szov­jet­unió­ban ott hely­ben, min­den bíró­sági eljá­rás nél­kül agyon­lőt­ték az embert ilyes­mi­ért. De nem­csak arról volt szó, hogy rej­te­get­tem őket, s időn­ként meg­mu­to­gat­tam a leg­in­kább meg­bíz­ható bará­ta­im­nak, hanem egy este, ami­kor negye­di­kes vol­tam, zsebre dug­tam a pisz­tolyt, s el­in­dul­tam, hogy meg­öl­jem Fimka Grafot, azért, ami­ért elhozta anyám­nak a ta­nár­nőnk leve­lét arról, milyen rossz a maga­vi­se­le­tem. Hála Isten­nek, hogy Fimka nem volt ott­hon. Az anyja nyi­tott ajtót. Nagy töp­ren­gé­sek köze­pette tér­tem haza.

Még egy este él élénken az emléke­ze­tem­ben. Tizen­két vagy tizen­há­rom éves vol­tam, ami­kor a me­leg nyári esté­ken egyre később tér­tem haza. Csak üldö­gél­tünk a leg­jobb bará­ta­im­mal, Javoroviccsal, Malisevszkijjel, Santirrel egy padon és fecseg­tünk, vagy bemász­tunk egy kert­be, hogy almát csór­junk. Időn­ként elmen­tünk a kom­bi­nát nyári kert­jébe is, ahol zene­gép szol­gál­tatta a zenét a tánc­hoz, de ahhoz még szé­gyen­lő­sek vol­tunk, hogy a tánc­par­kett köze­lébe merész­ked­jünk.

A mama minden este megállapodott velem, hogy estén­ként mikor kell haza­men­nem, ami álta­lá­ban tíz óra volt. Sze­gény anyám­nak nagy szük­sége volt rá, hogy az újabb nehéz mun­ka­nap előtt nagyot pihen­jen, hiszen nagyon korán kel­lett kel­nie. Én viszont mind későb­ben értem haza. Anyám­nak ez nagyon nem tet­szett, de eltűrte egy dara­big, kér­lelt, figyel­mez­te­tett, aztán egy­szer csak nem nyi­tott ajtót nekem. Hiába kopog­tat­tam, és kér­tem, hogy enged­jen be. Csak éjjel ket­tő­kor esett meg a szíve raj­tam, s nyi­tott ajtót, de egyút­tal szi­go­rúan figyel­mez­te­tett is.

Pár nap múlva újra későn mentem haza, már elmúlt este tizen­egy. Beko­pog­tat­tam. Oda­bent csönd. Újra kopog­tat­tam, és hal­lot­tam, hogy anyám hara­go­san dör­mög. Vár­tam. Eltelt vagy húsz perc, újra kopog­tat­tam. Csend. Érez­tem, hogy for­ró­so­dik a hely­zet, de mivel oko­sabb nem jutott eszem­be, újra beko­pog­tam, pima­szul, jó han­go­san. Hir­te­len meg­csör­rent a retesz, és egy pil­la­nat alatt kipat­tant az ajtó. Hosszú háló­ing­ében ott állt előt­tem a ma­ma, és meg­pró­bált elkap­ni.

Elinaltam, leugrottam a tor­nác­ról. Anyám meg usgyé, utá­nam. Kifu­tot­tam előle az utcá­ra, ő meg rohant utá­nam a sötét­ben, meg­pró­bált utol­ér­ni. A mama mezít­láb futott, és nagyon gyors volt. Tel­jes erő­ből rohan­tam, haj­long­tam, hogy kicsússzak a keze közül, de utol­ért és elka­pott. Elő­ször is kap­tam pár egész­sé­ges pofont, aztán meg­ra­gadta a füle­met, és haza­hur­colt.

Egész életem során elkísér ez az emlék, hogy anyám háló­ing­ben fut utá­nam a sö­tét utcán, és elkap, ami­kor utol­ér. A mama akkor negy­ven­hét éves volt, mégis meg­mu­tat­ta, hogy gyor­san is képes fut­ni, ha fel aka­rom ültet­ni. Anyu­kám, köszö­nöm, hogy utá­nam futot­tál!

