11. fejezet

Iskolaévek

Miközben az előző fejezetet írtam, s újra elol­vas­tam apám­nak a lá­ger­ből írt leve­le­it, foly­ton ipar­kod­tam föl­fris­sí­teni az emlé­ke­ze­te­met, föl­idézni azo­kat az ese­mé­nye­ket, ame­lyek a leve­le­zé­sünk másik vég­pont­ján, Bobrujszkban tör­tén­tek. Milye­nek vol­tak akkor a hét­köz­nap­ja­im? Per­sze, az első évek­ben rossz tanuló vol­tam. Pon­to­sabb, ha azt mon­dom, egy­sze­rűen nem akar­tam tanul­ni, nem értet­tem, minek az. Az első, ami eszembe jut, hogy állan­dóan ret­teg­tem a taní­tók­tól. Mind­egyik­től. Arc­ta­lan felnőttcsoportnak lát­tam őket, akik foly­ton szid­nak. Ami­kor annak az idő­szak­nak az ese­mé­nyein gon­dol­koz­tam, sok­szor pró­bál­koz­tam, és sosem tud­tam vissza­em­lé­kezni leg­alább egy taní­tó­ra, egyet­len fel­nőtt­re, aki csak egy­szer is harag nél­kül beszélt volna velem, egyet­len embe­ri, jó szót mon­dott vol­na, segí­tett vol­na, hogy meg­te­gyem az első lépést, aki meg­pró­bált volna érdek­lő­dést kel­teni ben­nem a ta­nu­lás iránt. Nem, nem emlék­szem ilyen­re.

Anyám nagyon jó és okos volt, de az ő éle­té­ben nem­csak nekem meg az isko­lám­nak volt helye. Soha nem felej­tem el, hogy a há­ború utáni ször­nyű nél­kü­lö­zés ide­jén a mama oda­adott egy rubelt a ha­za­ho­zott nyo­mo­rú­sá­gos fize­té­sé­ből, és moziba kül­dött. Nem is egy­szer! Nem is akar­tam elfo­gadni tőle azt a rubelt, hiszen tud­tam, milyen nehéz mun­ká­val kereste meg, ráadá­sul annyi szen­ve­dést okoz­tam neki a rossz tanu­lás­sal és a maga­vi­se­le­tem­mel. Regi­na, az anyám, ellen­tét­ben más anyák­kal, akik pál­cá­val21 bün­tet­ték a gye­re­kei­ket, inkább adott egy rubelt mozi­ra, s ab­ban remény­ke­dett, hátha fel­éb­red a lel­ki­is­me­re­tem. És ez volt a lé­nyeg.

Az csak másodlagos, hogy szerettem moziba jár­ni, és majd­nem min­den nap el is men­tem. De télen nagyon dör­zsölt­nek kel­lett len­ni, hogy jegy nél­kül belóg­jon az ember, hogy elke­rülje vagy becsapja a jegy­sze­dőt, aki a bejá­rat­nál állt. És ez nem is min­dig sike­rült.

Nyáron viszont kertmozi volt. A nyi­tott mozitermet nagyon magas és nagyon tömör desz­ka­ke­rí­tés véd­te. Nya­ran­ként mi, srá­cok jegy nél­kül moziz­tunk, kakas­ülő­ről, vagyis a ke­rí­tés innenső olda­lán álló, magas fákon ülve néz­tük a fil­me­ket. Látni jól lehe­tett, hal­lani viszont rosszul. De a fá­kon csak keve­sen fér­tünk el, ide­je­ko­rán le kel­lett fog­lalni a helyet. Akik­nek a fá­kon nem jutott hely, lyu­kat ástak a kerí­tés alatt, átmász­tak, és oda­bent bele­ol­vad­tak a tö­meg­be. Ha valaki beszo­rult a lyuk­ba, vagy túl las­san mászott, jó nagyot kapott a fe­ne­kére az őrtől, aki a kerí­tés kinti olda­lát futotta körül.

Anyám látta hátamon a kék fol­to­kat, gyó­gyít­gatta a „szú­nyog­csí­pé­sei­met”, és tud­ta, hogyan sze­rez­tem be őket. Elle­nezte is, hogy olyan gyak­ran jár­jak mozi­ba, de hát akkor még nem volt tévé.

Ahogy már írtam, a zenetanu­lás­sal is csak úgy vol­tam, mint a nor­mál isko­lá­val, alig fog­lal­koz­tam a he­ge­dü­lés­sel. Ám a mate­ma­ti­ka­ta­ná­runk, a szi­gorú és min­dig mér­ges Lazbekin, tel­je­sen bizo­nyos volt abban, a zene­ta­nu­lás aka­dá­lyozza meg, hogy sike­re­sen tanul­jak az isko­lá­ban. A ta­nár kül­ső­leg nagyon hason­lí­tott Lenin­re, s ahány­szor csak meg­pil­lan­tott, amint meg­késve és kezem­ben a he­ge­dű­vel (igen, mert taní­tás után jár­tam a zene­is­ko­lába) las­san besom­poly­gok az osz­tály­ba, kime­redt szem­mel, dühö­sen morog­ta: „Mi­kor hagyod abba végre a he­ge­dü­lést? Nem cso­da, hogy nem tudod a mate­ma­ti­kát.” Emlék­szem, hogy egy­szer keres­tem is valami tit­kos helyet az iskola köze­lé­ben, ahol elrejt­he­tem a he­ge­dű­met, mie­lőtt beme­gyek Lazbekin órá­já­ra. Az első komoly meg­ráz­kód­ta­tás akkor ért, ami­kor 1947-ben, a tanév végén közöl­ték velem, hogy osz­tály­is­métlő leszek ötö­dik­ben. Vilá­go­san emlék­szem erre a pil­la­nat­ra: nagyon is jól tud­tam, hogy min­den tan­tárgy­ból szá­nal­mas az érté­ke­lé­sem, akkor mégis egy pil­la­na­tig úgy érez­tem, hogy meg­áll a szí­vem.

A „sorsomon” kérőzve, lehorgasztott fej­jel, las­san ban­du­kol­tam haza. Anyám egy­sze­rűen elsírta magát, ami­kor meg­hal­lot­ta, miféle hír­rel érkez­tem. Talán még az is jobb lett vol­na, ha elver. Vala­min vál­toz­tatni kel­lett.

Apámnak a szemrehányással és intel­mek­kel teli leve­lei sem hagy­ták, hogy meg­fe­led­kez­zek a baja­im­ról. Az egyi­ket közü­lük itt idé­zem. (Egy kicsit iga­zí­tot­tam az orosz szö­ve­gen.)

Drága kisfiam, Vladimir! Nem örü­lök éppen, ami­ért nem írsz. Már arra gon­dol­tam, nincs miről írnod, vagy tel­je­sen meg­fe­led­kez­tél arról, hogy van egy apád, aki nem­so­kára vissza­tér a csa­lád­já­hoz. Biz­tos vagyok ben­ne, hogy már régen írtál vol­na, ha valami jó tör­té­nik veled, ám hall­gatsz, mert a szí­ved, a lel­ked nem tisz­ta. Te is tudod, hogy ez hely­te­len, Vladimir. Ami­kor gye­rek vol­tam, az apám gon­dos­ko­dott rólam, nem saj­nálta a pénzt a ta­nít­ta­tá­som­ra, de én rossz vol­tam, nem akar­tam tanul­ni, sutba vág­tam a köny­ve­ket, hagy­tam a lec­két, utca­gye­re­kek­kel barát­koz­tam, velük jár­tam mozi­ba, akár éjfé­lig is kima­rad­tunk, iskola helyett fociz­tunk, lop­tuk a napot. Ami­kor tizen­négy éves let­tem, apám meg­halt, anyám ott maradt egy fil­lér nél­kül, a test­vé­reim még kicsik vol­tak, nem volt miből meg­él­nünk. Tizen­négy éve­sen a fejem men­tett meg. Komo­lyan neki­lát­tam a ta­nu­lás­nak, majd­nem kitűnő let­tem. Az isko­lá­ban és a szak­is­ko­lá­ban déli egyig vol­tam, ebéd után pedig indul­tam dol­goz­ni, pénzt keres­tem, hogy segít­sem anyá­mat és a csa­lá­dot. A ta­ná­rok meg­sze­ret­tek, segítettek.

Nem értelek, Vladimir. Miért nem írsz már máso­dik éve? Fia­tal vagy, de már nem gye­rek, tudsz javí­tani maga­don. Nagyon való­szí­nű, hogy nem­so­kára haza­té­rek. Sza­kítsd meg a kap­cso­la­tot a rossz tár­sa­ság­gal. Szi­go­rúan meg­kö­ve­te­lem tőled, hogy azon­nal kezdj új éle­tet, feküdj neki a tanulásnak.

A mama, Józsi és én, az apád legyünk a leg­jobb bará­ta­id. Sze­ret­ném, hogy ugyan­ak­kora örö­möt sze­rezz nekem, ami­kor haza­té­rek, mint a mama és Józsi. Gon­dolj erre, miköz­ben rám vársz.

Csókol apád: Franc.

1948 nyarának végén Józsi pár hétre haza­jött, hogy kipi­henje magát, mie­lőtt meg­kez­dődne az új tanév a minszki kon­zer­va­tó­rium­ban. Addigra már elvé­gez­tem a bobrujszki zene­is­kola negye­dik osz­tá­lyát. S nem a buzgó ott­honi gya­kor­lás­nak, hanem a képes­sé­gem­nek köszön­het­tem, hogy a ze­né­ben sike­res vol­tam. Mert per­sze, arra „nem volt időm”, hogy ott­hon gya­ko­rol­jak. Negye­dik­ben nem is kap­tam álta­lá­nos osz­tály­za­tot zon­go­rá­ból, ami a hege­dű­sök­nek járt, ezt azzal hárí­tot­tam, hogy nincs hang­sze­rem. Tehát úgy ala­kult, hogy egész nyá­ron a ke­zembe sem vet­tem a hege­dűt, amíg Józsi meg nem érke­zett.

Józsi nagyon megharagudott rám min­de­nért, amit csak elkö­vet­tem, és hoz­zá­lá­tott, hogy eről­te­tett iram­ban, két hét alatt fel­ké­szít­sen az új tan­év­re.

Gyakoroltunk hegedűn, zongorán, de per­sze nem tud­tam tel­je­sen lemon­dani arról, hogy talál­koz­zak a ba­rá­ta­im­mal. Józsi nem volt abban a han­gu­lat­ban, hogy türel­me­sen elvi­selje a „bo­ga­rai­mat”, és nagyon fáradt volt (nyá­ron a cir­kusz­ban dol­go­zott, feszült mun­ká­val járó ven­dég­he­ge­dűs volt a Drá­mai Szín­ház­ban, és foly­ton aludni sze­re­tett volna). A gya­kor­lá­sa­ink ide­ges lég­kör­ben, kia­bá­lás, sírás köze­pette zaj­lot­tak le, időn­ként még kisebb vere­ke­désre is sor került.

Egyszer aztán elszakadt a cér­na, kije­len­tet­tem, hogy nem járok töb­bet a zene­is­ko­lá­ba. Józsit és anyá­mat is meg­ren­dí­tette a dön­té­sem. Viszont cse­rébe komo­lyan meg­ígér­tem nekik, hogy sok­kal job­ban fogok tanulni az isko­lá­ban, amint abba­ha­gyom a zené­lést. Anyám csak hall­ga­tott. (Sze­gény anyám, enélkül is volt elég baja. Erre az idő­szakra esett a „48-as csa­pás”, ami­kor apánk depressziós lett, és annyi ereje sem maradt, hogy írjon nekünk.)

Józsi próbált meggyőzni arról, hogy az én tehet­sé­gem­mel hege­dűs­ként könnyen el tudok helyez­kedni egy zene­kar­nál, és ren­de­sen keres­nék vele. „Kü­lön­ben – fenye­ge­tő­zött a bá­tyám – egész éle­ted­ben nem leszel más, mint egy koszos laka­tos.” Per­sze, hogy meg­ijesz­tett a sötét jövő, a la­ka­tos­ság, de hát a lus­ta­sá­gom­nak, meg az utca adta sza­bad­ság­nak meg kel­lett fizetni az árát. Hatá­ro­zot­tan kije­len­tet­tem, hogy gyű­lö­löm a he­ge­dűt, és soha töb­bet nem veszem kéz­be. Annyira meg­ma­ka­csol­tam maga­mat, hogy végül bele­tö­rőd­tek. Igaz volt, amit mond­tam: rá sem bír­tam nézni a hege­dű­re.

(Szeretnék egy pillanatra előresza­lad­ni: a mi taní­tó­ink is gyak­ran fenye­ge­tőz­tek a „ko­szos laka­tos”-sal az isko­lá­ban, ahogy más szü­lők is. S milyen várat­lan meg­le­pe­té­se­ket tar­to­gat a sors! Har­minc éve mást sem teszek Kana­dá­ban, mint hogy laka­tos vagyok. És nagyon elé­ge­dett vagyok a mun­kám­mal. Hatal­mas elég­té­tel­lel látom, mit hozott létre a ke­zem és az agyam, hogy életre kel­tet­tem, össze­sze­rel­tem, meg­ja­ví­tot­tam vala­mit, ami az adott pil­la­nat­ban nél­kü­löz­he­tet­len vala­ki­nek.)

Tizennégy éves koromban molyhosodni kez­dett az állam, az arcom már mutat­ta, hogy fizi­kai­lag fel­nö­vő­ben vagyok. A mi áll­ha­ta­tos „Krejdá”-nk, Anyiszim Jonovics Kurljandcsik, a be­lo­rusz nyelv tanára foly­ton emi­att nóga­tott: „Rott, hát már sza­kál­lad van, gye­re­ked lehet­ne, és még min­dig nem férsz a bőröd­be, kép­te­len vagy nor­má­li­san visel­kedni az órá­kon.”

Eljött az idő, hogy először borot­vál­koz­zam. Anyám öröm­mel vál­lal­ko­zott rá, hogy segít ben­ne.

Apámat akkor tartóztatták le az NKVD-sek, ami­kor a mun­ka­nap végén kilé­pett a fafel­dol­gozó kapu­ján. Sem­mit nem tudott magá­val vinni a bör­tön­be. Ott­hon maradt a kiváló minő­sé­gű, solingeni acél­ból készült, nagyon éles, össze­csuk­ható borot­vá­ja. Józsi­val sok­szor és kíván­csian for­gat­tuk a ke­zünk­ben, és mama is szí­ve­sen oda­nyúj­tot­ta, ha pél­dául valaki segí­teni jött, mert le akar­tunk vágni egy tyú­kot. Ilyen ese­tek­ben a szom­szé­dok­nak is szí­ve­sen köl­csön adta a bo­rot­vát, amely­nek bőr­tokja volt. De ki tud­ta, hogy kell hasz­nál­ni?

Rövidre fogva, belementem, és anyám bát­ran neki­lá­tott, hogy meg­bo­rot­vál­jon a tö­ké­le­te­sen élet­len szer­szám­mal. Meg­kez­dő­dött a műve­let. A bo­rot­vál­kozó ecset­tel hamar szap­pan­ha­bot kent a ké­pem­re. És kez­dő­dött a borot­vá­lás. Ször­nyű volt! Ipar­kod­tam, hogy bír­jam végig erő­vel, de anyám elször­nye­dé­sére úgy folyt az arcom­ról a vér, ahogy a lefe­je­zett tyúk­ból szo­kott.

1949 nyarának egyik napján az anyám talál­ko­zott az utcán Nyikolaj Nyikolajevics Vdovinnal, a Vö­rös Had­se­reg volt tiszt­jé­vel, aki akkor tért vissza Magya­ror­szág­ról. A há­ború utolsó nap­jai­ban súlyo­san meg­se­be­sült, és sokáig lába­do­zott a Kecs­ke­mé­ten lévő szov­jet kato­nai kór­ház­ban.

„Regina Rott? Hát mit keres maga miná­lunk? Miért nem megy haza Magya­ror­szág­ra? Ott olyan jó. Gaz­dag, szép ország. Gyö­nyö­rűek a lá­nyok. Van bor, gulyás” – mondta anyám­nak Nyikolaj Nyikolajevics.

Anyám elsírta magát. Aztán zavarba jött, mert nem tudta jól kife­jezni magát oro­szul. Erőt vett magán, és magya­ráz­kodni kez­dett: „Kö­szö­nöm, hogy meg­kér­dez­te. Nem tudok elutazni innen. A fér­jem íté­let nél­kül, bör­tön­ben ül, nem tudom, mikor látom megint. Az útle­ve­le­met elvet­ték, állam­pol­gár­sá­gom nincs. De a leg­na­gyobb bajom a fiam­mal, Vladimirral van. Rosszul tanul, isko­lát kerül, napo­kat tölt rossz tár­sa­ság­ban. Nem tudom, kitől kér­het­nék segít­sé­get.”

Nyikolaj Nyikolajevics végighall­gatta anyá­mat, és meg­ígér­te, hogy segít.

Nemsokára már ő tanította az isko­lánk­ban a fi­zi­kát. Szep­tem­ber else­jén, ami­kor elkez­dő­dött a tan­év, Nyikolaj Nyikolajevics átvett a sa­ját osz­tá­lyá­ba, a 6/b-be, amely­ben ő volt az osz­tály­fő­nök. Iste­nem, hogy mit művelt velem! Kine­ve­zett osz­tály­bi­zal­mi­nak. Osz­tály­bi­zal­mi­nak álta­lá­ban a leg­jobb tanu­lót válasz­tot­ták ki, rólam meg az egész iskola tud­ta, hogy épp olyan rosszul tanu­lok, mint ahogy visel­ke­dem. De Nyikolaj Nyikolajevics akkor is kine­ve­zett. Első­ként azon­nal elve­szí­tet­tem vala­mit, még­hozzá azt, hogy sza­ba­don kerül­hes­sem az isko­lát, hiszen az osz­tály­bi­zal­mi­nak köte­les­sége volt min­den órán jelen len­ni.

És nagyon szokatlan módszerrel taní­totta a fi­zi­kát. Akkor már eltelt pár év a háború befe­je­zése óta, régen vége volt az utcai har­cok­nak, de a vá­ros­ban szinte min­den­hol talál­hat­tunk tönk­re­ment német fegy­ve­re­ket. Min­den diák föl­sze­dett a föld­ről min­den vas­da­ra­bot, kis hen­ger­szö­get, drót­te­ker­cset. A fi­zi­ka­óra túl­nyomó része azzal telt el, hogy az osz­tály a ta­nár meg­jegy­zé­sei segít­sé­gé­vel pró­bálta kita­lál­ni, mi volt a ren­del­te­tése min­den egyes vas­da­rab­nak. A jó ötle­tért és vála­szért meg­je­len­tek az osz­tály­nap­ló­ban a jó jegyek. Nekem ez nagyon tet­szett, meg­eről­tet­tem hát a fan­tá­ziá­mat, az agya­mat, és értel­mes vála­szo­kat adtam. Nyikolaj Nyikolajevics szí­ve­sen dicsért. Min­den fizi­kai kísér­leti esz­közt mi, tanu­lók készí­tet­tünk el. Nem árt vissza­em­lé­kez­ni, hogy milyen sze­gény­ség ural­ko­dott a há­ború utáni évek­ben, min­den­ből nagy hiány volt. Éltünk-hal­tunk a fizi­ká­ért, s en­nek segít­sé­gé­vel las­san könnyebb lett a többi tan­tárgy elsa­já­tí­tása is.

Itt kénytelen vagyok megszakítani idő­rend­ben tör­ténő elbe­szé­lé­se­met, és messze előre sza­lad­ni, hogy egy felejt­he­tet­len ese­mény­ről mesél­jek, ami több mint ötven év múlva tör­tént. Ma már nehéz ezt elhin­ni, de Nyikolaj Nyikolajevics min­den tanít­vá­nyá­nak a kö­zép­is­kola befe­je­zése előtt a saját kezé­vel kel­lett meg­épí­te­nie egy műkö­dő, két­lám­pás rádi­ót.

A legjobb növendékek között végez­tem el az isko­lát, sike­re­sen fel­vé­te­liz­tem a tomszki Poli­tech­ni­kai Műegye­te­men, elekt­ro­mér­nök let­tem, vil­lany­mo­to­ro­kat és készü­lé­ke­ket ter­vez­tem, egy sor sza­ba­dal­mat kap­tam a talál­má­nya­im­ra. Később a sze­re­lő­sza­lag veze­tője let­tem a Vol­gai Autó­gyár­ban (az orosz Fiat-Lada), Togli­atti váro­sá­ban, ahol a fu­tó­sza­lag­ról min­den huszon­ket­te­dik másod­perc­ben legör­dült egy autó.

A barátaimnak, a gyerekeimnek, az uno­ká­im­nak gyak­ran mesé­lem, hogyan terelt Nyikolaj Nyikolajevics Vdovin, a fizi­ka­ta­nár a he­lyes útra, hogy készí­tett föl az élet­re.

2003-ban kezdtük el tervezni Iyával, a fe­le­sé­gem­mel a szá­munkra min­den­esetre nagy­sza­bású ter­vet, hogy elvi­gyük gyer­me­kein­ket és uno­ká­in­kat azokba az orosz és belo­rusz váro­sok­ba, ame­lyek­ben szü­let­tünk és éltünk. Akko­ri­ban írta meg nekem Tamara Horosun, az egyik isko­lás­kori barát­nőm Bobrujszkból, hogy a köz­tár­sa­sági tévé­ben látott egy ripor­tot az egyik öre­gek ott­ho­ná­ról, s eb­ben föl­fe­dezte a már nagyon öreg Ny. Ny. Vdovint és Zinaida Petrovnát, a fe­le­sé­gét, aki annak ide­jén orosz iro­dal­mat taní­tott nekünk.

Úgy döntöttem, azonnal meglátoga­tom őket. Az otta­wai kon­zu­lá­tu­son meg­kap­tam a ví­zu­mot, és elutaz­tam Belo­russziá­ba. Minszk köze­lé­ben, egy idő­sek ott­ho­ná­ban talál­tam meg Nyikolaj Nyikolajevicset és Zinaida Petrovnát.

Ötven éve, amióta befejeztem a kö­zép­is­ko­lát, nem talál­koz­tunk. Nagy örö­mömre nyolc­van­hét éve­sen is vidám­nak és erő­tel­jes­nek lát­tam volt taná­ro­mat. Azóta sem vál­to­zott cso­dá­la­tos moso­lya. Nem mond­tam meg a neve­met, és Nyikolaj Nyikolajevics meg­pró­bálta kita­lál­ni, ki vagyok. Magam­mal vit­tem az osz­tály­tab­lót, amely 1951-ben készült, és nagy ámu­la­tomra min­den­kit fel­is­mert raj­ta, min­den­ki­nek tudta a ne­vét. Nagyot moso­lyog­tam örö­möm­ben. Nyikolaj Nyikolajevics törte a fejét, ki lehe­tek, s vé­gül fel­ki­ál­tott: „Vagyim Rott vagy!” (Vagyim – rövid nevem az isko­lai évek­ben.) Vége-hossza nem volt az ölel­ke­zés­nek és csó­kok­nak.

