Horváth Dezső

Vipera

(Dráma három fölvonásban)
Szereplők:

Kónya Pál

Gizi néni

Vilmos

Péter bácsi

Oszkár

Főigazgató

Igazgató

Fekete

Ildikó

Farkas

János

Tóth

Virágh (Macera Maca)

Első fölvonás

Nagy szoba, sok könyvvel. Hosszú asz­tal, akko­ra, hogy tár­gya­ló­asz­tal­nak is meg­fe­lel. Könyv­vel, kéz­irat­tal van tele az is. Van egy kisebb asz­tal is, közön­sé­ges, iksz­lá­bú, magasra tor­nyozva rajta képek, kéz­irat­ok, köny­vek. A föl­dön is papír­cso­mók. A sa­rok­ban cse­rép­kályha áll.

Kónya:  (Ül a kisebb asztal előtt, és ír) Ejnye, de hideg lett! (Leteszi a tol­lat, dör­zsöl­geti a kezeit) Még a cson­tom is fázik. Pedig az előbb még izzadt a há­tam. Teremtő Iste­nem, mi van énve­lem? (Szédül, támo­lyog, szék­be, asz­talba kapasz­kodva oda­megy a kályhához) Ez is hideg. Ki az a bo­lond, aki május­ban befűt? Nem baj, nálam mele­gebb. (Odahúzza a szé­ket, leül, taka­róba burkolódzik.) Csak nem a ha­lál jelenti be magát? Várj, te átko­zott! Még dol­gom van. Ne kímélj, csak várj. (Vízért megy, iszik egy kor­tyot, kiköpi.) Pos­hadt. Nem érek rá meg­hal­ni, nem érted? Ha az ég lesza­kad, nekem akkor is be kell fejez­nem, amit elkezd­tem. (Üt az óra, kis­ha­rang hang­ján, tizenkettőt.)

Halál:  (Hófehérbe öltözött, cso­kor­nyak­ken­dője is fehér, sza­kálla is fehér. A sa­rok­ból, a köny­vek mögül emel­ke­dik föl, fény vető­dik rá. Dör­re­nés kíséri megjelenését.) Készülj, fiam, a te órád ütött.

Kónya:  Ki vagy?

Halál:  Érted jöttem, lejárt az időd.

Kónya:  Küldtek?

Halál:  Tudom a dolgom, magam­tól jöt­tem.

Kónya:  (Ledobja a takarót, fölugrik.) Akkor is hagyj!

Halál:  Nem lehet, gyermekem.

Kónya:  Én, a te gyermeked?

Halál:  Kié lennél, ha nem az enyém?

Kónya:  Azt hiszed, megijedek tőled?

Halál:  Amikor megfogantál anyád méhé­ben, két magot ülte­tett el ben­ned a sze­re­tet. Az egyik­ből kihaj­tott az éle­ted, a másik­ból kihajt az elmú­lá­sod. Fél­ned nem kell, kímé­le­tes leszek hoz­zád. Szé­pen éltél, meg­ér­dem­led.

Kónya:  Rosszul beszélsz. Hazudsz! Két magot mon­dasz? Nem igaz! Ha igaz len­ne, csak egy­szer halna meg az ember.

Halál:  Mindenki csak egyszer.

Kónya:  Ahányszor földbe verik, annyi­szor.

Halál:  Ne tartsunk számtanórát. Csak egy­szer, de akkor nagyon.

Kónya:  Sokszor, de föltámad, ha van ereje hoz­zá. Tudod te, hány­szor ver­tek engem agyon?

Halál:  Ne kérkedj vele. Mindről tudok.

Kónya:  Egyszer se voltál ott.

Halál:  Azért támadtál föl. Az a föl­tá­ma­dás, ha én nem vagyok ott.

Kónya:  Mondom, dolgom van még a vi­lág­ban.

Halál:  Csak volt dolgod, de elfo­gyott. Pihenj egy kicsit, nagy útra megyünk.

Kónya:  (Reszket) Könyörülj még!

Halál:  (Kiterjeszti két karját, és maga felé húzza.) Job­ban vagy? Segí­tek, mit kívánsz?

Kónya:  (Erős lesz, szalad az asztalhoz.) Befe­jez­ni, min­den­áron.

Halál:  Az életet csak abbahagyni lehet, befe­jezni nem.

Kónya:  A könyvet akarom befejezni.

Halál:  Már abbahagytad azt is.

Kónya:  (Kiesik a toll a kezé­ből, bal kezé­vel tapo­gatja meg­me­re­vedő jobb kar­ját. Kiabál.) Te beszélsz az élet­ről? Az én éle­tem a mun­ka.

Halál:  Minden percem ki van szab­va. Nem érek rá. (Két kar­ját kiter­jeszti Kónya fölé.) Fáradt vagy, sze­gény fiam. Meg­en­ge­dem, hogy elbú­csúzz a vi­lág­tól, aho­gyan te aka­rod.

Kónya:  Pöröm van a világgal.

Halál:  Pörölj!

Kónya:  Három pöröm. Csak három.

Halál:  Háromszor pörölj. Nem zavar­lak. (Az órát öt perc­cel visszatolja.)

Kónya:  (Lehajtja fejét, elalszik.)

Pillanatnyi sötét. A szín ugyan­az, csak a Ha­lál nin­csen itt. A hosszú asz­tal üres, mel­lette szé­kek van­nak. A szo­bá­nak ez a része olyan, mintha tanári len­ne. A fa­lon címe­res táb­la: Állami Álta­lá­nos Iskola.

Kónya:  (Áll a tábla alatt, kotta a kezében.) Itt vagy, Vil­mos?

Vilmos:  (Bejön.) Itt vagyok, mert hív­tál.

Kónya:  Tudsz figyelni? Nagyon figyelj! (Fölemeli a ke­zét, mintha vezényelne.) Vegyél nagy léleg­ze­tet, és éne­keld velem. Forr a világ bús ten­ge­re, / ó ma­gyar! Mit veszel ész­re?

Vilmos:  Azt, hogy szép.

Kónya:  Szép hát, de ezt nem most vet­ted ész­re. Hogyne lenne szép, ami­kor a százhúsztagú összkar ének­li? Figyelj job­ban. Ádáz Erynnis lelke ural­ko­dik. Ész­re­vet­ted? Hány­szor fogyott ki a tüdő­ből a le­ve­gő? A százhúsztagú összkar egy­szerre vesz leve­gőt.

Vilmos:  (Nevetve.) Ahogyan te intesz, úgy szu­szog a kó­rus.

Kónya:  Szuszog? Harsog! De nem az a fon­tos most, hanem az, hon­nan szívja a leve­gőt.

Vilmos:  Honnan szívná? Levegőt a le­ve­gő­ből.

Kónya:  Amit az előbb kiénekelt magá­ból, azt szívja vissza. Az egy­szer már meg­emész­tett leve­gőt.

Vilmos:  Csak azóta van így, amióta kórus van a vi­lá­gon.

Kónya:  És valaki mindig összeesik. Látom, eről­kö­dik, elfe­hé­re­dik és össze­csuk­lik. Én meg, mar­ha, mintha semmi nem tör­tént vol­na, vezé­nye­lek tovább. (Vezényel, mintha tel­jes kórus éne­kelné tovább.) A nyi­hogó pari­pák szö­ké­sét / Bát­ran vigyá­zom. Aki össze­esik, hátul kivi­szik, a kö­zön­ség pedig úgy tesz, mintha sem­mit nem venne ész­re. Mintha egyesegyedül a művé­szi élmény töl­tené el. És pirosra tap­solja a te­nye­rét.

Vilmos:  A meleg teszi.

Kónya:  Elhiszed, hogy a kon­cent­rá­ciós tábor­ban nin­csen nagyobb zsú­folt­ság, mint a kórus­ban van?

Vilmos:  (Verselve):

Kónya Pál,
Te meg­bo­lon­dul­tál.

Ahol a két kezedet fölemeld, dörög a taps, te meg azon rágódsz, hogy nagy a túl­né­pe­se­dés előt­ted? Cse­rél­jünk, csak egy­szer, és meg­lá­tod, nekem nem lesz lel­ki­is­me­ret-fur­da­lá­som.

Kónya:  Nem érted?

Vilmos:  Szereltess mindenkinek a nyak­ken­dője alá egy ele­mes ven­ti­lá­tort.

Kónya:  Az énekkar embertelen.

Vilmos:  Embereknek ád földöntúli élményt, tehát ember­te­len nem lehet. Sze­relj be a pó­dium alá egy har­mó­nium­fúj­ta­tót, és ne vezé­nyelj, hanem pedá­lozd be a leve­gőt, hogy min­den­ki­nek jus­son.

Kónya:  (Elneveti magát) Őrült vagy, de egé­szen jól áll.

Vilmos:  Kiszámolod szépen, hány korty levegő kell az ádáz Erynnisekhez, beszor­zod száz­hússzal, és olyan gyor­san nyo­mod a pe­dált, ahogy ember­sé­ges kar­nagy­hoz illik.

Kónya:  Köszönöm, pajtás, majd igyek­szem. De azt elis­mer­he­ted, ha sza­ba­don mozog­hat a kó­rus min­den tag­ja, ahogy neki tet­szik, job­ban moz­gatja maga körül a leve­gőt. Ha áll, mint a cö­vek, össze­esik, ha hul­lám­zik, lábon marad.

Vilmos:  A te kórusod úgy mozog, ten­ge­ri­be­teg­sé­get kap, aki nézi.

Kicsöngetnek, tanárok jönnek be nagy zaj­jal, köny­ve­ket, füze­te­ket rak­nak az asztalra.

Ildikó:  (Újságot tesz Kónya elé.) Olvas­tad, Tanár Úr?

Kónya:  Igen, hölgyem, volt szeren­csém bele­néz­ni. Írtam is a szer­ző­nek egy picike leve­let.

Ildikó:  Te nem vagy észnél. Mit írtál neki?

Kónya:  Amit szoktam. Azt, hogy örü­lök a cikk­nek. Fölér egy tanul­mánnyal. Az anyag­gyűj­tése lenyű­gö­ző.

Ildikó:  Pali, te nem olvastad!

Kónya:  Az egészet nem, de azonnal lát­szik, hogy kitű­nő. Gra­tu­lál­tam hoz­zá.

Ildikó:  Hol az a levél?

Kónya:  Betettem az asztalára. Nem levél az, csak egy cet­li. Szé­pen gör­dül a rit­mu­sa, öröm olvas­ni.

Ildikó:  (Odamegy hozzá, fejét két tenye­rébe fogja.) Pör­dül ám a te eszed kere­ke, az pör­dül. Tudod, mek­kora marha vagy te?

Kónya:  (Kiszabadítja magát.) Lányok, ha csak egy csöpp esze­tek is vol­na! Éle­te­tek­ben csak egy­szer! Ülj le, elma­gya­rá­zom. (A töb­biek az újsá­got olvassák.) Ide­jött ez a lány, lát­szott raj­ta, ambí­ciói van­nak. Folyó­iratok is kezd­ték közölni írá­sa­it. Oda­men­tem hoz­zá, biz­tat­tam. Csak meg ne áll­jon, mert akkor elve­szett. Írjon min­den­nap, hogy benne marad­jon az ábécé a tíz ujjá­ban. Hogy ját­szani tud­jon a sza­vak­kal, mint hege­dűs a hege­dű­jén.

Ildikó:  Na, ez megfogadta. Egészen szé­pen ját­szik már. (Becsöngetnek, kapja ő is a hol­mi­ját, mint a töb­bi, és megy kife­lé. Vissza­szól még) Ártat­lan, hófe­hér lelkű ma szü­le­tett bárány, te. Te Isten bar­ma, te! Ha írni meg­ta­ní­tot­tad, leg­alább tudj olvasni is!

Csak Kónya és Vilmos marad. Ket­ten olvas­sák az újságot.

Kónya:  Megáll az ész. Mennyi min­dent lop­nak az embe­rek! Selyem­zász­lót az árboc­ról.

Vilmos:  Rozsdamentes eszcájgot. A ma­já­lis­ról ötezer sörös­kor­sót, tizen­öt­ezer tányért.

Kónya:  A közbudikból köztükröt, köz­tö­rül­kö­zőt. Óriá­si! És vé-cé-csé-szét! Akkora ötlet, ebből víg­já­té­kot lehetne írni. Kép­zeld el, bemegy valaki a szál­loda klo­zet­já­ra, frakk­ban, pro­pel­ler-nyak­ken­dő­ben. Akár­mi­lyen fur­fang­gal elküldi az ezer­szemű vécésnénit, haris­nyát húz a fejé­re, hogy ne tol­vaj­nak, hanem ter­ro­ris­tá­nak néz­zék, meg­tá­madja a csé-szécs-két, amíg meleg, a hóna alá csap­ja, és ango­lo­san távo­zik. Aki ettől se röhögi betegre magát, az be van sava­nyít­va.

Vilmos:  Aki ezt írta, az még nem volt közbudin. Az a csé­sze csupa lek­vár! Össze­keni magát vele! És csa­tor­na­fö­de­let is lop­nak.

Kónya:  Födőt a fazékhoz. Ha én len­nék a főszer­kesz­tő, dupla hono­rá­ri­u­mot fizet­nék. Küblifödelet, embe­rek! Itt az alka­lom, most vigyé­tek!

Vilmos:  (Hahotázik, aztán hir­te­len elcsön­de­se­dik. Szé­ket húz maga alá, és leül.)

Kónya:  (Még mindig röpköd a gyönyörűségtől.) Így nem lehet olvas­ni. Mondd han­go­san, majd figye­lem.

Vilmos:  (Megfontoltan, nyomaték­kal olvas.) További ötle­tek gyűj­té­sére ked­vet, erőt és kitar­tást érez­vén magam­ban, köz­vé­le­mény-ku­ta­tást kez­de­mé­nyez­tem a köz­ada­ko­zás e for­má­ját ugyan­csak jól ismerő kol­lé­gáim köré­ben.

Kónya:  Hosszú a mondat, meg­tört a len­dü­let.

Vilmos:  Nem veszed észre? Kollégá­im­ról beszél. Mi min­dent kap­hat­nánk még aján­dék­ba, ha már egy­szer úgyis elvesszük-meg­sze­rez­zük a tu­laj­don­jo­gát, gond­nok­sá­gunk alá helyez­zük, meg­ment­jük a pusz­tu­lás­tól kör­nye­ze­tünk min­den moz­dít­ható tár­gyát? – ez volt a kér­dé­sem.

Kónya:  Várj, ezt föl kell jegyez­nem. A vé­gé­vel agyon­csapta az egé­szet. Tupí­rozza a mon­da­tot: elvesszük-meg­sze­rez­zük, gond­nok­ság alá helyez­zük, meg­ment­jük a pusz­tu­lás­tól. Aki így fogal­maz, annak elfo­gyott a szuf­lá­ja, vagy a gon­do­lat szik­kadt ki. Sze­gény, ha ide­adta vol­na, föl­hív­tam volna rá a fi­gyel­mét. Leül a mű, hozzá simul a pad­ló­hoz. Ilyen mély­pont­ról szár­nyas daru­val se lehet föl­emelni töb­bet.

Vilmos:  Hosszas töprengése közben egyik Ked­ves Mun­ka­tár­sam – nagy ká, nagy em – Ked­ves Mun­ka­tár­sam tekin­te­tét a szoba falán pihen­tet­te. Követ­tem a pillantását…

Kónya:  Nem jó! A pihenő tekin­tet nem pil­lan­tás. Az egyik szó alszik, mint a tej, a másik für­ge, mint a gyík.

Vilmos:  Ne kotyogj bele! Követtem pil­lan­tá­sát az ová­lis, zomán­co­zott táb­lá­ig. Rajta a fel­irat a szí­nes címer körül: Állami Álta­lá­nos Isko­la.

Mindketten fölemelik a fe­jü­ket. Ott a tábla a fa­lon. Döb­bent csönd.

Kónya:  Az én táblám.

Vilmos:  Ez a te tábládról szól.

Kónya:  Mi a baja vele? Kinek ártot­tam én, hogy ide kitet­tem?

Vilmos:  Ez az újság azt mondja, te a táb­lát lop­tad. Ahogy más lopja a lek­vá­ros küb­lit.

Kónya:  Nem mondhatja, mert nem igaz.

Vilmos:  Mondja.

Kónya:  Kértem és kaptam. Megszűnt egy tanyai isko­la, elad­ták krumplicsíráztatónak. Meg­kér­dez­tem: tes­sék mon­da­ni, ha bar­mo­kat köt­nek bele, a tábla akkor is fönn marad? Ha temp­lomi kely­het dobna ki valaki a sze­mét­domb­ra, az lenne ekkora szent­ség­tö­rés. Az iskola a tu­do­mány és az ember­ség temp­lo­ma, borul­junk le előt­te, és tart­sunk bűn­bá­na­tot, mert hit­vány­sá­got követ­tek el elle­ne.

Vilmos:  Nemzeti sport lett az elvi szem­pont: elvi­szem, pont! Elvit­ted te is. Meg­lát­tad, elvit­ted, pont.

Kónya:  Ezt én nem értem. Ha nem tud­ta, miért nem kér­dez­te? Tíz éve vagyunk itt, miért nem állí­tott meg a fo­lyo­són? Valami fon­dor­lat­tal leg­alább. Iste­nem, de saj­ná­lom, hogy rosszat kell gon­dol­nom róla.

Vilmos:  Még te sajnálod? Bocsána­tot nem kérsz tőle? Ha meg­dob­nak kővel, dobd vissza menny­kő­vel, de ne sirán­kozz, hogy én Uram, én Iste­nem, bocsáss meg énné­kem, mert rosszat gon­dol­tam sze­re­tett mun­ka­tár­sam­ról. Szé­kes­től vág­nám ki az abla­kon.