Nem voltak ínyemre a zeneórák sem. Gyak­ran elő­for­dult, hogy kinyi­tot­tam a tokot, elő­vet­tem a he­ge­dűt, a vonót, s az ágyra rak­tam, ahe­lyett, hogy gya­ko­rolni kezd­tem vol­na, aztán elfu­tot­tam szám­ta­lan bará­tom vala­me­lyik­éhez, s köz­ben abban remény­ked­tem, ha anyám haza­tér, és meg­látja a he­ge­dűt, azt fogja hin­ni, hogy már gya­ko­rol­tam, s ta­lán még bele is fárad­tam a sok-sok ská­lá­zásba és etűd­be.

Józsi viszont, a bátyám, ami­kor haza­jött vaká­ció­ra, vagy egy­sze­rűen csak enni­va­ló­ért, újra belém ver­te, amit már egy­szer meg­ta­nul­tam, az elvesz­te­ge­tett tudást. Ha ehhez hoz­zá­vesszük zenei tehet­sé­ge­met, ért­he­tő, hogy a zene­is­ko­lá­ban min­den évben sike­rült fel­sőbb osz­tályba lép­nem. Ennél bonyo­lul­tabb volt a zon­go­ra­vizs­ga, mert nagyon rit­kán tud­tam csak gya­ko­rol­ni. Időn­ként a kom­bi­nát klub­já­nak szín­lap­fes­tője meg­en­ged­te, hogy nap­köz­ben föl­men­jek a szín­pad­ra, ahol a zon­gora állt.

Közbevetve: az élelem. Józsi, aki a minszki zenei főis­ko­lán tanult, nálunk is töb­bet éhe­zett. Emlék­szem, hogy telen­ként sok­szor kikí­sér­tem a bátyá­mat a vas­út­ál­lo­más­ra. A fa­gyos leve­gő­ben már messzi­ről hal­lot­tuk a köze­ledő vonat kere­kei­nek csi­kor­gá­sát. A vo­nat meg­állt, rendőr figyelte a be­szál­lást, aztán becsuk­ták az ajtó­kat, s a vo­nat las­san fel­gyor­sult. Ebben a pil­la­nat­ban rohant elő Józsi és a hozzá hason­ló­ak, akik­nek nem volt pén­zük jegy­re, a fagyos sötét­ség­ből, meg­ra­gad­ták a fo­gan­tyút, és fel­ug­rot­tak a lép­cső­re. Józsi hátán min­dig ott volt egy kis zsák, teli krump­li­val. Bal kéz­zel a va­gon­ajtó kilin­csét mar­kol­ta, a job­bal a he­ge­dű­to­kot szo­rí­totta a mel­lé­hez. A vo­nat las­sí­tani kez­dett, ami­kor a kö­vet­kező meg­ál­ló­hoz köze­le­dett. Józsi még menet köz­ben leug­rott a lép­cső­ről és eltűnt a sö­tét­ben, hogy ne kerül­jön rend­őr­kéz­re, hiszen a rend­őrök les­ben áll­tak, hogy elkap­ják a po­tya­uta­so­kat. S ami­kor a vonat újra elin­dult, az egész kez­dő­dött elöl­ről.

Véget ért a háború. Végtelen sor­ban halad­tak át Bobrujszkon nyu­gat­ról kelet felé a Studebackerek és For­dok, ame­lye­ket a há­ború alatt a „land lease” kere­té­ben szál­lí­tott Ame­rika a Szov­jet­unió­nak. A vesz­tes Néme­tor­szág­ból eze­ken a nehéz teher­au­tó­kon szál­lí­tot­ták haza a szov­jet főtisz­tek a bútort, ruhát, sző­nye­get, zon­go­rát, edényt és más ház­tar­tási esz­közt.

Néha olyan teherautók álltak meg, ame­lyek­ről meg­ron­gá­ló­dott bicik­li­ket rak­tak le. Néhány szov­jet katona fog­lal­ko­zott a ja­ví­tá­suk­kal, lesze­rel­ték a rossz alkat­ré­sze­ket, s ipar­kod­tak tel­je­sen rendbe hozni a jár­mű­ve­ket.

A katonák megengedték, hogy segít­sek nekik. Ez a munka nagyon tet­szett, még isko­lát is kerül­tem miat­ta. Három nap múlva már önál­lóan húz­tam meg a kül­lő­ket, sza­bá­lyoz­tam a ké­zi­fé­ket, és sze­rel­tem föl a borí­tást. A ka­to­nák nagyon dicsér­tek.