Sok fényképet készítettünk. Beszá­mol­tam neki, mi tör­tént az azóta eltelt évek alatt, és több­ször meg­kö­szön­tem, hogy engem neve­zett ki osz­tály­bi­zal­mi­nak. A rá­kö­vet­kező évben egész nagy csa­lá­dunk meg­lá­to­gatta meg­öre­ge­dett, ám felejt­he­tet­len taná­ra­in­kat.

De térjünk vissza arra az időszak­ra, ami­kor hato­di­kos vol­tam.

Kezdett tetszeni a tanulás, de nem volt könnyű leszokni arról, hogy valami tur­pis­sá­got eszeljek ki és hajt­sak vég­re. Az első kémia­órát idő­sebb tanár tar­tot­ta, aki Roman Sztyepanovics néven mutat­ko­zott be. Meg­pró­bál­tam vissza­em­lé­kez­ni, hol lát­tam ezt a rán­cos arcot. Ami­kor az osz­tály­nap­ló­ból fel­ol­vasta a név­sort, s oda­ért az én nevem­hez, fel­áll­tam. „Rott? – kér­dezte a tanár. Jól meg­nézte az arco­mat. – Az édes­anyád magyar?” „Igen” – mond­tam zavar­tan. „Ülj le!” – mond­ta, s egy pil­la­na­tig még figyelt. Fel­is­mer­tem, és óra után el is mond­tam az osz­tály­tár­saim­nak, hogy Grickevicsnek hív­ják, és a né­met meg­szál­lás alatt a kom­bi­nát lakás­osz­tá­lyá­nak veze­tője volt. Őmi­atta köl­tö­zött négy­szer a csa­lá­dunk.

Az órarend szerint aznap a ké­mia volt az első óra, s a rá­kö­vet­kező héten min­den­kit meg­előzve én érkez­tem meg első­ként az osz­tály­ba. Az isko­lá­ban min­den osz­tály­te­remre csak egy vil­lany­lámpa jutott. Fel­tet­tem egy szé­ket a tanári asz­tal­ra, letép­tem egy darab­kát az ita­tó­som­ból, meg­rág­tam, hogy a nyá­lam átned­ve­sít­se. Fel­mász­tam a szék­re, kicsa­var­tam a vil­lany­kör­tét, bedug­tam a nyir­kos ita­tóst a fog­la­latba és vissza­csa­var­tam a kör­tét. Az óra a szo­kott rend­ben elkez­dő­dött, de úgy húsz perc múlva kez­dett kiszá­radni a papír a fog­la­lat­ban, a vil­lany­fény egyre gyen­gült, végül a lámpa kialudt. A dü­hö­sen morgó Roman Sztyepanovics, aki azon­nal a diá­kok fon­dor­la­tát gya­ní­totta a tör­tén­tek mögött, kény­te­len volt elha­lasz­tani az órát. Az egész osz­tály üvöl­tött a lel­ke­se­dés­től.

Két héttel később már nem zárult ennyire sike­re­sen ez a köz­já­ték. Az isko­lá­ban lakó őr mind­össze három perc alatt meg­ol­dotta a gon­dot: bejött az osz­tály­ba, fel­má­szott a lám­pá­hoz, kirázta a fog­la­lat­ból a pa­pírt, és fel­kap­csolta a lám­pát. Szé­gyell­tem magam, de hall­gat­tam. Az osz­tály­tár­saim szo­li­da­ri­tása követ­kez­té­ben titok­ban maradt, ki volt a „vil­lany­sze­re­lő”.

Három hónap elteltével mégis fülön csí­pett a ké­mia­ta­nár, de akkor egy másik „ta­lál­mány” miatt. Az osz­tály utolsó pad­já­ban ültem, a középső sor­ban, amely előtt a ta­nári asz­tal állt. Akko­ri­ban min­denki magá­val vitte az isko­lába a saját tin­tá­ját egy olyan üveg­ben, amely elvi­leg szi­vár­gás­men­tes volt, s amely vászon­tokba téve a tás­kánk fülén lógott. Min­dig sok réz­drót volt nálunk, ame­lyet az elrom­lott transz­for­má­to­rok­ból szed­tünk ki. Aznap kör­be­csa­var­tam vékony drót­tal az első pad­ban ülő osz­tály­tár­sam tin­ta­tar­tó­ját. Ezt a tin­ta­tar­tót hasz­nálta a ta­nár is, mert rend­sze­rint a tanári asz­ta­lon állt. A hosszú huzalt átbuj­tat­tam a pa­dok alatt, és a végét a ke­zembe fog­tam. Úgy gon­dol­tam, nagyon jó vicc lesz, ami­kor Grickevics bele akarja már­tani tol­lát a tin­ta­tar­tó­ba, és nem tud bele­ta­lál­ni, mert én köz­ben las­san húzni kez­dem a dró­tot, a döntő pil­la­nat­ban pedig erő­sen meg­rán­tom, ami­től a hu­zal lesza­kad a tin­ta­tar­tó­ról, s nem derül fény arra, ki volt a lu­das.

Minden a terv szerint indult, a tin­ta­tartó csúszni kez­dett, a ta­nár nem bírt bele­ta­lál­ni, az osz­tály röhö­gött. Grickevics azon­ban elkapta a tin­ta­tar­tót, s a hu­zalt fogva követte útját a pa­dok alatt, s vé­gül győ­ze­del­me­sen elju­tott hoz­zám. Azon­nal kikül­dött az osz­tály­ból, taní­tás után pedig a pár­hu­za­mos osz­tály egyik diák­já­val fel­jegy­zést kül­dött az anyám­nak és behí­vatta az isko­lá­ba. Az efféle kudar­cok gyor­sab­ban térí­tet­tek jó útra, mint a „si­ke­rek”. Úgy emlék­szem, a tanár később elfe­lej­tette nekem ezt a csínyt, és kémia ötös­sel fejez­tem be az isko­lát.

Egyre szorgalmasabb lettem. Gondolni kezd­tem a jö­vő­re, mert érez­tem, hogy leg­in­kább alkat­ré­szek­kel és gépek­kel sze­ret­nék fog­lal­koz­ni. A Szov­jet­unió­ban nem volt hagyo­má­nya annak, hogy vala­ki­vel meg­be­szélje az ilyes­mit az ember (később kimond­ha­tat­la­nul elké­pesz­tett, ami­kor meg­tud­tam, hogy a kana­dai isko­lák­ban kan­cel­lár [ta­nács­adó] dol­go­zik). Bobrujszkban egyet­len tech­ni­kum volt, a jár­mű­ipa­ri, ezért úgy dön­töt­tem, oda irat­ko­zom be a hete­dik osz­tály után. Már az ira­to­kat is kezd­tem össze­ké­szí­te­ni. Aztán vala­hogy szóba került a ter­vem, ami­kor a fizi­ka­ta­ná­rom­mal beszél­get­tem. Ő mondta el, hogy sok­kal sike­re­seb­ben fog­lal­koz­ha­tok mecha­ni­ká­val, ha inté­zet­be, egé­szen pon­to­san poli­tech­ni­kai egye­temre járok, s azt taná­csol­ta, ehhez elő­ször is végez­zem el a tíz osz­tályt. Talán az olvasó még emlék­szik arra az infor­má­ció­mor­zsá­ra, amely még apám­mal volt kap­cso­la­tos. A lá­ger­ből írott egyik leve­lé­ben fenye­ge­tett meg azzal, hogy tech­ni­kumba ad a hete­dik osz­tály után. Attól kezdve szen­ve­dé­lye­sen vágy­tam rá, hogy beke­rül­jek a minszki poli­tech­ni­kai egye­tem­re, de addig még három évnyi tanu­lás várt rám.

A mi osztályunkba járt Zsenya Racsevszkij is, aki nyo­mo­rék volt. Púpos, a melle elő­re­ug­rott. Nem tudom az okát, de gyer­mek­ko­rom­ban az embe­rek rosszul tűr­ték a tes­ti-lelki nyo­mo­ré­ko­kat, a pú­po­so­kat, ban­dzsá­kat, süke­te­ket, a men­tá­lis sérül­te­ket. Kine­vet­ték, csú­fol­ták, időn­ként el is ver­ték őket. Azok a szü­lők, akik­nek a gyer­meke testi fogya­té­kos volt, rend­sze­rint ott­hon tar­tot­ták, elrej­tet­ték a rossz­in­du­latú gúnyo­ló­dók elől. Én is vala­mi­féle szé­gyent érez­tem gyer­mek­ko­rom­ban, ami­kor meg­ta­pasz­tal­tam, hogy a srá­cok kine­ve­tik az anyá­mat, aki hely­te­le­nül és igen erős akcen­tus­sal beszélt oro­szul.

Zsenya nagyon nyugodt és jó maga­vi­se­letű gye­rek volt. Össze­ba­rát­koz­tam vele, mert nagyon érde­kelt a tan­gó­har­mo­ni­ká­ja. Nagyon egy­sze­rű, negyed­mé­retű hang­szer volt, és Zsenya tudott ját­szani raj­ta. Kül­földi képes­la­po­kat hor­doz­gat­tam neki, ami­nek bőviben vol­tunk ott­hon. A ké­pes­lap­okért cse­rébe Zsenya oda­adta a tan­gó­har­mo­ni­ká­ját, hogy játsszak raj­ta, időn­ként még azt is meg­en­ged­te, hogy haza­vi­gyem. Elég könnyen meg­ta­nul­tam ját­szani raj­ta. Nem­so­kára már szí­ve­sen hall­gat­ták ama­tőr játé­ko­mat a ba­rak­kunk tor­ná­cán nem­csak a szom­szé­dok, hanem a kö­zeli utcák­ban lakó bará­taim is.

Vovka Malisevszkij nevű barátom apja azon­nal vett is a fiá­nak egy jobb, feles méretű tan­gó­har­mo­ni­kát. De Vovkának egy­ál­ta­lán nem volt kedve ját­szani raj­ta, én meg, aki már addig is sok időt töl­töt­tem Malisevszkijéknél, szinte „hi­va­ta­los” zenész let­tem a náluk gya­ko­ri, vodkázós össze­jö­ve­te­le­ken.

Emlékszem, hogy náluk ittam először tiszta szeszt, amit álta­lá­ban nem hígí­tot­tak fel, hanem vizet vagy ugor­ka­lét ittak hozzá kísé­rő­nek. Sze­ren­csém­re, a szesz úgy össze­égette a tor­ko­mat és a nye­lő­csö­ve­met, hogy egész éle­temre meg­ma­radt ben­nem iránta az undor.

Szinte észrevétlenül egyre közelebb kerül­tem az anyám­hoz, és sok­kal figyel­me­sebb let­tem hoz­zá. Estén­ként elébe men­tem, ami­kor befe­jezte a mun­kát, s ki­vet­tem kezé­ből a tás­kát, amely­ben a tá­nyé­rok­ról össze­sze­dett étel­ma­ra­dék volt, meg a szo­ká­sos kis köteg fahul­la­dék. Gon­do­lom, hogy a papa leve­lei és Józsi sor­sá­nak ala­ku­lása is köze­lebb hozott min­ket egy­más­hoz. Anyám örült, ami­kor a barakk­szom­szé­da­ink dicsér­getni kezd­tek, külö­nö­sen azért, ha estén­ként tan­gó­har­mo­ni­káz­tam, és Malisevszkijék se elle­nez­ték, ha pár napra nálam maradt az ő tu­laj­do­nuk­ban lévő hang­szer.

Vovka Csornijnak, annak a ba­rá­tom­nak az apját, aki a bun­ker­ben tör­tént bal­sze­ren­csés rob­ba­nás­ban pusz­tult el, kine­vez­ték a fa­fel­dol­gozó kom­bi­nát ebéd­lője veze­tő­jé­nek. Fel­fi­gyelt Rott moso­ga­tó­ra, a bizal­mába fér­kő­zött, és áthe­lyez­te: rábízta a fagy­lalt­el­adást. Anyá­mat tehát „elő­lép­tet­ték”. Ráadá­sul az a tiszt­ség! A fagy­lalt lehű­tött vas­hor­dó­ban érke­zett a bobrujszki tej­üzem­ből. Egy hor­dó­ban száz darab­nak kel­lett volna len­nie. Viszont a való­ság­ban rend­sze­rint tíz-ti­zenöt adag­gal több volt. A tej­üzem rako­dója fölös ada­go­kat rakott a hor­dó­ba, ami­ért kapott is pár rubel „ke­nő­pénzt” a sofőr­től vagy a ko­csis­tól. Aki aztán per­sze ész­re­vét­le­nül meg­kapta a maga pár rubel­jét az eladó­tól is, vagyis anyám­tól.

Regina minden munkanap végén bevitte az egész bevé­telt meg a „nye­re­sé­get” is az ebédlő veze­tő­jé­nek. A ve­zető átszá­molta iro­dá­já­ban a pénzt, és adott két-há­rom, de időn­ként akár öt rubelt is anyám­nak. Ez bizony nem aján­dék volt, hanem valami egé­szen más, amit meg kel­lett ismer­nem, érte­nem – és el kel­lett fogad­nom.

Ez a kiegészítő jövedelem, s az első pénz­össze­gek, ame­lyet apám kül­dött Magadanból, lehe­tővé tet­ték, hogy nagy for­du­lat áll­jon be az éle­tem­ben. Pénzt kér­tem anyám­tól, aki oda is adta, én pedig rádiót vet­tem raj­ta. Barak­kunk­ban tehát meg­je­lent a kicsi, de felejt­he­tet­len négy­lám­pás Rekord-49-es. A há­ború után gyár­tott első rádió­tí­pu­sok­hoz tar­to­zott. Ami­óta apá­mat letar­tóz­tat­ták, a há­zunk­ban még han­gos­be­szélő sem volt, akkor pedig kitá­rult előt­tem az egész világ. A szo­bánk­ban egész nap szólt a rádió­ból sugár­zott zene. És ami ennél fon­to­sabb, hall­gatni kezd­tem a BBC-t és az orosz nyelvű Amerika hangját. Egész éle­tem­ben emlé­kezni fogok Anatolij Makszimovics Goldberg mély­re­ható és értel­mes elem­zé­sei­re, vala­mint a Washing­ton­ból sugár­zott, a jazz és az ame­ri­kai épí­té­szet tör­té­ne­té­vel kap­cso­la­tos cso­dá­la­tos műso­rok­ra. Estén­ként pedig anyám­mal együtt örül­tünk annak, hogy szo­bánk­ban meg­szó­lalt a Buda­pest­ről köz­ve­tí­tett tánc­ze­ne, a ze­ne­kar fel­váltva ját­szotta a nép­szerű szov­jet dalo­kat és cigány­nó­tá­kat.

Anyám akkoriban kezdett nekem mesélni a fi­a­tal­ko­rá­ról és Garadnáról. Szo­kat­la­nul elbű­völ­tek a mama tör­té­ne­tei, a bé­lyeg­gyűj­te­mé­nyem, a kül­földi rádió­adás­ok, a meg­szer­zett föld­rajzi és poli­ti­kai tudás.

Amikor Józsi hazajött a nyári szü­net­re, érdek­lődve hall­gatta a kül­földi adá­so­kat, a hí­re­ket és a zenei műso­ro­kat. Sok­kal job­ban meg­ta­nul­tam, milyen veszé­lyes és kép­mu­tató a rot­hadt szov­jet pro­pa­gan­da, abból, ahogy kez­de­tét vette a nem­ré­gi­ben még szö­vet­sé­ges­nek, fegy­ver­társ­nak szá­mí­tók hang­já­nak durva és min­den teke­tó­ria nél­küli elné­mí­tá­sa, mint abból, hogy az isko­lá­ban folya­ma­to­san suly­kol­ták belénk „a párt és az állam hatá­ro­za­tai”-t.

Még gyerekek voltunk, kevéssé és hiá­nyo­san fog­tuk föl az éle­tet, de hát pio­ní­rok vol­tunk, elvit­tek min­ket az ünnepi fel­vo­nu­lá­sok­ra, kive­zé­nyel­tek az isko­la­gyű­lé­sek­re. Nyol­ca­dik­ban kezd­tek föl­ké­szí­teni arra, hogy belép­jünk a Kom­szo­mol­ba. (Azok­nak, akik nem tud­nak róla: Kom­mu­nista Ifjú­sági Szö­vet­sé­get jelent a rövi­dí­tés. Azok­ban az évek­ben ez volt az egyet­len enge­dé­lye­zett ifjú­sági szer­ve­zet a Szov­jet­unió­ban.)

Egyszer egy héten eljött az osztá­lyunkba a Kom­szo­mol városi bizott­sá­gá­nak inst­ruk­to­ra. Mai napig emlék­szem a nevé­re, Szimonovnak hív­ták. És azért jegyez­tem meg ilyen jól a ne­vét, mert gyak­ran fel­ál­lí­tott, ki kel­lett áll­nom a padok elé, és meg­kö­ve­tel­te, hogy ezt mond­jam: „Apám, Rott Ferenc a nép ellen­sé­ge, letar­tóz­tat­ták, bör­tön­ben van. Az MVD22 szer­vei ártal­mat­lanná tet­ték, és elszi­ge­tel­ték a tár­sa­da­lom­tól. Ez így helyes.” Min­dig elszo­rul a tor­kom, és könny szö­kik a sze­mem­be, ami­kor eszembe jut, s el­me­sé­lem, hogyan taní­tot­tak meg rá, hogy elítél­jem a sa­ját apá­mat.

Az ebédlő vezetője nagyon összeba­rát­ko­zott „ma­dame Rott”-tal. És nem érte be azzal, amit addig adott: Regina a kom­bi­nát ebéd­lő­jé­nek alkal­ma­zott­ja­ként a sör­el­adás fele­lőse lett. Mond­ha­tom, hogy ez volt a „leg­na­gyobb vív­mány” Regina „kar­ri­er­jé”-ben a Szov­jet­unió­ban eltöl­tött évek során, ha csak nem szá­mít­juk ide azt, hogy meg­me­ne­kült és föl­ne­vel­te, isko­láz­tatta a két fiát. A fa­fel­dol­go­zó­ban a sör ked­ve­lői egy­sze­ri­ben ismerni és tisz­telni kezd­ték, előre köszön­tek neki. A ba­rá­taim pedig nem­csak elis­mer­ték, hogy az ő fia vagyok, hanem néha­nap­ján szá­mít­hat­tak egy kis potyá­ra, egy pohár sörre is.

A sör hatalmas, háromszáz literes fahor­dó­ban érke­zett az ebéd­lő­be. Vala­me­lyik sörre váró „mes­ter” erős ütés­sel kiverte a fa­du­gót, és máris becsa­varta a magas alu­mí­nium­csa­pot. Rend­sze­rint azon­nal óri­ási sor kelet­ke­zett a hordó köze­lé­ben. Regina meg­nyi­totta a csa­pot, alá tar­totta a sö­rös­kor­sót, addig töl­töt­te, míg a fölös hab kicsur­rant belő­le, aztán elvette a pénzt. Gon­do­lom, még lány­ko­rá­ból isme­rős volt neki ez a moz­du­lat­sor, hiszen ott állt a pult mögött Garadnán, a kocs­má­ban is. Minél ala­cso­nyab­ban tar­totta a kor­sót, annál job­ban hab­zott a sör, és annál hama­rabb kicsor­dult. A sor­ban állók­nak rend­sze­rint nem volt türel­mük ahhoz, hogy kivár­ják, amíg a sör leüle­pe­dik a kor­só­ban, elosz­lik a hab, hogy a kor­sót teli lehes­sen töl­te­ni.

Ez volt aztán a munka! Az ebédlő reg­gel nyolc­tól este tizen­egyig volt nyit­va. Regina min­den nap két műsza­kot húzott le a hordó mel­lett, és csak ő ve­he­tett el pénzt. Mivel semmi más esz­köze nem volt, szo­ro­san kör­be­te­kerte ronggyal a hor­dóba ütött csa­pot, nehogy a távol­lét­ében valaki sört csa­pol­jon magá­nak.

Akkoriban kaptam rá, hogy majd min­den este anyám elé men­tem. Az utolsó ven­dé­gek, akik már elég itta­sak vol­tak, nagyon kel­let­le­nül indul­tak haza. Nagyon gyak­ran elő­for­dult, hogy vod­kát öntöt­tek a sör­be, ami­től nagyon hamar hul­la­ré­sze­gek let­tek. Igen nép­szerű meg­ol­dás volt ez, szinte már egy­fajta hagyo­mány. Segí­tet­tem anyám­nak kör­be­te­kerni ronggyal a csa­pot, nehogy akár az éjjeli őrnek egy kis kós­to­lóra fáj­dul­jon meg a fo­ga, és haza­vit­tem anyá­mat. Vit­tem a tás­ká­ját is, benne a napi kere­se­tet. Ott­hon szét­rak­tuk és átszá­mol­tuk a pénzt, amit a mama más­nap reg­gel átadott a köny­ve­lé­sen. Pár nap múlva kifo­gyott a sör a hor­dó­ból, a benne lévő mennyi­ség­ből (föl volt tün­tetve az olda­lán, hány lite­res) leszá­mí­tot­ták a „fö­lös­le­get”, amit aztán Regina újság­pa­pírba csa­varva tel­jes egé­szé­ben letett egye­ne­sen a ve­ze­tő, Csornij elv­társ kezé­be. A ve­zető bőke­zűen osz­to­zott Reg­iná­val a fölös­le­gen, a mun­ka­nap végén oda­adta a részét. A sör­el­adás­ból szár­mazó fölös­leg össze­ha­son­lít­ha­tat­la­nul nagyobb jöve­del­met hozott, mint a „fö­lös­le­ges” fagy­lal­tok eladá­sa.

Saját biciklim lett. Új, színes és gyö­nyörű jószág volt, a minszki kerék­pár­gyár ter­mé­ke. Német tech­no­ló­giá­val és német alkat­ré­szek­kel készült, ame­lye­ket a hábo­rús jóvá­té­tel fejé­ben hoz­tak Néme­tor­szág­ból. Még a rajta lévő hen­ger­to­kok is ere­de­tiek vol­tak, a Torpedo nevű cég gyár­totta őket. A bi­cik­lim külö­nös ismer­te­tő­jele volt a rajta elhe­lye­zett kilo­mé­ter­óra.