Kónya:  Szoktál te írni?

Vilmos:  Inkább hegedülök.

Kónya:  Ha melléfogsz?

Vilmos:  Megesik az is.

Kónya:  Az írás is olyan. Ott is mellé lehet fog­ni, de a vétke annak se lehet nagyobb.

Vilmos:  Az egész bekezdés terólad szól, előre meg­fon­tolt szán­dék­kal.

Kónya:  Akkor erre is föl kell hív­nom a fi­gyel­mét.

Vilmos:  Hogy szembeköpött, és elta­lált?

Kónya:  Írok neki egy másik levelet. Ha igaz, amit mon­dasz, éle­tem hát­ra­lévő részé­ben evvel a nő­vel nem állok szó­ba.

Oszkár:  (Nagy robajjal bejön, kabát­ját az asz­talra csap­ja, föl is ül az asz­tal­ra, lábát lógáz­za, és olvassa a lapot.) Jó napot, urak! Hal­lot­tá­tok? A bá­dog­táb­lánk meg­di­cső­ült. Bele­ma­gasz­to­sult a pöce­göd­rök iro­dal­má­ba. A vil­la­mo­son félig tud­tam csak elol­vas­ni. Azt már látom, küblipecérek és csa­tor­na­fosz­to­ga­tók közé kerül­tél. Micso­da? Tizen­öt­ezer tányér? Ki szá­molta meg? Ennyi tányért nem lehet ellop­ni!

Vilmos:  Miért ne lehetne? Kell hozzá egy esz­ten­dő, és tizen­öt­ezer ember.

Oszkár:  És tizenötezer puceráj. Gye­re, hív­juk föl a Pa­tyo­la­tot, kér­dez­zük meg, hány ünnepi zakó­ból mosta ki a bür­ge­pap­ri­kást.

Vilmos:  Még mindig nem értelek.

Kónya:  Eddig figyelt, most papirost vesz elő, és leve­let ír.

Oszkár:  (Eljátssza, amit mond.) Leül a ked­ves ven­dég, kihoz­zák neki az ételt, meg­eszi a pacalt, a bir­kát, a hólya­gos meggyet, a ma­dár­te­jet vagy akár­mit, meg­nyalja utána a szája szé­lit, lenyalja a tíz ujját, és eszébe jut, hogy de szép tányért adott neki az étter­mek iste­ne. Bűn lenne itt hagy­ni! Mondja a pin­cér­nek, vigye ki, mossa el, mert el akarja lop­ni? Úgy, ahogy van, kuli­másszal együtt zutty be a ka­bát alá. Vasár­napi tányért a vasár­napi kabát alá. Na, mit szólsz hoz­zá? Nem fan­tá­zia kell ide, hanem a té­nyek ala­pos isme­re­te. Olva­som a minap, úgy pofon­vágta valaki a tit­kár­nő­jét, hogy beesett az asz­tal alá. A tit­kár­nőt nem pofon vágni szok­ták, hanem arcul csó­kol­ni. Be az asz­tal alá. Csak­hogy oda nem lehet bees­ni. Begyö­mö­szölni se lehet oda sen­kit. Tizen­öt­ezer tányért se lehet ellop­ni. Valami löttyedt eszű főköny­velő mege­tette a mi ked­ves mun­ka­tár­sun­kat. Meget­tem az ebé­det, jön a pin­cér szá­mol­ni, és nem veszi ész­re, mennyire dom­bo­ro­dik a kabá­tom alja? Ha nem veszi ész­re, ki kell rúg­ni!

Vilmos:  Oszikám, te zseni vagy!

Oszkár:  És a kübli? Aki azt ellop­ja, azt be kell csukni a bolon­dok házá­ba. Elvégzi a dol­gát, lehúz­za, és hóna alá csapja a küb­lit?

Kónya:  Ne gusztustalankodjatok! (Kimegy a levéllel.)

Oszkár:  Csak a figyelmét akar­tam elte­relni a táb­lá­ról. Nagyon szí­ven ütöt­te?

Vilmos:  Gondolhatod.

Oszkár:  Tudod mit mondok én neked? Ennek se árt. Tele van vele az újság, hogy itt egy arany­érem, ott egy arany­érem, dip­lo­ma, macska far­ka. Most leg­alább elken­ték a szája szé­lét. Lecsöp­pent a földre a fel­le­gek­ben járó művész úr. Lehup­pant, és plutty. Lapos, mint a pala­csin­ta.

Vilmos:  Te ittál vagy így szület­tél?

Oszkár:  De tanár úr! Hogy beszél a leg­ked­ve­sebb kol­lé­gá­já­val? Per­sze hogy ittam. Aki nem dol­go­zik, ne is igyék. És aki nem iszik, az ne is dol­goz­zék. Ki kár­pó­tolná a magas­sá­gos ven­dég­lá­tó­ipart az ötezer sörös­krig­li­ért?

Vilmos:  Bemész az órádra, és bűz­lesz a pá­lin­ká­tól.

Oszkár:  Óra előtt soha nem iszom.

Vilmos:  Kivéve ma.

Oszkár:  Nincs kivétel. Egész nap sza­bad vagyok.

Vilmos:  Bocsánatot kérek!

Oszkár:  Bocsánat sincsen. Az el nem köve­tett bűnö­kért nin­csen bocsá­nat. A te sza­vad olyan, mint az angyali üdvöz­let, csak smirg­li­vel van kibé­lel­ve. És unal­ma­sabb is. Sze­rin­ted melyik a jobb? Inni vagy írni? Pálin­kát vagy cik­ket? Azt mon­dod, bűz­lik a szám? Ettől az újság­tól az egész város­nak csa­tor­na­szaga van.

Kónya:  (Visszajön) Hagyjá­tok abba. Ez a cikk jól van meg­ír­va.

Oszkár:  Micsoda! Én ittam, és te vagy berúg­va? Jól meg van írva, az biz­tos, de elle­ned.

Csöngetnek, bejönnek a tanárok.

Gizi néni:  Cucikám, ennél hosszabb órát én még nem tar­tot­tam. Ha nem ismer­ném a kőbe vésett tör­vényt, hogy a jó tanár fegyel­mezi magát, elő­vet­tem volna az újsá­got. El kéne kobozni min­den lapot! Oda a pe­da­gó­gu­sok tekin­té­lye.

Péter bácsi:  Elkésett, kedves kar­társ­nő, elké­sett. A záróbekezdést kívül­ről fúj­ják a hall­ga­tók. Meg is kér­dez­ték, mi a véle­mé­nyem róla.

Gizi néni:  És?

Péter bácsi:  Azt mondtam nekik, ne hoz­za­nak nehéz hely­zet­be. Peda­gó­gu­sok lesz­nek, vilá­go­san kell látniok.

Kónya:  (Föltérdel az asztalra, vas­tag filc­tol­lal írja az ová­lis táblára)

Nem loptam,
kaptam!

(A többiek nézik, és betűnként olvassák.)

János:  (Bejön) Kónya Pál tanár urat az igaz­gató úr hívat­ja.

Kónya:  Nem tudja, miért, János bácsi?

János:  Az én nevem: ne láss, ne hallj!

Oszkár:  Mégis, Jani bátyám! Gondol­jon a Négy­lám­pásra meg a Hat­csö­csű­re. Csak a fe­lét annak, amit látott. Ma este én fize­tek.

János:  Csak azt láttam, hogy Micike tanárnő egy leve­let lobog­ta­tott (utánozza a riszálást), és rohant az igaz­gató úrhoz.

Oszkár:  A szöveg?

János:  Nem tudom.

Oszkár:  János uram! Létezhet valami a vi­lá­gon, ami­ről ura­sá­god ne tud­na?

János:  Annyit csíphettem csak el, hogy őt Kónya Pál tanár úr mace­rál­ja. Vagy molesz­tál­ja.

Kirobban a nevetés.

Mindenki:  (Utánozza a ri­szá­lást, és kórusba mondja)

Kó-nya Pál
ma-ce-rál.

Kónya:  Köszönöm, kedves Jani bácsi, de most nagy kül­de­tés vár magá­ra. Legyen szí­ves, mondja meg az igaz­gató úrnak, de szó­ról szóra úgy, ahogy üze­nem: nem megyek.

János:  Azt nem lehet, tanár úr. Ilyen még nem volt. És ha meg­kér­di, miért nem?

Kónya:  Azért, mert kitörtem a lábomat. Azért, mert a minisz­ter a ven­dé­gem. Azért, mert – mond­jon, amit akar. Mondja azt, hogy az óri­ás­kí­gyó a fejé­től a far­káig öt méter, és a far­ká­tól a fe­jéig is öt méter. Mondja meg magya­rán: onnan ide ugyan­annyi, mint innen oda. Szí­ve­sen foga­dom, és öröm­mel látom.

János:  Jól gondolja meg, kedves tanár úr. Ebből akkora bot­rány lesz, hogy valaki röpül. És az a va­laki nem a kígyó lesz.

Becsöngetnek.

Gizi néni:  A fene egye meg azt a csön­gőt! Öt per­cet nem tud vár­ni?

Kényszeredetten szedelőzködnek a ta­ná­rok, néhá­nyan kezet szo­rí­ta­nak Kónyá­val, mások riszá­lást és levél­lo­bog­ta­tást utá­nozva órára men­nek. Csak Kónya és Osz­kár marad.

Oszkár:  Puskapor szagát érzem. Már ser­ceg a gyúj­tó­zsi­nór, kígyó­zik a láng, per­ce­ken belül föl­rob­ban az egész csa­tor­na­rend­szer. Na, én megyek.

Kónya:  Szeretném, ha maradnál.

Oszkár:  Félsz?

Kónya:  Ha egyedül akartam volna maradni vele, be is mehet­tem vol­na.

Oszkár:  Sajnállak, nem maradhatok. (Nagyot lehel a le­ve­gő­be, és heve­nyészve énekli) Amerre én járok bűz­lik a világ…

Igazgató:  Szervusz Pali, szervusz Osz­kár. (Kezet fog mindegyikkel.) Csak azért hívat­ta­lak, gon­dol­tam, nálam nyu­god­tab­ban beszél­he­tünk.

Oszkár:  Bocsánatot kérek, én már az előbb elkö­szön­tem. Nekem úgyis dol­gom van a vá­ros­ban.

Kónya:  Maradj, ha tudsz.

Igazgató:  Kis pohárka mellett szeb­ben is beszél­het­tünk vol­na.

Oszkár:  Probléma semmi. Kicsi pohár ugyan nin­csen, de aki a na­gyot nem becsü­li, az a kicsit nem érdem­li. (Vizespoharat rak min­denki elé, a tás­ká­já­ból pálin­kás­üve­get vesz elő.)

Igazgató:  Egye fene, nem bánom. Leg­föl­jebb a fe­jemre olvas­sák, hogy meg­szeg­tem saját tilal­ma­mat.

Oszkár:  Egyet se búsulj, Tóni bátyám, az igaz­gató is ember. Na, Isten-is­ten! Egész­sé­günk­re.

Igazgató:  Kínos komissióban járok. Tudod jól, az egész isko­lánk büszke rád. Ha te föl­eme­led a két karo­dat (fölemeli, mintha vezényelne), a jobb kezedbe is bele­tesz­nek egy aranyplecsnit, és a balba is. Ha a világ túlsó felén eme­led föl, akkor is.

Kónya:  Köszönöm, ez jól esett. (Leteszi a po­ha­rat, úgy érti, hogy a pálinka esett jól.)

Igazgató:  Mindig örömmel tölt el, ha…

Oszkár:  Én is örömmel töltök min­dig.

Kónya:  Szeretném, ha erről most nem beszél­nénk. Gon­do­lom, nem ezért keres­tél.

Igazgató:  Tudod te, mi a leg­na­gyobb bajod?

Kónya:  Annyi van, mint parton a ho­mok.

Igazgató:  Tiszta vagy, mint a tü­kör. És az embe­rek ezt nem tud­ják elvi­sel­ni. Nem jársz haza négy­kéz­láb, nem kocs­má­zol, szé­pen élsz a fele­sé­ged­del, pél­dá­san neve­led a gye­re­kei­det. És ráadá­sul olyan vagy, mint a sün­disz­nó. Egyet­len kutya se tud beléd harap­ni. Jóság­ból van­nak a tüs­ké­id. Dol­go­zol, mint egy állat, és a tisz­tes­ség­gel aka­rod védeni maga­dat.

Kónya:  A tisztesség védtelen és véd­he­tet­len. A tisz­tes­ség­gel nem lehet véde­kez­ni. A be­csü­let­nek nin­csen fegy­ve­re, a leg­sat­nyább táma­dást se tudja vissza­ver­ni.

Igazgató:  Hagyj meg nekem ekkora kité­rőt, más­ként nem tudom elkez­de­ni. Bejött hoz­zám az előbb Mici­ke, hozta ezt a le­ve­let.

Oszkár:  (Fogja az üveget, magát riszálva meg­ke­rüli az asz­talt, úgy tölt a poharakba.)

Kónya:  Kettőtök ügye.

Igazgató:  Engedd el magadat, leg­alább egy kicsit. Károm­kodj, üvölts, ordíts, ahogy min­denki ten­né. Sza­kad­jon le az ég, rogy­jon ránk a mennye­zet!

Kónya:  Ezt az ügyet én lezártam magam­ban, nem kérek hozzá se hiva­ta­los, se baráti segít­sé­get.

Igazgató:  Tudom, elolvastam. Ha az Isten éltet és erőt ad, nem maradsz adó­sa.

Kónya:  Mérges voltam, ezt se kell komo­lyan ven­ni.

Igazgató:  Ismerlek. Ha kimondtad, be is tar­tod. Ha éle­ted­ben nem tudod, vissza­jössz a sír­ból is.

Kónya:  Nem őrzök bosszút senki ellen.

Igazgató:  Csak éppen azt a mon­dá­so­dat is ismeri min­den­ki, se húsz fil­lér­rel, se fél szó­val nem maradsz adósa sen­ki­nek. Egy ilyen nagy­szerű tanári karba nem fész­kel­heti be magát a viszály.

Oszkár:  (Színjózanon) Már befész­kel­te. Néme­lyik zárt inté­zet mind egy­for­ma. Min­den zárt inté­zet­ben egy­mást mar­ják az embe­rek. Nézd meg a szí­né­sze­ket, az újság­író­kat, az orvo­so­kat.

Igazgató:  Tanári kart említettem, nem ripacs szí­né­sze­ket.

Oszkár:  Mind azt mondja, a má­sik a ripacs, a többi a sar­la­tán, és vala­mennyi tehet­ség­te­len sin­tér. Sanda mészá­ros, meg ilyes­mi. Végre elér­tük a vi­lág­szín­vo­na­lat. Tes­tü­le­ti­leg is.

Igazgató:  Add a kezed, felejtsd el.

Kónya:  (Nyújtja) Nem tehe­tem.

Igazgató:  Vedd észre a szeren­csét­len tyú­kot. Iro­dalmi ambí­ciói van­nak. Meg­írta ezt a cikket…

Kónya:  A maga nemében tökéletes. Élve­zet­tel olvas­tam.

Igazgató:  Jó, ha tőled hallom. Én nem értek az írás­hoz, nem tudom, mi szo­kott tör­ténni az ember­rel, ha nem jut eszébe sem­mi, mégis be akarja fejez­ni.

Kónya:  Rövidzárlat. Kimerül a te­lep.

Igazgató:  Nem akart ő bántani téged, csak a poén ked­vé­ért írta. Kín­já­ban. Mit tudom én.

Kónya:  Először én is azt hittem. Amíg rá nem jöt­tem, hogy az írást csak írás­ként sza­bad kezel­ni.

Igazgató:  Véletlen baleset. Írásművi bak­lö­vés.

Kónya:  Ha kimarad egy mondat belő­le, az lehet vélet­len. Egész bekez­dés is kima­rad­hat. A szer­kesztő csak elve­het belő­le, hoz­zá­tenni nem szo­kott. Könyv­nél egész ív is hiá­nyoz­hat, vélet­le­nül. Elveszti a ki­adó, átugorja a nyom­dász – vélet­le­nül. De bele nem kerül­het valami – vélet­le­nül! Azt meg kell fogal­maz­ni. Het­ven­hét mon­da­tot meg kell rág­ni, össze kell ragasz­ta­ni.

Oszkár:  Templomtornyot le lehet lőni vélet­le­nül, de föl­épí­teni csak meg­fon­tolt szán­dék­kal lehet.

Igazgató:  Akkor is gyerekség. Felejtsd el.

Kónya:  Olvasd el még egyszer. Íve van az írás­nak, mint a leg­szebb dal­nak. Mint a híd­nak. Kezdi a sö­rös­kor­són, a tányé­ron, jön a hasz­nált küb­li, a csa­tor­na­fö­dél, és azután jövök én. Az arany­met­szés tör­vé­nyei sze­rint. Itt csat­tan az ostor. Zene­kar­ban itt szó­lalna meg a cin­tá­nyér.

Igazgató:  Ennyire a szívedre vet­ted?

Kónya:  Megpróbáltam megérteni. Sokért nem adnám, ha nem sike­rült vol­na. Meg­ér­tet­tem az írást, ezért nem értem meg az embert.

Igazgató:  Hártyából van a lel­ked.

