Oberczián Géza

Bénultság

Presszó Budán, délutáni fények, az asz­ta­lon két kávé, gőzö­lög­nek. Egy nő és egy férfi szem­ben ülnek, nézik egy­mást. Nem a mos­tani arcu­kat lát­ják, hanem az iga­zit, a húsz évvel ezelőt­tit.

–  Hát visszajöttél? – kérdezte Gábor.

–  Vissza – válaszolta Eszter.

–  Hol szálltál meg?

–  Egy szállodában, nem messze.

–  És meddig maradsz?

–  Örökre – mondta Eszter. – Nem soká­ig.

–  Jó, hogy látlak. – Gábor moso­lyog.

–  Tényleg?

–  Tényleg. A családod?

–  Nincs. Egyedül vagyok. Régen volt.

–  Családod?

–  Az. Ne beszéljünk róla! És te?

–  Nekem van. Család, tudod? Két gye­rek, már nagyok, egy lány, egy fiú. Feleségem…

–  Az jó! – vágott közbe Eszter. – A fe­le­ség, az jó… Mondd csak, emlékszel…?

–  Mindenre – vágott közbe Gábor.

–  A Királykőre?

–  A Királykőre is. Arra leg­in­kább. A tár­sa­ság­ra. A ta­lál­ko­zá­sunk­ra.

–  Milyen félszeg voltál.

–  Túl szépnek láttalak. Ahogy men­tél előt­tem a víz­mo­sás­ban, mutat­tad az utat. Még mintha gló­ria is lett volna a hajad körül, úgy sütött rá a nap. Meg­né­mul­tam, olyan vol­tál.

–  Szép voltam? Már nem vagyok.

–  Az voltál. Egy hegyi tündér a Kár­pá­tok­ban. Mit mond­hat ott egy pes­ti?

–  Azért megtaláltad a szavad.

–  Később. Tudod, mennyivel később. Előbb sze­ret­tük egy­mást fönt a tisz­tá­son, mint beszél­tünk. Biz­tos erről akarsz…?

–  Nem! – kiáltott Eszter – Nem erről! Valami más­ról.

–  Akkor arról, hogy jöttél át Bras­só­ból? Hogy sze­rez­tünk neked sebé­szi mun­kát? Hogy éltünk itt együtt? Az albér­le­tek­ről? Vagy az eskü­vő­ről?

–  Nem volt esküvő! – sóhajtott Esz­ter.

–  Nem volt. Beszéljünk arról, hogy miért nem volt?

–  Beszéljünk. Igen, beszéljünk arról!

–  Mert elmentél, Eszter, azért nem volt. Az esküvő előtti napon elszök­tél Ame­ri­ká­ba. Hát azért nem volt!

–  Elmentem. El. Nem lehetett marad­ni.

–  Lehetett volna! Szerettelek! Sosem mond­tad ki, hogy azért…

–  Nem mondhattam ki! Most már elmond­ha­tom.

–  Elmondod?

–  Fiatal voltam, fáradt, buliztunk előző éjjel, meg­bé­nult a be­te­gem, elvág­tam egy ide­get a műté­ten. – Esz­ter kata­tón mere­ven mondja a sza­va­kat egy­más után, mintha nem is kap­cso­lód­ná­nak össze. – Maga­te­he­tet­len növényt csi­nál­tam egy fia­tal nőből, nem tud­tam hely­re­hoz­ni, elme­ne­kül­tem, nem tud­tam vele…, és veled sem…

–  Jobb volt ott egyedül? Senki sem segí­tett. Én itt vol­tam neked!

–  Senki sem segített. Te sem segít­het­tél. Csak az idő.

–  Igenis segíthettem volna! Így engem is bün­tet­tél a hi­bá­ért, amit…

–  Mondd csak ki! Igen, elkövettem egy hibát. Hibára nincs bocsá­nat. Bűnre van, erre nincs.