Most pedig belelapozok az 1952–1954 közötti tan­évek­ben írt min­den­na­pos föl­jegy­zé­seim­be, és rész­le­te­ket idé­zek az akkori idők kró­ni­ká­já­ból. Álta­lá­ban nagyon egy­han­gúak vol­tak az isko­la­éve­im. A vek­ker vagy a mama hét­kor ébresz­tett, mert anyám nyolcra járt dol­goz­ni, az órák pedig fél órá­val később kez­dőd­tek. Iskola után fát hord­tam be a paj­tá­ból, és befű­töt­tem a ke­men­cé­be. Átjött Vik­tor Kovalkov vagy Vologya Javorovics. Együtt hall­gat­tuk Washing­tont, Lon­dont vagy a Szabadság Rádiót. Másod-, har­mad­na­pon­ként elin­dul­tunk, hogy meg­mo­sa­kod­junk, vagyis átmász­tunk a fa­fel­dol­gozó kerí­té­sén, és bejár­tuk az egyes rész­le­ge­ket – a lemez-, a fe­hér­bú­tor-, a fűrész­rész­le­get –, hogy üres tuso­lót keres­sünk. Végső eset­ben meg­pró­bál­tunk bejutni a vil­lany­te­lep tuso­ló­já­ba. Bár őrök vigyáz­tak rá, de hideg és meleg víz min­dig volt. Utána tan­gó­har­mo­ni­káz­tam, meg­csi­nál­tam a lec­két, estén­ként pedig elmen­tünk a fa­fel­dol­gozó klub­já­ba. Mozi után gyak­ran elné­ze­get­tük a tán­co­ló­kat, a lá­nyo­kat is, de még feszeng­tünk előt­tük, ezért aztán hol Malisevszkijjel, hol Javoroviccsal, hol Taraszenkóval tán­col­tam. Este tizen­egy után fel­kap­tam az üres vöd­röt, és elin­dul­tam a mamá­ért, s egyút­tal vizet is vit­tem haza. Össze­szá­mol­tuk a pénzt, ettünk vala­mit, meg­hall­gat­tuk a rádi­ót, és éjfél után lefe­küd­tünk.

Pár idézet a naplómból.

1952. január 31. […] Szimferepolból meg­lá­to­ga­tott régi bará­tom, Miska Larionov. Elmen­tünk tusol­ni. Köl­csön­ad­tam neki a for­gó­pisz­to­lyo­mat, mert hol­nap az erdőbe megy.

Február 3. […] Megjavítottam a szom­széd­asszony­nak a zárat, reszel­tem hozzá kul­csot. Kap­tam érte 3 rubelt.

1952. február 8. […] Délután ötkor átjött Alik Potapejko (jó maga­vi­se­le­tű, okos isko­la­tár­sam, aki­nek csa­ládja a szov­jet rend­szer rend­kí­vül oda­adó híve volt. Apja a fafel­dol­gozó párt­bi­zott­sá­gá­nak veze­tője volt. V. R.), meghallgattuk a BBC Lon­don­ban készült riport­ját az új király­nő, II. Erzsé­bet meg­ko­ro­ná­zá­sá­ról. Feb­ruár 19. […] Osló­ban most van­nak a Téli Olim­piai Játé­kok. A 18 kilo­mé­te­res sífu­tás­ban egy nor­vég, Latvik tartja a csú­csot 1 óra, 1 perc, 34 másod­perc­cel, az 500 méte­res kor­cso­lyá­zás­ban pedig egy ame­ri­kai, Hen­ry, 43,2 mp-cel.

Február 21. […] A BBC közöl­te, hogy az USA kato­nai támasz­pon­tot épí­tett Grönlandon.

Február 24. […] Anyu dühösen jött haza 23.20-kor: valami részeg beírt a pa­nasz­könyv­be, hogy anyu nem adta oda neki a korsó sört, ami­ért már fizetett.

Február 25. […] 22.30-kor elhoz­tam a vöd­röt ott­hon­ról a víz miatt, és elin­dul­tam anyu­ért. A teg­napi részeg­gel egész jól sült el a do­log: más része­gek is vol­tak, akik meg akar­ták ver­ni, ami­ért panaszt tett, fel­for­dí­tot­ták a búto­ro­kat, és szét­tép­ték a panaszkönyvet.

Február 27. […] Anyunak nagyon nehéz a munka a csi­bé­szek, része­gek és revi­zo­rok közt. Sze­gény annyira elfá­rad nap­köz­ben, hogy alig képes gon­dol­kod­ni, ami­kor haza­ér. Síkos az utca. Ami­kor teg­nap este haza­jöt­tünk, fog­tam anyu kezét, de a ház köze­lé­ben meg­csúsz­tam és eles­tem, és anyut is lever­tem a lábá­ról. Anyu rám esett, de sze­ren­csé­sen meg­úsz­tuk, még fel is vidul­tunk tőle.

Március 1. […] Visszaküldtem pos­tán Józsi­nak a Monty-csárdás kot­tá­ját, amit azért kül­dött el, hogy lemá­sol­jam. Este hétig tan­gó­har­mo­ni­káz­tam Malisevszkijéknél, utána elmen­tem a sta­di­on­ba, talál­koz­tam néhány osz­tály­tár­sam­mal, akik kor­cso­lyázni akar­tak. Ott volt Válja Fomicsenko, Galja Knyiga és Rimma (a másik isko­lába jár, nagyon csi­nos, fekete hajú). Haza­hív­tam őket, hogy vegyék föl a kor­cso­lyá­ju­kat, és hagy­ják ott­hon a téli­ka­bá­to­kat, aztán indul­tunk korcsolyázni.

Rimma Poljakováról van szó, akit akkor ismer­tem meg. Utána hosszú éve­kig, a ka­masz­kor min­den roman­ti­ká­já­val sze­rel­mes vol­tam belé. Keres­tem az alkal­mat, hogy külön­féle tár­sa­sá­gok­ban össze­fus­sunk, és meg­pró­bál­tam fel­hívni magamra a figyel­mét. A nap­lóm sok olda­lát szen­tel­tem Rimmának, de soha nem volt ran­de­vúnk, még moziba sem men­tem el vele. A ba­rá­taim és jó isme­rő­seim tud­ták, hogy ő „ál­maim kis­lá­nya”, és szur­kol­tak nekem, de hálistennek a sors ren­del­ke­zik az emberi élet­tel.

Március 3. […] Este Malisevszkijéknél vol­tam, ott csi­nál­tam meg pár házi fel­ada­tot, utána tan­gó­har­mo­ni­káz­tam. Egy­szer csak, ami­kor éppen egy passzázst pró­bál­tam meg­ta­nul­ni, ami nagyon tet­szett, és pár­szor meg­is­mé­tel­tem, Malisevszkij anyja azt mond­ta: „Nem is tanul­ni, hanem ját­szani jársz hoz­zánk”. Nagyon bán­tott, amit mon­dott, de úgy tet­tem, mintha nem hal­lot­tam volna.

1952. március 16. Vasárnap […] Most 18.15 van, a ke­men­cé­ben még nem égett le a fa. A BBC-t hallgatom, A hét hírei-t sugá­roz­zák. 19-kor haza­jött anyu, a hor­dó­ból kifo­gyott a sör. Anyu­nak nagyon régen volt sza­bad­nap­ja. Rábe­szél­tem, hogy men­jünk el mozi­ba, néz­zük meg a Tarzant. Elsza­lad­tam, vet­tem két jegyet 3 rubel 50 kope­kért, haza­hoz­tam. Anyu már várt, elin­dul­tunk a mo­zi­ba. Fel­ol­vas­tam anyu­nak az orosz fel­ira­tot, elma­gya­ráz­tam a cse­lek­ményt. Anyu­nak tet­szett a film.

Április 11. […] Történelemórán J. Lopato mel­lett ültem. Az ame­ri­kai bázisokról (vagyis az Egye­sült Álla­mok­ról) beszélgettünk. Két dol­got kér­de­zett: „ Vagyim, mit kívánsz, ki legyen a kö­vet­kező háború nyer­te­se? És mit gon­dolsz, hány év múlva tör ki az a hábo­rú?” Elő­ször zavarba jöt­tem, aztán azt felel­tem, hogy elő­ször is, győz­zön az igaz­sá­gos fél, másod­szor meg, lehet, hogy egy­ál­ta­lán nem lesz háború.

Április 24. […] Ma kezdték áru­sí­tani az üzle­tek­ben a má­jus else­jére szánt lisz­tet. Óri­ási sorok van­nak, és soron kívül­ről is úgy roha­moz­nak, akár a Bas­tille bevé­te­lé­nél. Ször­nyű! Este átjött Vologya Javorovics, köl­csön­kért 50 rubelt, mert az apjá­val azt ter­ve­zik, hol­nap meg­ro­ha­moz­zák a lisz­tért sor­ban állókat.

Nagyon sok örömöt hozott a mai nap az isko­lá­ban. Már néhány hete dol­goz­tam ott­hon egy gőz­gép modell­jé­nek elké­szí­té­sén. A leg­ne­he­zebb az volt, hogy meg kel­lett kér­nem egy fiút, aki hegesztő a kom­bi­nát mecha­ni­kai műhe­lyé­ben, hogy for­rassza össze sár­ga­réz­zel az álta­lam elké­szí­tett tar­tály egyes része­it, amely­ben a föl­me­le­gí­tett víz­ből fej­lő­dik ki a gőz. A tar­tály alap­ját egy német ágyú töl­tény­hü­ve­lyé­ből vág­tam ki. Ma fizi­ka­órán nekem kel­lett bemu­tat­nom az egész osz­tály­nak, hogyan műkö­dik a gőz­gép. Nagyon izgul­tam. Bele­töl­töt­tem a vizet, lefed­tem, és meg­gyúj­tot­tam a gyer­tyát, hogy föl­me­le­gítse a vizet. Elő­ször nagyon sis­ter­gett a gőz, ami­kor nyo­más alá került, aztán gyor­san forogni kez­dett a modell lend­ke­re­ke. Csak úgy ragyo­gott a fi­zi­ka­ta­ná­rom arca. Meg­di­csért, és meg­kért, hagy­jam a modellt a fi­zi­ka­szer­tár­ban, hogy a többi osz­tály­nak is megmutathassa.

Április 27. […] Átmentem Malisevszkijékhez, hogy a tan­gó­har­mo­ni­kán játsszak. Vovka kato­na­is­ko­lába akar men­ni, el is küldte az ira­ta­it, ma kapta meg a választ, azt kér­ték tőle, hogy az apja már meg­kül­dött élet­rajza mellé küldje be az anyja élet­raj­zát is. Amire azt mond­tam: „Na, igen. Nem­so­kára már a nagy­apáid és a nagy­anyáid tel­jes élet­raj­zát is elké­rik. „Na és? Helyes, hogy meg­kö­ve­te­lik, külön­ben min­den­fé­lét föl­ven­né­nek” – felelte Vovka. „Te csak magadra gon­dolsz – vetet­tem ellen –, de mi van azok­kal, akik­nek nem tiszta az élet­raj­zuk? Azok­nak már élni sincs joguk?” „Na és, ki abban a bű­nös, hogy olyan az élet­raj­zuk, ami­lyen?” – vágott vissza Vovka. Hát, ilyen ember.

1952. május 2. […] A BBC közöl­te, hogy az Air France légi­tár­sa­ság utas­szál­lí­tó­ját Ber­lin felé menet szov­jet vadász­re­pü­lők támad­ták meg. Két utas megsebesült.

Május 5. […] Átmentem Viktorhoz a tan­könyv­ért, a mamám­hoz meg kenyé­rért. Hoz­tam vizet. 18.30-kor kimen­tem meg­ka­pálni a ve­te­mé­nyest. 21-re az egész vete­mé­nyest meg­ka­pál­tam, de tíz víz­hó­lyag nőtt a tenyeremen.

Május 6. […] Az iskolában a rá­dió egész nap az új állam­köl­csön­ről beszélt, és min­den diák­nak alá kel­lett írni. Kifi­zet­tem 10 rubelt. Taní­tás után min­ket, a fiú­kat, két órát haj­szolt eről­te­tett menet­ben valami kapi­tány, aki a ka­to­nai bizott­ság­tól érke­zett, és ren­de­sen be volt szíva.

Május 9. […] Malisevszkij apja eladta a tan­gó­har­mo­ni­kát, és zene­gé­pet vett helyet­te, amely leme­ze­ket ját­szik le.

Május 15. […] Anyu rosszul érzi magát, nagyon fáj a fo­ga, és nem tud orvos­hoz men­ni, mert reg­gel­től estig, sza­bad­nap nél­kül ott kell dol­goz­nia a sörös­hordó mel­lett. Ha elmen­ne, szí­nét sem látná töb­bet a mun­ká­já­nak. Nagyon szen­ve­dett, ami­kor nyögve lefe­küdt aludni.

Május 16. […] Levél jött Magya­ror­szág­ról, Róth nagy­ma­má­tól. Még nem tud­ja, hogy a fia már nem él, és azt kéri, írjunk róla.

Május 20. […] Nemsokára szüle­tés­na­pom lesz, amire Józsi szo­kat­lan aján­dé­kot kül­dött, két órát. Az egyik német gyárt­má­nyú vek­ker, és hason­lít a mi magyar ébresz­tőnk­re, a másik Pobjeda már­kájú karóra. Ezt az órát Józsi kapta egy cso­port magyar művész­től, most pedig nekem aján­dé­koz­ta. Cso­dá­la­tos bátyám van, aki nagyon sze­ret, mintha az apám vol­na. Egész éle­tem­ben emlé­kezni fogok erre a drága ajándékra.

Június 4. […] Egy kicsit átala­kí­tot­tam a fa­li­óra szer­ke­ze­tét. Úgy csi­nál­tam meg, hogy már nem kell fel­húzni a lán­cot, csak át kell tenni a súlyt a leg­felső láncszemre.

Június 6. […] Biciklin mentem el az isko­lába a fény­ké­pe­kért. A ma­má­hoz is a mun­ka­he­lyé­re. Ott talál­tam „Krejdá”-t. Anyu min­dig ad neki kenye­ret, akkor is azért jött. (A Krejda gúny­név, így hív­tuk a be­lo­rusz nyel­vet és iro­dal­mat tanító taná­run­kat, A. I. Kurljandcsikot. Ami­kor elő­ször jött be az osz­tály­ba, belo­rusz nyel­ven meg­kér­dez­te: „Krejda jeszt?” Az egész osz­tály bámult, nem értet­tük, mit kér­dez. Kide­rült, azt, hogy van e kré­ta? (Oro­szul – mel, magya­rul – kré­ta, fehér­oro­szul – krejda. Csak oro­szul értet­tünk és beszél­tünk. A fe­hér­oroszt erő­vel nyom­ták belénk.)

Grisa Raszin, a barátom, aki egy osz­tály­ban tanul Rimmával, meg­ta­lálta Lonyka Sztyepankovot, aki ma meg­ígérte neki, hogy ellopja vala­ki­től Rimma fény­ké­pét. Fizet­sé­get akar érte. Bele­men­tem. Meg­ígér­tem, hogy lemá­so­lom és visszaadom.

El akarom magyarázni az olvasónak, mit jelent az, hogy az anyám kenye­ret „szer­zett” töb­bek között még a be­lo­rusz nyelv taná­rá­nak is. Van még pár hasonló kife­je­zés: „oda­dug vala­mit”, „meg­ke­ni”, „nyom­tató lónak nem kötik be a szá­ját”. Elő­ször is senki sem­mit nem adott más­nak ingyen. Min­de­nért fizetni kel­lett. Másod­szor pedig ezek a ki­fe­je­zé­sek mind tipi­kus szü­löt­tei a szov­jet gaz­dál­ko­dás­nak. A szov­jet terv­gaz­dál­ko­dás azért szá­mít egye­di­nek, mert az állam tel­jes komoly­ság­gal meg­ter­vezte a jö­vőt min­den tárgy és esz­köz ese­té­ben, kezdve a vízre bocsá­tott gőz­ha­jók szá­má­val, egé­szen a ce­ru­zák vagy irkák mennyi­sé­gé­ig. Már a máso­dik világ­há­ború előtt kide­rült, hogy az ország kép­te­len etetni és ruházni a la­kos­sá­got. Sztá­lin és béren­cei azért kutat­ták fel, ítél­ték el és sem­mi­sí­tet­ték meg „az ellen­sé­ge­ket, kár­te­vő­ket és sza­bo­tő­rö­ket”, hogy mind­ezt el lehes­sen tit­kol­ni.

A magántulajdon eltörlése kiölte az embe­rek­ből az alko­tás vágyát és lehe­tő­sé­gét, hogy gon­dos­kod­ja­nak maguk­ról, hogy kiele­mez­zék és meg­ta­lál­ják az utat a túl­élés­hez és a fej­lő­dés­hez. Min­den ország bruttó nem­zeti össz­ter­mék­ének alap­ja, az egyes ember lel­ke­se­dé­se, meg­sem­mi­sült. A ha­ta­lom sok száz­ezer szov­jet embert kül­dött tábor­ba, de mind­hi­ába pró­bálta rab­szol­ga­mun­ká­val pótolni ezt a vesz­te­sé­get.

A kialakult helyzetre logikus válasz volt az a szél­té­ben ter­jedő vicc, amit úgy mesél­tek el, hogy előtte óva­to­san kör­be­pis­lan­tot­tak: „Mi lesz, ha a Sza­ha­rá­ban is szo­ci­a­liz­must épí­te­nek? A vá­lasz: Az első har­minc évben min­den marad a ré­gi­ben, utána már érez­hető lesz a komoly homok­hi­ány.”

Az országban kialakult az össznemzeti tol­vaj­lás, fel­je­lent­ge­tés, egy­ked­vű­ség, mivel meg­sem­mi­sül­tek a sok évszá­za­dos csa­ládi kötő­dé­sek, sem­mivé lett a lel­ki­is­me­ret és a be­csü­let fogal­ma, a val­lási és erköl­csi fogal­mak. Akkor nyer­tek csak iga­zán értel­met a régi köz­mon­dás­ok: „Kéz kezet mos.” „Ke­net­len sze­kér­nek csi­kor­gós az útja.” „Menj onnan, hadd lop­jak már én is.”

A háború persze súlyos, elviselhe­tet­len ter­het rótt az ország gaz­da­sá­gá­ra, és tel­je­sen logi­kus, vala­mint iga­zol­ható volt, hogy beve­zet­ték az egyéni jegy­rend­szert, amire az embe­rek napi fej­ada­got, meg­ha­tá­ro­zott mennyi­ségű kenye­ret, zsírt és cuk­rot kap­tak. A fa­fel­dol­go­zó­ban pél­dául a kö­vet­ke­zőt kap­ták jegyre a mun­ká­sok: kenyér (csak fekete) napi fél kiló, cukor havi negy­ven deka, hús havi negy­ven deka. A gye­re­kek ugyan­eb­ből tizen­öt, húsz és húsz dekát kap­tak.

A szovjet emberek megértették, mek­ko­rák a há­bo­rús és háború utáni nehéz­sé­gek, és hősie­sen elvi­sel­ték a nél­kü­lö­zést, de nap­ról napra vár­ták, hogy meg­szűn­jön a jegy­rend­szer. Meg­szű­nés­ről azon­ban szó sem volt. A ha­ta­lom a rádió­ban és a saj­tó­ban áll­ha­ta­to­san a háború okozta nehéz­sé­gek­kel magya­rázta az áru­hi­ányt. Igen, 1952 máso­dik felé­nek ese­mé­nyei­ről beszé­lek, ami­kor már hét éve véget ért a há­bo­rú.

Az persze világos volt, hogy az ország­ban min­den mun­kás­nak nap­já­ban leg­alább egy­szer ennie kell, ezért aztán meg­hir­det­ték a kam­pányt: „gon­dos­ko­dás a dol­go­zók­ról”. A fel­ada­tot az ese­tek több­sé­gé­ben a gyári étke­zők lát­ták el, ahol a mun­ká­sok egy műszak alatt leg­alább egy­szer meleg ételt kap­tak. Akkora volt a sze­gény­ség, és olyan kevés volt az élel­mi­szer, hogy senki sem volt képes ott­hon­ról valami enni­va­lót vinni mun­ká­ba.

A kombinát munkásainak többsége az összes havi élel­mi­szer­jegyét beadta az étkez­dé­be, ami­vel lehe­tővé tet­ték, hogy naponta ebé­det kap­ja­nak (leves, kása és tea kenyér­rel), de emel­lett reg­ge­lire is jogo­sí­tott a mű­szak meg­kez­dése előtt (egy darab kenyér és leves). A vá­rosi pék­ség­ből ugyan­azon elv sze­rint érke­zett a kenyér az étkez­dé­be, ahogy a fagy­lalt is, ami­ről fen­tebb már írtam. A pék­től elkezdve az étkez­dék kenyérszeletelőjéig min­den dol­gozó azon ipar­ko­dott, hogy meg­könnyítse egy kicsit az éle­tét a vek­nik­ből maradt „fö­lös­leg”-gel. Az étkezde kenyér­sze­le­te­lője leg­alább olyan fon­tos tiszt­ség volt, mint a sör eladó­ja, neki kel­lett föl­sze­le­telni a kenye­ret, és lemérni az ada­go­kat.

Időnként munkásbizottság ellenőrizte a ke­nyér­adag súlyát. De ahogy más­hol is, itt is volt kibú­vó. Hol a kenyérszeletelőnek volt sie­tős, hol a súly volt pon­tat­lan – per­sze, a kenyér­sze­le­telő javára –, hol a ke­nyér volt súlyo­sabb, mert nem sütöt­ték át elég­gé. A ke­nyér tehát vekni for­má­ban érke­zett, és sze­le­tel­ve, lemérve osz­tot­ták ki. Így aztán az étkezde dol­go­zói­nak igen jól esett, hogy alka­lo­mad­tán nem csak egy kis sört kor­tyint­hat­tak fel, hanem egy vekni kenye­ret is „sze­rez­het­tek” vala­ki­nek.

Június 7. […] Napközben a bol­to­kat jár­tam, tan­gó­har­mo­ni­kát keres­tem. Ami­kor haza­ér­tem, a ház­tar­tás­sal fog­lal­koz­tam, meg­tisz­to­gat­tam az ágya­kat a po­los­kák­tól. Anyu nagyon örült ennek, ami­kor késő este hazaért.

Június 10. […] Reggel elmentem a bor­bély­hoz, és lebo­rot­vál­tat­tam a haja­mat. Min­den­képp meg kel­lett ten­nem, mert erő­sen hullott.

Június 11. […] Összevitatkoztunk anyu­val. Éjjel fél egy­kor min­den elő­ké­szü­let nél­kül fes­teni kez­dett egy szé­ket. Min­den teli volt olaj­fes­ték pöttyel: az edény, a pad­ló, anyu szok­nyá­ja, a terí­tő. A fé­lig befes­tett szék fel­bo­rult, és sok min­dent össze­kent. Ide­ges let­tem, nem hagy­tam, hogy anyu foly­tas­sa, a vé­gén rávet­tem, hogy feküd­jön le alud­ni. Most 1.20 van.

Elgondolkodtam, ahogy kimásoltam eze­ket a so­ro­kat a nap­lóm­ból. Iste­nem! Milyen igény­te­len volt az éle­tünk. Hiszen június 11-én van anyám­nak, Reg­iná­nak a szü­le­tés­nap­ja. Aznap lett ötven­két éves. Ahogy a nap­ló­be­jegy­zé­sem­ben nem volt, úgy az eszembe sem jutott, hogy szü­le­tés­napja volt. Józsi sem gra­tu­lált neki. Még meg kel­lett tanul­nunk, hogy figyel­me­sek legyünk egy­más­hoz, és meg­is­mer­jük a szép sza­va­kat. Kilenc évnek kell eltel­nie, ami­kor éle­tem­ben meg­je­le­nik egy drága asszony, anyó­som, a gyö­nyörű Ráchel Szolomonovna Jaroszlavszkaja – aki­től szor­gal­ma­san tanu­lom majd azt a böl­cses­sé­get, hogy milyen egy­sze­rűen széppé lehet tenni a szürke hét­köz­na­po­kat.