Oszkár:  (Tölt mindenkinek, a ma­gáét hir­te­len meg­issza, és újra tölti.) Itt van a kutya elás­va, ked­ves Tóni bátyám. Most talál­tad a fe­jén a sze­get. Nem az a hi­bás, aki bele­szúrja vala­ki­nek a fene­kébe a vas­vil­lát, hanem az, aki föl­ug­rik. Miért olyan érzé­keny? Sétál­jon tovább, vil­lá­val az alfe­lé­ben. Ha esze van, még csó­válja is, mint a kutya a far­kát. Nem tör­tént sem­mi, csak egy kicsit meg­szúr­ták. Nem olyan vas­tag az ember, hamar cson­tot talál.

Kónya:  Megkért rá?

Igazgató:  Mondanám, hogy igen, de nem igaz. Föl van boly­dul­va, fut, mint a fú­ria.

Oszkár:  Minden oka megvan rá. Elgör­bült a vas­vil­la.

Igazgató:  Védelmet kért tőlem. Azt mond­ta, mace­rá­lod.

Oszkár:  Väjnämöinen, most szólalj meg! Ó, Ukkó, te fölső isten! Igyunk Macera Maca egész­sé­gé­re.

Igazgató:  Ha megszúr a tüske, ne őrizd addig, amíg akác­erdő ki nem nő belő­le. Húzd ki, és dobd el. Meg­ér­tem, hogy fáj, de nem nagyobb, mint a tű szú­rá­sa.

Kónya:  De a körmöm alá ment. A vi­pera foga se hagy nagyobb nyo­mot, mint a tű, de a mérge benne marad. Nem tüske volt az, nem is tű, hanem kígyó­ma­rás. Egye fene, kiszív­tam, kiköp­tem.

Igazgató:  Azért sajnálom mérhetet­le­nül a dol­got, mert most kap­tam hiva­ta­los leve­let a magas­sá­gos minisz­té­rium­ból. Hoz­zá­já­rul­nak kine­ve­zé­sé­hez. Ked­ves barát­nőd lesz a tan­szék­ve­ze­tő.

Oszkár:  (Üvölti) Nem igaz!

(Függöny)

Második fölvonás

Szín: Ugyanaz a szoba. Kónya magába ros­kadva ül a kis asz­tal­nál. Üt az óra, kis­ha­rang hang­ján, tizenkettőt.

Halál:  (Megint az asztal mögül emel­ke­dik föl, kísér­te­ties fény­ben. Har­sogva nevet.) Ez kel­lett neked? Ez hiány­zott neked? Gyerekebb vagy a gye­rek­nél. Mit gon­dolsz, kit érde­kel, hogy te olyan áldott jó ember vol­tál? Leg­föl­jebb a sírod­nál elmond­ják majd, és elfe­lej­te­nek. Min­den­ki­nek ez a sor­sa: elfe­lej­tő­dik. Aki él, nem ér rá halot­tai­val fog­lal­koz­ni.

Kónya:  (Erőlködve) Oldozz föl köte­lé­keid alól. Dol­gom van még a vi­lág­gal.

Halál:  Ahogy parancsolod! (Kiterjeszti két karját) Legyél erős!

Kónya:  (Mozgatja tagjait, cso­dál­ko­zik, hogy engedelmeskednek) Ez az!

Halál:  (Öt perccel megint vissza­iga­zítja az órát) Tiéd, amit kér­tél. Mit akarsz vele?

Kónya:  Az igazságomat.

Halál:  Még mindig? Ez a máni­ád? Kit érde­kel a te igaz­sá­god?

Kónya:  Akkor is kell!

Halál:  Nem vetted észre az előbb, hogy a há­tad mögött min­denki raj­tad röhö­gött? Azt mond­ták, úgy kell neked.

Kónya:  A szemembe nem azt mondták.

Halál:  És ahhoz mit szólsz, hogy „leg­jobb barát­nőd­nek”, Macera Micinek is van sze­me? Abba se lehet bele­mon­da­ni, hogy bolond vagy, édes húgám, és az is bolond volt, aki az ábé­cét meg­ta­ní­totta veled. Neki is azt mondta min­den­ki, hogy egye­dül neki van iga­za. Vég­re, valaki meg­ír­ta! Híze­leg­tek neki, hogy milyen szé­pen meg­ír­ta.

Kónya:  Az a cikk valóban jól van meg­ír­va.

Halál:  Még ittak is a rovásod­ra. Csin-csin, bolond Kónya, csin-csin, de jól áll neki, egész­sé­günk­re.

Kónya:  Te mindig mindent kiforgatsz a maga való­sá­gá­ból? Ez a ter­mé­sze­ted?

Halál:  Beleforgatom a másik való­ság­ba. Miért hiszi­tek, ti, embe­rek, hogy nek­tek van iga­za­tok?

Kónya:  Miért? Miért? Mert igazság nél­kül nem élhe­tünk. Ez a har­ma­dik mag ben­nünk, ezt is belénk ültet­ték szü­le­té­sünk pil­la­na­tá­ban.

Halál:  Miért jobb neked, ha igazad van?

Kónya:  Azért, mert nekem soha nem volt iga­zam.

Halál:  Sajnáltatni akarod magadat? Itt ez a szo­ba, tele könyv­vel, és mind a te iga­za­dat mond­ja. Aki ennyit tud írni, és kórust is vezé­nyel, ne panasz­kod­jon.

Kónya:  Ritkán ír, aki az igazát szó­ban is elmond­hat­ja.

Halál:  Legalább tanultál belőle vala­mit?

Kónya:  Igen sokat.

Halál:  Felejtsd el. Rövid az időnk.

Kónya:  Muszáj elmondanom.

Halál:  Nem bánom, nekem elmondha­tod. Rövi­den.

Kónya:  (Megtántorodik) A vipera…

Halál:  (Jól megrázza) Mit akarsz a vi­pe­rá­val?

Kónya:  Más mérges kígyó minálunk nin­csen, csak a vi­pe­ra. A vi­pera berus. (Könyvet vesz le a polcról)

Halál:  Hát aztán! Ha nincs, nincs.

Kónya:  (Olvassa) Minden méreg­fo­gá­hoz négy utód­fog tar­to­zik.

Halál:  Ezt a szót nem ismerem. Utód­fog?

Kónya:  Pótalkatrész. Tudnod kell.

Halál:  Én, speciel, nem dolgozom kígyók­kal. Az én föl­ada­tom a ke­gyes halál.

Kónya:  Kiütöd az egyik fogát, ott a má­sik. Ki se lehet húzni a méreg­fo­gát, egész soro­zat van belő­le.

Halál:  És?

Kónya:  A méregmirigy a közön­sé­ges nyál­mi­rigy­ből ala­kul ki.

Halál:  Váljék egészségére.

Kónya:  A legtisztább nyál is gyil­kos méreg lesz a szá­já­ban.

Halál:  Minden lehet.

Kónya:  És ő nyájasan nyálas. Citozinek is van­nak ben­ne.

Halál:  (Rettenetesen unja már) Citozin, vipera berus, mi van még?

Kónya:  Minden szövetet támadnak. A trombinok pedig vér­al­va­dást okoz­nak.

Halál:  (Ásít) Nagyon okos köny­veid van­nak.

Kónya:  És azt tudod, hogy a vi­pera nem szi­szeg? Mag­la­pul, kivár, aztán lecsap. Ami­kor nem is szá­mí­tasz rá. És ele­ven­szü­lő.

Halál:  A sistergős istennyila csap­jon bele min­den kígyó­tok­ba, térj ész­hez! Lopom én az időt?

Kónya:  Létezik áskáló vipera is. Áská­ló­dó. És varan­gyos vipera is van, meg zöld éjjeli vipera is.

Halál:  De a tied csak a Vipera berus. Nem sze­re­tem.

Kónya:  Te se? Mi bajod vele?

Halál:  Keresztes. Minek egy csúszó­má­szó ocs­mány féregre kereszt?

Kónya:  Nincsen is rajta, csak úgy mond­ják.

Halál:  Bökd ki már, mit akarsz?

Kónya:  Az én viperám is meglapult, és megint meg­mart. Kiszív­tam, kiköp­tem, de neki kinőtt a pót­al­kat­ré­sze. Az utód­fo­ga.

Halál:  (Még öt perccel vissza­tolja az óra muta­tó­ját. Meg­gon­dol­ja, tízzel) Kéje­legj a kí­gyó­id­dal. (Eltűnik)

Kónya:  (Kinyitja az ajtót.) Erre-er­re, libus­ká­im. Mind eljöt­te­tek? (Az igaz­gató és a hi­va­tal­se­géd kivé­te­lé­vel min­denki bejön. Fagyos arc­cal áll­ják körül az asztalt.)

Oszkár:  (Színjózan, de eleven. Min­den­ki­hez oda­megy, a fér­fi­ak­kal kezet fog, a nők­nek kezet csókol.) Hódo­la­tom, höl­gyem! Kéz­csó­kom, asszo­nyom! Vil­mos, üdvö­zöl­lek. Micsoda gyá­szoló gyü­le­ke­zet ez, elv­tár­sak, elv­társ­nők, sze­re­tett bará­ta­im! (Kántori han­gon énekli:) In paradisum deducant te angeli… Ámen. (Az elnöki asz­tal­hoz lép, meg­ko­cog­tatja a mikrofont.) Mik­ro­fon­pró­ba, egy, ket­tő, három, négy. A hu­sza­dik szá­zad utolsó kon­cep­ciós pörét meg­nyi­tom. Áll­ja­nak föl, éne­kel­jük el a Him­nuszt. (Nyílik az ajtó, bevo­nul a Fő­igaz­ga­tó, Far­kas, Feke­te, Tóth. Leül­nek az asz­tal­hoz, fon­tos­kodva össze­ha­jol­nak, bic­cent­get­nek, mosolyognak.)

Főigazgató:  (Teátrális mozdulat­tal, fülig sza­ladt mosollyal meg­ko­cog­tatja a vi­rág­vá­zát, föl­áll, körül­hor­dozza tekintetét.) Sze­retve tisz­telt Kol­lé­ga­nők, Kol­lé­gák, ked­ves bará­ta­im! Szí­vem min­den mele­gé­vel köszön­töm önö­ket, köszöntlek ben­ne­te­ket, és hálá­san köszö­nöm, hogy megjelenéstekkel, föl­vi­lá­go­sító szán­dé­ko­tok­kal kész­sé­get nyil­vá­nít­ta­tok tisz­tázni mél­tán nagy­hírű isko­lánk súlyos gond­ját. Tisz­tá­zást emlí­tet­tem, mert ez az elő­fel­té­tele a radi­ká­lis gyó­gyí­tás­nak. Ha kell, gyö­ke­res­től tép­jük ki a bajt. A pár­tat­lan­ság és a fel­té­tel nél­küli elfo­gu­lat­lan­ság a szín­tiszta igaz­ság zálo­ga, ezért bíz­tam meg Far­kas, Fekete és Tóth elv­tár­sa­kat (egyenként föl­áll­nak, és mint a zsű­ri­ben szo­ká­sos, bájos mosollyal meghajlanak), hogy legye­nek az úgy­ne­ve­zett meg­hall­gató bizott­ság tag­jai. Az elnök ter­mé­sze­te­sen a ren­dít­he­tet­len­sé­gé­ről köz­is­mert Far­kas elv­társ (Farkas még egy­szer meghajol). Sze­ret­ném fel­hívni szí­ves figyel­mü­ket arra az egy­szerű tény­re, hogy nem boszor­kány­pör indul most, mint ahogy leg­főbb ellen­sé­geink máris ter­jesz­tik rólunk. Kiké­rem magam­nak az ilyen aljas rágal­ma­zást! Nem az ötve­nes évek­ben vagyunk, ezt már illene tudo­má­sul ven­nie min­den­ki­nek. Ámbár az ötve­nes évek­ben sem vol­tak már boszor­ká­nyok! Az utol­só­kat vidé­kün­kön is az ezer­hét­szá­zas évek első har­ma­dá­ban meg­éget­ték, örö­kös szé­gye­néül váro­sunk­nak. Mi csu­pán köte­les­sé­gün­ket tel­je­sít­jük. Tisz­tán, gyor­san, egy­sze­rű­en.

Oszkár:  Kímélet és fájdalom nélkül.

Főigazgató:  Megtisztelő kötelessé­gün­ket, ter­mé­sze­te­sen. Egyik kol­lé­gánk, enged­tes­sék meg nekem, hogy nevét az ügy­me­net maku­lát­lan tisz­ta­sága érde­ké­ben ne említ­sem meg most, tehát egyik kol­lé­gánk, meg­ke­rülve a min­den­kire egy­aránt köte­lező szol­gá­lati utat…

Oszkár:  Így él tovább a feu­da­liz­mus miná­lunk.

Főigazgató:  …nem hozzánk, hanem az ille­té­kes minisz­té­rium ille­té­kes főosz­tály­ve­zető elv­tár­sá­hoz for­dult pana­szos bead­vá­nyá­val. A mi­nisz­té­rium, nagyon böl­csen, vissza­adta nekünk az ügyet. Min­dig is érez­tük, sőt élvez­tük maxi­má­lis bizal­mát, ter­mé­sze­tes­nek tar­tom, és erről a hely­ről is meg­kö­szö­nöm, hogy a létez­hető leg­jobb meg­ol­dást válasz­tot­ta. Ott kell a bajt orvo­sol­ni, ked­ves elv­tár­sak, ahol azok meg­szü­let­tek! Arra kérem önö­ket, ben­ne­te­ket, ked­ves kol­lé­gá­im, ked­ves bará­ta­im, sem­mit meg nem kerül­ve, a szín­tiszta igaz­sá­got fel­színre hozva segít­sé­tek e ne­mes bizott­ság mun­ká­ját, hogy méltó jelen­tés­ben zár­has­suk le ezt a na­gyon kel­le­met­len ügyün­ket. Mint az inté­zet főigaz­ga­tó­ja, a mun­ká­hoz erőt és egész­sé­get kívá­nok. Köszö­nöm, bará­ta­im, előre is köszö­nöm. Át is adom a szót Far­kas elv­társ­nak. (Leül.)

Farkas:  Átveszem a szót. A tár­gya­lást a magam nevé­ben is meg­nyi­tom. Figyel­mez­tet­lek ben­ne­te­ket, min­den kér­dést és min­den választ mag­ne­to­fonra veszünk. Tes­sék kimen­ni, majd min­den­kit egyen­ként szó­lí­tunk. (Mindenki megy kifelé.)

Gizi néni:  Hogy ez nem boszorkány­pör? Cucikám, ha az ink­vi­zí­ció­nak mag­nója lett vol­na, haj­szálra így csi­nálta vol­na. Azt vár­tam már, mikor kéri Isten áldá­sát föl­kent segg­nya­lói­ra.

Főigazgató:  Föl munkára tehát, ked­ves bará­ta­im. Az inté­zet becsü­lete most a ti keze­tek­ben van. Nagy a gon­dunk ugyan, mert a mi­nisz­té­rium leadta ugyan az ügyet, de nem jelez­te, milyen hatá­ro­za­tot vár.

Tóth:  Az igazságot, csakis az igaz­sá­got.

Főigazgató:  Nem tudjuk, mert nem tud­hat­juk, kinek a párt­jára kell állanunk. Ha kimond­juk, hogy Kónya Pál ártat­lan, mint ahogy őszin­tén remé­lem, vajon nem von­juk-e magunkra a főosz­tály nehez­te­lé­sét? Nehéz ügy, átko­zot­tul nehéz. Ha ellen­ben Virágh kar­társ­nő­nek adunk iga­zat – előt­tem ez a meg­ol­dás leg­alább annyira szim­pa­ti­kus, hiszen ő a tan­szék­ve­ze­tő, és nyil­ván élvezi a minisz­té­rium bizal­mát –, akkor ki vagyunk téve a mű­vész úr min­den barátja össze­fo­gott meg­ve­té­sé­nek. Far­kas elv­társ, én bízom ben­ne­tek!

Farkas:  Köszönjük a főigazga­tó­ság bizal­mát, min­den­ben igyek­szünk meg­fe­lelni neki.

Tóth:  Két úrnak nehéz szolgálni. Egy fenék­kel két nyer­get meg­ülni más­nak se sike­rült. Ugyanaz a macska nem lehet egy­szerre kint is meg bent is.

Főigazgató:  Csak semmi aggodalom, bará­ta­im. A végső dön­tés­nél én is ott leszek. Szer­vusz­tok, szer­vusz­tok. (Kimegy.)

Tóth:  Maradjunk a színtiszta igaz­ság mel­lett.

Farkas:  A főiskola igazsága mellett!

Tóth:  Az egy igaz igazság mellett.

Farkas:  A célra vivő igazság mel­lett.

Fekete:  A nevelő igazság mellett. Az üdvös igaz­ság mel­lett.

Farkas:  Akkor hát kezdhetjük? (A technikushoz) Kérem, legyen szí­ves, törölje le a fő­igaz­gató úr sza­va­it.

Tóth:  Tiltakozom.

Farkas:  Csak azokat, amelyek a be­ve­zető után, zárt kör­ben hang­zot­tak el.

Tóth:  Az archívumból a lényeg nem hiá­nyoz­hat.

Fekete:  Én is a törlést aján­lom. Ille­ték­te­len kezekbe kerülve fur­csa fényt vetne rá.

Tóth:  Mi nem fényt vetni, hanem ténye­ket tisz­tázni jöt­tünk ide.

Farkas:  Szavazásra teszem föl a kér­dést. Igen, kettő mel­let­te, egy elle­ne. Így demok­ra­ti­kus. Kérem tehát, töröl­je. (Nyávogásszerű hang a magnetofonból.) Külön­ben se a fő­igaz­gató elv­társ meg­íté­lése a mi föl­ada­tunk, hanem az ügy meg­nyug­tató leren­de­zé­se. (Az ajtó­hoz megy, kiszól) Kónya Pál tanár urat kére­tem. (Visszaül a he­lyé­re, hiva­ta­lo­san fagyos.)