–  Mit vétettem én, hogy engem is meg­bé­ní­tot­tál évek­re! Ennyi járt azok után, hogy…

–  Ne dramatizáld itt a kényel­mes kis éle­te­det! Egy évvel később meg­nő­sül­tél, azt hiszed, nem tudom?… Bocsáss meg… Nem akartam…

–  Mert te persze húsz éven át bűn­hőd­tél, ugye? Veled semmi jó sem tör­tént, mi? Én is tudok rólad dol­go­kat, a ku­ta­tói díja­kat ideg­se­bé­szet­ben, az elő­adá­so­kat, hír­ne­vet, igen, az internet elárult!

–  Húsz éven át azon dolgoztam, hogy legyen olyan műtéti eljá­rás, ami­vel vissza­for­dít­ha­tom, amit elhi­báz­tam! Nem volt nap, hogy ne ezzel kel­tem volna fel és feküd­tem volna le! De nem sikerült…

–  –––

–  Tudod, írtam a nőnek, az áldozatomnak…

–  Eszter, ne! Nagyon kérlek, ne …

–  A bocsánatát kértem, és hogy min­dent meg­te­szek, hogy segít­hes­sek, de nem jött válasz. Sokáig nem jött.

–  Kérlek, hagyd abba ezt az önmar­can­go­lást!

–  Azt írta, hogy azt kívánja nekem, ismer­jem meg, milyen maga­te­he­tet­le­nül feküdni éve­kig, azután majd meg­bo­csát.

–  Nem kell a bocsánatát kér­ned, ezer­szer kija­ví­tot­tad azt a hibát, már min­denki fel­ment a fe­le­lős­ség alól, elé­vült, kész, vége! – Gábor leg­szí­ve­seb­ben meg­rázta volna Esz­tert.

–  Én vezettem, amikor a fér­jem és a kis­fiam meg­halt autó­bal­eset­ben. Egy pil­la­natra moz­dulni sem tud­tam, egy kanyar­ban. Akkor tör­tént – mondta Esz­ter hal­kan, révül­ten –, a wisconsini bör­tönbe vit­tek, azt mond­ták, én vagyok a hibás. A sokk­tól átme­ne­ti­leg lebé­nul­tam. Elvit­tek a kór­ház­ba, kivizs­gál­tak és meg­ál­la­pí­tot­ták, hogy egy nagyon rit­ka, ideg­sor­va­dás­sal járó beteg­sé­gem van. Ez örök­le­tes, de nem biz­tos, hogy elő­jön, álta­lá­ban stressz hatá­sára akti­vi­zá­ló­dik.

–  Eszter, miről beszélsz? Nem értem…

–  Beteg vagyok, Gábor, meg fogok hal­ni. Az utolsó stá­dium kez­dő­dik az álla­po­tom­ban. Lebé­nu­lok és meg­áll­nak a szer­ve­im. Nem gyó­gyít­ha­tó.

–  Figyelj ide, Eszter, tudok egy spe­ci­a­lis­tát a dél­pesti kór­ház­ban, hol­nap elvisz­lek, biz­tos van meg­ol­dás!

–  A bíróság felmentett, mert nem lehet­tem fele­lős egy olyan bal­ese­tért, ami egy fel nem ismert beteg­ség miatt követ­ke­zett be.

–  Felhívom azt az embert, mindjárt fel­hí­vom, az orvost, régi isme­rős, együtt érett­sé­giz­tünk biológiából…

–  Megkerestem a nőt, egy elfekvő inté­zet­ben fek­szik, mióta tönkretettem… mert nem tud­ták ott­hon gon­doz­ni, nagyon sze­gény csa­lád volt.

–  Meglátogatjuk, ha akarod! Elme­gyek veled, ha ez segít, beszélj vele…

–  Nem tud beszélni! Gábor, én kivet­tem egy ágyat magam­nak abban az inté­zet­ben még Ame­ri­ká­ból, pár nap múlva beköl­tö­zök, és ha már nem tudok mozog­ni, kikö­töt­tem, hogy mel­lette fek­hes­sek.

–  Eszter, kérlek, ne!

–  Akkor majd tudni fogják, hogy tudom, milyen maga­te­he­tet­le­nül feküd­ni, és meg­ka­pom a feloldozást…

Presszó Budán, esti fények, az asz­ta­lon két kávé, kihűl­tek. Egy nő és egy férfi szem­ben ülnek, mere­ven nézik egy­mást. A mos­tani arcu­kat lát­ják.