Június 19. […] Reggel két óra hosszat sört árul­tam, hogy fel­vált­sam anyut, aki köz­ben fog­or­vos­hoz ment.

Június 25. […] Ma lesz két éve, hogy meg­kez­dő­dött a há­ború Kore­á­ban. A múlt éjszaka pár­szor föl kel­lett kelni anyu­val, polos­ká­kat öltünk, akik igazi táma­dást indí­tot­tak az ágya­ink ellen. Józsi­tól képes­lap jött. Jól állam­vizs­gá­zott a kon­zer­va­tó­rium­ban, és állást adtak neki a be­lo­rusz Népi Kórus­nál, amely moszk­vai fel­lé­pé­sekre készül. Olvas­tam a Dekameronból, meg­bo­rot­vál­koz­tam és ettem. Meg­jött Javorovics. Együtt meg­hall­gat­tuk a BBC-t és poli­ti­ká­ról beszél­get­tünk. Utána Vovka segí­tett meg­sza­ba­dulni az ágyam­ban lévő poloskáktól.

Június 26. […] Megpróbáltam hall­gatni a BBC-t, de annyira zavar­ták, hogy egy szót sem értet­tem. A bolt­ban volt maka­ró­ni. Sze­ret­tem volna ven­ni, de valami hihe­tet­len tör­tént, vesze­ked­tek, min­denki kia­bált és sor­ban állás nél­kül pró­bált meg oda­fu­ra­kodni a pult­hoz. Üres kéz­zel jöt­tem haza.

Június 27. […] Egy hónap eltelt a nyári szü­net­ből. Min­dig rossz idő van. Öt kilo­mé­tert bicik­liz­tem, aztán meg­tisz­to­gat­tam a járgányt. (A bicik­lit min­den nap gon­do­san meg kel­lett tisz­to­gat­ni, mert éjsza­kára bevit­tem a szo­bá­ba, és az ágyam­hoz állí­tot­tam. A paj­tá­ban nem hagy­hat­tam, mert ellop­ták vol­na.) Aztán haza­jöt­tem, rádiót hall­gat­tam, és meg­varr­tam a láb­tör­lőt. Ren­det rak­tam a szek­rény­ben, és port törül­tem. Valami teker­cses per­sellyel baj­lód­tam, ami elekt­ro­mág­nesre hason­lít. Külön­böző kísér­le­te­ket haj­tot­tam végre vele. 23-kor las­san elin­dul­tam a mamáért.

Június 28. […] Képeslap jött Józsi­tól. Min­den vizs­gá­ját letet­te. Besszmertnij pro­fesszor für­dőre uta­zik a nyárra a csa­lád­já­val. Meg­kérte Józsit, hogy erre az időre köl­töz­zön hoz­zá, és vigyáz­zon a la­ká­sá­ra. Józsi meg­hí­vott, hogy utaz­zak hoz­zá. Átjött Javorovics, és kért köl­csön ötven rubelt kenyér­re. Ebéd után átmen­tem hoz­zá, újra­fes­tet­tem a bicik­lije rend­szá­mát, amit a ta­va­lyi­ból ala­kí­tot­tam át, mert nincs pén­zük, hogy újat vált­sa­nak. Elhoz­tam anyu­tól a mosott fehér­ne­műt, kiag­gat­tam a kö­tél­re, hogy meg­szá­rad­jon. Este, mie­lőtt elmen­tem volna mozi­ba, leszed­tem és összehajtogattam.

Június 29. […] Reggeli után kiva­sal­tam a teg­nap lesze­dett fehér­ne­műt. Ebéd után Javoroviccsal bicik­lin elmen­tünk a pálya­ud­var­ra, hogy meg­tud­juk, hogyan lehet jegyet venni Minszk­be. Kide­rült, hogy Bobrujszk jelen­leg karanténövezet (vala­hol tehe­nek bete­ged­tek meg), és csak azok­nak adnak el vonat­je­gyet, akik­nek iga­zo­lá­suk van az egész­ség­ügyi állo­más­tól. Anyu dél­után ket­tő­kor jött haza (kifo­gyott a sör), és azon­nal mun­ká­hoz látott a vete­mé­nyes­ben, gyom­lált, ugor­kát egyelt. Bicik­lin értem haza, és segí­tet­tem anyu­nak kita­ka­rí­tani a szo­bát. Rádiót hall­gat­tam. Anyu stop­polt, én fűz­tem be neki a tűt. Józsi­ról és az uta­zá­som­ról beszélgettünk.

Július 3. […] Délután kettőkor elmen­tem anyu­ért, és együtt indul­tunk a fog­or­vos­hoz. Nekem is van rossz fogam. Az orvos nem volt ott, meg­be­te­ge­dett. Anyu­nál az étkez­dé­ben, idén elő­ször, meg­kós­tol­tam a fekete áfo­nyát. Hoz­tam onnan a szom­széd­asszo­nyunk­nak, Sikorszkajának egy üveg sört és kenye­ret. Anyu mos­ta­ná­ban gyak­ran sze­rez neki kenye­ret és más élel­met, és Sikorszkaja is pró­bál segí­teni a gyom­lá­lás­ban, ma pedig egy pár­na­hé­ját varrt anyunak.

A tornácon üldögéltem, és az élet­ről beszél­get­tünk a szom­szé­dunk­kal, Sztyepan Tolkacsovval. A kom­bi­nát tűz­ol­tó­sá­gán dol­go­zik. Meg­rög­zött dohá­nyos, foly­ton ciga­ret­tát csa­var, mahor­kát vagy szűz­do­hányt rak egy darab újság­pa­pír­ba. Én is gyak­ran segí­tek neki fel­vágni ezt a dohányt egy ott­hon készült dohány­ap­rí­tó­val. Sztyepan alig tud olvas­ni, de nagyon sze­reti meg­hall­gat­ni, ami­kor a nagy­vi­lág hírei­ről vagy az isko­lá­ban tör­tén­tek­ről beszé­lek. Min­dig némán hall­gat, nem tesz meg­jegy­zést, de nagyon figyel. Nincs gye­re­ke, és emi­att még job­ban kötő­dik hozzám.

Kilenckor fogtam a bicik­lit, és elin­dul­tam a klub­ba. Jurka Provoloviccsal talál­koz­tam ott, aki szin­tén bicik­lin jött. Azt java­sol­ta, bicik­liz­zünk egyet az ország­úton. A Minszkbe vezető ország­út­nak a Berezina állo­más után elég jó az asz­falt­bur­ko­la­ta. Ami­kor nagy sebes­ség­gel men­tünk, csak úgy repül­tek el mel­let­tünk a fal­vak. Aztán vissza­jöt­tünk. Jurkának régeb­ben van bicik­li­je, és sok­kal erő­sebb a lá­ba, mint nekem, de ipar­kod­tam, hogy ne marad­jak le, tel­jes erőm­ből nyom­tam a pedált, ömlött rólam a ve­rej­ték. Fél tizen­egy­kor érkez­tem haza, meg­tisz­to­gat­tam a bicik­lit. A szám­láló azt mutat­ta, hogy ma 32 kilo­mé­tert tet­tem meg. Tizen­egy­kor elin­dul­tam anyuért.

Az étkezdében találkoztam Malisevszkij apjá­val, aki ciga­ret­tá­ért ment oda. Oda­hív­ták az egyik asz­tal­hoz, amely­nél egy már jól beszí­vott tár­sa­ság ült, és töl­töt­tek neki egy pohár vod­kát. Nem akarta meg­inni az egész pohár­ral, oda­hí­vott, és a fe­lét kitöl­tötte nekem. Pró­bál­tam elhá­rí­ta­ni, de muszáj volt meg­in­ni, hogy ne sért­sem meg.

23.40-kor értünk haza anyuval, elmond­tam neki, mi tör­tént aznap. Anyu már lefe­küdt alud­ni. A fe­jem még min­dig zsong a vod­ká­tól. 0 óra 5 perc­kor meg­hall­gat­tam a BBC-t. Érde­kes adás volt a mar­xiz­mus kri­ti­ká­já­ról, ame­lyet egy orosz filo­zó­fus, S. L. Frank írt, aki Ang­liá­ban élt, és ott is halt meg 1950-ben.

Július 4. […] A városban valami beteg­sé­get kap­tak a te­he­nek. A vá­rosi ható­sá­gok a folyó mögötti réten elke­rí­tet­tek egy nagy darab föl­det, és meg­pró­bál­ják oda behaj­tani az összes tehe­net a vá­ros­ból. Oltást adnak nekik, hogy a tehe­nek bete­gek legye­nek, és így védett­sé­get sze­rez­ze­nek. A be­teg álla­tok ret­ten­tően szen­ved­nek. A te­hén­tu­laj­do­no­sok ott­hon­ról köte­le­sek hozni a te­he­nük­nek az abra­kot, az állam viszont egy szó nél­kül magá­nak gyűjti be a tejet. A gaz­dák meg­pró­bál­ják elke­rülni ezt a te­hén­tá­bort, de az MVD mun­ka­tár­sai ház­ról házra jár­nak, és ellen­őr­zik az álla­to­kat. Teg­nap a Krivoj Krjukon lakó embe­rek ellen­áll­tak, majd­nem vere­ke­dés tört ki. Hiszen a gaz­dát arra kény­sze­rí­tik, hogy elvi­gye a tehe­nét abba a lá­ger­be, ráadá­sul alá kell írnia egy papírt, hogy önként, a saját aka­rata sze­rint vitte oda. Erre a pa­pírra azért van szük­sé­gük, hogy ne kell­jen fizet­niük a vesz­te­sé­gért, amennyi­ben a te­hén elpusz­tul. Ezt az egé­szet ma reg­gel mesélte el a tejesasszony.

A boltban minden nap valóságos csata dúl a ke­nyé­rért, kia­bál­nak, vere­ked­nek. A tej ára föl­ment lite­ren­ként 4 rubel­re, így egy­előre meg­va­gyunk tej nél­kül is.

A minszki utazásra készülök, Józsi­hoz, ezért ma Javoroviccsal elmen­tünk az egész­ség­ügyi állo­másra az iga­zo­lá­sért. Vologya vigyá­zott a két bicik­li­re, én meg bemen­tem, letu­sol­tam, a ruhá­mat átgő­zöl­ték a kam­rá­ban, és kiad­ták az iga­zo­lást, amelyre aztán már meg­ve­he­tem a vonat­je­gyet. Ma lát­tam a Tarzan kaland­jai New York­ban című filmet.

Július 6. […] Anyuval a vek­kerre ébred­tünk. Teáz­tunk mézes­ka­láccsal, és fel­éb­resz­tet­tük Vászját, a szom­szé­dun­kat, hogy vigyen ki az állo­más­ra. Javorovics is velünk jött. Én a bi­cik­lin hoz­tam a bőrön­döt, az akta­tás­kát és a fa­tok­ban lévő hege­dűt. Vologya a saját bicik­li­jén vitte Vászját. Min­den gond nél­kül meg­vet­tük a je­gyet, és 7.20-kor elbú­csúz­tam a srá­cok­tól. Miután Oszipovicsiben és Puhovicsiben átszáll­tam, 13.20-kor érkez­tem meg Minszk­be. Az állo­más­ról gya­log indul­tam el, útköz­ben a já­ró­ke­lő­ket kér­dez­get­tem, így jutot­tam el a Karl Marx utcá­ig, ahol beko­pog­tam a pro­fesszor laká­sá­ba. Kide­rült, hogy Józsi nem lakik ott. Náluk hagy­tam a bőrön­döt, akta­tás­kát, és hege­dű­vel a ke­zem­ben buszon elin­dul­tam a Cnjanszkaja utcá­ba, ahol egy régi kol­lé­gium­ban lakik a bátyám.

Józsi gondterhelten és szomorúan foga­dott. Kide­rült, hogy meg­vál­toz­tat­ták kine­ve­zé­sét a kó­rus­hoz. Még képes­la­pot is kül­dött nekünk, hogy ne utaz­zak, de nem kap­tuk meg a lap­ját. Nagyon aggó­dik a jö­vője miatt.

A sors úgy rendelte, hogy Józsi mel­lett vol­tam azok­ban a szá­mára és a csa­lá­dunk szá­mára is szo­morú napok­ban. Tizen­két napot töl­töt­tem Minszk­ben, ami arra kész­tette a bá­tyá­mat, hogy naponta gon­dos­kod­jon rólam vala­hogy, és a jelen­lé­tem segí­tett neki abban, hogy könnyeb­ben elvi­selje az éppen aktu­á­lis várat­lan for­du­la­to­kat, csa­pá­so­kat és gya­lá­za­tos meg­aláz­ta­tá­so­kat, ame­lye­ket bőven mért rá a sors.

A „jövő társadalmát építő”, egykor volt ország­ban, az állam akart ren­del­kezni min­den ember sor­sá­val, ahogy az isko­lá­ban taní­tot­ták nekünk, „reg­gel­től estig gon­dos­ko­dott az ember­ről”. Min­den fia­tal szak­em­ber, aki egye­te­met vagy hasonló tan­in­téz­ményt vég­zett, elin­dult oda, ahova dol­gozni irá­nyí­tot­ták. Az ember­nek nem volt joga arra, hogy maga keres­sen mun­kát. Még elkép­zelni sem tud­tuk, hogy ott dol­goz­ha­tunk, ahol aka­runk, föl­téve per­sze, hogy a mun­ka­hely befo­gad min­ket. Úgy tar­tot­ták, „az állam gon­dos­ko­dik az illető jólé­té­ről” azzal, hogy új mun­ka­he­lyére irá­nyítja a fia­tal szak­em­bert. És oda irá­nyí­tot­ták, ahol az állam szük­sé­ges­nek találta a je­len­lét­ét. Leg­alább három évet le kel­lett dol­goz­nia az első mun­ka­he­lyén, és azt csi­nál­tak az ember­rel, amit csak akar­tak. A kezdő fize­tés mini­má­lis volt.

A fiatal szakember az elsők között került föl, vona­ko­dás nél­kül per­sze, azokra a lis­ták­ra, ame­lyek­kel min­den intéz­mény és szer­ve­zet embe­re­ket kül­dött az őszi mun­kák elvég­zé­sére a fal­vak­ba. Szé­les kör­ben elter­jedt az a gya­kor­lat, és sok évig tar­tott, hogy hetek­re, de ősszel oly­kor hóna­pokra város­la­kó­kat küld­tek a fal­vak­ba, hogy a kol­ho­zok­ban és szov­ho­zok­ban segít­se­nek beta­ka­rí­tani a ter­mést. A gya­kor­lat­ban szá­nal­mas kísér­let­nek bizo­nyult, pedig ezzel akar­ták meg­men­teni az elsze­gé­nye­dett és össze­omló falusi gaz­dál­ko­dást a szov­je­tek orszá­gá­ban. A leg­in­kább abszurd az volt ebben a „se­gít­ség”-ben, hogy nem segí­teni men­tek a kol­hoz­tag­ok­nak, hanem azért, hogy helyet­tük dol­goz­za­nak. A kol­hoz­tagok ugyanis ebben az idő­szak­ban a városba indul­tak, hogy a pi­a­con elad­ják a saját, pará­nyi vete­mé­nye­sük­ben meg­ter­melt zöld­sé­get és gyü­möl­csöt, s ez­zel föl­ké­szít­sék csa­lád­ju­kat a kö­ze­ledő tél­re.

Az érkező fiatal szakember lakha­tá­sát úgy biz­to­sí­tot­ták, hogy kapott egy priccset a mun­kás­szálló egy két­sze­mé­lyes, de inkább négy­sze­mé­lyes szo­bá­já­ban. Egy ideig még férj és fele­ség is külön élt, ha fia­tal házas­párt irá­nyí­tot­tak az illető intéz­mény­hez. Kap­tak egy-egy ágyat a mun­kás­szálló fér­fi­ak­nak és nők­nek kije­lölt szo­bái­ban.

Gyakorlatilag lehetetlen volt, hogy az illető meg­sza­ba­dul­jon egy ilyen intéz­mény­től, és a há­rom­éves határ­idő előtt elutaz­zék onnan. A sor­sod tel­jes egé­szé­ben attól a szer­ve­zet­től füg­gött, amely­hez irá­nyí­tot­tak. Sztá­lin halála után vala­mi­vel nagyobb lett a moz­gás­le­he­tő­ség. Elő­for­dult, hogy fia­tal szak­em­be­rek úgy dön­töt­tek, elhagy­ják az intéz­ményt, ahová dol­gozni irá­nyí­tot­ták őket, még olyan is meg­tör­tént, hogy egy­ál­ta­lán nem utaz­tak oda. Csak Hrus­csov ide­jén találta meg az ország a meg­ol­dást erre a gond­ra: a szak­em­ber nem kapta meg a dip­lo­má­ját rög­tön, miután befe­jezte tanul­má­nya­it. Az egye­tem­ről külön pos­tai kül­de­mény­ként elküld­ték a dip­lo­má­ját az illető intéz­mény­nek, annak per­sze, ahová a szak­em­bert irá­nyí­tot­ták. Ott a külön­le­ges ügy­osz­tály pán­cél­szek­rény­ében őriz­ték a do­ku­men­tu­mot. A mér­nök csak három év múlva kapta kéz­hez a dip­lo­má­ját, már akkor per­sze, ha az intéz­mény bele­gye­zett abba, hogy elmen­jen. Per­sze, az ese­tek több­sé­gé­ben a fi­a­tal szak­em­be­rek meg­szok­ták a helyet, ahol dol­goz­tak, és ha tehet­sé­ges­nek bizo­nyul­tak, maga­sabb beosz­tást és lakást kap­tak, foko­za­to­san vezető állást fog­lal­tak el az intéz­mé­nyek­nél. De egy­ál­ta­lán nem min­dig tör­tént ez így.

Nem azért időztem ilyen sokáig ennél a té­má­nál, hogy mesél­jek, milyen mes­te­rien volt meg­szer­vezve a „szo­ci­a­lista para­di­csom”, hanem azért, hogy meg­ma­gya­ráz­zam, mit nél­kü­lö­zött gya­kor­la­ti­lag az én sze­gény bátyám, Rott József, a be­lo­rusz Állami Kon­zer­va­tó­rium vég­zős növen­dé­ke, aki arról kapott dip­lo­mát, hogy „he­ge­dűs és a zene­kar szó­lis­tá­ja”. De a „nép ellen­sé­gé”-nek a fia volt, s ez min­dent meg­ha­tá­ro­zott.

Józsi szinte minden nap bejárt a be­lo­rusz kul­tu­rá­lis minisz­té­rium művé­szeti osz­tá­lyá­ra, amely az isme­re­tes Kor­mány­zati Ház­ban kapott helyet. A bá­tyám néhány­szor magá­val vitt, és sike­rült is bejut­nunk a Kor­mány­zati Ház mun­ka­tár­sai­nak fenn­tar­tott étkez­dé­be. A mű­vé­szeti osz­tály­nak köte­les­sége volt, hogy valami mun­ka­helyre irá­nyítsa Józsit, de az osz­tály mun­ka­tár­sai resz­ket­tek a fé­le­lem­től, ahogy „a tel­jes egyen­lő­ség orszá­ga” is, fél­tek, hogy valami téve­dést követ­nek el, ha első mun­ka­he­lyére irá­nyí­ta­nak vala­kit, aki egy „nép ellen­sé­gé­nek” a fia. Józsit elő­ször az éppen akkor meg­ala­kult belo­rusz Népi Kórus zene­ka­rá­hoz irá­nyí­tot­ták, amely Moszk­vába készült a be­lo­rusz művé­szet dekád­já­ra. Már kiad­ták az átirá­nyí­tást, ami­kor föl­fe­dez­ték, hogy egy „nép ellen­sé­ge” fiá­nak adták ki. Hogy enged­het­ték volna meg, hogy szín­padra lép­jen Moszk­vá­ban? Meg­vál­toz­tat­ták az átirá­nyí­tást, és nagyon ostoba indo­ko­kat hoz­tak fel ment­sé­gül.

Józsi jó zenész volt, és már régen, az egész utolsó évben zene­kar­ok­ban dol­go­zott. Az orosz Drá­mai Szín­ház­ban és a minszki cir­kusz­ban. Sze­ret­ték ott, szí­ve­sen föl­vet­ték volna állandó mun­ká­ra, köz­ben is jár­tak az érde­ké­ben a művé­szeti osz­tály­nál, mert ott adták volna ki az írá­sos enge­délyt a mun­ka­hely­re. A mű­vé­szeti osz­tály azon­ban félt meg­en­ged­ni, hogy egy „nép ellen­sé­gé­nek” a fia Belo­russzia fővá­ro­sá­ban zene­kar­ban játsszon. Még az is kide­rült, hogy a „hi­ba” sok­kal koráb­ban kelet­ke­zett, még akkor, ami­kor Besszmertnij pro­fesszor föl­vette Józsit a kon­zer­va­tó­rium­ba, a kon­zer­va­tó­rium sze­mély­zeti osz­tá­lya pedig elmu­lasz­totta a „kö­te­lező éber­sé­get”.

Józsi mindig nagyon nyomott hangu­lat­ban volt, vala­hány­szor kilé­pett a mű­vé­szeti osz­tály magas ajta­ján. Az utcán vár­tam meg a bátyá­mat, ami­kor nem enged­tek be a Kor­mány­zati Ház­ba. Oda­men­tünk a leg­kö­ze­lebbi pad­hoz, és Józsi elme­sélte nekem a leg­újabb „hírt”. Utána neki­in­dul­tunk, hogy étkez­dét keres­sünk, ahol meg­ebé­del­he­tünk. Ebéd után vissza­men­tünk a kol­lé­giumba pihen­ni, este pedig Józsi elin­dult ide­ig­le­nes mun­ka­he­lyé­re, vagy a szín­ház­ba, vagy a cir­kusz­ba. Az elő­adás után a bá­tyám még éjjeli ket­tőig ját­szott a Belarusz nevű étte­rem kicsi zene­ka­rá­ban. Ez jó munka volt: a be­szí­vott ven­dé­gek, több­nyire kato­na­tisz­tek, dalo­kat ren­del­tek, és pénzt adtak a zené­szek­nek. Én meg ezalatt csön­de­sen ültem a fe­ne­ke­men a ven­déglő egyik sza­bad bok­szá­ban. Éjfél után a sza­kács vacso­rát adott a zene­kar tag­jai­nak, és Józsi meg­osz­totta velem az adag­ját. Éjjel ket­tő­kor a ven­déglő bezárt, vil­la­mo­son vissza­men­tünk a kol­lé­gium­ba, ahol együtt alud­tunk Józsi kes­keny ágyán.