Kónya:  (Föláll a kis asz­tal mel­lől, oda­megy a bizott­ság elé.) Eddig min­den stim­mel, szó­ról szóra így tör­tént. (A neki kiké­szí­tett mikrofonba.) Paran­csol­ja­nak velem.

Farkas:  (Kenetes hangon) Ked­ves kol­lé­gánk, bará­tunk! Bizo­nyára tudod, milyen nehéz ügy­ben kell nekünk a leg­tisz­tább igaz­sá­got, az üdvös igaz­sá­got kide­rí­te­nünk. Csakis az igaz­sá­got. Meg­kap­tad a fel­jegy­zés tel­jes szö­ve­gét?

Kónya:  Megkaptam, de az enyém nem föl­jegy­zés, hanem föl­je­len­tés. És hidd el, leg­alább annyira nekem is nehéz.

Farkas:  Foglalj helyet, érezd magad körünk­ben úgy, mintha ott­hon len­nél. Első kér­dé­sünk: volt-e, van-e ellen­tét köz­ted és Virágh kar­társnő között?

Kónya:  Igazság szerint nem volt. Nem is lehe­tett. Végez­tem a dol­gom.

Farkas:  Tehát jó volt a kap­cso­la­to­tok. Mun­ka­tár­si? Elv­tár­si­as?

Kónya:  Kapcsolatunk nem volt. Se jó, se rossz.

Fekete:  Remélem, emlékszel rá, a ki­hall­ga­tás, bocsá­nat, a meg­hall­ga­tás tel­jes szö­ve­gét mag­ne­to­fon veszi fel, és nem áll módunk­ban rajta vál­toz­ta­tá­so­kat esz­kö­zöl­ni. Tudod, a tech­nika nem is enge­di. Tehát fenn­tar­tod a véle­mé­nye­det?

Kónya:  Véleményről eddig nem beszél­tünk. Ez egy­szerű tény.

Farkas:  Tudjuk, tudjuk. Legyen sza­bad akkor meg­kér­dez­nünk, mi a vé­le­mé­nyed a fel­jegy­zés készí­tő­jé­ről?

Kónya:  Mi köze ennek a lényeg­hez? Ha azt mon­dom, fülig sze­rel­mes vagyok bele, más­kép­pen ítél­tek, mintha azt mon­dom, sok ember van a vilá­gon, akik iránt szik­rá­nyi meg­be­csü­lést se érzek, és ő is közöt­tünk van?

Farkas:  Ki kell igazítanom valamit. Mi nem íté­lő­szék vagyunk, ennél­fogva se így, se úgy nem íté­lünk. A dön­tés nem a mi dol­gunk. Mi csak kérdve kifejtő mód­szer­rel az igaz­sá­got sze­ret­nénk fel­tár­ni.

Kónya:  Értem. A kérdve kifejtő mód­szer lénye­ge, hogy a ta­nár min­denre tudja a helyes fele­le­tet. Kérem, ura­im, egy­sze­rű­sít­sünk. Mond­ják el, mit vár­nak tőlem, és én vál­toz­ta­tás nél­kül meg­is­mét­lem.

Fekete:  Javaslom, vegyük ki a mon­dat­ból a kérdve kifejtő mód­szert. Fon­tos tud­nunk, mi a vé­le­mé­nyed a kar­társ­nőnk­ről, aki fele­lős beosz­tás­ban van, hogy az indu­la­tok­nak leg­alább a for­rá­sát lás­suk.

Kónya:  Az indulatok forrása nem ben­nem van. Csak ben­ne.

Farkas:  A részleteket bízd reánk. Tehát?

Kónya:  Hasznosnak és nélkülözhetet­len­nek tar­tom.

Tóth:  Ezt nem mondhatod őszintén. Huszon­négy oldal után? A föl­jegy­zés vagy föl­je­len­tés után.

Kónya:  A biológiából veszem a pél­dát, de az élő­vi­lág egy­sége vitat­ha­tat­lan tény. Némely kutak­ban béka lakik.

Fekete:  Tartok tőle, messzire visz a pél­dád. Gon­dolj a mag­ne­to­fon­ra.

Kónya:  Béka lakik a kútban. Azért, mert nem tud kijönni belő­le. De talán azért is, mert jól érzi magát ben­ne.

Tóth:  (Őszinte érdeklődéssel.) Komo­lyan gon­do­lod?

Kónya:  A mi kutunkban is volt.

Tóth:  És ittatok belőle?

Kónya:  Hogyne. Abból nem szabad inni, ame­lyik­ben a béka se él meg.

Tóth:  Olyan ez, mint az üzemi koszt. Soha nem tudja az ember, mitől hízik.

Kónya:  A nevezett személy éppen olyan fon­tos, mint a béka a kút­ban. Tisz­títja a vi­zet.

Farkas:  Egy kicsit meredek!

Kónya:  A véleményemre voltatok kíván­csi­ak. Ha nin­csen ben­ne, sze­rezni kell másik kút­ból, mert nél­kü­löz­he­tet­len.

Tóth:  És bele kell tenni?

Kónya:  Kíméletesen, hogy baja ne essék. De csak a kútba való vízi béka jöhet szá­mí­tás­ba. Varan­gyos béka, húgyos béka nem.

Tóth:  Világos.

Kónya:  Tudom tehát, hogy a kút­ban béká­nak kell len­nie. De ha ugyanaz a béka az én poha­ram­ban van ben­ne, undor­ral mon­dom, hogy rus­nya féreg.

Tóth:  Képes beszéded elragadó.

Fekete:  Térjünk a tárgyra.

Farkas:  Vissza kell térnünk az első kér­dés­hez. Milyen volt a kap­cso­lat köz­te­tek?

Kónya:  Semmilyen. Nem szeretem a bé­kát a poha­ram­ban.

Farkas:  A munkakapcsolat?

Kónya:  A lehető legjobb. Én elke­rül­tem, ő nem kere­sett.

Farkas:  Mi úgy tudjuk, megfogadtad, hogy nem állsz szóba vele.

Kónya:  Ti mindent tudtok?

Farkas:  Igen, mi mindent tudunk.

Kónya:  Kérdve kifejtve. Minek kér­de­zi­tek akkor?

Farkas:  Tehát?

Kónya:  Megszegtem a fogadal­ma­mat, de ezt még job­ban meg­bán­tam.

Farkas:  Oka?

Kónya:  Találkoztam egyszer egy nagyon okos ember­rel. A neve is Okos Tóni volt. Azt mond­ta, ha egy­szer kimondja vala­ki­re, hogy egye meg a fe­ne, meg is vár­ja, amíg meg­eszi.

Farkas:  Közönséges. Legalább azt vedd figye­lem­be, hogy nőről van szó.

Kónya:  Elsietted. Én még csak az okos ember­nél tar­tok. Saj­nos, nem vol­tam annyira okos, nem is kíván­tam neki rosszat, és nem is vár­tam rá. A munka meg­kö­ve­tel­te, hogy alap­vető dol­gok­ban leg­alább szót ért­sünk. Annyira sike­rült túl­ten­nem maga­mat régi elha­tá­ro­zá­so­mon, néha azt hit­tem, tel­jes az össz­hang közöt­tünk.

Farkas:  Így soha nem végzünk. Egy­szer azt mon­dod, nin­csen kap­cso­lat, utána meg azt, hogy tel­jes az össz­hang. Vág­junk a kö­ze­pé­be! (Olvassa.) Saj­nos, azon­ban akadt a tan­széki okta­tók között olyan is, aki – midőn már eléggé erős­nek érezte pozí­ció­ját mind a fő­is­ko­la, mind pedig a város kul­tu­rá­lis éle­té­ben – nem­csak baráti jó szán­dé­ko­mat, hanem veze­tői beosz­tá­so­mat is sem­mibe kezdte ven­ni.

Kónya:  Milyen pozícióm volt nekem? Az, hogy dol­goz­hat­tam rogyá­sig, és dol­goz­tam.

Tóth:  Rosszul értetted. A hang­súlyt tegyük át a ba­ráti jó szán­dékra és a veze­tői beosz­tás­ra.

Kónya:  Amit én semmibe vettem? Egy­szer se vág­tam vigyázzba maga­mat előt­te, noha min­dig tud­tam, hogy ő a fő­nö­köm. Ha egy hónap­ban csak egy­szer gra­tu­lál­tam volna neki, mond­ván, hogy ő a leg­szebb, a leg­oko­sabb, hogy min­den­ben a legek legje, most tal­pon állva men­nék a menny­or­szág­ba.

Farkas:  Rendreutasítalak! Nem kan­tin­ban vagyunk, hanem fegyelmi tár­gya­lá­son.

Kónya:  Na, végre! Ezt a szót eddig kerül­té­tek.

Farkas:  (Olvassa)…sőt soro­zat­ban kel­lett olya­no­kat elvi­sel­nem, amely azt bizo­nyít­ja, hogy a fő­igaz­ga­tó­ság nem a tan­szék­ve­ze­tőt, hanem Kónya Pált támo­gat­ja.

Kónya:  Soha nem vagyok részeg, hogy támo­gatni kell­jen. A mun­ká­mat támo­gat­ta. Hagyott dol­goz­ni.

Farkas:  Kónya Pál énekkarával magas­rendű művé­sze­tet pro­du­kál, amellyel itt­hon is, kül­földön is sikert arat. Igaz­ga­tó­sá­gunk ennek a bűv­kör­ében él, és nem veszi ész­re, vagy nem akarja ész­re­ven­ni, mennyire lehe­tet­lenné válik köz­ben a tan­szék mun­ká­ja. (Fölnéz a szem­üveg mögül, várja a feleletet.)

Kónya:  A bűvkörről nem tudok, csak arról, hogy becsül­ték a mun­ká­mat. Nem kel­lett vol­na?

Fekete:  De romlott miatta a kap­cso­lat köz­te­tek, és rom­lott a tan­szék mun­ká­ja.

Farkas:  És rontja a tanszék mun­ka­mo­rál­ját.

Kónya:  Tehát azért vált lehetetlenné a tan­szék mun­ká­ja, mert én itt­hon is, kül­földön is sike­re­ket értem el? El lehet ron­tani egy művé­szeti tan­szék mun­ká­ját magas­rendű művé­szet­tel? Pon­tos­ság­gal, kiszá­mí­tott és könyör­te­le­nül végig­vitt pre­ci­zi­tás­sal vezet az út a mi szak­mánk­ban a ma­gas­rendű művé­szet­hez. Pon­tos­ság­gal és pre­ci­zi­tás­sal rom­bolni lehet a tan­szé­ket?

Farkas:  …vagyis reménytelennek ítélte meg egy tan­szék­ve­zető iga­zát a be­osz­tot­tal szem­ben.

Tóth:  Ha jól emlékszem, többször is vissza­tér ez a for­du­lat a bead­vány­ban. Azt hiszem, ez a leg­ki­ta­pint­ha­tóbb meleg­pont. A tan­szék­ve­zető és a beosz­tott.

Kónya:  Semmit nem tudok hozzáfűz­ni. Virágh Mar­gitra valló meg­fo­gal­ma­zás. Az élet­nek egyet­len és leg­fon­to­sabb kulcs­kér­dé­se. Ne tévessze el a he­lyét, más a papír, más a sze­mét. A tan­szék­ve­zető én vagyok, ön csak egy beosz­tott tanár.

Fekete:  Tehát volt ilyen ellentét?

Kónya:  Kellett lennie, ha egyszer le van írva, de nem erről az oldal­ról. Soha nem akar­tam az ő fő­nöke len­ni, és ő se az én beosz­tot­tam.

Tóth:  (Elneveti magát) Muta­tós a ma­gya­rá­zat, egy­szerű és rövid. Avval, hogy nem akar­tál a főnöke len­ni, még nem bizo­nyí­tod, hogy beosz­tott­ként min­dig haj­landó vagy követni uta­sí­tá­sa­it.

Kónya:  Parancsait, nem utasítása­it. Az hiány­zott, hogy nem kopo­gott a sar­kam: értet­tem!

Farkas:  A főigazgatóság úgy látja, ügyünk­ben ötven szá­za­lék­ban Kónya, ötven szá­za­lék­ban én vagyok a hi­bás. Meg­íté­lé­sem sze­rint a viet­nami hábo­rú­ban ezek sze­rint a sza­bad­ság­har­cosok is hibá­sak ötven szá­za­lé­kig: miért véde­kez­nek az agresszió ellen.

Kónya:  (Visszamegy a kicsike asz­tal­hoz, fölírja.) A ha­son­lat ragyo­gó. A be­osz­tott agresszi­ója a vezető ellen? Sze­gény, ágról­sza­kadt, elnyo­mott és kizsák­má­nyolt hatal­ma­sai a vi­lág­nak!

Tóth:  Belelovalod magadat.

Fekete:  Ezt a részt fölösle­ges volt föl­ol­vas­nunk.

Farkas:  Folytatjuk. Kónya Pál docens­sel szem­ben csak egy hibám lehet: túl­sá­go­san hosszú ideig vol­tam türel­mes vele.

Kónya:  Nincs mit mondanom. Hálásan köszö­nöm kitartó türel­mét.

Farkas:  Lázítottál a szakszer­ve­zet ellen.

Kónya:  Nem csodálom.

Fekete:  Ezt hogyan érted?

Kónya:  Nem csodálom, hogy ezt is elő­szed­te.

Farkas:  Tehát beismered?

Kónya:  (A mikrofonhoz megy, tagol­tan mondja) A szak­szer­ve­zet nem a szen­tek gyü­le­ke­ze­te.

Farkas:  Azonnal hagyd abba!

Tóth:  Eddig az igazat mondja. Talán te azt állí­tod, hogy a szen­tek gyü­le­ke­ze­te? Ne csi­nál­junk új bál­vá­nyo­kat magunk­nak, amíg a régie­ket se tud­juk ledön­te­ni.

Farkas:  Amikor a feleségedre esett a válasz­tás, való­ság­gal kikel­tél magad­ból.

Kónya:  Így volt. Még üvöltöttem is.

Farkas:  Világos. Nem akartad, hogy a csa­lá­dod és szak­szer­ve­zet közel kerül­jön egy­más­hoz.

Kónya:  Ez is meglehet.

Fekete:  Magyarázatot kérünk!

Kónya:  Az istenkáromlásra nem kell magya­rá­zat. Az bűn, meg kell bán­ni.

Tóth:  Megbánod? Visszavonod?

Kónya:  Nem.

Farkas:  Segíts magadon. A magnó forog.

Kónya:  A gép forog, az alkotó pihen.

Tóth:  Könnyíts a lelkeden.

Farkas:  Nem kell megagitálnunk. Ha nem, nem. Min­den ért­he­tő.

Kónya:  Az, persze, nincsen benne cso­dá­la­tos papi­ro­sai­tok­ban, hogyan esett a fe­le­sé­gemre a válasz­tás.

Farkas:  A részletkérdések nem érde­kel­nek ben­nün­ket.

Kónya:  Mert most is a részle­tek­ben van az igaz­ság. A vi­lág meg­emészt­he­tet­len szá­munk­ra, mi csak a rész­le­tek­ben tapo­ga­tó­zunk.

Tóth:  Amíg a kezünkre nem ütnek.

Kónya:  Eljött a választás ide­je, meg­mon­dom őszin­tén, nem sokat törőd­tünk vele. Nem a mi dol­gunk, szék nem marad üre­sen, majd csak kerül bele vala­ki. Ha a szak­szer­ve­zet annyit nem tud elin­téz­ni, hogy a tűz­forró bab­le­ves után ne jég­hi­de­gen tálal­ják föl a tú­rós tész­tát, akkor minek lobog­tas­sam a keze­met?

Fekete:  Pitiáner konyhaszintre ne szál­lít­suk le a dol­go­zók érdek­vé­delmi és tár­sa­dalmi szer­ve­ze­tét.

Kónya:  Pitiáner? Én úgy hallottam, ha egy hiz­lal­dá­ban hide­gen adják a mos­lé­kot a mala­cok­nak, elcsap­ják a ka­nászt. Legyen annyi jogom, hogy leg­alább malac­nak érez­hes­sem maga­mat.

Farkas:  Triviális. A szakszer­ve­ze­tet leve­szem a na­pi­rend­ről.

Kónya:  Én még nem. Akkor levetted, most nem tehe­ted. Addig tehát nem törőd­tünk vele, amíg valaki ki nem bök­te, hogy válasszuk meg Vil­most.

Tóth:  Mert ő se szereti hide­gen a tú­rós tész­tát?

Kónya:  Azért is, másért is. (Kiszól) Vil­mos, itt vagy?

Vilmos:  (Bejön, a kis asz­tal előtt áll meg.)

Farkas:  Itt egyedül nekem van jogom beszó­lí­tani vala­kit.

Kónya:  Nem baj. Vilmos, mondd meg nekünk, akar­tál te szak­szer­ve­ze­tis len­ni?

Vilmos:  Soha nem akartam.

Kónya:  Ki akarta?

Vilmos:  A többiek.

Kónya:  Ki nem akarta?

Vilmos:  Virágh Margit.

Kónya:  Miért?

Vilmos:  Mert nem az ő embere vagyok.

Kónya:  Miben nem vagy az ő em­be­re?

Vilmos:  Semmiben.

Kónya:  Mit kellene tenned, hogy az legyél?

Vilmos:  Legalább havonta egyszer fejet haj­ta­nom előt­te.

Kónya:  Nehéz lenne?

Vilmos:  Nem lehet nehéz, sokan ezt csi­nál­ják. Gazsu­láló nem­ze­dék a mi­énk, min­dig tud­ja, merre kell hajol­nia a fej­nek.