Ma már nem győzök csodálkozni azon, milyen ösz­tö­nö­sen és könnyen szed­tem föl akko­ri­ban min­den tud­ni­va­lót. Heten­ként két­szer autó­bu­szon men­tem be a vá­ros­köz­pont­ba, a zene­is­ko­lá­ba. A vá­ros­ban a leg­kü­lön­fé­lébb buszok köz­le­ked­tek, mind német gyárt­má­nyú. A fa­fel­dol­gozó kom­bi­nát­tól min­dig túl­zsú­folva indul­tak a buszok, s csak ször­nyű tüle­ke­dés után lehe­tett fel­jutni rájuk. Az uta­sok nem ismer­ték a sor­ban állást. A fá­ból készült kemény tok meg­bíz­ha­tóan védte a hege­dű­met a lök­dö­ső­dés­től.

Amikor már megszoktam ezeket az uta­kat, föl­fe­dez­tem, hogy a leg­job­ban pár gye­rek lök­dö­ső­dik fel­szál­lás­kor, akik aztán rend­sze­rint mégis a meg­ál­ló­ban marad­nak, ami­kor az autó­busz elin­dul. Nem­so­kára meg­is­mer­tem őket. A kan­csal Aroncsikról és a ba­rá­tai­ról volt szó, akik­nek több­sége zsidó volt, és eva­ku­á­ció­ból tér­tek vissza a város­ba. Sosem beszél­tek arról, mivel fog­lal­koz­nak, csak vár­tak-vár­tak, vagy hir­te­len fel­buk­kan­tak, ami­kor köze­le­dett az autó­busz. Hama­ro­san föl­fe­dez­tem, hogy ezek a gye­re­kek egy pil­la­nat alatt kipu­col­ják a zse­be­ket, ellop­ják az autó­buszt meg­ro­ha­mozó öreg­asszonyok pén­zét, akik sza­tyor­ral a pi­acra vagy haza­felé igye­kez­tek. Várat­lan föl­fe­de­zés volt ez nekem.

Ma már magamnak sem tudom elhinni, hogy vagy két hét múlva magam is pró­bát tet­tem, s be­szo­rítva az autó­busz bel­se­jé­be, a he­ge­dű­tok­kal fedezve a keze­met, resz­ketve az izga­lom­tól és a fé­le­lem­től, bele­nyúl­tam vala­ki­nek a zse­bé­be, kita­po­gat­tam egy köteg pénzt, és kihúz­tam belőle egy szép, piros szemű tíz­ru­be­lest. Annyira meg­ijed­tem attól, amit tet­tem, hogy a leg­kö­ze­lebbi meg­ál­ló­nál azon­nal leszáll­tam a busz­ról. Soha többé nem tet­tem ilyet, és min­dig örül­tem, ami­kor a bu­szon lök­dö­sőd­tem, hogy nincs mitől fél­nem.

Varázslatos hagyományunk lett, hogy a mama a Smá Jiszróélt imád­koz­za, és pén­te­ken­ként gyer­tyát gyújt. A szom­széd­asszo­nyunk, Szikorszkaja révén kezd­tem meg­is­mer­kedni a val­lás­gya­kor­lás szo­ká­sai­val, aki elme­sélte Reg­iná­nak, hogy vasár­na­pon­ként temp­lomba jár. Polja Rogyina, Vászja anyja egy fala­tot sem enge­dett megenni a fiá­nak addig, amíg az iko­nok felé for­dulva keresz­tet nem vetett. Hús­vét­kor mi, gye­re­kek meg­szer­vez­tük, hogy elmen­jünk az éjsza­kai isten­tisz­te­let­re. Az öreg­asszonyok bőke­zűen meg­ven­dé­gel­tek min­ket hús­véti kaláccsal, és fes­tett tojá­so­kat kap­tunk tőlük. Emlék­szem, hogy a mama az orosz hús­vétra fes­tett nekem pár tojást, és meg­vette a meg­fe­lelő mére­tű, kéz­zel varrt, barna cipőt, hogy ne kell­jen irigy­ked­nem mások­ra.

