Büki Attila

Vers az utcáról

Más már az utca,
hol a hóban lovasszán szaladt,
az utat fűzfaseprű simogatta,
s a meszelt házak kerítéskapui
meg-megcsikordultak
tovalebbenő füstök alatt.
Világukkal leomlottak
a zsuppos háztetők,
vándormadár fészkek.
Gyümölcsfák ágai se ringnak,
kiszáradt a tócsák vize,
földművelők meleg könnye.
Fényképeken dalol a napnak
minden elnémult ajak.

Moha zöldjén csupán
gyermekszemem pihen,
s a kovácsműhely tüze
emlékképeimben lobban.
Régről tüsszent arcomba
a vénség estje
korcs kutyákkal sötétülve.

Más már az utca
a kökénykék egekből hulló hóval,
Répcébe bújt csillagokkal.
Egy kerítésen áthajló
öreg orgona ága rejti
pirosló kölyökmosolyom,
s nem hagyja, hogy elhervadjon,
ha más is az utca,
s idegenek a fémhuzalok, házak,
a megállók sóhajtása.

Utam az időben már nem sietős,
látatlanul emeli lábam
szülőföldem szilajsága,
s meg-megremeg léptemmel
egy-egy kő
s az a kisfiú, aki az angyalt
örökzöld fenyőággal várta
jégvirágos ablakában.

Más már az utca.
Átmelegült testekről
kénes párát öblöget a szél,
csárdást pattogtató hegedűsök árnyán
mobiltelefon csörög.

Elszálltak meséim tündérei
az Alpokon túlra,
s az utca – a régi –
csupán lelkemben fehérlik.