Kónya:  Állj meg! Messzire mész! Köszö­nöm, elbo­csát­lak. (Kikíséri.) Ennyi elég?

Farkas:  Mondtam, levettem a na­pi­rend­ről.

Tóth:  Nekem még van kérdésem.

Farkas:  Szavazásra teszem föl. Ki nem akar­ja, hogy a szak­szer­ve­zet­ről tovább beszél­jünk? (Fölemeli a kezét. Fekete is fölemeli.) Meg­ál­la­pí­tom, ket­tő-egy arányban…

Kónya:  Most a te arányaid sem­mit nem érnek. (Tóth-hoz) Kér­dezz, figye­lek.

Tóth:  Még mindig nem értem, miért til­ta­koz­tál fele­sé­ged meg­vá­lasz­tása ellen.

Kónya:  Mert sakkfigurának kellett. Vil­most kel­lett kiütni vele. Jám­bor lélek, sen­ki­nek nem árt, ilyen posztra ő va­ló. Ami­kor meg­hal­lotta Macera Maca, hogy Vil­most akar­juk, oda­ment a fe­le­sé­gem­hez, és tel­jes pofabeság mel­lett tudo­má­sára hoz­ta, hogy ő lesz a jelölt.

Tóth:  Mi mellett?

Kónya:  Po-fa-be-ság mellett. Ez a sza­va­já­rá­sa. Fogd be a pofád, hall­gass!

Farkas:  Tiltakozom. Köztisztelet­nek örvendő veze­tő­ál­lású sze­mély meg­rá­gal­ma­zá­sa.

Kónya:  (Kiszól) Oszkár, itt vagy?

Oszkár:  (Bejön)

Kónya:  Ismered ezt a szót: pofabeság?

Oszkár:  Pofa be, kuss!

Kónya:  Hol hallottad?

Oszkár:  Szállóige a tanszéken.

Kónya:  Nyilván úgy érted, hogy az agresszív haj­lamú beosz­tot­tak mond­ják a hó­fe­hér lel­kü­letű áldo­zati bárány­nak, a főnök­nek.

Oszkár:  Nem úgy értem. Elmondhatom, hogyan gon­do­lom?

Kónya:  Köszönöm, ennyi elég. (Kikíséri) Sür­get az idő, halad­junk.

Farkas:  Felesége tüntetően távol maradt az érte­kez­le­tek­ről, noha éppen az ő ked­vé­ért tet­tük azo­kat az esti órák­ra. Kónya Pál erre is kikelt magá­ból, és ordí­tott.

Kónya:  Igen, így volt. Ámbár sán­tít itt a ma­gyar nyelv, mert tün­te­tően ott lenni vala­hol, azt lehet, de tün­te­tően nem lenni ott, azt nem. Aki nin­csen ott, az nem tün­tet.

Fekete:  Egyértelmű, mehetünk tovább.

Kónya:  Azért nem mehetünk, mert egy­ér­tel­mű. Gizi néni! Ha meg­kér­he­tem!

Gizi néni:  (Bejön, Kónya szék­kel kínál­ja, de állva marad.)

Kónya:  Kik kérték az esti fél nyol­cat?

Gizi néni:  A Pestről utazó kollé­gák. Mert nekik kényel­met­len reg­gel vonatra ülniük egy üres érte­kez­let ked­vé­ért.

Kónya:  És mit kértünk mi?

Gizi néni:  A délutánt. A két gye­rekre tekin­tet­tel.

Kónya:  Mi lett belőle?

Gizi néni:  Semmi. Maradt az esti, mert maguk vissza­lép­tek. Azt mond­ták, ha a több­ség úgy akar­ja, legyen a fél nyolc. Leg­föl­jebb meg­ké­rik majd a nagy­ma­mát, fek­tesse le ő a gye­re­ke­ket.

Kónya:  És ha a nagymama éppen beteg?

Gizi néni:  Akkor nincs más, vala­me­lyikük ott­hon marad.

Kónya:  Ezt ki mondta?

Gizi néni:  A tanszékvezető.

Kónya:  Gizi néni! Hallott engem ordí­ta­ni?

Gizi néni:  Hallottam.

Kónya:  Mikor?

Gizi néni:  Este, fél nyolc után. Ott ült mel­let­tem, nem emlék­szik, ked­ves Pali? Még figyel­mez­tet­tem is, hogy fékezze magát. Nem is ordí­tott, üvöl­tött.

Kónya:  Mit?

Gizi néni:  Valami ilyesmit: Mi ez? Hol vagyunk? Hol élünk? (Félig-meddig utánozza.)

Kónya:  A kötelező tisztelet?

Gizi néni:  Cucikám, még a lát­szata se volt meg. Mon­dom, üvöl­tött.

Kónya:  Mi volt az előzménye?

Gizi néni:  Maga tipródott, mint a tojó galamb. Mint aki nin­csen ész­nél.

Kónya:  Nem tudja, miért?

Gizi néni:  Megkérdeztem én is. Azt mond­ta, nem érti, mi van ott­hon. Várta a fe­le­sé­gét, és nem jött. Vagy a gye­re­kek­kel tör­tént vala­mi, vagy a nagy­ma­má­val, vagy a fele­sé­gé­vel. Meg­ér­tet­tem az aggo­dal­mát, de nyug­tat­tam, ahogy tud­tam. Biz­to­san nin­csen baj, csak valami köz­be­jött. Ahol két kicsi gye­rek van, min­den köz­be­jö­het.

Kónya:  És megkezdődött az értekez­let.

Gizi néni:  Egy pökhendi oldalvágás­sal. Hogy a Kó­nya-fa­mí­lia megint kihúzza magát.

Kónya:  Mit kellett volna tennem?

Gizi néni:  Emlékeztetni rá, hogy min­den az elő­ze­tes egyez­ség sze­rint tör­tént. Ha valami köz­be­jön, egyi­kük ott­hon marad.

Kónya:  Köszönöm, Gizi néni. (Kikíséri.)

Tóth:  Pökhendi oldalvágást említett Gizi néni. Mi lehe­tett az oka?

Kónya:  Akkor jelent meg a köny­vem az ének­lés­ről. Egy ren­des tan­szé­ken a beosz­tott nevelő nem előz­heti meg a tan­szék­ve­ze­tő­jét. És én még csak be se mutat­tam neki a kéz­ira­tot.

Farkas:  Kötelező bemutatni!

Kónya:  Akkor is, ha nem ért hozzá?

Farkas:  Azért lett tanszékvezető, mert ért hoz­zá.

Kónya:  Sokáig találgattuk, miért éppen őt érte ez a meg­tisz­tel­te­tés, most leg­alább tudom. A köny­vem­hez azon­ban akkor se értett, mert egé­szen új uta­kon jár.

Farkas:  Még inkább fontos, hogy előre tisz­táz­has­sá­tok a prob­lé­má­kat.

Kónya:  Soha nem tapasztaltam érdek­lő­dést a mun­kám iránt, és soha nem volt olyan prob­lé­mám, amit vele kel­lett volna tisz­táz­nom. Azt pedig úgyse enged­tem volna meg, hogy ket­tőnk közös mun­ká­ja­ként jöj­jön ki a köny­vem a nyom­dá­ból. Par­don, most már emlék­szem rá, egy­szer mégis oda­jött hoz­zám.

Tóth:  Teljes pofabeság mellett?

Kónya:  Azt mondta, reméli, tudom, neki kell hama­rabb főis­ko­lai tanárrá len­nie, elvégre ő a tan­szék­ve­ze­tő. Majd azután nem feled­ke­zik meg rólam.

Tóth:  És?

Kónya:  (A papirosokra mutat.) Itt a bi­zo­nyí­ték, való­ban nem feled­ke­zett meg. Kónya Pál docens még min­dig veszé­lyes Virágh Mar­git főis­ko­lai tanár­ra.

Fekete:  És a közös munka? A tan­szék is pro­fi­tál­ha­tott volna belő­le.

Tóth:  Ez agyrém!

Kónya:  De nem az enyém.

Tóth:  Zongorán lehet négykezest ját­sza­ni, mert van annyi bil­len­tyű raj­ta, de egy ceru­zát hogyan fogna két ember egy­szer­re?

Kónya:  Akkor képzeld el ugyanezt a négy­ke­zest úgy, hogy az egyik­nek fogalma sin­csen a zon­go­rá­ról. Azért a köny­vért egye­dül az enyém a fele­lős­ség.

Farkas:  Hencegés a javából. És a dicső­ség is, ter­mé­sze­te­sen.

Tóth:  Hencegjen, aki henceghet. És hen­ceg­jen vele a fő­is­kola is.

Farkas:  Mi az, Tóth elvtárs? Tel­je­sen átúszunk az ellen­fél vizei­re?

Tóth:  Nem lehet ellenfelem, akinél az igaz­ság lakik.

Farkas:  Tiltakozom. Az igazságot még csak ezután álla­pít­juk meg.

Tóth:  Az igazság nem törődik vele, meg­ál­la­pít­ják vagy nem. Ha mi negy­ven­ezer kilo­mé­ter­rel kerül­jük is el, akkor is igaz­ság marad.

Fekete:  Javaslom, lépjünk. (Most ő olvassa.)…és meg­bíz­tam Kónya Pált a gya­kor­ló­is­ko­lai taná­rok szak­fel­ügye­le­té­vel, de ő ki­kérte magá­nak.

Farkas:  Mondd, kérlek, a te háta­don akkor is föl­áll a szőr, ha simo­gat­nak?

Kónya:  Ne siessünk. Tehát a fe­le­sé­gem egy­szeri kény­szerű távol­ma­ra­dása miatt kirob­bant nézet­el­té­ré­sünk miatt üvöl­teni vol­tam kény­te­len, erre más­nap kije­lölte volna szak­szer­ve­zeti bizal­mi­nak. Ami pedig a simo­ga­tást ille­ti: van ebben sér­tés is.

Farkas:  Na, ne mondd!

Kónya:  Azokra a kollégákra ért­ve, akik ehhez a föl­ügye­let­hez sok­kal job­ban érte­nek. Ha egy ének­ta­nár, és leg­fő­kép­pen egy mód­szer­tant tanító tanár is van a tan­szé­ken, miért a kar­ve­ze­tő­nek kel­lene a szak­fel­ügye­le­tet ellát­nia? Bele kel­lett ásnom maga­mat az isko­lai napi gya­kor­lat­ba.

Fekete:  Látod, mégis igaza lett. Írja is, hogy két tanév tapasz­ta­lata iga­zol­ta, hogy nem túl­sá­go­san meg­eről­tető ez a szak­fel­ügye­lői mun­ka.

Kónya:  Hamis! Nekem nem két tanév alatt, hanem két hét alatt kel­lett tel­je­sí­te­nem ezt a föl­ada­tot. Nem mond­hat­tam a kitű­nően tanító tanár­nak, csi­nál­ja, ahogy akar­ja, mert még csak az ele­jén járok a mód­szer­tan­nak, de két év múlva biz­to­san meg­ta­nu­lom. És ebben a két hét­ben nekem két hang­ver­se­nyem is volt, két jegy­ze­ten is dol­goz­tam, merő kedv­te­lés­ből, és taní­tot­tam is. Öt perc a víz alatt: ful­la­dá­sos halál, öt órára eloszt­va: sem­mi­ség. Csak­hogy utó­lag nem lehet elosz­ta­ni.

Fekete:  Értekezlet után a fo­lyo­sóra men­tél és kia­bál­tál vele.

Kónya:  Igaz. Ennél azért hosszabb a his­tó­ria. Ami­kor papi­ros­ról olvasta a fejemre a vá­da­kat, én közbe akar­tam szól­ni, hogy csak azon cso­dál­ko­zom, ő föl­pat­tant és kiro­hant jel­leg­ze­tes járá­sá­val: én már nem cso­dál­ko­zom sem­min.

Tóth:  És?

Kónya:  Erről tudtuk meg, hogy vége az érte­kez­let­nek. Ő ment a szo­bá­já­ba, én is men­tem a kabá­to­mért. Tehát egy: nem utána men­tem, és nem tehe­tek róla, hogy a mi szo­bánk egy ajtó­val arrébb nyí­lik. Ket­tő: nem kia­bál­tam. Ha ide­ges vagyok, bere­ke­dek, és most nagyon ide­ges vol­tam. Nem is tud­tam volna kia­bál­ni.

Fekete:  …és írásban nem idézhető sza­va­kat kia­bált hoz­zám.

Kónya:  Ebből minden jámbor ember azt olvassa ki, hogy ocs­mány­sá­gok ára­da­tát zúdí­tot­tam rá, a mi­nisz­té­rium­ban pedig, ahová a föl­je­len­tés készült, csupa jám­bor embe­rek ülnek. Ha ő nem idéz­hette írás­ban, mert har­ma­tos lelkű és ártat­lan, hadd idéz­zem én, szó­ban. Mivel szö­veg­ből idé­zett, annyit mond­tam tehát, amíg ő a kulccsal bab­rált, és én elmen­tem mel­let­te, hogy fogal­mazni én is tudok, anyám!

Tóth:  Ezt nem lehet idézni?

Kónya:  Sajnálom, hogy kiszaladt a szá­mon. Anyámra való tekin­tet­tel saj­ná­lom.

Fekete:  Rekedt voltál, kiszáradt a tor­kod, és nem kia­bál­tál?

Kónya:  Én nem, de ő igen. Tor­ka­sza­kad­tá­ból, hogy har­so­gott az inté­zet. Tor-ka-sza-kad-tá-ból! Én nem az édes­anyád vagyok, hanem a tan­szék­ve­ze­tőd! (Leül az asztalához.)

Tóth:  A beadvány szavainak kilenc­ven szá­za­léka tehát szín­tiszta igaz­ság. Vége az érte­kez­let­nek, és te utána men­tél. Igaz? Igaz. A fo­lyo­són elér­ted. Igaz? Igaz. Kia­bá­lás is volt, sőt ordí­tás is. Igaz? Igaz. Csak éppen más ordí­tott. Remé­lem, ked­ves meg­hall­gató bizott­ság, nem vesszük főben­járó bűn­nek, ha a tan­szék­ve­zető ráor­dít beosz­tott­já­ra, elvégre ő is ember. Hogy meri őt anyám­nak szó­lí­ta­ni? Hogy meri egy­ál­ta­lán meg­szó­lí­tani öreg este a nép­te­len folyo­són!? Ha egy­szer bevágta maga mögött az érte­kez­let ajta­ját, akkor további hoz­zá­szó­lás­nak helye nin­csen. Hol itt a tan­széki fegye­lem? Kéz­ira­tot bemu­tatni nem tud, szakfelügyelni nem akar, az arany­ér­me­ket egye­dül szerzi meg – nin­csen ebben az ember­ben a kol­lek­ti­vi­tás­nak szik­rája se? Föl kell akasz­ta­ni! Meg kell nyúz­ni! Karóba kell húz­ni! Ha én, mint tan­szék­ve­zető erre nem vagyok képes, ha még erre sem vagyok képes, akkor leírok huszon­négy oldalt, és elkül­döm a ma­gas­sá­gos minisz­té­rium­nak. Még­is­csak job­ban mutat, ha oda­fönn törik ki a nya­kát. Köz­ben azt is meg­tud­hat­ják oda­fönn, hogy én mint tan­szék­ve­ze­tő, akár mint Dániel az orosz­lá­nok között szol­gá­lom az urat. Hogy nem a vad­ál­lat ordí­tott, hanem Dáni­el? Iste­nem, ne ródd föl bűnül neki, ő is ember. Akkor is, ha tan­szé­ket bíz­tak rá.

(A szín elsötétül. Mire kivilá­go­so­dik, a Ha­lál hahotázik.)

Halál:  Vihar a biliben. Ez hiány­zik neked? Ettől nem tudsz elsza­kad­ni? Vége a kihall­ga­tás­nak, az idő lejárt, mehe­tünk?

Kónya:  Még nincsen vége semminek.

Halál:  Lezárták a jegyzőköny­vet, meg­ál­la­pí­tot­ták, bár izgága vagy, de nél­kü­löz­he­tet­len a mun­kád, magas szintű művé­sze­tet pro­du­kálsz, és tudo­má­nyos ered­mé­nyeid is figye­lemre mél­tók, mind­azo­nál­tal egye­dül te vagy a hi­bás.

Kónya:  Nem zártak le semmit, és nem álla­pí­tot­tak meg sem­mit. Bár elmúlt már húsz éve is, én a mai napig vád alatt állok.

Halál:  Várj csak! Az illetékes már az én hatás­kö­röm­ben van, ide­hí­vom. (Fölemeli két kar­ját, füst és dörej, meg­je­le­nik az ajtó­ban a Fő­igaz­ga­tó, hófehérben.) Tes­sék, tisz­táz­zá­tok!

Főigazgató:  Köszönöm, Palikám, hálá­san köszö­nöm. A te­me­té­se­men gyö­nyö­rűen éne­kelt a kó­ru­sod.

Kónya:  Nem mondom, hogy örömmel tet­tem. Saj­nál­ta­lak, fia­ta­lon men­tél el.

Főigazgató:  Te is tanultad, minden lény bejárja a neki ren­delt utat. Nekem ennyit szab­tak ki.

Halál:  Felelj, gyermekem, miként záró­dott le Kónya Pál és Virágh Mar­git ügye?

Főigazgató:  Sehogy. Azt nem lehe­tett lezár­ni.

Halál:  Úgy tudom, kiderült az igaz­ság.

Főigazgató:  Ez volt a baj. Hogy kide­rült. Hogyan írhat­tam volna meg a minisz­té­rium­nak, hogy a hu­szon­négy oldal nem fedi a való­sá­got?

Halál:  Ha egyszer ez volt az igaz­ság.