Egyszer, még a háború alatt, Józsi bevitt a város­ba, és elmen­tünk a Nyikolajevszkij szé­kes­egy­ház­ba, amely a mozi­val szem­közt állt. Józsi belül­ről is meg akarta mutat­ni. Egy­ál­ta­lán nem tet­szett. Sötét volt, az embe­rek ránk pisszeg­tek, hogy vegyük le a sap­kán­kat, és leve­gőt is nehéz volt venni az égő gyer­tyák bűze miatt. A há­ború meg­kí­mélte a szé­kes­egy­há­zat, nem esett semmi baja. Hrus­csov alatt viszont lebon­tot­ták ezt a nagy­szerű temp­lo­mot, amely a leg­na­gyobb volt a vá­ros­ban, és az iko­nosz­táz helyé­re, amely annyi bom­bá­zást túl­élt, úszó­me­den­cét épí­tet­tek.

Józsinak, a bátyámnak egyik leve­lé­ből vett idé­zet­tel aka­rom kiegé­szí­teni mind­azt, amit az akkori éle­tünk­ről elmond­tam.

Minszk, 1948. január 25. Drága Mama és Vladimír!

  […] Nem tudok hazamenni a téli szü­net­re, lefog­lal a mun­kám a szín­ház­ban. Csak akkor utaz­hat­nék, ha fel­fo­gad­nék vala­kit, hogy helyet­te­sít­sen, de ez 200 rube­lembe kerül­ne, s rá­adá­sul még ott a kiadás a jegyre is.

  […] Sok darabot kell megtanul­nom a szü­net­ben, tud­nom kell Venjavszkij máso­dik kon­cert­jét és Ragyogó című polonézét. Most jól élek, van pén­zem és az éle­lem is elég, primuszon szok­tam főzni magamnak.

  Kedves Mama, örülök, hogy a papa hírt adott magá­ról, még az is lehet, hogy újra lát­juk egy­mást. Január 23-án tet­tem le az utolsó vizs­gát a kon­zer­va­tó­rium­ban, min­den jegyem „jó”, csak német­ből „ki­tű­nő”. Ebben az évben a kon­zer­va­tó­rium­nak még folyó­sí­ta­nia kell az ösz­tön­dí­jat a kitű­nők­nek, ezért ipar­ko­dom segí­teni raj­ta­tok, ahogy bírok. Már meg­vá­sá­rol­tam az élel­met, és elkül­döm az egyik kol­lé­giumi tár­sam­mal, aki haza­u­ta­zik a szü­netre Bobrujszkba. Kül­dök 3 kiló gyöngy­ká­sát, 1 kiló árpa­ká­sát, 1 kiló bor­sót, fél kiló zab­da­rát, 2 kiló cuk­rot, 1 kiló főző­va­jat. Kérem Vla­di­mírt, vigye vissza a szí­ja­kat, ami­vel a cso­ma­got átkö­töt­tem, Izának, ő majd elhozza nekem.

  […] Szabadnapom van, mert a Fjodor Joannovics cár című elő­adás nem zenés, ezért a bol­to­kat jár­tam. 86 rube­lért egész jó szan­dált vet­tem magam­nak. Az élel­mi­sze­rek közül csak az olvasz­tott vajat sike­rült meg­ven­nem. Mást nem talál­tam. A ru­ha­bol­tok­ban volt nad­rág, de csak sötét­bar­na, selyem­ing is, de rövid ujjú. Vol­tam Vityebszkben is, ott sincs semmi meg­fe­lelő a bol­tok­ban, de azt ígér­ték, hama­ro­san kap­nak árut. Vityebszk nagy város, a te­rü­lete Moszk­vá­nál is nagyobb, de akkora hábo­rús kár érte, hogy Sztá­ling­rád és Minszk után a har­ma­dik a sor­ban. Pont akkora sor áll kenyé­rért, mint nálunk, Bobrujszkban, cukor nincs.

  Kedves Vladimír, írd meg, hogy töl­töd a va­ká­ci­ót. Kér­lek, komo­lyan tanulj, és vedd komo­lyan mind­azt, amit tel­je­sí­te­ned kell, hogy tiszta lel­ki­is­me­ret­tel áll­hass apánk elé, ami­kor haza­tér. Csó­kol­lak: József

Jegyzet

20 Az általános iskola akko­ri­ban négy­osz­tá­lyos volt. Közép­is­ko­lá­nak a tíz­osz­tá­lyos isko­lát nevez­ték.