A konzervatórium hallgatóinak élete már önma­gá­ban is figye­lem­re­méltó volt. A négy szo­ba­társ min­dig kész volt arra, hogy meg­ossza a má­sik­kal szű­kös élel­mét. Józsi volt abban a szo­bá­ban a „leg­gaz­da­gabb”, a „leg­fon­to­sabb eltar­tó”, mert három mun­ka­he­lyen is kere­sett.

A másik a harsonás Mihail Sirotkin volt, aki­nek sze­ré­nyebb volt a kere­se­te. Min­den nap ját­szott a fú­vós zene­kar­ban, amit „pil­la­re­beg­te­tés”-nek hívott, mivel teme­té­sekre jár­tak. Nem tudom, mikor kez­dett el élni ez a hagyo­mány, de a Szov­jet­unió­ban szinte köte­lező volt, hogy fúvós zene­kar kísérje ki a halot­tat a te­me­tő­be.

A szoba harmadik lakója a tan­gó­har­mo­ni­kás Alekszej Grassz volt, aki estén­ként együtt ját­szott Józsi­val a ven­dég­lő­ben. A leg­sze­gé­nyebb a te­nor szó­ló­éne­kes, Mihail Rimarev volt. Nem volt semmi jöve­del­me, csak egy nagyon kis összegű hall­ga­tói ösz­tön­dí­ja, de a szo­ba­tár­sai meg­ér­tet­ték ezt, és szí­ve­sen meg­osz­tot­ták vele min­de­nü­ket, ami­jük csak volt. A szo­bá­ban álta­lá­ban egy darab kenyér­ből állt a reg­ge­li, és a híres-ne­ves szov­jet üveg­kan­csó­ban az asz­talra tett forró víz­ből, amely­ben időn­ként egy kis narancs­héj úsz­kált, amire sike­rült szert ten­ni. A cu­kor fény­űzés­nek szá­mí­tott.

Alekszej Grassz, a leszerelt kato­na­tiszt volt a leg­idő­sebb köz­tük. Volt élet­ta­pasz­ta­la­ta, és meg­pró­bálta meg­nyug­tatni Józsit a mun­kára irá­nyí­tás­sal kap­cso­la­tos kín­ló­dása köze­pet­te. Alekszej első tanára egy német tan­gó­har­mo­ni­kás volt Néme­tor­szág­ban. Ő me­sélte el nekem, hogy a köz­is­mert, Szov­jet­unió-szerte nép­szerű szám, a Körhinta, ame­lyet gyak­ran ját­szik a Sahnov nevű tan­gó­har­mo­ni­kás, nem ennek a mű­vész­nek az alko­tá­sa. A szá­mot Alekszej tanára kom­po­nál­ta, az ere­deti címe Klikk-klakk volt, és Sahnov 1946-ban másolta le Alekszejtől.

Még Mihail Sirotkin harsonájának hang­jára is emlék­szem. A kol­lé­gium­ban elő­írt ott­honi gya­kor­lá­sá­nak ideje reg­gel hétre esett, s mi­után esté­től jól kialudta magát, min­den reg­gel, pon­to­san hét­kor kímé­let­le­nül meg­fújta a har­so­nát. Per­sze, fel­éb­red­tünk, ugrot­tunk egyet, aztán lehunyva a sze­mün­ket meg­pró­bál­tunk tovább alud­ni. De pró­bál­jon csak aludni vala­ki, ami­kor har­sog egy har­so­na.

Folytatódott Józsi kínlódása. Grodnóba irá­nyí­tot­ták, ahol a ze­nei főis­kola örült, hogy olyan tanár érke­zik a hegedű szak­ra, aki­nek maga­sabb, kon­zer­va­tó­riumi képe­sí­tése van. Ám azon­nal elné­mult a jó­zan ész, ami­kor kide­rült, kinek a fia. A grodnói főis­kola vissza­uta­sí­tot­ta. Józsi ebben a ki­lá­tás­ta­lan hely­zet­ben bele­ment, hogy a grodnói zene­is­ko­lá­ban tanít­son. De hát miféle munka volt az! Kevés volt a di­ák, és az iskola veze­tő­sége vala­mennyit egy napra cso­por­to­sí­tot­ta, mert a peda­gó­gus­nak így kényel­me­sebb volt. Józsi az esti vonat­tal érke­zett meg Grodnóba, az éjsza­kát a tan­te­rem­ben töl­töt­te, a zon­go­rán aludt. Más­nap egész nap a diá­kok­kal fog­lal­ko­zott, majd újra a zon­go­rán aludt, s ami­kor reg­gel végre indult a vo­nat Minszk­be, vissza­tért. Két hónap múlva ez az iskola is lemon­dott a bátyám szol­gá­la­tai­ról: „Ha­tár­kör­zet, nem adható ki lak­ha­tási beje­len­tő” – állt a vá­lasz­ban. Lak­ha­tási beje­lentő nél­kül pedig a Szov­jet­unió­ban mind a mai napig nem vesz­nek föl sen­kit állandó mun­ká­ra.

Két hét múlva mentem haza. Folyta­tó­dott a nyári szü­net.

1952. július 20. Vasárnap. Dél­ben kel­tem. Egy órát stop­pol­gat­tam a min­den­nap viselt szürke nad­rá­go­mat. Utána kiva­sal­tam. Jól sike­rült, nem elő­ször csi­nál­tam. Meg­reg­ge­liz­tem, meg­ja­ví­tot­tam a nyol­cast a bi­cik­lim első kere­kén. Javoroviccsal elke­re­kez­tünk Malisevszkijhez, ahol nagyon izga­tot­tan meg­be­szél­tük a hel­sinki Olim­pián zajló ver­se­nye­ket. Javorovics elment, én ott marad­tam, és segí­tet­tem Vovkának meg­ol­dani az algeb­ra­fel­ada­to­kat. Vovka most készül a fel­vé­te­lire a ten­ge­ré­szeti főiskolán.

Július 23. […] Vovka Malisevszkijnek most már nincs ideje a mo­tor­csó­nak­mo­del­lünk­re, amit három hét­tel ezelőtt kezd­tünk el épí­te­ni, de én már min­den elő­ké­szü­le­tet meg­tet­tem helyet­te. Vászja is csak ma segí­tett. A fá­ból kifa­ra­gott for­mát pár napja napon­ként bebur­ko­lom újság­pa­pír­ral, min­den réte­get gon­do­san beke­nek asz­ta­los­enyv­vel, és hagyom, hogy jól kiszá­rad­jon. Így könnyű és szi­lárd csó­nak­vá­zat kapok. Elpisz­mog­tam a modell vil­lany­mo­tor­já­val is. Pár fém alkat­részt Marat lecsi­szolt a fur­nér­rész­le­gen, mert most ott dol­go­zik, és egy isme­rős laka­tos a kom­bi­nát mecha­ni­kai műhe­lyé­ben esz­ter­ga­pa­don kiélezte a mo­tor átté­teli hen­ge­rét a hajópropellerhoz. 10 rubelt kért tőlem ezért a munkáért.

Anyuval 23.40-kor értünk haza. Anyu­nak ma nagyon jó kedve van. Egy­ál­ta­lán nem zsör­tö­lő­dött, ami­kor 0.15-kor meg­pró­bál­tam meg­hall­gatni a BBC-t, bár ret­te­ne­tes zaj­jal zavar­ták az adást. Ma Egyip­tom­ban kato­nai puccs zaj­lott le, ame­lyet Nasszer tábor­nok veze­tett, aki a had­se­reg főpa­rancs­noka lett.

Július 24. […] Ma a park­ban régi isme­rős­sel talál­koz­tam, Anya Zajcevával. Befe­jezte a tize­dik osz­tályt, és sze­retne beirat­kozni vala­mi­féle egye­tem­re, de idén komoly gond adó­dott: a szov­jet­ha­ta­lom egyre nyíl­tab­ban anti­sze­mi­ta, és szinte egyet­len zsi­dót sem vesz­nek föl a főiskolákra.

Július 26. […] Felragasztottam a mo­tor­csó­nak­mo­dell tes­tére az utolsó két réteg újság­pa­pírt, a bel­se­jét sárga olaj­fes­ték­kel ken­tem be. Utána meg­ja­ví­tot­tam a paj­tánk tete­jét, amely kor­hadt volt.

Elmentem a főpostára, hogy tele­fo­non beszél­jek Józsi­val. A meg­be­szélt idő­pont­ban hívott, Grodnóból. Megint kel­le­met­len­ség érte, nem veszik föl a grodnói zenei főis­ko­lára tanár­nak (nyil­ván, már oda is tele­fo­nál­tak). Józsi nagyon szen­ved a tör­tén­tek miatt, nem tud­ja, mihez kezd­jen. Arra kér­tem, ne izguljon.

Este megbeszéltük anyuval Józsi hely­ze­tét. Úgy dön­töt­tünk, azt taná­csol­juk neki, men­jen dol­gozni a grodnói zene­is­ko­lá­ba, de még ez az állás is kér­dé­ses. […] Anyu­val kita­ka­rí­tot­tunk, polos­ká­kat öltünk. Anyu fel­mosta a pad­lót, segí­tet­tem neki, ide-oda tolo­gat­tam a bútorokat.

Eljött az a nap is, amikor meg­va­ló­sult az álmom, és saját tan­gó­har­mo­ni­kám lett. Anyám öröm­mel és moso­lyogva állt az álmom mel­lé. Per­sze új tan­gó­har­mo­ni­ká­ra, ami öt-nyolc­ezer rubelbe került, nem gon­dol­hat­tam. Foly­ton a bizo­má­nyi áru­há­za­kat jár­tam, ame­lyek­ből már volt néhány.

Az egyik ilyen körutam során, augusz­tus 30-án, az eladó egy szinte új, tel­jes méretű szürke német tan­gó­har­mo­ni­kát muta­tott nekem 1800 rube­lért, de nagyon lehan­golt volt, és hiány­zott pár bil­len­tyű­je. Anyám rám bízta a dol­got, és meg­en­ged­te, hogy meg­ve­gyem. Resz­ketve vet­tem ki a hang­szert az eladó kezé­ből, bele­tet­tem a tok­já­ba, és a bicikli cso­mag­tar­tó­ján haza­vit­tem.

Azonnal megpróbáltam játszani rajta vala­mit, de a hangja a füle­met haso­gat­ta. Csa­var­hú­zó­val és kis lapos­fo­gó­val kinyi­tot­tam a hang­lá­dát. Kide­rült, hogy néhány lemez erő­sen rozs­dás. Smirg­li­vel gon­do­san leszed­tem a rozs­dát, kisza­ba­dí­tot­tam a beesett bil­len­tyű­ket, de elkép­zelni sem tud­tam, hogy kel­lene fel­han­gol­ni. Egy hang­szer­ké­szítő egy hét alatt rendbe hozta a hang­szert. Nem volt rajta sok regisz­ter, de mégis az én saját sze­rel­mem lett. Haj­landó vol­tam szinte állan­dóan ját­sza­ni, és barak­kunk tor­ná­cán egyre több lett a hall­ga­tó.

Július 31. […] Levél jött Józsi­tól. Megint bajba került. Elfo­gadta a mun­kát a zene­is­ko­lá­ban. De a lak­ha­tási beje­len­tőt meg­ta­gad­ták tőle, vagyis azt, hogy enge­délyt kap­jon Grodno váro­sá­ban lak­ni. Grodno határ­vá­ros, és Józsi élet­rajza nem felel meg. („A nép ellen­sé­gé­nek fia” – V. R.)

Augusztus 5. […] Reggel tízkor a pos­tás ébresz­tett föl. Érte­sí­tést hozott, hogy Józsi a pos­tára vár, tele­fo­non akar velem beszél­ni. Föl­kel­tem, meg­mo­sa­kod­tam, meg­reg­ge­liz­tem, és 11.40-re bemen­tem az isko­lá­ba. Bevit­tem a tan­dí­jat, beirat­koz­tam, és vet­tem pár tan­köny­vet, ami­ket akkor árul­tak. 16.30-kor elmen­tem anyu­hoz, hogy meg­be­szél­jük, mit mond­jak Józsi­nak, aztán bemen­tem a város­ba, a tá­vír­dá­ba. Egy kis­srá­cot meg­kér­tem, hogy figyel­jen a bicik­lim­re. Még egy órát kel­lett várni a be­szél­ge­tés­re. Józsi elmond­ta, hogy megint nem sike­rült elhe­lyez­ked­nie, és azt ter­ve­zi, hogy más váro­sokba ven­dég­já­tékra uta­zik az orosz Drá­mai Színházzal.

Augusztus 12. […] Könyvből tan­gó­har­mo­ni­káz­tam. Kide­rült, hogy rosszul tar­tom a jobb keze­met, át kell szok­tat­nom. 18.30-kor meg­ér­ke­zett Gyimka Slinko, egy dara­big a játé­ko­mat hall­gat­ta, aztán meg­kért, hogy segít­sek kenye­ret sze­rez­ni. Elmen­tünk anyu­hoz, aki segí­tett kenye­ret vásárolni.

Augusztus 18. […] Anyu ma itt­hon volt, mert kifo­gyott a sör. Fel­ol­vas­tam neki azo­kat a lapo­kat, ame­lye­ket Józsi Grodnóból és Baranovicsiből írt, ott van ven­dég­já­té­kon. A kö­vet­kező állo­más Breszt lesz. Anyu nagy­mo­sást ren­de­zett, ezért elfu­va­roz­tam a fe­hér­ne­műt a mun­ka­he­lyé­re, az étkez­dé­be, ahol job­bak a kö­rül­mé­nyek a mosás­hoz. Fel­ag­gat­tam a fe­hér­ne­műt a kötél­re, hogy meg­szá­rad­jon. Fel­ka­róz­tam a pa­ra­di­csom­tö­ve­ket az ágya­sa­ink­ban. Idén jó ter­més lesz, nagyok a paradicsomok.

Augusztus 20. […] Jurka Provolovicsnál éjsza­káz­tam. Az anyja éjszaka három­kor ébresz­tett föl min­ket. Gyor­san fel­sze­de­lőz­köd­tünk, és indul­tunk a kom­bi­nát­hoz. Ott felül­tünk a gáz­ge­ne­rá­to­ros teher­au­tó­ra, az apja vezet­te, és haj­nali négy­kor elin­dul­tunk Minszk­be. Az út nagyon nehéz volt. Erő­sen ráz­kód­tunk a rak­tér­ben, és hideg volt, cson­tig átjárt a szembe fúvó szél. Reg­gel kilenc­kor érkez­tünk meg Minszk­be. Elmen­tünk a Di­namó sta­dion park­já­ba, ahol meget­tük azt, amit anyu cso­ma­golt. A Mű­egye­te­men meg­ke­res­tük Genyka Provolovicsot, Jurka báty­ját. Éppen felvételizik. (G. Provolovics lett Bobrujszk főépí­té­sze – V. R.) A kon­zer­va­tó­rium kol­lé­gi­u­má­ban talál­kozni sze­ret­tem volna Aljosa Grassz-szal, Józsi barát­já­val. Két napja sze­mer­kél az eső. Jár­tuk a bol­to­kat. Töl­tő­tol­lat vet­tünk. Isme­rő­sök­nél éjsza­káz­tunk. Az egyik üzlet­ben nagy sor állt maka­ró­ni­ért. Nagyon kel­le­met­len és irtó büdös, ami­kor a te­her­autó gáz­ge­ne­rá­tor tar­tá­lyát fel­töl­tik apróra dara­bolt tölgyfa tüze­lő­vel. A füst­től szinte egy­foly­tá­ban fáj a fejem. A vissza­felé úton eleredt az eső, az eső­ka­bát nem segí­tett, tel­je­sen átázott, szinte rám fagyott. Anyu várt, még a kom­bi­nát gará­zsába is elment, hogy meg­tud­ja, mikor érke­zünk vissza.

Augusztus 26. […] Két napja meg­je­lent Józsi, haza­jött pár nap­ra. Meggyet, kör­tét és almát hozott Bresztből. Anyu lek­várt főzött belő­le. Józsi segít a tan­gó­har­mo­nika ujj­rend­jé­ben. Józsi éle­té­ben elő­ször bicik­lire ült, két órát taní­tot­tam, hogy kell kere­kez­ni. Teg­nap este elvit­tük Vityka Kovalkovval Józsit tusol­ni. Végül a fur­nér­rész­le­gen sike­rült meg­mo­sa­kod­ni. Tuso­lás után Józsi­val elmen­tünk anyu­hoz, a mun­ka­he­lyé­re, ettünk, és ittunk egy korsó sört. Anyu és Józsi váll­vetve pró­bál meg­győzni arról, nagyon veszé­lyes, hogy min­den­nap Lon­dont hall­ga­tom. Nem akar­tam beadni a dere­ka­mat. Ijeszt­getni kezd­tek. Nem merem leírni a rész­le­te­ket. Külö­nö­sen anyu panasz­ko­dik a zava­rás fül­ha­so­gató hang­já­ra. […] Ma anyu megint leszi­dott. Ez alka­lom­mal azért, mert kidob­tam a ro­hadt kör­tét. Anyu titok­ban meg­esze­geti a rohad­ta­kat, s azo­kat hagyja nekünk, ame­lyek még job­bak. Sokáig bizony­gat­tam neki, hogy szá­munkra ő drá­gább min­den körténél.

Augusztus 27. […] Bementünk Józsi­val a vá­ros­ba. Meg akar­tuk láto­gatni G. Kaplant, Józsi volt hege­dű­ta­ná­rát. A fe­le­sé­gé­vel egy sor várost java­sol­tak Józsi­nak, ame­lyek­hez kér­vényt küld­hetne mun­ka­ügy­ben. A bá­tyám segí­tett, hogy tan­gó­har­mo­ni­kán meg­ta­nul­jam Hacsaturján kerin­gő­jét. Heve­rész­tünk, vic­cel­tünk, nevet­gél­tünk. Szük­sé­günk van egy­más­ra, és sze­ret­jük egy­mást. 0.15-kor meg­hall­gat­tuk a BBC-t. Kore­á­ban ma az ame­ri­kai repü­lő­gé­pek a há­ború eddigi leg­na­gyobb légi­tá­ma­dá­sát intéz­ték Phen­jan ellen.

Augusztus 30. […] Reggel elmen­tem a bor­bély­hoz, lebo­rot­vál­tat­tam a feje­met és az arco­mat, tízre bemen­tem az isko­lá­ba. A 9/a-ba járok. A. I. Kurljandcsik, az osz­tály­fő­nö­künk nagy szó­nok­la­tot tar­tott arról, kik is vagyunk, és hogy kell visel­ked­nünk. Utána meg­pa­ran­csol­ta, hogy mind­nyá­jan fizes­sünk elő a köz­tár­sa­ság ifjú­sági lap­já­ra, a Sztá­lini ifjúságra. Kimen­tem a piacra éle­le­mért, húst, zsírt, bogyós gyü­möl­csöt vet­tem. Haza­men­tem, ahol Józsi közölte velem, hogy elol­vasta a nap­ló­mat, és arra a követ­kez­te­tésre jutott, hogy anti­bol­se­vik vagyok. Figyel­mez­te­tett, hogy legyek óva­tos. Meg­da­rál­tuk vele a húst a fasírt­hoz, meg­ebé­del­tünk. Felül­tet­tem Józsit a bi­cik­li­re, útnak indí­tot­tam, hogy gya­ko­rol­jon. Fél­óra múlva haza­hozta a bicik­lit. Nagyon beverte vala­mibe az első kere­két, el is gör­bült. Ami­kor pró­bál­tuk meg­ja­ví­tani a sé­rü­lést, olyan erő­sen beszo­rult a jobb kezem egyik ujja a villa és a fogó közé, hogy azon­nal elfe­ke­te­dett, és spric­celt belőle a vér. Annyira fájt, hogy ordítottam.

Augusztus 31. […] A nyári szü­net utolsó nap­ja. Elhoz­tam anyu mun­ka­he­lyé­ről a ki­mo­sott fehér­ne­műt. Nem volt vil­lany, ezért a szom­széd­nál mele­gí­tet­tem föl a fa­sír­tot, amit anyu múlt este sütött, aztán a bátyám­mal leül­tünk ebé­del­ni, s meg­it­tunk egy-egy pohár ver­mu­tot. Józsi mon­dott pohár­kö­szön­tőt: „Légy sike­res a ta­nu­lás­ban! Igyunk arra, hogy ne hara­gudj meg azon­nal az olyan embe­rek­re, mint Abram Zelikman (na ugye, már sike­rült végig elol­vas­nia a nap­ló­mat!), és igyunk Rimmára is!”

1952. szeptember 1. […] A vek­ker reg­gel ötkor ébresz­tett min­ket. Kikí­sér­tem Józsit a vo­nat­hoz, a bicik­lire rak­tam fel a két bőrönd­jét. Bátyám nél­kül üres lett a ház. […] 21.30-kor ettem vala­mit, elmo­so­gat­tam, kávét főz­tem anyu­nak, és már indul­tam volna érte, ami­kor hir­te­len betop­pant. Meg­itta a ká­vét, egy kicsit stop­polt, én meg segí­tet­tem neki, befűz­tem a cér­nát a tű­be. Utána levág­tam a lábá­ról a börkeményedéseket, és anyu lefe­küdt aludni.

Szeptember 2. […] Megborotvál­koz­tam, és meg­hall­gat­tam a BBC-t. Érde­kes volt, rész­le­te­ket közöl­tek Gor­kij leve­lei­ből, ame­lye­ket nem adtak ki a Szov­jet­unió­ban. A le­ve­lek­ből kivi­lág­lott, hogy Alekszej Makszimovics23 1925 óta nem hitt a szovjethatalomban.

Szeptember 13. […] A hato­dik órán, az osztályfőnökin, elkezd­ték fel­dol­goz­tatni velünk „A Kom­mu­nista párt 1951–1955 közötti fej­lő­dé­se, az ötö­dik ötéves terv direk­tí­vái” című brosúrát.

Szeptember 15. A nagyszü­net­ben magá­hoz híva­tott az igaz­gató az iro­dá­jába és azt mond­ta, ki akar nevezni az iskola Kom­szo­mol-tit­ká­rá­nak. Ez magas tiszt­ség, külö­nö­sen az én élet­raj­zom­mal. Azt felel­tem, elvég­zem a mun­kát, amennyi­ben engem válasz­ta­nak. […] 23-kor értünk haza anyu­val, elme­sél­tem neki, mi tör­tént ma az isko­lá­ban. Anyu nem helye­sel­te. Aztán én is bele­gon­dol­tam, és úgy dön­töt­tem, visszautasítom.

Szeptember 20. Szombat. A ha­to­dik órán eről­te­tett iram­ban ismét a XIX. Párt­kong­resszus anya­gait olvas­tuk. Ma nagyon rossz idő van, hideg, esős. Anyu ma nem ment dol­goz­ni, remek ebé­det főzött, nagyon jó volt, hogy együtt ettünk, ráadá­sul milyen fris­set! Nagyon jó volt az ebéd! Édes görög­dinnyé­vel fejez­tük be. Leül­tem lec­két csi­nál­ni, anyu viszont ma már nem csi­nált sem­mit. Némán üldö­gélt, az ima­könyvét olvasta.