Főigazgató:  A földön más igazságok van­nak. Maca kis­asszonyt a mi­nisz­té­rium nevezte ki. Azt marasz­tal­jam el, aki az ő bi­zal­mu­kat élve­zi? Mond­jam azt, hogy állá­sára alkal­mat­lan?

Halál:  De alkalmatlan?

Főigazgató:  Azt hiszem, nem. Az akkori köve­tel­mé­nyek­nek meg­fe­lelt. A köz­ponti gon­do­la­tot min­den­kép­pen keresz­tül tudta vin­ni. Ennél fon­to­sabb akko­ri­ban nem léte­zett. Sze­ren­csét­len dolog­nak tar­tot­tam, hogy az ilyen érté­kes ember­ben, mint ami­lyen jelen­lévő nagyra becsült kol­lé­gám, a ru­gal­mas együtt­élés­nek a szán­déka nincs meg.

Halál:  Miért nagyobb bűn ez nála, mint a fő­nö­ké­nél? A ru­gal­mas­ság nem mun­ka­köri köte­les­ség?

Főigazgató:  Akkoriban másként ítél­tük meg a hely­ze­tet.

Halál:  Ezt meg is mondtad neki?

Főigazgató:  Nem mondhattam. Fogta volna a ka­lap­ját, és azon­nal elment vol­na.

Halál:  Oda, ahol nemcsak elismerik, de segí­tik is?

Főigazgató:  Nem engedhettem, mert főis­ko­lánk lett volna sze­gé­nyebb nél­kü­le. Nekem, mint főigaz­ga­tó­nak, min­den érté­kes ember­hez min­den­áron ragasz­kod­nom kel­lett.

Halál:  Nem úgy tűnik, mintha ragasz­kod­tál vol­na.

Főigazgató:  Javasoltam kitüntetés­re. Élete leg­na­gyobb jutal­mát az én kez­de­mé­nye­zé­semre kap­ta. Tehát tud­tára adtam, hogy becsü­löm.

Kónya:  Ha megérdemeltem, akkor nem jutal­mat kap­tam, csak elis­mer­ték mun­ká­mat. Egyéb­ként se te kez­de­mé­nyez­ted. A Vá­ros­tól kap­tam.

Főigazgató:  De megfúrhattam volna!

Halál:  Legnagyobb érdemed, hogy nem fúr­tad meg. És nem zár­tál le sem­mit.

Főigazgató:  A földi létben adódnak ilyen hely­ze­tek.

Halál:  Csak annyit kellett volna mon­da­nod: bebi­zo­nyo­so­dott, hogy a föl­ho­zott vádak nem iga­zak. Kónya Pál, föl­men­te­lek aló­luk, dol­gozz nyu­god­tan, mint eddig. Te abban remény­ked­tél, majd elal­szik az ügy, és neked nem kell rossz arco­dat mutat­nod egyik­nek se. Csak­hogy bizo­nyos dol­gok egy­ál­ta­lán nem tud­nak elalud­ni. Azo­kat min­den­kép­pen le kell zár­ni. Nincs rád tovább szük­sé­gem, elme­hetsz!

Főigazgató:  (Meghajtja magát, és alá­za­tos mosoly­gás­sal távo­zik. Az ajtó hatal­mas dör­re­nés­sel csa­pó­dik be mögötte.)

Halál:  Készülj, gyermekem.

Kónya:  Dolgom van még. (Ír.)

Halál:  Nekem is dolgom van. Ne kény­sze­ríts, hogy kény­sze­rí­te­nem kell­jen.

Kónya:  Elfelejtetted a vipe­rát?

Halál:  Tudom, Vipera berus. És a nyál­mi­ri­gyé­ből méreg lesz.

Kónya:  És pótfogai vannak. Megla­pul, és újra mar.

Halál:  Kígyóval, békával, minden­féle féreg­gel tele van az alsó és fölső világ. Békülj meg sor­sod­dal, ha meg­vi­gasz­ta­lódni nem is tud­tál.

Kónya:  A legnagyobb harapást nem hagy­ha­tom itt. Öt per­cet még!

Halál:  Szigorú parancsom van, nél­kü­led egy lépést se tehe­tek.

Kónya:  Bújj el egy kicsit. Ne lás­sák, hogy a ke­zed már rám tet­ted.

Halál:  (Odalép hozzá, homloká­ról letörli a verítéket.) Beteg vagy, gyer­mek. Saj­nál­lak. Kegyes elmú­lá­so­dat akar­tam. (Visszaigazítja az órát öt perccel.) Mondd meg, mi köt ehhez a för­tel­mes világ­hoz?

Kónya:  Nekünk csak ez az egy jutott, ehhez kell ragasz­kod­nunk.

Halál:  Segíteni akarlak. Mi a kí­ván­sá­god?

Kónya:  A vipera harmadik harapása.

Halál:  Ezzel telt el az életed? Leg­alább a szé­pet szed­néd elő! Ami­kor bol­dog vol­tál. Téged min­dig vág­tak, ütöt­tek, harap­tak?

Kónya:  A méreg marad meg legtovább az ember­ben. A sze­rel­met nem tud­ják kimu­tat­ni, de a mér­get igen. Még hol­tunk után is.

Halál:  (Beül a sarokba, sötét­ség borul rá.) Öntsd ki a mér­ge­det!

(Függöny)

Harmadik fölvonás

A szín ugyanaz, csak a hosszú asz­tal­ból bíró­sági pul­pi­tus lett, és fölötte a Kádár-kor­szak címe­re. A sze­re­pek is vál­toz­nak: Fekete az ügyész, Far­kas a bí­ró, Tóth az ügyvéd.

Kónya:  (Takarókba burkolózva ül a kis asz­tal­nál, és ír. Nagyon beteg, de ír. És motyog magában.) A tisz­tes­ség­nek nin­csen fegy­ve­re. Az emberi tisz­tes­ség az a vár, ame­lyik fehé­ren tün­dö­köl, mint a hó, de védeni nem tudja magát. A leg­ki­sebb sár is fol­tot hagy raj­ta. Ha jön az emberi aljas­ság, mint a pely­het, elfújja maga elől.

Halál:  Ezt a komédiát akarod megint elját­sza­ni? Egy­szer nem volt elég?

Kónya:  A nagy komédiák beleivódnak vérünk­be, betokolódnak sejt­jeink­be. Zár­vány lesz belő­lük, és mi együtt élünk zár­vá­nya­ink­kal.

Halál:  Tudom, ne folytasd. Mert a tisz­tes­ség­nek ereje sin­csen rá, hogy a zár­vá­nyo­kat kihányja magá­ból. Tüs­két, vipe­rát, rozs­dás gya­nút, min­dent magába zár. Csak­hogy erre nekem nincs időm.

Kónya:  Nekem viszont más lehetősé­gem nin­csen.

Halál:  Már ez a lehetőséged sin­csen. Túl­él­ted az idő­det, men­nünk kell. Csak azt ne írd, hogy túl­él­ted koro­dat.

Kónya:  Hallgass! Dolgozom.

Halál:  Én hallgassak? Fáraók, csá­szá­rok, szo­ba­fes­tők és kis­pap­ból ved­lett gene­ra­lisszi­mu­szok nem mer­ték ezt mon­da­ni.

Kónya:  Jussom van rá, adj még időt!

Halál:  (Jótékony szelídséggel megy oda hoz­zá, megint letörli hom­lo­ká­ról a ve­rí­té­ket, szer­tar­tá­sos moz­du­lat­tal feje fölé tartja a kezét.) Legyen erőd hoz­zá! (Eltűnik.)

Kónya:  Már a halálban se lehet meg­bíz­ni? Az előbb meg­adta a hala­dé­kot, most meg köve­tel­nem kell rajta? (Kivackolódik a ta­ka­ró­ból, öre­ges für­ge­ség­gel megy az ajtóhoz.) A bí­ró­ság bevo­nul. Tes­sék, tes­sék! Bíró úr! Paran­csol­jon, üljön az Önt meg­il­lető hely­re. Ügyész úr! Ide tes­sék! Dok­tor úr! Ha van egy kis ide­je. (Tóthtal kezet fog, őt is az asz­tal­hoz kíséri.) Köszö­nöm, ura­im, kezd­het­jük. (Visszamegy az asz­tal­hoz, és ír.)

Farkas:  (Gépiesen) A tár­gya­lást meg­nyi­tom. Alpe­res, áll­jon fel. Neve? Szü­le­tett? Anyja neve? Figyel­mez­te­tem, csak az iga­zat, a szín­tiszta igazat…

Kónya:  Hagyjuk a sallangot.

Fekete:  Vádolom Önt többrendbeli izga­tás bűn­tet­té­vel.

Kónya:  Gratulálok, ez jól sikerült. A hang­ja, az ere­deti pök­hen­di­ség ben­ne, iga­zán mon­dom, nagy­sze­rű.

Fekete:  Ön, vádlott, értelmes ember, állí­tó­lag pro­fesszora tudo­má­nyá­nak, mégis azt mond­ja, nem érti a vá­dat? Izga­tás, uram, izga­tás! Akar­ja, hogy elma­gya­ráz­zam, mit jelent a Magyar Nép­köz­tár­sa­ság fenn­álló rendje ellen…

Kónya:  Még jobb. Gyönyörű. Ennyire pon­to­san emlék­szik min­den sza­vá­ra? Hangja min­den haj­lá­sá­ra? Vagy ennyire nem tud meg­vál­toz­ni?

Tóth:  Tisztelt Bíróság, kérem tanú­ként kihallgatni…

Kónya:  Köszönöm, ügyvéd úr, most nem kérem köz­re­mű­kö­dé­se­det. A ta­nút én hívom be, ha szük­sé­gem lesz rá. Ámbár ártat­lan ember­nek rit­kán tud­nak hasz­nára lenni a ta­núk. (Visszamegy az asz­tal­hoz, leírja) Az el nem köve­tett bűn­nek nin­csen tanú­ja.

Fekete:  Ön külföldre távozott.

Kónya:  (A vádlottak padja elé áll.) Kimen­tem.

Fekete:  Távozott vagy kiment, ugyan­az.

Kónya:  Dehogy ugyanaz!

Fekete:  Megtisztelne, ha elmonda­ná, hogyan került oda.

Kónya:  Meghívtak egy tudományos tanács­ko­zás­ra.

Fekete:  De a magyar állam nem engedte ki.

Kónya:  Azt hiszem, a tisztelt ügyész­ség rosszul érte­sült dol­ga­im­ról. A ma­gyar állam a költ­sé­ge­ket nem vál­lal­ta.

Fekete:  Erre Ön?

Kónya:  Sajnálattal közöltem a meg­hí­vók­kal, hogy nem tudok részt venni a tanács­ko­zá­son.

Fekete:  Mit mondott, miért nem?

Kónya:  Mit mondtam volna? Mert nin­csen rá pén­zem.

Fekete:  Ezzel gyalázta a szo­ci­a­liz­must.

Kónya:  Én? A szocializmust?

Fekete:  Ne játssza meg magát, Kónya! Ne tegyen úgy, mintha sem­mit nem érte­ne. Azt a lát­sza­tot kel­tet­te, olyan sze­gény a szo­ci­a­liz­mus, hogy tudó­sát se képes kül­földre kül­de­ni.

Kónya:  Én a szocializmusról, a szo­ci­a­lista állam­ról egy árva szót nem szól­tam. Belá­tom, azt kel­lett volna hazud­nom, hogy hetek óta for­gat­nak az ágy­ban, azért nem tudok kiutaz­ni. Elfe­lej­tet­tem meg­ta­nulni a mel­lé­be­szé­lést.

Fekete:  De elfogadta az újabb meg­hí­vást, amely sze­rint min­den költ­sé­gét ők fedez­ték. Mint sze­gény, árva gyer­mek­nek.

Kónya:  Örömmel fogadtam, és nem is gon­dol­tam rá, hogy sze­re­tett hazá­mat kényel­met­len hely­zetbe haj­tom.

Fekete:  Mégis, miért fogadta el?

Kónya:  Nagyon sok mindent nem tudok mon­da­ni. Elfo­gott az emberi gyön­ge­ség, örül­tem, hogy részt vehe­tek a tu­dó­sok nem­zet­közi kon­fe­ren­ciá­ján. Hogy egy kicsit kisza­gol­ha­tok megint a világ­ból.

Fekete:  Kérem, Tisztelt Bíróság, vegye jegy­ző­könyvbe azt a nem­zet­gya­lá­zást, ami ebben a kisza­go­lás­ban benne van. Kell-e több bizo­nyí­ték rá, hogy saját hazá­ját bör­tön­nek érez­te? Hogy a szo­ci­a­lista Magya­ror­szág­ból kimenni az átkos kapi­ta­liz­mus­ba, az dicső­ség. Hogy egy ócska meg­hí­vá­sért föl­adja nem­zeti szu­ve­re­ni­tá­sun­kat!

Kónya:  (Asztalához megy, írja) Ekkor a fő­pap megszaggatá a maga ruhá­it, és mon­da: Károm­lást szó­lott. Mi szük­sé­günk van még bizony­sá­gok­ra? Imé, most hal­lot­tá­tok az ő ká­rom­lá­sát. Mit gon­dol­tok? Azok pedig felel­vén mon­dá­nak: méltó a ha­lál­ra. (A vád­lot­tak pad­já­hoz megy újra.) Azt hiszem, erre nem tudok felel­ni.

Fekete:  Egyszer se gondolt arra, hogy nem a két szép sze­mé­ért hív­ják?

Kónya:  Bűnös együgyűségemben inkább arra gon­dol­tam, azon a tu­do­má­nyos tanács­ko­zá­son nekem is lehet sza­vam. Belém fész­kelte magát a gőg, és azt hit­tem, szá­mon tart­ják ered­mé­nyei­met, és kíván­csiak rám.

Fekete:  És?

Kónya:  Most hencegjek? Valóban kíván­csiak vol­tak rám. Elő­adást tar­tot­tam a népi val­lá­sos­ság­ról, és sok kér­dést intéz­tek hoz­zám. A szü­ne­tek­ben is, a vacso­rá­kon is.

Fekete:  Igen? A vacsorákon? A sze­gény rokon tisz­te­le­té­re? A szo­ci­a­liz­mus kol­dusa tisz­te­le­té­re?

Kónya:  Abban a világban is szok­tak vacso­rázni az embe­rek.

Fekete:  De kinek a számlájá­ra?

Kónya:  Igaza van, ügyész úr, meg­alázó volt, hogy elfe­lej­tet­tem szá­raz kenye­ret és sót vinni magam­mal, ennél­fogva kegye­lem­ke­nyérre szo­rul­tam. Annyi saját pén­zem se volt, hogy egy szál fog­pisz­ká­lót vegyek.

Fekete:  Arról beszéljen inkább, hogyan szer­vez­ték be.

Kónya:  Hová? Minek? (Asztalához fut, írja) Van­nak embe­rek, akik még most se hiszik el, hogy a ma­gyar nép nagy barát­ja, Sztalin, és leg­jobb tanít­vá­nya halott. Zava­ros hülye­sé­geink túl­él­nek ben­nün­ket? (Visszamegy a vád­lot­tak padjához.) Soha, seho­va, sem­mire nem szer­vez­tek be.

Fekete:  És az ajándékok? Azokat talán sze­re­lem­ből adták? Kapott egy orkán­ka­bá­tot, meg egy tran­zisz­to­ros mag­ne­to­font. Amely hang­fel­vé­te­lek készí­té­sére alkal­mas.

Kónya:  Igen, alkalmas. Különben minek adták vol­na? És az orkán­ka­bát is alkal­mas eső ide­jén, de nap­sü­tés­ben sem­mire se jó.

Fekete:  Kérdésre nem kérdés a fe­le­let. Éppen az a lényeg, miért adták?

Kónya:  A magnetofont azért, hogy nép­da­lo­kat gyűjt­hes­sek.

Fekete:  Elindult tehát a nép­dal-ak­ció.

Kónya:  Orkánkabátban!

Fekete:  Tudja Ön, hogy orkánkabá­tot behozni tilos?

Kónya:  Most már tudom.

Fekete:  Akkor miért hozta be?

Kónya:  Mert akkor még nem tudtam. És a színe is tet­szett.

Fekete:  Köszönöm, több kérdésem nin­csen. Tisz­telt Bíró­ság, a nap­nál is vilá­go­sabb, hogy Kónya Pált oda­kint CIA-ügynöknek szer­vez­ték be.

Kónya:  Sziájé.

Fekete:  Micsoda?

Kónya:  A CIA kiejtve sziájé.

Fekete:  Ejnye, de tudja!

Kónya:  (Az asztalhoz megy, orvos­sá­got vesz be, magára teríti a ta­ka­rót, és leül. Innen felel­get az ügy­véd kérdéseire.)

Tóth:  Volt szó odakint politikáról?

Kónya:  Volt. Igen kíváncsiak, milyen a szo­ci­a­liz­mus belül­ről.

Tóth:  Meg is kérdezték?

Kónya:  Meg. A barátaim az első vacso­rá­nál már érdek­lőd­tek.

Tóth:  Mit válaszolt?

Kónya:  Azt, hogy én a tudomány ked­vé­ért vagyok itt, beszél­jünk arról. Ott­hon se poli­ti­zá­lok, miért éppen itt kez­de­ném el?

Tóth:  Valóban nem politizál?

Kónya:  Valóban nem.

Tóth:  De politizált.

Kónya:  Bohó ifjúkoromban. Megbán­tam.

Tóth:  A háború alatt?

Kónya:  Hagyjuk ezt, ügyvéd úr. Kínos arról beszél­ni. A há­ború min­den­ki­ben más emlé­ke­ket támaszt föl. Min­den­ki­nek meg­van a maga hábo­rú­ja.