Nem fogod elhinni olvasóm! Ma, 2006. június 11-én auto­ma­ti­ku­san kimá­sol­tam a nap­lóm­ból a fen­tie­ket, aztán fur­csán eltöp­reng­tem a le­ír­tak tar­tal­mán. Fog­tam a tele­font, és fel­hív­tam Mordeháj Okszot, a rab­bin­kat, az elné­zé­sét kér­tem, ami­ért zava­rom, és meg­kér­tem, derítse ki nekem, miért lehe­tett külön­le­ges nap 1952. szep­tem­ber 20-a, ami­kor anyám egy­szerre min­dent más­ként csi­nált. A rabbi fel­írta a tele­fon­szá­mo­mat, tíz perc múlva vissza­hí­vott, és közöl­te: „Mr. Rott. Abban az évben az volt a Ros Hasana első nap­ja. Erről van szó!” Ami­kor meg­le­pe­tés ér, min­dig könnybe lábad a sze­mem. Ezek sze­rint Regi­na, az anyám, tud­ta, mit jelent az a nap, hogy a zsidó nap­tár sze­rint akkor kez­dő­dik az Újév. És közö­sen ünne­pelte meg velem. Bár egy szót sem szólt nekem az ünnep­ről.

Hát ez a rettegés! Akkor már régen tud­tam, hogy zsi­dók vagyunk. A fa­siszta Német­or­szág már évek óta össze­om­lott, ám a szov­jet való­ság arra ösz­tö­kélte Reg­inát, hogy még óva­to­sabb­nak kell len­nie. Erő­sö­dött a szov­jet anti­sze­mi­tiz­mus. Regina csak huszon­két évvel később, 1974 szep­tem­be­ré­ben fogadta tuda­to­san a Ros Hasanát. Kény­te­len vagyok még egy­szer elmon­da­ni, hogy „mel­les­leg": június 11-én van Reg­iná­nak, az anyám­nak a száz­ha­to­dik szü­le­tés­nap­ja.

A legfrissebb londoni hírekben közöl­ték, hogy ma Nyu­gat-Né­me­tor­szág­ban töme­ges tün­te­té­sen til­ta­koz­tak az ellen, hogy meg­ér­ke­zett a ke­let-né­met­or­szági kor­mány küldöttsége.

Szeptember 21. Anyu korán reg­gel elment dol­goz­ni. Ma pin­cér lesz, mert nincs eladni való sör.

[…] Meghallgattam a rádió­ban a köz­ponti lapok szem­lé­jét. Moszkva ezt közöl­te: „Teg­nap for­rón üdvö­zöl­ték Bonn­ban a ke­let-né­met kor­mány kül­dött­sé­gét, ahol a dol­go­zók tün­te­tés­sel fejez­ték ki a né­me­tek közti szolidaritást.”

[…] Megcsináltam a lecké­met, utána elmen­tem meg­lá­to­gatni Javorovics szü­le­it. Nagyon szo­mo­rúak a gye­re­kek nél­kül, hiszen Vologya és Raja tech­ni­kumba men­tek, Kalinyingrádban tanul­nak. Utána a Malisevszkij szü­lő­ket is meg­lá­to­gat­tam. Vovkát föl­vet­ték a batumi ten­ge­ré­szeti főis­ko­lá­ra. Egyen­ru­hát kapott, de nagy rá, bevarr­ta. Vitya bácsi, Vovka apja azt mesél­te, hogy állí­tó­lag Paulus, Hit­ler volt tábor­noka tel­jes kénye­lem­ben élde­gél egy Moszkva kör­nyéki kas­tély­ban, és hogy a ke­let-né­met had­se­reg főpa­rancs­no­ká­nak szánják.

Már nem emlékszem arra, volt-e koráb­ban lehe­tő­sé­gem rá, hogy újra­ol­vas­sam nap­lóm­ban a be­jegy­zé­se­ket azok­ból a nehéz és távoli évek­ből. Nem tudom érzé­kel­tet­ni, milyen izga­tott vagyok, ahogy elné­ze­ge­tem eze­ket az ötven­éves olda­la­kat. Időn­ként el sem tudom hin­ni, hogy tizen­hat éves korom­ban írtam le mind­ezt. És nagyon sze­ret­ném meg­osz­tani veled azt az örö­möt, ked­ves Olva­sóm, amely néhány oldal­nál elfog. Hiszen a va­ló­sá­got írtam meg azon keserű napok szo­mo­rú­sá­gá­ról és örö­mé­ről. Vissza­té­rek az 1952-es nap­ló­be­jegy­zé­sek­hez.

Szeptember 24. Az iskolában min­den a szo­ká­sos volt. 14.30-ra értem haza. Anyu is akkor ért vissza a piac­ról. Ma ő is itt­hon van. Ettünk, aztán leül­tem, hogy fogal­ma­zást írjak V. G. Belinszkijről. Anyu végig mel­let­tem ült, hol szun­di­kált, hol varrt. Egy­szer csak föl­fe­dez­tem, hogy moc­ca­nás nél­kül, nyi­tott szem­mel üldö­gél, mélyen elgon­dol­ko­dott vala­min. Úgy gon­dol­tam, vagy a tá­voli múlt­ban kalan­doz­nak a gon­do­la­tai, vagy a mos­tani való­sá­gon töp­reng. Nagyon meg­saj­nál­tam. Ugyan, mi jóra emlé­kez­het az anyánk, az eltar­tónk? Talán csak a gye­rek­kor­ára. Az élete többi része csupa szen­ve­dés. Elvá­lasz­tot­ták a fér­jé­től, egye­dül nevel föl min­ket, tel­je­sen egye­dül van szá­mára ide­gen embe­rek között. Még jó, hogy már fel­nőt­tünk, leg­alább ez vigasz­tal­hat­ja. Eszembe jutott apám, s az, aki elvette tőlünk. Annyira meg­saj­nál­tam anyut, hogy össze­szo­rult a szí­vem, és könnybe lábadt a sze­mem. Oda­lép­tem hoz­zá, átölel­tem, és pár ked­ves szót mond­tam neki, hogy elte­rel­jem a figyel­mét a szo­morú töp­ren­gés­ről. Anyu szo­morú sze­mé­ben mosoly vil­lant. Úgy érzem, most elő­ször jutott eszembe ilyes­mi. Drága anyu­ka, annyira sajnállak!

Október 8. […] Nagy a baj Ang­liá­ban. Lon­don köze­lé­ben össze­üt­kö­zött két sze­mély­vo­nat és belé­jük rohant egy har­ma­dik. Már 85 halot­tat szed­tek ki a ron­csok alól. Tizen­hét méter magasra tor­nyo­sul­tak az egy­másba sza­ladt vagonok.

[…] Meghallgattuk anyuval a leg­fris­sebb moszk­vai híre­ket. A rá­dió és az újsá­gok is teli van­nak a XIX. Párt­kong­resszus anya­gai­val meg pri­mi­tív pro­pa­gan­dá­val, ami­ből csö­pög a gyű­lö­let és a harag a nyu­gati álla­mok ellen. Ha a mi iro­dalmi szin­tün­ket vesszük a 9. osz­tály­ban, ez pon­to­san olyan, mintha fel­szó­lí­ta­ná­nak a har­ma­dik világ­há­bo­rú­ra. Annyira zavar­ták az adást, hogy egyet­len han­got sem hal­lot­tam sem az Ame­rika hang­ján, sem a BBC-n.

Október 10. […] Este nyolckor átjött Vityka Kovalkov, indul­tunk tusol­ni. Sokáig keres­gél­tünk a kom­bi­nát egyes műhe­lyei­ben, s vé­gül sze­ren­csénk volt a fehér­bú­tor rész­leg­nél. Az ott mosa­kodó fér­fiak hama­ro­san elmen­tek, ket­tes­ben marad­tunk Vitykával. Az ajtó előtt egy cso­port asszony gyűlt össze, akik zak­latni kezd­tek min­ket, döröm­böl­tek az ajtón, ki-be­kap­csol­ták a gőzt, amely a csö­vek­ből áram­lott. Nem hagy­tak meg­mo­sa­kod­ni. Az asszo­nyok tel­je­sen elzár­ták a gőzt, letör­ték az ajtóra sze­relt gyenge kam­pót, kiál­tozva betó­dul­tak a tuso­ló­ba, sze­münk lát­tára egy pil­la­nat alatt mez­te­lenre vet­kőz­tek, és beáll­tak a zu­hany­ró­zsák alá. Döb­be­ne­tes volt. Zavar­tan bámul­tuk a lát­ványt, aztán fel­öl­töz­tünk és eljöttünk.

Október 11. […] A hatodik órá­ban faül­te­tés­hez göd­rö­ket ástunk az udva­ron. A ha­to­dik óra után min­den­ki­nek ott kel­lett marad­nia Kom­szo­mol-gyű­lé­sen, és végig kel­lett hall­gat­nunk egy fenye­gető hangú jelen­tést, a nem­zet­közi hely­zet­tel kap­cso­la­tos pro­pa­gan­dát. Háromra értem haza, meg­néz­tem a friss újsá­got. Az utolsó betűig csak a XIX. Párt­kong­resszus­ról volt benne szó. Puszta kíván­csi­ság­ból meg­szá­mol­tam, hány­szor for­dul elő benne Sztá­lin neve. Ötven­nyolc­szor. Ez aztán döfi! Tény­leg így kell ennek lennie?

Október 15. A tornaórán a tor­na­ta­nár ránk paran­csolt, hogy vala­mennyien lép­jünk be a DOSZAAF-ba24. Az osz­tály­ban leír­ha­tat­lan lárma kelet­ke­zett – hiszen „ön­kén­tes”-nek mond­ják az egye­sü­le­tet, mégis parancsba adják, hogy be kell lép­ni. A tor­na­ta­nár nem tudta valami vilá­go­san elma­gya­rázni a dol­got. Csö­kö­nyö­sen azt java­sol­ta, hogy min­denki töltse ki a jelent­ke­zési ívet, és kezdje el szé­pen fizetni a tag­sági díjat. A szov­jet kor­mány­zat paran­csára hivat­ko­zott, amely arról szól, hogy min­den fia­tal fér­fi­nak ren­del­kez­nie kell vala­mi­lyen kato­nai képe­sí­tés­sel. Kur­tára fog­va: a kor­mány­zat­nak ágyú­töl­te­lékre van szük­sé­ge, hogy meg­véd­jék „a cárt és a bi­ro­dal­mat”. A tor­na­ta­nár, az igaz­gató és az iskola kato­nai bizott­sá­gá­nak nyo­má­sára végül min­den diák­nak ki kel­lett töl­te­nie a jelent­ke­zési ívet, és meg kel­lett ígér­nie, hogy kato­nai képe­sí­tést szerez.

November 5. Ma jó napom volt az isko­lá­ban. Pár napja toll­ba­mon­dást írtunk belo­rusz nyelv­ből. A be­adott füzet­ben benne hagy­tam a pus­kát, bár nem tud­tam róla. Taní­tás után, ami­kor behoz­tam a tan­gó­har­mo­ni­kát, és egy csomó fiú ott maradt, hogy gya­ko­rol­jon az újévi hang­ver­seny­re, pánikba esve betör­tem a ta­ná­ri­ba, de már nem talál­tam ott a füze­tein­ket, a be­lo­rusz tanár magá­val vit­te, hogy ott­hon javítsa ki őket. Két napig nagyon rosszul érez­tem magam, ret­teg­tem a meg­szé­gye­nítő lelep­le­zés­től. Ma viszont meg­men­tett az úttö­rő­ve­ze­tő. „Kreida” behozta a fü­ze­tein­ket az isko­lá­ba, és itt fejezte be a javí­tást. Ami­kor elfor­dult, az úttö­rő­ve­zető a szó szo­ros értel­mé­ben kirán­totta a pus­kát a fü­ze­tem­ből, amely még a halom alján volt.

November 6. […] Meghallgattam az Ame­rika hang­ját. Megint Eisenhower lett az Egye­sült Álla­mok elnö­ke. Majd meg­lát­juk, mit hoz ez az emberiségnek.

1952. november 22. […] Nagyon sze­ret­jük a föld­rajz­ta­ná­run­kat, Konsztantyin Boriszovics Podolszkijt, aki nyu­gal­ma­zott kapi­tány, s aki nem­csak a szak­má­já­hoz ért, de tisz­tel is min­ket, mint akik már tel­jes egé­szé­ben önálló embe­rek vagyunk. Ma mesélt a szovjet–finn viszony­ról, s utána meg­kér­dez­ték tőle: „Hogy tör­tént, hogy kibé­rel­tük Fin­nor­szág­tól a leg­jobb kikö­tőt, Parkalát, és miért egyez­tek bele a fin­nek?” K. B. a rá jel­lemző mosollyal iro­ni­ku­san azt felel­te: „És te, mit ten­nél, ha éjszaka beron­ta­ná­nak hoz­zád, két pisz­tolyt szö­gez­né­nek neked, és köve­tel­né­nek vala­mit?” Az osz­tály nagyot neve­tett. Vol­tak, akik a hely­zet komi­ku­mán nevet­tek, mások azon, hogyan visel­ke­dik a szov­jet kor­mány az „ön­kén­tes” egyez­mé­nyek kérdésében

Ugyanígy nevettünk, amikor a föld­rajz­ta­nár Jugo­szlá­viá­ról beszélt. Hiszen ma Tito „rossz­in­du­latú és ármá­nyos ellen­ség”, pedig két hete még vetí­tet­ték a Jugo­szlá­via hegyei­ben című fil­met, amely­ben Győ­ze­lem érdem­érem­mel tün­tet­ték ki a mar­sallt, mint leg­jobb bará­tun­kat és hűsé­ges szö­vet­sé­ge­sün­ket. Az órák közti szü­ne­tek­ben tovább folyt a vita Titó­ról, és az osz­tály­tár­saim több­sége osz­totta a véle­ményt, hogy egy­sze­rűen nem volt kedve vakon tel­je­sí­teni a Kreml­ből érkező parancsokat.

1952. november 28. […] Az isko­lai szü­net­ben feszült hang­nem­ben meg­vi­tat­tuk a Prá­gá­ban zajló bíró­sági eljá­rást azok felett, akik nem­ré­gi­ben még fegy­ver­tár­sa­ink vol­tak. Sok fiú beszél a Kreml szája íze sze­rint. De néhány osz­tály­tár­sam, akik zsi­dók, elis­me­rik, hogy anti­sze­mita intéz­ke­dés­ről van szó, ame­lye­ket újabb zsi­dó­ül­dö­zés követ. (Nem aka­rok hinni a sze­mem­nek, ami­kor ma ezt újra elol­va­som – V. R.)

December 1. Ma visszatért a szü­lési sza­bad­sá­gá­ról a fran­cia­ta­nár­nőnk, Darja Mironovna Benenszon. Sze­rény, okos és jólelkű tanár­nő. Min­denki irigyli az osz­tály­ban a tü­rel­mé­ért és kitartásáért. (Per­sze, a tanárnő ere­deti neve Dora Mejerovna volt – de hát olyan idők, ami­lyen erköl­csök. – V. R.)

December 2. […] Meghallgattam a BBC-t. Az ENSZ hete­dik ülés­sza­kán Visinszkij, a szov­jet kül­dött elve­tette India ter­vét a ko­reai kér­dés ren­de­zé­sé­ről. A BBC infor­má­ci­ója alap­ján úgy gon­do­lom, az indiai javas­lat két­ség­te­le­nül érté­kes és logi­kus, ezért aztán hiába is pró­bálja meg­rá­gal­mazni a szov­jet propaganda.

Mindenféle kongresszust hívnak össze a béke védel­mé­ben. Csak figyel­me­sen kell hall­gat­ni, mit mon­da­nak, egy­sze­ri­ben vilá­gos lesz, milyen osto­ba­sá­go­kat beszél­nek a szov­je­tek a ko­reai béké­ről meg a világ­bé­ké­ről. Sztá­lin bizony helye­sen mond­ta, hogy: „A béke akkor marad fenn, és akkor szi­lár­dul meg, ha a vi­lág népei a saját kezükbe veszik a béke ügyét.” Pon­to­san erről van szó – hogy a népek, nem pedig a szov­jet kor­mány veszi a kezébe.

December 9. […] Anyuval meghall­gat­tuk a moszk­vai híre­ket. A rá­dió azt mond­ja, a Szov­jet­unió­ban min­den jól megy, de a va­ló­ság­ban ez nem így van. Az utóbbi idő­ben valami feszült­ség érző­dik az embe­rek­ben. A vá­ros vala­mennyi intéz­mé­nyé­ben erő­sen csök­ken­tik az állá­sok szá­mát. Az embe­rek nem értik a hely­ze­tet, egy­mást fag­gat­ják, hol lehet mun­kát talál­ni. Az étkez­dé­ben ugyanez tör­té­nik. Anyu attól fél, hogy őt is elbocsátják.

December 15. […] Este meghall­gat­tam az Ame­rika Hang­ját. Meg­csi­nál­tam a lec­ké­met. Azu­tán tan­gó­har­mo­ni­káz­tam. Ekkor követ­ke­zett be a sze­ren­csét­len­ség. 22.30-kor kopog­tak. Biz­tos vol­tam ben­ne, hogy anyu jött haza a mun­ká­ból, és nyu­god­tan ajtót nyi­tot­tam. De kide­rült, hogy a vil­lany­te­lep ellen­őrei. Nálunk min­den be volt kap­csol­va: a me­le­gí­tő, a rezsó és a 100 wat­tos lám­pa. Min­dent ész­re­vé­te­lez­tek és elmen­tek. Az a hely­zet, hogy csak egyet­len lámpa után fize­tünk. Anyu 23.45-kor érke­zett haza. Kide­rült, hogy az ellen­őrök elmen­tek hozzá az étkez­dé­be, hogy pén­zért haj­lan­dók elsi­mí­tani az ügyet. Anyu nagyon izga­tott volt, és arra készül, hol­nap meg­ven­dé­geli őket az étkez­dé­ben, ahogy illik. Igen, baj történt.

December 16. […] Anyunak sike­rült meg­egyez­nie a teg­napi ellen­őrök­kel, oda­csúsz­ta­tott nekik 120 rubelt, és bele­ment, hogy havi 25 rubelt fizet nekik.

December 21. […] Az osztálytár­sam édes­any­ját, Cili Nyiszmant, aki ugyan­ab­ban az étkez­dé­ben dol­go­zott, mint anyu, min­den magya­rá­zat nél­kül elbo­csá­tot­ták. Csak egy magya­rá­zat lehet­sé­ges, az anti­sze­mi­tiz­mus, amely egyre nő az utóbbi idő­ben. Még egy hír: sok embert behív­nak a „szer­vek”, és írás­ban kell nyi­lat­koz­niuk arról, hogy nin­cse­nek roko­naik az Egye­sült Álla­mok­ban. És akkor mi van, ha vala­ki­nek tény­leg van ott rokonai?

1952. december 25. Ha élne az apám, ma volna 54 éves. Iste­nem! Mind­össze 54 éves, milyen fia­tal volna még, ha nem gázolja el 1938, de hát ked­ves „elv­tár­sunk”, Sztá­lin nem hagy­ta, hogy meg­érje ezt a kort. Drága apám, bárha nem emlék­szem is rád, azt sosem felej­tem el, mi vol­tál nekem. Ami­kor a „sza­ba­du­lá­sod” után Kolimára kerül­tél 1949-ben, még onnan is pénzt küld­tél, hogy a te sze­re­tett Vladimirkád sem­mi­ben se lás­son szük­sé­get. Bizony, sajnálom!

1953. január 13. […] Ma szörnyű hírt közölt Moszk­va. Lelep­lez­tek egy cso­port orvoskártevőt, akik a Szov­jet­unió veze­tőit gyógy­ke­zel­ték. A ve­ze­ték­ne­vek alap­ján sok köz­tük a zsi­dó, s az­zal vádol­ják őket, hogy részt vet­tek egy világ­mé­retű cio­nista össze­es­kü­vés­ben. Úgy gon­do­lom, ezek az orvo­sok soha sen­kit nem akar­tak meg­öl­ni, de hát a Kreml­nek bűn­bakra van szük­sé­ge. Sze­gény zsidó nép! Igen, a Kremlt semmi nem állítja meg. Nagyon meg­rá­zott ez a hír. Anyu haza­jött, csak ül és szen­ved. Vol­tak fér­fi­ak, aki­ket meg­bo­lon­dí­tot­tak a mai hírek, máris ordí­ta­nak: „Gye­rünk, üsd a zsi­dó­kat!” Hát, így rakód­nak egy­másra a tör­té­ne­lem évei. Anyu, ahogy én is, nem hiszi, hogy ezek az embe­rek bűnösök.

Január 14. […] Anyu hazajött, és elmond­ta, hogy buta, dur­va, hara­gos embe­rek már ter­jesz­tik a zsi­dó­el­le­nes han­gu­la­tot. 0.15-kor meg­hall­gat­tuk anyu­val a BBC-t. Az egész nyu­gati vilá­got meg­rázta ez a ször­nyű hír. Lon­don fanyar gúnnyal lesö­pörte a szov­jet kor­mány hitel­te­len követ­kez­te­té­se­it. Azt mond­ta, a Kreml azért kavarta ezt a vihart, mert gyönge az állam­rend­szer. Az Ame­rika Hang­já­nak az a vé­le­mé­nye, hogy ezt a „moszk­vai hírt” azért ötöl­ték ki, hogy rokon­szen­vet ébressze­nek a Kö­zel-Ke­let orszá­gai­ban, s ugyan­ak­kor meg­za­var­ják a közel-ke­leti védelmi pak­tum létrejöttét.

Január 22. […] Ma nem volt taní­tás, min­ket, fiú­kat behí­vott a ka­to­nai bizott­ság, és egész nap külön­féle orvosi bizott­sá­gok ellen­őriz­ték a kato­nai szol­gá­latra való alkal­mas­sá­gun­kat. Min­den elő­írás sze­rint egész­sé­ges­nek bizo­nyul­tam. Az apá­mat ille­tően egy kicsit eltér­tem az igaz­ság­tól, mert azt mond­tam, meg­halt, és hogy a csa­lád­ból soha sen­kit nem ítél­tek el. Az ezre­des meg­kér­dez­te, mi a szó­ra­ko­zá­som. Azt felel­tem: „A tan­gó­har­mo­ni­ka.” „Hát akkor talán a korobocskát25 is el tudod ját­sza­ni, meg a pol­kát is?” – kér­dez­te. „Az asz­tal­fió­kot is, nem csak a korobocskát” – felel­tem. Nagyot nevet­tek. Mind­egyi­kün­ket regiszt­rál­tak, iga­zol­ványt is kap­tunk, és állo­mányba vett min­ket a kato­nai bizottság.