Fekete:  Ne kerteljen! Ki vele!

Tóth:  Zsidókat bújtatott?

Kónya:  Erkölcsi kötelességem volt. Bará­tom fele­sége volt az ille­tő.

Tóth:  Más?

Kónya:  Egyikük a nagykabáto­mat is elvitte a deb­re­ceni nép­gyű­lés­be.

Tóth:  És nem hozta vissza. Úgy tudom, Önt, távol­lét­ében halálra ítélte Szálasi bíró­sá­ga.

Kónya:  Háború volt, nem voltam ott.

Tóth:  Amikor jött a front?

Kónya:  Itthon kuksoltam, és dolgoz­tam. Sze­ren­csére nem volt front, csak bejöt­tek az oro­szok.

Tóth:  Találkozott velük?

Kónya:  Küldtek értem, hogy kezdjük meg a ta­ní­tást. A ta­ná­rok több­sége elme­ne­kült, taní­tot­tam tör­té­nel­met, iro­dal­mat, még föld­raj­zot is.

Tóth:  Tanult Ön meteorológiát?

Kónya:  Csak annyit tudtam róla, ha esik az eső, ki kell nyit­nom az eser­nyő­met. A vá­ros­pa­rancs­nok üzent, helyez­zük üzembe az idő­já­rás­jelző készü­lé­ket.

Tóth:  Értett hozzá?

Kónya:  Dehogy értettem. Szóltam az altiszt­nek, övé az érdem.

Tóth:  Mire kellett ez a szov­jet csa­pa­tok­nak?

Kónya:  A támadások előkészítésénél figye­lembe vet­ték. Adtak mel­lém egy kato­nát, ő ki­tű­nően értett hoz­zá.

Tóth:  Beszélgettek is?

Kónya:  Nagyon sokat. Rokon volt. Med­ve­éne­ke­ket kér­tem tőle, és mesé­ket. A Föld körül­öve­zé­sé­nek mesé­jét pél­dá­ul. A ló­ál­do­zat­ok­ról is. Egy­szer este elhozta a ba­rá­tait is, és – tisz­tes­ség ne essék szól­ván – még danol­tak is. Örül­tünk egy­más­nak. Ami­óta eljöt­tünk az ősha­zá­ból, nem talál­koz­tunk.

Halál:  (Előjön a szokott módon.) Ez hiány­zott annyi­ra? A meg­di­cső­ü­lés? Talán most akarsz folya­mod­ni, hogy nem­zeti hőssé nyil­vá­nít­sa­nak? Hogy itt vagy te, akit Szálasiék halálra ítél­tek, aki zsi­dó­kat búj­ta­tott, aki orosz kato­nák­kal kötötte meg a világ­bé­két Numi-Táremre emlé­kez­ve? Aki hasz­nos ada­to­kat szol­gál­ta­tott a front további sike­rei­hez, és tisz­te­let­tel kéred, adja­nak valami plecs­nit? Azt miért nem mon­dod, hogy téged rúg­tak ki elő­ször az állá­sod­ból, mert meg­bíz­ha­tat­lan vol­tál? Beto­ko­so­dott bolond, aki nem veszi észre a világ vál­to­zá­sa­it. Aki csak megy a sa­ját feje után. A tu­do­má­nya után.

Kónya:  Menj, még nem végeztem.

Halál:  (Az órára mutat, eltűnik.)

Kónya:  (Hátradől a széken, elalszik.)

Ildikó:  (Házias ruhában jön, part­vis­sal, tör­lő­ronggyal. Jön vele Vilmos.) Hála legyen a ma­gas­sá­gos Isten­nek, elaludt egy kicsit. Nem enged ám be sen­kit magá­hoz, csak ír meg kép­ze­lő­dik. Elő­ször azt hit­tem, fél­re­be­szél. Egy köny­vet emle­get, állí­tó­lag azt is kül­föld­ről hozta be, és a pöré­ben döntő érv­ként hasz­nál­ták föl elle­ne. Elkezdi szó­lít­gatni Macera Macát, de olyan szé­pen, mintha ő lenne a leg­na­gyobb sze­rel­me.

Vilmos:  Ildikó, te takarítasz, te főzöl neki?

Ildikó:  Volt egy józan pillanata, ide­adta a kul­csot. Nézz rám néha, kicsi Ildókám, nehogy úgy jár­jak, mint Kálmány Lajos.

Vilmos:  Ő hogyan járt?

Ildikó:  Én se tudtam, megkérdeztem tehát. Egye­dül élt, csak a pat­ká­nyok vet­ték ész­re, hogy meg­halt. De engem se tűr meg, ha rájön a pil­la­nat. Hetes a sze­mét, mégse lehet föl­sö­pör­ni, nehogy össze­ke­ver­jem a papír­ja­it. Tele­szórja a pad­lót, egyik sin­csen meg­szá­moz­va, mégis tud­ja, melyik után mi követ­ke­zik. Lesz vele baja annak, aki sorba akarja szed­ni. Főzök neki, nem hoz­ha­tom be. Mintha akkor látna elő­ször, úgy néz rám. Höl­gyem, maga kicso­da? Kit keres? Ki akar rabol­ni? Máni­ája lett, hogy meg­lop­ják.

Vilmos:  (Segít az ágyhoz vinni, ket­ten lefektetik.) Bár­csak ott tar­ta­nánk már, hogy a ki­adók kém­hol­dak­kal vizs­lat­nák, ki mit ír, és ellop­nák a kéz­ira­tot.

Ildikó:  Te hiszel abban, hogy komoly dol­go­kat ír?

Vilmos:  Egy jó szóért fele életét oda­adta vol­na, hogyne hin­nék!

Ildikó:  Most, amikor félrebeszél? Azt hiszi, jön a rend­őr, és elvi­szi.

Vilmos:  Őt?

Ildikó:  A papírjait.

Vilmos:  (Fölvesz egy lapot, beleolvas.) A tisz­tes­ség­nek nin­csen fegy­ve­re. A tisz­tes­ség nem tudja meg­vé­deni magát. Az én ártat­lan­sá­go­mat se én, se más nem tudja meg­vé­de­ni. (Ugyanoda visszateszi)

Ildikó:  Amikor a rendőrség kijött ház­ku­ta­tás­ra, ezt-azt elvitt magá­val. A nap­ló­jára volt a leg­kí­ván­csibb. Hiába mond­tam neki, baj lesz abból, hagyja abba, és ami meg­van már, dugja el jól, de nem hall­ga­tott rám. Még azt is pótolta később, amit elvit­tek tőle. Emlé­ke­zet­ből újra leír­ta. (Vilmos segít Ildi­kó­nak, asz­talt emel­get­nek, szé­ket tolo­gat­nak, szellőztetnek.)

Kónya:  (Ébredezik)

Ildikó:  Fusson, ki merre lát! (Hamar becsukja az abla­kot, kap­kodja a ta­ka­rí­tás esz­kö­ze­it, isz­kolna kifelé.)

Kónya:  Te vagy az, Ildikó? Hát mégis eljöt­tél? Eszedbe jutot­tam? De jó, hogy itt vagy, Iste­nem, de jó. Te is itt vagy, Vil­mos? Hát téged mi szél hozott ide?

Vilmos:  Erre jártam, beugrottam, meg­néz­ni, hogyan eszi a fene a sze­gény embert. (Kezet fog­nak, szo­ron­gat­ják egy­más kezét.) Jól vagy, édes komám?

Kónya:  Nincsen énnekem semmi bajom. Hogyan is kell leko­pog­nom? Akko­rá­kat alszom, mint a med­ve. Még le se ér a fejem, már alszom.

Vilmos:  És ha fönn vagy?

Kónya:  Az a betegség, látod, ami akkor elfog. Dol­go­zom, mint a bolond, de nekem jól­esik.

Vilmos:  Orvos? Jár hozzád?

Kónya:  Nem tudom, ki szervezte ide, de nem lehet leva­karni rólam. Hozza a le­vest, meg az injek­ci­ót. Kér­de­zem tőle, hol főz­te, mert ilyen jót éle­tem­ben még nem ettem, de csak nevet. (Ildikó kimegy) Galamb­le­vest, mintha a bol­dog­asszony ágyát feküd­ném.

Vilmos:  Mit mond az orvos?

Kónya:  Áldott teremtmények az orvo­sok, min­dig ugyan­azt mond­ják. Ne sokat grádicsoljak, mert a mo­tor nem a régi. Zireg-zörög, mint a já­rom a benedeki határ­ban. Egy­szer kat­tog, egy­szer ketyeg. Ne is éjsza­káz­zak, ne is dol­goz­zam sokat. És akkor mit csi­nál­jak? Ne sokat éljek, akkor nem lesz semmi bajom. Hát te? Régen lát­ta­lak.

Vilmos:  Csak vagyok. Öregszem.

Kónya:  Te? A legszebb férfi­ko­rod­ban vagy.

Vilmos:  Ez igaz. Ennél szebben már nem leszek. Dol­go­zom, ha hagy­nak.

Kónya:  Abba ne hagyd! Ha tiltják, akkor is dol­gozz. Aki egy­szer meg­áll, az elve­szett. Aki hagyja félig kihűlni a me­leg pala­csin­tát, meg­ér­demli a sor­sát. A töb­bi­ek?

Ildikó:  (Oszkárral jön be.)

Kónya:  Te is, fiam, Oszkár? Téged mi lelt?

Oszkár:  Látni akartalak. De jó szín­ben vagy!

Kónya:  Meglepett, mi? Valaki azt súg­ta, halá­lán van a vén Kónya, gye­rünk, láto­gas­suk meg. Csontra este­tek, jó komám. Azt hiszem, így mond­ják a mai fia­ta­lok. Nin­csen nekem semmi bajom.

Oszkár:  Ne is legyen, és ne is törődj sem­mi­vel. Amíg engem látsz, nem halsz meg. Ha aka­rod, írásba is adom neked. Iszunk egyet? (Üveget vesz elő a táskájából.) Mennyei ital. Kis­üs­ti. Ha Szent Péter csak egy­szer sza­golna is bele, mind­járt ott­hagyná a mennyek kapu­ját, és vissza­jönne ez homus világ timnücibelé, ez mun­kás világbelé. És keássátuk Urumkhuz hármul: Kirielejszon. (Tölt, kínál.)

Ildikó:  Erről nem volt szó. Italt, beteg­nek?

Kónya:  Hagyd el, hadd igyanak. Aki beteg, hal­jon meg. (De a po­ha­rat eltolja magától.)

Oszkár:  Farizeuskodsz megint? Tudod, mi az embe­ri­ség leg­na­gyobb vét­ke? Későn fedezte fel a pá­lin­kát.

Kónya:  Na, ezt még nem hallottam.

Oszkár:  Pedig te aztán ismered a te­rem­tés kró­ni­ká­ját. Soha nem tűnt föl, hogyan sza­ladt be Ádám apánk a cső­be?

Vilmos:  Csak nem akarsz kalahüttyös bib­lia­ma­gya­rá­za­tok­kal elő­áll­ni?

Oszkár:  Kalahüttyös? Tudományos. Teo­ló­gi­ai­lag se cáfol­ha­tó. Isten-is­ten! (Iszik.) Kép­zel­jé­tek csak el, tün­dér­szép Éva szűzi ártat­lan­sá­gá­val ott áll az almafa tövé­ben, a kí­gyó meg teke­reg a fán. Évács­ka, a drá­ga, nyúl az almá­ért, és leve­szi a leg­szeb­bet. Mikor volt Ádám a leg­na­gyobb bal­fá­cán?

Ildikó:  Amikor elfogadta?

Oszkár:  Egy nyavalyát. Tegyük föl, hogy te vagy az Éva, én vagyok az Ádám. Nyúlsz az almá­ért, kecse­sen, szé­pen, kicsit röcögteted is maga­dat, hogy job­ban föl­keltsd az érdek­lő­dé­se­met. Új még ez nekünk, nagyon új, hogyne érde­kel­ne. Úgy, már majd­nem eléred, és akkor zsupsz! Egy nagyot ráütök a ke­zed­re. Volna szí­ved levenni azt az egyet is? Leráz­zuk mind­et, kifőz­zük pálin­ká­nak, a sátánt pedig meg­üti a gu­ta. Azon­nal más­ként ala­kult volna az embe­ri­ség tör­té­nel­me.

Vilmos:  Tanár úr, minden pohárban ennyi filo­zó­fia van? (Ő is iszik)

Oszkár:  Csak az van benne az isteni üze­net­ben, hogy ne egyél annak a fá­nak a gyü­möl­csé­ből, de az nin­csen ben­ne, hogy ne is igyál. Ott mind­járt, ugyan­an­nál a tűz­nél meg­süt­het­tük volna szent­sé­ges Luci­fert is. Sátán­mé­reg, kígyó­mé­reg, ki van iktatva a világ­ból. A vi­pera hara­pása is.

Kónya:  Testamentumomban meghagyom neked, hogy a kí­gyó­mé­reg örök.

Vilmos:  A tudomány azt állítja, egyes fajok kive­sző­fél­ben van­nak. Ha a vi­pera kive­szik, vele vész a mérge is.

Kónya:  Ezt a tudomány rosszul tud­ja. Az ember olyan, ahol elsza­po­ro­dik, tönk­re­te­szi a maga táp­lá­lé­kát is. Az ember a leg­na­gyobb raga­do­zó, és leg­ha­ma­rabb a raga­do­zók pusz­tul­nak ki. Csak­hogy az ember­nek addig is van annyi esze, hogy elta­nulja a kí­gyó­tól a kígyó­bajt. Elfogy a vi­pe­ránk? Mar­juk mi egy­mást, sok­kal job­ban.

Ildikó:  Lehetek háziasszony? Főz­he­tek egy kávét az urak­nak?

Kónya:  Főzhetsz, főzhetsz! Látod, el is felej­tet­tem. De csak zsidó kávé van itt­hon. A csézibe bele­te­szel egy kanál­lal, ráön­töd a forró vizet, és kész.

Ildikó:  Régóta van itt már másik is. (Kimegy.)

Oszkár:  (Nem játssza már az ita­los embert.) Csak ben­ned maradt a kí­gyó ful­lánk­ja, Pali­kám?

Kónya:  Sokért nem adnám, ha el tud­nám felej­te­ni. Három hara­pás az ökör­nek is sok. Leg­föl­jebb a disznó bírja ki.

Oszkár:  Jól földicséred magadat. Biz­tos, hogy har­mad­szor is ő a lu­das?

Kónya:  Nem tudom. A bíróság előtt is azt mond­tam az utolsó szó jogán, kérem a te­remtő Iste­ne­met, ne kell­jen meg­tud­nom, ki leli gyö­nyö­rű­sé­gét az én sze­ren­csét­len­sé­gem­ben. Miért bűn az, ha a tudo­mánnyal fog­lal­kozó ember köny­vet hoz be magá­val? Nyis­sam ki inkább a Sza­bad Euró­pát? Arra nem lehet hivat­koz­ni, nekem az ere­deti kell, ha kell. Nem is a hara­pása fáj már nekem, hanem az, hogy senki nem akart meg­gyó­gyí­ta­ni. Ha csak egy­szer mondta volna valaki is, ne törődj vele, hiszen föl­füg­gesz­tett bör­tön csak, dol­gozz tovább, egész vipe­ra­fé­szek jöhe­tett volna rám. Ahogy azt se mond­ták, dol­goz­zam nyu­god­tan, mert az elő­ző­nél se lett igaza a föl­je­len­tő­nek. Az ilyesmi vala­hogy nem esik bele a szó­kin­csünk­be. Csak az fér bele, hogy menj nyug­díj­ba, nekünk nem kel­lesz. Ami­kor érni kez­dett a mun­kám gyü­möl­cse, akkor. Egy élet sze­re­tet­tel, öröm­mel vál­lalt gyü­möl­cse.

Vilmos:  Ne panaszkodj! Vedd úgy, hogy jól jár­tál vele. Deresre húz­tak, belő­led mégis dal fakad. Kóru­sod nin­csen, talán köve­tőd se sok, de amit te a köny­ve­id­ben rendbe szed­tél, senki más meg nem tehette vol­na.

Kónya:  Csak kaszáltam, a gyűj­tés még hátra van. Attól félek, ren­den is marad. Tele a kof­fer. Emlé­kez­tek még Bar­tók sza­vai­ra? Talán nem veszi rossz néven, ha haló porá­ban pél­dá­za­tát magamra értem. Nem tudom én már befe­jez­ni, amit elkezd­tem.

Oszkár:  Lesz majd, aki fölgyűjti a ren­det.

Kónya:  Tartok tőle, nem lesz. Olyan biz­to­san lesz, aki csa­ládi hasz­not húz belő­lem, mert ilyenre min­dig terem ember. Akit nem tar­tot­tam sok­ra, az majd beleül a kész­be. Kimondja majd, az ő csa­ládja nél­kül énbe­lő­lem semmi nem lett vol­na.

Ildikó:  Itt a kávé, vegyétek és igyá­tok, csak ne panasz­kod­ja­tok.

Vilmos:  (Beleszagol) Bűn ezt meg­in­ni, egy hétig csak dicsérni kéne.

Ildikó:  Te is öregszel? Már csak a ká­vét tudod dicsér­ni?

Vilmos:  Nem hagytad befejezni. Egy hétig csak dicsérni kéne, aki főz­te.

Kónya:  (Kavargatja a kávét, las­san, töre­dezve beszél.) De jó, hogy eljöt­te­tek! De jó, hogy itt vagy­tok! Ki tud­ja, lát­juk-e még egy­mást vala­ha.