Január 23. […] Tanítás után, haza­fe­lé, vet­tem anyu kéré­sére egy üveg vörös­bort. Este meg­jött anyu, meg­va­cso­ráz­tunk, s meg­it­tunk fél deci bort, hogy vigaszt talál­junk a bá­na­tunkra és magányunkra.

Január 29. […] Elmentem meglá­to­gatni Javorovics szü­le­it, Vologya húgát, Raját talál­tam ott­hon, aki haza­jött a szü­net­re. Tőle hal­lot­tam: „Ná­lunk az isko­lá­ban egyet­len zsidó sincs. Gyű­lö­löm őket! Gaz­em­be­rek, kémek. Meg­öl­ték Zsdanovot. Befu­ra­kod­tak a Kreml­be. Ami­kor nálunk, a tech­ni­kum­ban olvas­tunk a zsidó kémek­ről, huhh, milyen dühö­sek let­tünk a zsi­dók­ra.” Naiv­sá­got tet­tetve kikér­dez­tem, aztán haza­men­tem. Este a vacso­rá­nál elmond­tam anyu­nak, mit hal­lot­tam. 1953. feb­ruár 4. […] Most fejez­tem be a lec­két, 22.45 van. Ször­nyű­ség! Ez az átko­zott dik­ta­túra nap­ról napra job­ban szo­ron­gatja az embe­re­ket, mil­liók éle­tét oltja ki, a saját árnyé­ká­tól is fél és remeg, és önkénnyel meg bör­tön­bün­te­tés­sel akar meg­erő­söd­ni. Csak ide­ig­le­ne­sen tudja fel­tar­tóz­tatni a tör­té­nel­met és az éle­tet. De a végén csak hamu marad belő­le. Lehet, hogy nem érem meg azt a na­pot, de hiszem, hogy bekö­vet­ke­zik. Bekö­vet­ke­zik!!! Ez az egész rossz tör­té­net megsemmisül.

Elvette a munkáját szegény Regina Rottnak, ennek a csön­des, egy­szerű asszony­nak, a sze­ren­csét­len anyám­nak, aki nél­kü­lö­zés és szen­ve­dés közt nevelte föl a két fiát, akit a szov­jet­ha­ta­lom meg­fosz­tott a fér­jé­től, aki elkí­nozva és ártat­la­nul halt meg a bör­tön­ben. A ha­ta­lom elbo­csá­tot­ta. És miért? Még ahhoz sem volt bátor­sá­guk, hogy elmond­ják, paran­csot kap­tak az elbo­csá­tá­sá­ra. Senki sem hiszi el, hogy a dik­ta­túra csak azért dobta ki az utcá­ra, mert a ha­ta­lom „el­len­sé­gé­nek” a fele­sé­ge, egy naiv egy­sze­rű­nek, aki egy­kor hitt ennek a ha­ta­lom­nak, amely aztán sok mil­lió ártat­lan ember­rel egye­tem­ben eltaposta.

Anyu izgatottan tért haza a mun­ká­ból, és közölte velem a ret­te­ne­tes hírt. Hall­gat­tunk, mintha meg­ku­kul­tunk vol­na, a ször­nyű csa­pá­son gon­dol­koz­tunk. Iste­nem, azt sem tud­juk, mire gon­dol­junk! Ret­te­ne­tes han­gu­latba kerül­tünk. Meg­fáj­dult a fejem. Anyu egész éjszaka nem bírt elaludni.

1953. február 6. […] Korán reg­gel dön­töt­tük el, hogy leg­alább tegyünk vala­mit, ezért elin­dul­tam a bobrujszki keres­ke­delmi hiva­tal sze­mély­zeti osz­tá­lya veze­tő­jé­hez, hogy beszél­jek vele anyu elbo­csá­tá­sá­ról. Meg­ke­res­tem a város­ban az iro­dá­ju­kat, és több mint két órát vár­tam arra, hogy a fő­nök fogad­jon. Végre erre is sor került, foga­dott a hata­lom egyik kép­vi­se­lő­je. Kopa­szodó fickó volt, áll­ha­ta­to­san az asz­talra szö­gezte a te­kin­te­tét, és nem­igen volt kedve meg­vi­tatni sem­mit. Kurta volt a vála­sza: „Rott? Tudom, 15-ig dol­go­zik. Előre figyel­mez­tet­tük, hogy elbo­csá­tás vár rá, hogy mun­kát keres­hes­sen magá­nak. Még min­dig sok a be­töl­tendő mun­ka­hely. Majd talál magának.”

Kértem, hogy valahogy segítsen raj­tunk, ha anyu­nak nem sike­rül sem­mit talál­ni. Majd­nem kilö­kött az iro­dá­já­ból, aztán ezzel enge­dett utam­ra: „Na, ha itt nem talál sem­mit, akkor majd egy másik város­ban. Egy­ál­ta­lán nem tudok segí­te­ni. Azért bocsá­tot­ták el, mert csök­ken­tet­ték az állá­sok szá­mát.” „Mi­ért, maga ebben az eset­ben elköl­tözne egy másik városba?”– kér­dez­tem. – „Igen”– vágta rá szigorúan.

Nagyon levert hangulatban vol­tam, ami­kor eljöt­tem tőle, könny szö­kött a sze­mem­be. Még jó, hogy anyu nem volt jelen ezen a beszél­ge­té­sen. Las­san elin­dul­tam a pi­ac­ra, hogy zsírt vegyek. Talál­koz­tam egy isme­rős­sel, aki a szü­netre jött haza, Borisz Akszelroddal, aki most Lenin­grád­ban tanul. Őt is ugyan­olyan sze­ren­csét­len­ség érte, mint engem, az ő any­ját is elbo­csá­tot­ták. Legyen átko­zott ez a rend­szer! Elmen­tem anyu­hoz a mun­ka­he­lyé­re, és elme­sél­tem, hogy jár­tam. Sze­gény, nagyon szen­ve­dett. Elvesz­tünk, ha nem veszik föl valami más mun­kára a kombinátban.

1953. február 12. Ma sem mentem isko­lá­ba. Reg­gel kilencre ott vol­tam a ke­res­ke­delmi hiva­tal iro­dá­já­nál, az volt a szán­dé­kom, hogy fogad­jon az igaz­ga­tó. Az igaz­gató elő­szo­bája teli volt vára­ko­zók­kal. Csak tizen­ket­tő­kor jutot­tam be hozzá.

O. K. Mihajlov elég fiatal ember volt, meg­kért, hogy fog­lal­jak helyet, és tovább néze­gette az újsá­got. Végül is elmond­tam neki, milyen sze­ren­csét­len­ség ért min­ket, és azt kér­tem tőle leg­alább azt engedje meg, hogy anyu a nyá­rig dol­goz­zon, ami­korra elvég­zem a kilen­ce­dik osz­tályt. Figyel­me­sen végig­hall­ga­tott, és meg­kért, hogy vár­jak oda­kint. Nyil­ván­va­lóan tele­fo­nált vala­ho­vá. Aztán újra beszó­lí­tott az iro­dá­já­ba: „Azért bocsá­tot­ták el, mert csök­ken­tet­ték az állá­sok szá­mát. De ipar­kod­jon mun­kát találni a fa­fel­dol­go­zó­ban. Jó jel­lem­zést adunk róla, de más­sal nem tudok segí­te­ni.” Tovább kér­dez­ge­tett a csa­lá­dunk­ról. Pár­szor elhall­ga­tott, és lát­szott raj­ta, hogy elgon­dol­ko­zott vala­min. Újra könny szö­kött a sze­mem­be. Az igaz­gató fel­állt, az ajtó­hoz lépett, behaj­totta az ajtót, hogy ne hall­ja­nak min­ket az elő­szo­bá­ban. Oda­lé­pett hoz­zám, és bizal­ma­san azt mond­ta: „Értse meg, a fő ok nem az állá­sok csök­ken­té­se, hanem valami egé­szen más, amit nem mond­ha­tok meg. Egy­ál­ta­lán nem aka­rom elbo­csá­tani az édes­any­ját, de paran­csot kap­tam, hogy tegyem meg, és nem tudok rajta vál­toz­tat­ni.” Nekem elég volt ez a be­is­me­rés. Őszin­tén meg­kö­szön­tem neki a jósá­gát. Lát­szott raj­ta, hogy együtt érez velem. Aztán majd­nem futot­tam ki az utcára.

Úgy mentem haza, hogy egészen eltom­pult az agyam, és nagyon levert vol­tam. Sokáig némán ültem. Anyu este tizen­egy után jött haza a mun­ká­ból. Végig­gon­dol­tuk a hely­ze­tün­ket. Alik Potapejko apja meg­ígérte anyu­nak, hogy segít elhe­lyez­ked­nie a fafeldolgozóban.

Ma még egy kellemetlenség tör­tént: a szov­jet kor­mány fel­hasz­nálta az alkal­mas pil­la­na­tot, és meg­sza­kí­totta a dip­lo­má­ciai kap­cso­la­tot Izra­el­lel. A szov­jet zsi­dók­nak eztán már csak a baj marad.

Február 14. […] Ma az iskolai gyű­lé­sen sza­bá­lyo­san kival­lat­tak min­ket, hogy min­den fel­sőbb osz­tá­lyos­ról meg­tud­ják, milyen újsá­go­kat olvas, és hall­gat-e rádi­ót. Érző­dik, hogy ezen a szá­nal­mas módon akar­ják emelni „po­li­ti­kai tájé­ko­zott­sá­gun­kat”. Iskola után Potapejkóval és Lopa­tó­val elmen­tünk az osz­tály­tár­sunk­hoz, Vologya Tretyakovhoz, aki a napok­ban össze­ve­szett a ta­ná­rok­kal, és elhozta az ira­tait az isko­lá­ból, mert az volt a szán­dé­ka, hogy átirat­ko­zik a dol­gozó ifjú­ság­nak fenn­tar­tott esti isko­lá­ba. Sokáig győz­köd­tük, hogy jöj­jön vissza az isko­lá­ba. A vé­gén bele­egye­zett. Ami­kor ket­tes­ben haza­felé tar­tot­tunk, Alik­kal hosszan beszél­get­tünk arról, hogy a szov­jet isko­lá­ból tel­je­sen hiány­zik a pe­da­gó­gia. Alik egyet­ér­tett velem abban, hogy az újság­ja­ink­ban több a hazug­ság, mint az igaz­ság, ami a Szov­jet­unió éle­tét illeti.

Anyu nagyon izgatottan és zavar­tan jött haza az utolsó előtti mun­ka­napja után: az étkez­dé­ben oda­ment hozzá az MVD-től egy figu­ra, és azt mondta neki, azzal gya­nú­sít­ják, hogy bele akar tenni vala­mit a sör­be, hogy meg­mér­gezze az ita­lo­zó­kat. Uta­sí­tot­ta, hogy reg­gel jelent­kez­zen az MVD-n. Meg­pró­bál­tam vala­hogy meg­nyug­tatni anyut, hogy leg­alább aludni tudjon.

Február 15. […] Anyu a fé­le­lem­től resz­ketve jelent­ke­zett reg­gel az MVD-nél. A teg­napi alak még csak szék­kel sem kínál­ta: „Men­jen, sétál­jon egy órács­kát az utcán, aztán jöj­jön vissza hoz­zám!” – Csak ennyit mon­dott neki. Ami­kor újra belé­pett a dol­go­zó­szo­bá­ba, ez az alak annyit mon­dott csak: „Most men­jen dol­goz­ni, és hol­nap reg­gel újra jelent­kez­zen nálam.”

Február 16. […] Egész nap azt vitat­tuk, ami anyu­val tör­tént. Ma ugyan­abba a hely­zetbe került, mint 1938 júli­u­sá­ban, ami­kor hir­te­len letar­tóz­tat­ták apá­mat. Akkor nem­so­kára kitört a hábo­rú. Lehet, hogy most is?

Február 20. […] Anyu nagyon aggó­dik a jö­vőnk miatt. Még egy baj. Alik Potapejko apja, aki meg­ígér­te, hogy segít anyu­nak, komo­lyan meg­be­te­ge­dett. Anyu elment a kom­bi­nát igaz­ga­tó­já­hoz, és azt kér­te, vegye föl vala­mi­lyen mun­ká­ra. Az igaz­gató azt mond­ta, hogy men­jen el hozzá még egy­szer, már­cius máso­dika után.

Február 22. Ma van a nap­ja, ami­kor úgy­mond meg­vá­laszt­ják a helyi szov­je­te­ket. Anyu haza­jött a vá­lasz­tás­ról, de arra nem tudott felel­ni, kire adta le a szavazatát.

Nem ő az egyetlen, akárme­lyik szom­széd­asszonyt kér­dezné meg az ember, nem tudna vála­szolni rá. Anyu nagyon levert, ami­ért nincs mun­ká­ja. Egész nap szi­pog, és csak erről tud beszél­ni. Szám­ta­lan­szor meg­kér­dezte tőlem, miért ilyen sze­ren­csét­len. Nem tud­juk, mi a va­lódi oka annak, hogy elbo­csá­tot­ták. Érez­zük, hogy magunkra marad­tunk, egész nap egyet­len ember sem jött át hoz­zánk. Még jó, hogy mi ket­ten itt vagyunk egy­más­nak, leg­alább tudunk segí­teni egy­má­son. Józsi sem­mit sem tud arról, milyen bajba kerültünk.

Március 2. Anyu mindennap friss ebéd­del vár­ja, hogy haza­jöj­jek az isko­lá­ból. A kom­bi­nát igaz­ga­tó­já­tól azzal a szo­morú hír­rel tért haza, hogy nem vet­ték föl mun­ká­ra, nin­csen sza­bad hely. Hát ezt jelenti az undo­rító és foly­ton szaj­kó­zott mon­dat arról, hogy „jo­gunk van a mun­ká­ra”. Mit tegyünk? Egy­előre még van egy kis pén­zünk, amit a sö­rön keres­tünk. Majd óva­to­san köl­tünk belő­le, aztán csak az Isten tud­ja, mi lesz velünk.

1953. március 4. A második órán, tor­na­órán a tor­na­ta­nár meg­kért min­ket: „Ma­rad­ja­tok az osz­tály­ban, csi­nál­ja­tok, amit akar­tok, nekem be kell men­nem a taná­ri­ba. – Egy kicsit még gon­dol­ko­zott, aztán hoz­zá­tet­te. – A kor­mány ször­nyű köz­le­mé­nyét hall­gat­juk meg.” Azt per­sze nem mondta meg, mit hall­gat­nak meg, csak elment. Az osz­tály nyug­ta­lan lett, mert nem értet­tük. Én arra gon­dol­tam, vagy kitört a há­bo­rú, vagy éppen az tör­tént, ami a való­ság­ban. A tor­na­ta­nár nem­so­kára vissza­tért az osz­tály­ba, és nyug­ta­la­nító hírt közölt, még­pe­dig azt, hogy Sztá­lin súlyo­san meg­be­te­ge­dett. Meg­rázó hír volt! Az első pil­la­nat­ban mind­nyá­jan meg­nyu­god­tunk egy kicsit, hiszen választ kap­tunk a min­ket kínzó rej­tély­re. Az osz­tály­ban min­denki a maga mód­ján gon­dolta végig, mi tör­tént. Sokan elszo­mo­rod­tak, de ez nem tar­tott soká­ig. A nap végére már min­dent elfe­lej­tet­tünk. Vidá­man foly­ta­tó­dott az iskola éle­te, a fo­lyo­só­kon acél­go­lyók­kal guri­gáz­tak, az órá­kon tovább hülyés­ked­tünk. Sztá­lin már meg­ért het­ven­há­rom évet. Ember­ként saj­ná­lom, de a „nagy győ­zel­mek” lét­re­ho­zó­ja­ként, hát… Kide­rült, hogy a BBC ma ugyan­csak sie­tett a kom­men­tár­ral, Sztá­lint a múlt embe­ré­nek nevez­te, olyan halott­nak, aki éppen ide­jé­ben hunyt el.

Március 5. A moszkvai rádió mai köz­lé­sei alap­ján ítélve Sztá­lin egész­ségi álla­pota tovább rosszab­bo­dott. Az éter teli van hír­rel és elő­re­jel­zés­sel. Nyu­ga­ton úgy vélik, nem vál­to­zik a Szov­jet­unió­ban a poli­ti­kai irány. Este hét­kor bemen­tem az isko­lába az iro­dalmi kon­fe­ren­ciá­ra, de az elma­radt. Egy órát ját­szot­tam az iskola pia­ní­nó­ján, a fiúk meg tán­col­tak. […] Meg­ja­ví­tot­tam a szom­széd­asszony­nak a vek­ke­rét, s anyu­val meg­hall­gat­tuk a rádiót.

Amint idézem ezeket a följegy­zé­se­ket a rég­múlt­ban írott nap­lóm­ból, el sem tudom hinni és cso­dá­lom naiv gyer­meki bátor­sá­go­mat. Tizen­hét éves vol­tam. Per­sze, hogy anyám­mal együtt már régen és mély­sé­ge­sen gyű­löl­tük Sztá­lint, és szen­ved­tünk a min­den­napok abszur­du­má­tól, amely az egész országra kiter­jedt, de az, hogy mind­ezt ilyen nyíl­tan papírra vetet­tem, hát! Isten vigyá­zott ránk, hogy senki olyan nem tekin­tett bele azok­ban a napok­ban a fel­jegy­zé­seim­be, aki­nek rossz szán­déka lett vol­na. Ez is csoda volt. Hiszen tud­juk, hogy a meg­torló szer­vek hala­dék­ta­la­nul elpusz­tí­tot­tak egész csa­lá­do­kat, a leg­ki­sebb bizo­nyí­ték nél­kül is.

És akkor ez a hír, hogy van, ami még ennél is erő­sebb a mi álla­po­tunk­ban. Elő­ször nehéz volt föl­fog­ni, hogy „min­den idők és népek nagy vezé­re” is meg­be­te­ged­het. Aztán évek tel­nek el, és bele­resz­ke­tünk a fel­is­me­rés­be, hogy az, aki egy­kor még sok élet­ben lévő­nek halá­los fenye­ge­tést jelen­tett, éppen Purim ünne­pén távo­zott ebből a világ­ból. A rá követ­kező Haman titok­ban kiadta a pa­ran­csot, hogy épít­se­nek barak­ko­kat Szi­bé­riá­ban, és a transz-szi­bé­riai vas­út­tól léte­sít­se­nek szárny­vo­na­lat, egye­ne­sen a Baj­kál-tó­ba, hogy abba fus­sa­nak a zsi­dók­kal teli vago­nok, akik­nek töme­ges depor­tá­lása és meg­sem­mi­sí­tése még a kö­zel­múlt terve volt. 1953 feb­ru­ár­já­ban a szö­vet­ségi rádió­ban már ott vol­tak az ország és a vi­lág leg­is­mer­tebb zsidó sze­mé­lyi­sé­gei­nek elke­se­re­dett hangú köz­le­mé­nyei. Ezek­ben bocsá­na­tot kér­tek a szov­jet nép­től, és a szov­jet kor­mány­hoz for­dul­tak azzal a kérés­sel, hogy min­den zsi­dót tele­pít­se­nek át Szi­bé­riá­ba, imí­gyen meg­me­ne­kítve őket az össz­népi düh­től.

Folytatom utazásomat a napló lap­ja­in.

Március 6. Vége Sztálin uralmá­nak. Sokat tett éle­té­ben. Van, aki nagyon saj­nál­ja, van, aki örül a ha­lá­lá­nak. Egye­se­ket, a ravasz kamé­le­o­no­kat és a rab­szol­gáit gaz­daggá tet­te, máso­kat, s na­gyon sok embert, kira­bolt és meg­sem­mi­sí­tett. Azok­nak több­sé­gét, akik ma meg­si­rat­ják, tel­je­sen elká­bí­tott a szov­jet ide­o­ló­gia és pro­pa­gan­da. A szov­jet kor­mány egész nap össze­fo­gásra hív fel, s ar­ra, hogy foly­tas­suk a ko­rábbi irányt.

Reggel fölkeltem, és elindultam az isko­lá­ba. Sem­mit sem tud­tam arról, hogy Sztá­lin meg­halt. Teg­nap este 23.30-kor hiva­ta­los köz­le­ményt adtak ki Moszk­vá­ban a rossz egész­ségi álla­po­tá­ról, reg­gel meg nem kap­csol­tuk be a rádiót anyu­val. Az iskola felé utol­ért Oleg Gromiko, az osz­tály­tár­sam, tőle hal­lot­tam a hírt. Az első órán fel­állva hall­gat­tuk meg az isko­la­rá­dió köz­le­mé­nyét, utána kez­dőd­tek az órák. A szü­ne­tek­ben gyász­in­du­ló­kat sugár­zott a rádió. A ta­ní­tás végére az osz­tály han­gu­lata olyan lett, ami­lyen lenni szo­kott, már vidá­man nevet­gél­tünk és ren­det­len­ked­tünk. Ez is fur­csa, de az isko­lá­ban ma is hat óránk volt, ahogy min­dig. […] Anyu­val mi sem örü­lünk a mai köz­le­mé­nyek­nek, de sok­kal szo­mo­rúb­bak vagyunk attól, hogy elve­szí­tet­tük apát, s anyu­nak nin­csen munkája.

10 rubelt kaptam a tegnap meg­ja­ví­tott vek­ke­rért. Köszö­nöm a szom­szé­dok­nak és isme­rő­sök­nek, hogy sok hol­mit hoz­nak, hátha meg tudom javí­tani őket: órát, gra­mo­font, primuszt. És anyu is nagyon örül, ami­kor sike­rül meg­ja­ví­tani vala­mit. Átjött Potapejko, aki azt mond­ta, hogy az apja, aki a ka­to­nai kór­ház­ban fek­szik, még rosszab­bul lett a mai hírektől.

Március 7. […] Mielőtt iskolába men­tem vol­na, meg­ja­ví­tot­tam a teg­nap kiégett biztosítékokat (új dró­tot teker­csel­tem rá – V. R.), és így az egész barakk­ban újra vilá­gos lett.

A második órában a gyász miatt össze­hív­ták a 8.–10. osz­tá­lyo­kat. Elő­ször az isko­la­igaz­gató beszélt, utána két osz­tály­tár­sunk, Potapejko és Lopato. Az utóbbi még könnye­zett is. Min­den fel­szó­laló meg­es­kü­dött, ahogy a moszk­vai rádió is, hogy hűsé­ge­sek marad­nak a kom­mu­nista párt­hoz. A is­kola nevé­ben rész­vét­táv­ira­tot küld­tek Moszk­vá­ba. Az igaz­gató azt java­sol­ta, hogy a maga nevé­ben is küld­jön min­denki táv­ira­tot. Az osz­tá­lyunk­ban páran elkezd­ték meg­fo­gal­mazni a szö­ve­get, aztán abba­hagy­ták, Vitykáék osz­tá­lyá­ban azon­ban beszed­tek fejen­ként 3 rubelt, és elküld­ték a táviratot.