Ildikó:  (Félhangosan) Kez­dő­dik megint. Két-há­rom perc, és elbo­rul előtte a vi­lág. (Teljes hangon) Hogyne lát­nánk! Mula­tunk mi még együtt, és kidobósat is tán­co­lunk.

Kónya:  Őt is elhívjátok?

Ildikó:  Ki az az ő?

Kónya:  Nem emlékszel rá? Olyan szép nevet adta­tok neki, kicsor­dul belőle a sze­re­tet.

Oszkár:  A Macera Macát?

Kónya:  Azt.

Vilmos:  Ide? Azt a nőt?

Kónya:  Csak azért, mert én nem mehe­tek el hoz­zá. Nem vagyok ura a lábomnak. Ildi­kó, tená­lad a kulcs, akár­mi­kor hív­ha­tod. Ha nem vagyok ész­nél, akkor is. Majd te elmon­dod, hogy itt volt, és én meg­nyug­szom.

Ildikó:  Azt a nőt én ide el nem hozom. Kívánj szé­pet, csú­nyát, piro­sat, sár­gát, kéket, csak azt az egyet ne kívánd.

Kónya:  Nem mehetek el haraggal. Szán­dék sze­rint nem ártot­tam sen­ki­nek, meg kell bocsá­ta­nia énne­kem.

Oszkár:  Neki? Neked?

Kónya:  Nem ő a hibás, nem tehet róla, hogy ilyen­nek szü­le­tett.

Ildikó:  Eddig mindig azt mondtad, kígyó­nak szü­le­tett.

Kónya:  Annak. Kígyónak, de arról se tehet. A vi­pera is ele­ven­szü­lő. Beszél­get­nénk vala­mi­ről, az se baj, ha semmi értelme nem lesz. Ha úgy talál­nék meg­hal­ni, hogy nem szól­tunk egy­más­hoz, föl­tá­madna benne az önvád, és agyon­nyom­ná.

Oszkár:  Lehet, hogy elkezdte már a föl­tá­ma­dást. Össze­gu­ban­co­ló­dott a nyel­ve, nem tud beszél­ni. Eről­kö­dik, muto­gat, lát­szik, hogy mon­dani akar vala­mit, de nem lehet meg­ér­te­ni.

Ildikó:  Van Isten!

Kónya:  Nem ezt érdemlette. Nekem kel­lett volna job­ban vigyáz­nom, hogy ne tud­jon belém harap­ni. (Hátrahanyatlik, elveszti eszméletét.)

Vilmos:  Hamar, orvost! (Kalapját kap­ja, indul.)

Ildikó:  Hagyd, orvos nem tud segí­te­ni. Tize­dik napja már, hogy így múlik rajta az idő. Egy kicsit kisüt a nap, aztán elbo­rul előtte a világ. (Vizes ruhá­val törül­geti az arcát, igaz­gatja az ágyát.) Ülje­tek le, nagy harc­nak lehet­tek tanúi. Hada­ko­zik a múlt­já­val, még azt is meg­bán­ja, hogy gye­rek­ko­rá­ban agyon­csa­pott egy ege­ret.

Újra kivilágosodik a bírói pul­pi­tus, Kónya az asz­tal­hoz megy.

Fekete:  Vádolom többrendbeli izga­tás­sal. Azt a köny­vet azért hoz­ta, hogy mások­nak is meg­mu­tas­sa.

Kónya:  Hagyd el, fiam, ezt már elját­szot­tad egy­pár­szor. Azt mondd meg inkább, mi lett veled később?

Fekete:  Elbocsátottak.

Kónya:  Már nem vagy ügyész? Már ügyész se vagy?

Fekete:  Már semmi se vagyok. Új főnök jött, új gar­ni­tú­rát hozott. Azt mond­ta, más sze­lek jár­nak.

Kónya:  És te? Ilyen könnyen nem adhat­tad föl!

Fekete:  Megmondtam neki, várjál, főnök, hát­rább az aga­rak­kal. Kipu­col­tat­tá­tok velem az istál­lót, most pedig belém rúg­tok?

Kónya:  Van az úgy, hogy magába szívja az ember az istál­ló­sza­got, ha min­dig gané­ban tur­kál. A fé­nyes sza­lo­nok­ban nem szí­ve­sen lát­ják, oda be se eresz­tik. Ilyen mun­ká­ban min­dig ragad valami az ember­re. Kinek a csiz­má­já­ra, kinek a kezé­hez. Pedig olyan szé­pen be akar­tál csu­katni hat évre, aki csak hal­lot­ta, elön­tötte a gyö­nyö­rű­ség. Vissza tudod idéz­ni?

Fekete:  Sorainkba férkőzött újra az átkos kapi­ta­liz­mus. Elküldte alan­tas szol­gá­ját, hogy tönk­re­te­gye, amit ereje meg­fe­szí­té­sé­vel, vére hul­laj­tá­sá­val a dol­gozó nép épí­tett. De mi nem enged­jük!

Kónya:  Mást is mondtál.

Fekete:  A kapitalizmus dögszagát hozta közénk, fer­tőt­le­ní­teni kell utána az egész egye­te­men.

Kónya:  Hajszálra így volt. Azt hit­tem, Kos­suth-dí­jat kapsz érte. Az ilyen hit­vány mun­kát meg szok­ták hálál­ni. Semmi más nem jött, csak az új szél?

Fekete:  Volt más is. Csokoládé.

Kónya:  Megvesztegettek?

Fekete:  Loptam a boltból. És áni­zsos pálin­kát is.

Kónya:  Betörtél?

Fekete:  Csak egy tábla csokoládé, meg egy üveg pálin­ka, az önki­szol­gáló bolt­ból. Nem akar­tam én ellop­ni.

Kónya:  Csak belebújt a zsebed­be, mire a pénz­tár­hoz értél.

Fekete:  Tévedés volt. A buk­szá­ért nyúl­tam a zse­bem­be.

Kónya:  És előrántottad a pisz­tolyt, ami­kor a rak­tár­ban meg­mo­toz­tak. Nem tud­tad elvi­sel­ni, hogy az állam­ügyész­ség jeles kép­vi­se­lő­jén szé­gyen­folt essék.

Fekete:  Egy nyálasszájú kölök volt a bolt veze­tő­je. Sem­mit nem tudott a hősi múlt­ról, csak a cso­ko­lá­dét lát­ta. Azt se tud­ta, ki vagyok, csak hívta a yar­dot.

Kónya:  A nép fiát most hagyd ki. A nép hűt­len fia. A nép Káin-fia! Aki min­dig ott volt, ahol ütni kel­lett, de ami­kor már nem üthe­tett, lopott. Áni­zsos pálin­kát. Most miből élsz?

Fekete:  Enyém a gőzkalapács a gyár­ban. Ha egyet ütök, meg­re­meg a Föld.

Kónya:  Amikor a kezeddel ütöt­tél, akkor is meg­re­me­gett. Végre meg­ta­lál­tad a helye­det. És Ön, drága bíró úr? Meg kell mon­da­nom, gáláns ember volt. Tud­ta, hogy egy szó nem igaz a vád­ban, ezért kegye­sen csak hat hónapra ítélt.

Farkas:  Felfüggesztve, próbaidőre bocsát­va.

Kónya:  Igen, igen. Azonnal fölfüg­gesz­tet­tek állá­som­ból.

Farkas:  Arról én már nem tehetek, az már az úgy­ne­ve­zett jog­kö­vet­kez­mény. Aki­nek nin­csen erköl­csi bizo­nyít­vá­nya, az nem marad­hat bizalmi állás­ban.

Kónya:  Kérdezhetek valamit? Neked van erköl­csi bizo­nyít­vá­nyod?

Farkas:  Nincsen. Momentán nincsen.

Kónya:  És momentán éppen miért nin­csen?

Farkas:  Mi jogon piszkaturál enge­met, pro­fesszor úr? Mi köze hoz­zá?

Kónya:  Ott a címer a fejed fölött. Bocsá­nat, hogy tegez­lek, de ami­óta ismer­lek, min­dig tege­ző­dünk. Még a leg­el­ső, a fegyelmi tár­gya­lás ide­jén is. Ahol a cí­mer ott van, így kez­dő­dik az íté­let: A nép­köz­tár­sa­ság nevé­ben. Ha meg­en­ge­ded, most én beszé­lek a Nép­köz­tár­sa­ság nevé­ben.

Farkas:  Tiltakozom.

Kónya:  Hallgass inkább, ne tilta­kozz. Mon­dom, nem bán­ta­lak, mert kegyes volt az íté­le­ted. Csak hat hónap, föl­füg­geszt­ve. Hol­tig tartó követ­kez­ménnyel. Hová tet­ted az erköl­csei­det?

Farkas:  Muszáj mondanom?

Kónya:  A Népköztársaság nevében!

Farkas:  Megbotlottam.

Kónya:  Farkas létedre mindig bárányba harap­tál. Ne félj, itt nyíl­tan beszél­hetsz. Abban a szék­ben, ame­lyik­ben te ültél, min­den csúf­sá­got a Nép­köz­tár­sa­ság nevé­ben követ­tek el. Tehát?

Farkas:  Hozzám került Fekete a cso­ko­lá­dé­val meg az áni­zsos pálin­ká­val.

Kónya:  Hozzád? Közönséges szabály­sér­tés csak.

Farkas:  Akkor még nem volt az. Bizo­nyí­té­kok hiá­nyá­ban fel­men­tet­tem.

Kónya:  De volt bizonyíték! A jegy­ző­könyv.

Farkas:  Nem volt jegyzőkönyv. Meg­üzen­tem a bol­tos­nak, ne legyen jegy­ző­könyv.

Kónya:  És bejött a refrén. A föl­men­tésre másik föl­men­tés követ­ke­zett, csak most téged men­tet­tek föl. Úgy is mond­hat­nám, fené­ken bil­len­tet­tek. Mert jöt­tek az új sze­lek. Szél­nek eresz­tet­tek.

Farkas:  Humánusan jártak el velem. Elvit­tek az ország másik felé­be, nagy­köz­ségi tanács­el­nök­nek.

Kónya:  Nehéz munka? Nagy esés?

Farkas:  Hamar beilleszkedtem. Házat épí­tet­tem, mint a többi ember a falu­ban.

Kónya:  Csak egy kicsit nagyobbat.

Farkas:  Kellett valami, ami megkü­lön­böz­tet a töb­bi­ek­től.

Kónya:  Másban nem különböztél?

Farkas:  De különböztem. Elneveztek Ebé­dező Far­kas­nak.

Kónya:  Legalább olyan szép név, mint az ájta­tos manó, vagy az imád­kozó sás­ka. Mivel érde­mel­ted?

Farkas:  Abban a faluban min­denki ebé­delt, az én falum­ban pedig ebé­dez­tünk. Min­dig rájött a nyel­vem­re. Ilon­kám, haza­ug­rom ebé­dez­ni!

Kónya:  Kezdelek becsülni. Aki ennyire nem tud sza­ba­dulni a szü­lői szó­tól, az bol­dog ember. És azután?

Farkas:  Belekeveredtem egy csúnya ügy­be.

Kónya:  Pálinka, ánizzsal? Vagy csak cso­ko­lá­dé?

Farkas:  Kacsatáp.

Kónya:  Mire kell az egy tanácsel­nök­nek?

Farkas:  Olyan a parasztember, amit lehet, elles a szö­vet­ke­zet­től. Kacsa­far­mot léte­sí­tett a té­esz, kacsát kez­dett tar­tani az egész falu.

Kónya:  És a jó tanácselnök követi az ő né­pét. Miért ne lehetne neki is annyi pén­ze, mint más­nak? A na­gyobb ház­hoz több kacsa­táp kell. Tehát nőt­tek-nő­dö­gél­tek a kicsi kacsák, hápog­tak és totyog­tak. Egy­szer aztán elfo­gyott a táp.

Farkas:  Az egész megyében nem lehe­tett kap­ni. Az állat meg olyan kényes, ha ezt szokta meg, nem kell neki más.

Kónya:  Nagy szerencsénk, hogy ott a me­ző­gaz­da­sági nagy­üzem, és benne akkor is van táp, ha sehol nin­csen.

Farkas:  Elmentem az elnökhöz…

Kónya:  Legalább mi, elnökök, tart­sunk össze?

Farkas:  Megkértem, adjon kölcsön öt mázsát.

Kónya:  Adott?

Farkas:  Érdeke volt. A kacsát ő ér­té­ke­sí­tet­te.

Kónya:  De ha kölcsön kérted, miért este vit­ted?

Farkas:  Akkor értem rá. Megyei elv­tár­sak vol­tak nálunk, elidőz­tünk, kva­ter­káz­tunk, ultiz­tunk.

Kónya:  A kacsák pedig félholtra kop­lal­ták magu­kat. Aztán az autód neki­ment a rend­őr­au­tó­nak.

Farkas:  Új fiúk voltak, nem ismer­tek, elő a szon­dát, bele­fúj­tam, kékült-zöl­dült tőle a rend­őr. Mutat­tam az iga­zol­vá­nyo­mat, dug­tam az orra alá, de ő csak a szon­dát lát­ta. Nyis­sam ki a kocsi hátul­ját. Mon­dom nekik, a ko­csi ele­jé­vel tör­tént a baj, mit akar­nak a vé­gé­vel? Meg­ta­lál­ták a tápot, de nem talál­tak se szám­lát, se szál­lí­tó­le­ve­let.

Kónya:  Kölcsönről volt szó. Gondo­lom, a té­esz­ben föl­ír­ták.

Farkas:  Az lett a baj, hogy ott se írták föl.

Kónya:  És a többiét se. Az áfész-elnökét se, az isko­la­igaz­ga­tóét se. Bíró­ság, íté­let, föl­men­tés újra.

Farkas:  A raktárost becsukták. Hat hóna­pot kapott.

Kónya:  A szódás lovát mindig meg­ta­lál­ják, és úgy, de úgy seggbe rúg­ják, csak úgy csat­tan. Most mi lesz?

Farkas:  Elnökválasztás lesz a szö­vet­ke­zet­ben, ha sike­rülne bejut­nom, jó len­ne. Mert engem a falu népe nagyon sze­ret. Az én köz­re­mű­kö­dé­sem­mel ez a falu csak gya­ra­po­dott. Út, jár­da, víz, vil­lany, amit lehet, tár­sa­dalmi mun­ká­ban.

Kónya:  Ha megválasztanak, úgy kell nekik. Mi lett a rend­őrök­kel?

Farkas:  Másik körzetbe helyezték őket.

Kónya:  Meg is érdemelték. Megszon­dáz­tatni azt, aki­nek kacsa­táp­pal van tele a ko­csi­ja? Téged is kér­dez­het­lek, ügy­véd úr?

Tóth:  Körülöttem zajos dolgok nin­cse­nek. Egyik pört elvesz­tem, a má­si­kat meg­nye­rem.

Kónya:  A feleség?

Tóth:  Köszönöm kérdésedet, egész­sé­ges, hála Isten­nek. Reg­gel még jól volt. Két gyer­mek, most jár­nak egye­tem­re. Későn nősül­tem, még egy évem van hát­ra, és megyek nyug­díj­ba. Most ígérte Far­kas elv­társ, ha neki sike­rül, maga mellé vesz nyug­dí­jas jog­ta­ná­csos­nak. Drága az egye­tem, öröm­mel elvál­la­lom.

Fekete:  Mi is egyezkedtünk. Ha beüt a vá­lasz­tás, oda megyek rend­ész­nek. Könnyebb még­is, mint a gőz­ka­la­pács.

Halál:  (Megjelenik, ahogy szokott.) Készen vagy? Mehe­tünk?

Kónya:  Végezd a dolgodat.

Halál:  Gondoltam valamit. Lásd, kivel van dol­god.

Kónya:  Legalább te légy kegyes hoz­zám.

Halál:  Választhatsz. Agyvérzés vagy autó? (Lefekteti.)

Kónya:  Az autótól mindig féltem. Ember is van ben­ne, mégis a gép ural­ko­dik.

Halál:  Nem fog fájni. Az Erőd és a Hattyú utca sar­kán jön egy kocsi, te bele­akadsz a tük­ré­be.

Kónya:  Ezt ne! Becsukják a ma­si­nisz­tát.

Halál:  Fölmentik majd. Te leszel a hi­bás.

Kónya:  Nemcsak az életemért, de a ha­lá­lo­mért is? (Fölébred.)

Ildikó:  (Bekukkant, rejtelmes mosollyal Macera Macát húzza maga után.) Gyere csak, gye­re! Látod, ész­nél van.

Virágh:  (Tönkrement vén nő, lobon­cos paró­ká­val, agyon­festve az arca, alig húzza a lá­bát, de riszálja a farát. Keze ide-oda lódul, nem tud ural­kodni tag­ja­in. Igen nehe­zen szó­lal meg, dadog. A szoba köze­pén fölé­nyes pózba állítja be magát.)

Kónya:  Jaj de jó, hogy eljöttetek! Ildi­kó, köszö­nöm. Kávét, teát? Csak zsidó kávénk van, de nagyon jó. Egy csézi meleg víz, egy kanál kávé, és kész is.

Virágh:  (A nagy erőlködéstől irtó­za­to­san ellen­szen­ves hangon) Ti-ti-ti-tisztázni valónk van egy­más­sal, Kónya Pál!

Kónya:  Hagyd el. Örüljünk, hogy élünk!

Virágh:  Tu-tu-tudod, mi-mi mi volt a te legna-na-nagyobb bajod? Nem ismer-te-te-ted el, hogy (teljesen tisztán) én vagyok a te főnö­köd!

Halál:  (Teljes világításban) Ez agy­vér­zést akar! Gye­rünk! Kígyók­kal nem tár­su­lok! (Az óra az öreg­ha­rang hang­ján üti el a tizenkettőt.)

(Vége)