Március 14. […] Anyu bevallot­ta, hogy egyet­len öröme maradt az élet­ben, még­hozzá az, hogy azt vár­ja, mikor érek haza az isko­lá­ból. Alig tudja kivár­ni, hogy haza­ér­jek, és beszél­hes­sen velem. Némán, magába zár­kózva viseli a gond­ja­it. Meg­pró­bá­lok segí­teni neki. Iga­zán nem dicse­ked­het a máso­dik fiá­val sem. Bobrujszkban nem talál­hatna mun­kát, Minkszben meg lakása nem vol­na. Egy órát tan­gó­har­mo­ni­káz­tam. A vá­ros­ban nem­so­kára ama­tőr művé­szeti szem­lét tar­ta­nak, ame­lyen fel kell lép­nem. Hacsaturjánnak azt a ke­rin­gő­jét aka­rom ját­sza­ni, ame­lyet Lermontov Álarcosbáljához írt.

Március 22. […] Anyunak még nem sike­rült mun­kát talál­nia. Egész nap csak ül, tűvel vagy hor­go­ló­tű­vel a ke­zé­ben, ken­dő­ket hímez, terí­tőt, csip­ke­gal­lért hor­gol. Dél­után meg elsza­lad a piac­ra, és meg­pró­bálja eladni a ké­zi­mun­ká­it. Teg­nap sike­rült neki eladni pár csip­két, amit lepe­dők­höz hor­golt. Kapott 28 rubelt. Ma elé­ge­det­ten tért haza a piac­ról: 40 rubelt kapott az ott­hon össze­sze­dett min­den­féle ron­gyért. Én is ipar­ko­dom, hogy javít­sak a csa­lád költ­ség­ve­té­sén: a két hét­tel ezelőtt meg­ja­ví­tott vek­ke­rért 15 rubelt kap­tam. Parhimovics néni, a szom­széd­asszony két német gyárt­má­nyú órát hozott át javí­ta­ni. Már kita­nul­tam, hogy kell össze­for­rasz­tani benne az eltört rugó­kat, és tíz-tíz rubelt fogok kérni értük. Teg­nap befor­rasz­tot­tam a szom­széd­asszony faze­kán a lyu­kat, ami­ért 8 rubelt kaptam.

Március 28. […] Már éjjel egy van, az Ame­rika Hang­ját hall­ga­tom. Anyu itt ül mel­let­tem, s stop­pol vala­mit. Gyen­gülni kez­dett a lá­tá­sa, a szem­or­vos szem­üve­get írt föl neki, de egy­előre nem tudunk neki való len­csét sze­rez­ni. Tré­fá­ból anyu fejébe nyom­tam a régi szal­ma­ka­lap­ját, amit 25 évvel ezelőtt vett magá­nak, s amit ma szed­tünk elő a ládá­ból. Bár anyu már 52 éves, az arca, de ő maga is, csupa fris­ses­ség és élet, pedig sok bánat érte, és a haja is tel­je­sen ősz. Anyu ebben a pil­la­nat­ban szó­lalt meg mel­let­tem magya­rul: „Sztá­lin helyé­ben elmen­tem volna fog­or­vos­hoz, és meg­pa­ran­csol­tam volna neki, hogy hozza rendbe min­den foga­mat.” Ez arról jutott eszé­be, hogy neki sincs már egyet­len egész­sé­ges foga sem.

Március 30. […] Ma a fizi­ka- és kémia­ta­nár fel­ügye­le­té­vel kirán­du­lásra vit­tek min­ket, kilen­ce­di­kes és tize­di­kes diá­ko­kat a fafel­dol­gozó kom­bi­nát­ba, ahol meg­is­mer­ked­tünk azzal, hogyan hasz­nál­ják fel a hul­la­dé­kot Az épülő hőerő­mű­nél bevit­tek min­ket egy óri­ási kémény bel­se­jé­be. A ké­mény bel­se­jé­ben akkora volt a huzat, hogy egy pil­la­nat alatt lere­pült a fe­jünk­ről a sap­ka, és a le­ve­gő­ben keringélt. Utána meg­is­mer­ked­tünk a hid­ro­lí­zis folya­ma­tá­val abban az üzem­rész­ben, amely­ben fűrész­por­ból szeszt párol­nak. A kom­bi­nát labo­ra­tó­ri­u­má­ban a kész­ter­mé­ket mutat­ták meg. Sok srác a hen­ce­gés­ről rátért a gya­kor­lat­ra, kipró­bál­ták a szeszt. Én fel­hí­gí­tot­tam a ma­gam kém­csö­vét víz­zel, Vityka Kovalkov viszont egy slukkra lehúzta a magá­ét. Egy kis idő múlva a szó szo­ros értel­mé­ben haza­hur­col­tuk Vitykát, aki­nek foly­ton össze­akadt a lába.

Sok érdekesség történik a vi­lág­ban. Alig egy hónap­ja, hogy az ENSZ sok tag­or­szága csak legyin­tett India javas­la­tára a koreai háború sza­bá­lyo­zá­sá­val kap­cso­lat­ban, ma viszont Csou En-laj tel­je­sen várat­la­nul azt mond­ta, hogy Kína támo­gatja India Kore­ára vonat­kozó javaslatát.

Április 1. […] Ma ennél is érde­ke­sebb tör­tént. A moszk­vai rádió közöl­te, hogy Molotov szinte üdvö­zölte Csou En-laj teg­napi javas­la­tát. Lehet­sé­ges, hogy a szov­jet kor­mány vál­toz­tatni tud korábbi irá­nyán? Azt hiszem, az a hely­zet, hogy senki nem merte befe­jezni a há­bo­rút Kore­á­ban, amíg Sztá­lin élt.

Április 4. Lesz-e még öröm az éle­tünk­ben? Meg­pró­bá­lok min­dent leír­ni, ahogy tör­tént, bár nagyon izga­tott vagyok és örü­lök. Az egyik szü­net­ben elmen­tem az isko­lai büfé­be, hogy vegyek egy pere­cet. A bü­fésnő mond­ta, hogy a rá­dió friss hírt közölt: beis­mer­ték, hogy az orvo­sok és pro­fesszo­rok nem vét­ke­sek, és letar­tóz­tat­ták vád­lói­kat. Örö­möm­ben azt sem tud­tam, mit tegyek. Vissza­sza­lad­tam az osz­tály­ba, és első­ként Vovka Maronnak újsá­gol­tam el a hírt, aki­vel már koráb­ban is egyet­ér­tet­tünk abban, hogy az orvo­sok nem vét­ke­sek. Ő is nagyon örült.

Fél háromkor hazaszaladtam, és anyu­nak is elmond­tam az öröm­teli újsá­got. Utána meg­hall­gat­tuk a moszk­vai rádió­ban a köz­ponti újsá­gok saj­tó­szem­lé­jét, és mi magunk is hal­lot­tuk a bel­ügy­mi­nisz­té­rium köz­le­mé­nyét. Na, ugye! Min­den pro­fesszor­ról beis­mer­ték, hogy vét­len, és sza­ba­don bocsá­tot­ták őket. A vád­ló­kat lik­vi­dál­ják. Az orvo­sok val­lo­má­sát kín­zás­sal csi­kar­ták ki. Elve­szik a Lenin-ren­det a „leg­főbb vád­ló­tól”, Timasuktól.

Anyuval magunkon kívül voltunk, azt sem tud­tuk, mit tegyünk. Alig tud­tuk elhin­ni, hogy ilyes­mit hal­lunk a moszk­vai rádió­ból. A rá­dió­ban most már nyu­godt han­gon mond­ják ki azt, hogy: „Chur­chill minisz­ter­el­nök” meg azt, hogy „Eisenhower elnök.” Lehet, hogy a mi éle­tünk is vál­tozni fog?

A nyugati rádiók azt mondják, a szov­jet kor­mány várat­lan lépé­se­ket tesz, hogy köze­led­jen a nyu­gat­hoz, és min­den aján­latra logi­kus és igenlő választ ad.

A barakk tornácán osztottam meg a nap híreit a szom­szé­dok­kal. Min­denki nagyon cso­dál­ko­zott, és mon­dani kezd­ték, sosem is hit­ték el, hogy a le­tar­tóz­ta­tott orvo­sok bűnösök.

Április 5. Vasárnap, Ma van az orosz hús­vét, ezért a kör­nye­ze­tünk meg­vál­to­zott, nálunk azon­ban min­den a régi. Anyu egész nap köt, hogy keres­sen. Évek­kel ezelőtt ő is tojást fes­tett ezen a na­pon, hogy nekem örö­met sze­rez­zen. De hát már kinőt­tem ebből. Az utcán min­den lépés­nél része­gekbe bot­lik az ember.

Április 6. Az iskolai szünetek­ben még min­dig a leg­fris­sebb moszk­vai tör­té­né­sek­ről beszél­ge­tünk. A naiv Jurka Lopato meg­pró­bálta az egé­szet a maga logi­kája sze­rint kifej­te­ni, de pár éles han­gon föl­tett kér­dé­sem­től elhall­ga­tott. Haza­felé az isko­lá­ból a leg­fon­to­sabb poli­ti­kai kér­dé­sek­ről beszél­get­tünk Alik Potapejkóval. Alik igazi kom­mu­nis­ta, óva­tos­nak kell len­nem, ami­kor vele beszél­ge­tek. Az apja többé nem dol­goz­hat a beteg­sége miatt, ami nagyon rosszul jött nekünk, hiszen anyu így még nehe­zeb­ben fog elhelyezkedni.

Április 9. […] Csak a po­li­ti­kai hírek­nek örü­lök, van is minek: a Szov­jet­unió már egy sor pozi­tív lépést tett. A gya­kor­lat­ban ez abból áll, hogy köze­ledni kezd a nyu­gat­hoz, ami­kor új kor­szak kez­dő­dik, és meg akar bir­kózni a belső ellent­mon­dás­ok­kal, vagyis „meg akarja nyug­tat­ni” a né­pet. De abban a pil­la­nat­ban, ami­kor a hát­or­szág­ban min­den rend­ben van, újra ellen­sé­ges lesz a nyu­gat­tal. Úgy látom, ez a kül­po­li­tika lényege.

Meghallgattam a rádión a Pravda mai vezér­cikk­ének ismer­te­té­sét. Egyet­len egy­szer sem hal­lot­tam a már meg­szo­kott kife­je­zé­se­ket, az „ame­ri­kai impe­ri­a­liz­mus”-t és a „há­bo­rús buj­to­ga­tók”-at. Ilyen még nem volt!

Április 15. A fiatal tör­té­ne­lem-ta­nár­nőnk­kel ma az impe­ri­a­liz­mus témá­ját jár­tuk körül, aki hir­te­len rátért Trockij és Buharin26 mai érté­ke­lé­sé­re, azt állít­va, hogy osto­bák vol­tak, a nép ellen­sé­gei, és ellen­sé­ges esz­mék­kel lép­tek fel. Ahogy koráb­ban is, a szü­net­ben oda­men­tem hoz­zá, és meg­kér­dez­tem, miért nem hoz be egy régi újsá­got, amely­ben ezek­nek „a nép ellen­sé­gei­nek” a cik­kei van­nak. „Mert ilyen újsá­got nem köl­csö­nöz­nek ki a könyv­tár­ban” – felelte.

Április 18. […] Ma a Pravda közöl­te, hogy Kína és Észak-Ko­rea fel­aján­lotta a hadi­fo­goly­cse­rét és a ko­reai háború befe­je­zé­sét. Ilyen egy­sze­rű? Hiszen eddig az újság foly­ton azt szaj­kóz­ta, hogy „az ame­ri­kai fél min­den esz­köz­zel aka­dá­lyozza a béke­kö­tést Kore­á­ban.” Most meg jön ez az egy­szerű aján­lat, és egy­ből vége a há­bo­rú­nak? Miért nem tet­tek már koráb­ban is ilyen aján­la­tot? Hát ezt jelenti a kül­po­li­tika ide­ig­le­nes meg­vál­to­zása a Szov­jet­unió­ban, amely kemé­nyen kéz­ben tartja a kom­mu­nista báb­ál­la­mo­kat. De még milyen keményen!

1953. május 8. […] Anyu nagyon szen­ved, ami­ért nin­csen mun­ká­ja. Vala­hogy össze­ka­par­juk, ami a meg­él­he­tés­hez kell, de min­den nap nehe­zeb­ben. Kötés­min­tát is meg­ta­nul­tam raj­zol­ni, és most én raj­zo­lom az új min­tá­kat, ame­lyek talán kapó­sab­bak lesz­nek a pia­con. Józsi fona­lat kül­dött egy kis cso­mag­ban, ami nagyon jól jött. Anyu majd­nem min­den nap végig­járja az iro­dá­kat, hogy mun­kát talál­jon, első­sor­ban per­sze a kom­bi­nát iro­dá­it, de egy­előre siker nél­kül. Min­den állás fog­lalt. A kom­bi­nát igaz­ga­tója már meg­írta a nyi­lat­ko­za­tát, hogy haj­landó föl­ven­ni, de a sze­mély­zeti osz­tály veze­tő­je, valami Kopitov, aki goromba fic­kó, csak akkor veszi föl anyut, ha fizet. Min­dig csak ígér­get. Már nem tud­juk, mit kéne ten­ni, és majd min­den pén­zünk elfogyott.

Május 9. […] A rádió egész nap a Né­met­or­szág fölött ara­tott győ­ze­lem­ről beszél, és azt bizony­gat­ja, csak a Kom­mu­nista Párt bölcs veze­té­sé­nek köszön­hető ez a győ­ze­lem, viszont egy­szer sem emlí­ti, ahogy koráb­ban min­dig, „Sztá­lin elv­társ” tet­teit és zsenialitását.

Vihogva hallgattuk meg az isko­lai rádió­ban a győ­ze­lem napi beszé­det, ame­lyet a történelemtanárnőnk írt és olva­sott be, amely tel­je­sen tar­tal­mat­lan volt, kivé­ve, hogy szinte még ige­ként is a volt vezér nevét emle­gette szakadatlanul.

Május 10. Vasárnap. Tizenegykor kel­tem föl. Reg­geli után vizet hoz­tam, és kenye­ret vet­tem. Kibi­cik­liz­tem a pi­ac­ra, hogy krump­lit vegyek, mert mos­ta­ná­ban nehéz besze­rez­ni. Majd­nem két órát áll­tam sor­ban. Csak fél pudot (8 kilót) adtak egy ember­nek. A nagy lök­dö­ső­dés­ben kiszo­rí­tot­tak, így az eladónő nem érte el a keze­met, amely­ben a pénzt tar­tot­tam a krump­li­ért. Nagyon örül­tem és haza­men­tem. Anyu is örült a tör­tén­tek­nek, hiszen az összes pén­zün­ket magam­mal vit­tem a piacra.

1953. május 12. Csoda történt! Három hóna­pos mun­ka­nél­kü­li­ség után néhány vezető meg­saj­nálta anyut, és újra föl­vet­ték a kom­bi­nát­ba, amely­nek küszö­bét tizen­hat éve, 1938-ban lépte át elő­ször, miután letar­tóz­tat­ták apá­mat. Anyu szeme öröm­től fény­lik. Foly­ton a tör­tén­tek­ről beszél.

Május 13. […] Este anyu mesélt az első mun­ka­nap­já­ról. A fur­nér­rész­legbe vet­ték föl. A munka nem nagyon nehéz. Oda­ál­lí­tot­ták, hogy smirg­lizze le a kész fur­nért, amit export­ra, kül­földre szál­lí­ta­nak. Gond azért van: munka után az egész rész­le­get elvi­szik néhány órára vala­hová „ka­lá­ká”-ba, vagyis pénz nél­kül dol­goz­ni. Ma volt az első nap: a sza­na­tó­rium­nak tisz­tí­tot­ták meg a te­le­pet ott, ahol par­kot akar­nak épí­te­ni. Anyu nagyon elfá­radt, és ész­re­vet­tem, hogy még az arca is megváltozott.

Ma lett Józsi 24 éves. Kaptunk tőle egy lapot. Azt írja, jól van, és arról ábrán­do­zik, hogy leve­lező hall­gató lesz a Kül­földi Nyel­vek Inté­ze­té­ben. Rólunk sem­mit sem tud, mert azt kér­de­zi, miért olyan szo­mo­rúak a leve­leink? Anyu ugyan írt neki egy lapot, amely­ben rög­tön közöl­te, mek­kora baj tör­tént velünk. Én viszont arra gon­dol­tam, Józsi biz­tos nagyon szen­ved­ne, ezért elsin­kó­fál­tam anyu lap­ját, és mási­kat írtam, ami­ben azt ígér­tem, hogy hama­ro­san rész­le­te­sen írok neki arról, hogyan élünk.

A szomszédasszony munkát hozott: az éjsza­kába nyúlt, hogy befol­toz­zak neki négy lyu­kat a zo­mán­cos lába­sán, ami 6 rubel­jébe fog kerülni (azon meg mozi­je­gyet veszek).

Ez így ment napról napra, amíg befe­jez­tem a kö­zép­is­ko­lát: min­den nap nap­lót írtam az ese­mé­nyek­ről, és néha meg­jegy­zé­sek­kel kísér­tem őket. Úgy gon­do­lom, ez a követ­ke­ze­tes­ség és fegye­lem lénye­ge­sen hoz­zá­já­rult a jel­le­mem, a makacs­sá­gom, a szer­ve­ző­kész­sé­gem kiala­ku­lá­sá­hoz, és hogy önál­lóan érté­ke­lem az ese­mé­nye­ket. Még sok min­den van a többi lapon. Ma már moso­lyogva gon­do­lok rá, hogy pohár­kö­szön­tő­vel és egy pohár bor­ral ünne­pel­tük meg a ti­zen­nyol­ca­dik szü­le­tés­na­po­mat anyám­mal. És ami­kor Józsi haza­jött a Drá­mai Szín­ház nyári ven­dég­já­téka után, majd min­den reg­gel bort ittunk vele.

Anyámat a kombinátban még sok­szor áthe­lyez­ték, egyik rész­leg­ből a másikba küld­ték, és foly­ton vál­to­zott a mun­ka­ideje is. A fel­jegy­zé­seim­ből kiol­vas­ha­tó, hogy anyám haj­nali három-négy óra körül ért haza az esti vál­tás­ból éjfél helyett, és hama­ro­san, nyolcra már indul­ha­tott is a reg­geli vál­tás­ra. Az utolsó mun­kája az volt, hogy fur­nér­sza­lag­ból apró négy­ze­te­ket font, ame­lyek­ből aztán dobo­zo­kat ütöt­tek össze. A mun­kát tel­je­sít­mény­ben, dara­bon­ként fizet­ték, ezért anyám meg­pró­bálta növelni a fi­ze­té­sét, és foly­ton benn­ma­radt a kom­bi­nát­ban, hogy pár órát még lehúz­zon.

A furnérszalagtól, amelyet puszta kéz­zel font össze, foly­ton teli volt a te­nyere szál­ká­val. Én pedig meg­ta­nul­tam, hogy naponta hegyes var­ró­tű­vel kiszed­jem a szál­ká­kat. A friss szál­kát nehéz volt kihúz­ni. Az egy­na­po­sa­kat, ame­lyek kissé már meg­duz­zad­tak, vala­mi­vel könnyebb, de a há­rom­na­po­sa­kat már sem­mi­kép­pen sem volt sza­bad a bőr alatt hagy­ni, mert fáj­dal­mas gyul­la­dást okoz­tak. Hát így „gyó­gyí­tot­tam”, anyám meg némán tűr­te.

Hatalmas esemény volt az ország éle­té­ben, s ez a nap­lóm­ban is tük­rö­ző­dik, ami­kor 1953. július 10-én a moszk­vai rádió köz­is­mert bemon­dó­ja, Levitan „pa­rancs­no­ki” hang­ján hírt adott Berija „le­lep­le­zé­sé­ről”, és „áru­ló”-nak, „kül­földi bérenc”-nek nevezte Sztá­lin­nak ezt a nem­ré­gi­ben még nagy­ha­talmú tár­sát. Utána gyor­san, min­den bíró­sági eljá­rást s nyo­mo­zást mel­lőzve agyon­lőt­ték az éppen soros „nép ellen­sé­gei”-nek tár­sa­sá­gá­ban. A vád fogá­sai, a hiva­ta­los köz­le­mé­nyek meg­fo­gal­ma­zása hosszú éve­kig ugyan­azon logika sze­rint, a jó­zan ész­nek fittyet hányva épült föl: „A nyo­mo­zás meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy Berija a hely­ze­tét kihasz­nálva össze­es­küvő cso­por­tot szer­ve­zett áru­lók­ból, amely ellen­sé­ge­sen viszo­nyult a szov­jet állam­hoz, s az volt bűnös cél­juk, hogy a Bel­ügy­mi­nisz­té­rium szer­veit hasz­nál­ják fel a Kom­mu­nista Párt és a kor­mány ellen, még­hozzá a kül­földi tőke érde­ké­ben, mert az is sze­re­pelt áruló elkép­ze­lé­seik­ben. Maguk­hoz akar­ták ragadni a hatal­mat, meg­szün­tetni a szov­jet, mun­kás-pa­raszt rend­szert, hogy res­ta­u­rál­ják a kapi­ta­liz­must, és hely­re­ál­lít­sák a bur­zso­á­zia ural­mát.” (A Trud című újság 1953-as 296. szá­má­ból idéz­tem. – V. R.)

1953 augusztusának elején új csil­lag jelent meg csa­lá­dunk éle­té­ben. Ezt a csil­la­got Tomszknak hív­ták, mert Józsi­nak, a bátyám­nak ott ígér­tek állást. A mi címünkre érke­zett meg a mun­ka­aján­lat és az úti­költ­ségre kül­dött nyolc­száz rubel. Az egé­szet Józsi minszki kon­zer­va­tó­riumi tár­sa, Mihail Szirotkin har­so­nás szer­vezte meg. A bá­tyá­mat az első hege­dű­sök közé hív­ták meg a tomszki fil­har­mo­ni­kus zene­kar­hoz azzal a le­he­tő­ség­gel, hogy egyút­tal a zenei főis­ko­lán is tanít­hat. Ráadá­sul a tomszkiak azt is meg­ígér­ték, hogy szál­lást, egy szo­bát sze­rez­nek a bátyám­nak. Ez igazi ünnep volt szá­munk­ra. Csak azt saj­ná­lom, hogy Ferenc, az apánk nem érte meg azt a pil­la­na­tot.

1953. augusztus 4. […] Józsi erőt vett magán eluta­zása előtt, és átírta tan­gó­har­mo­ni­kára a Fél­té­keny­ség című tangó dal­la­mát, ame­lyet Ljosa Grassz-szal min­dig elját­szot­tak estén­ként a minszki ven­dég­lő­ben, s amely nagyon tet­szett nekem. Anyu Józsi eluta­zása miatt koráb­ban elké­rez­ke­dett a mun­ká­ból. Haj­nali ket­tő­kor indul a vo­nata Minszk­be, a Gomel-Vilnius vona­lon. Késő estig készí­tet­tük fel Józsit az útra, becso­ma­gol­tuk a bő­rön­dö­ket, min­den­ről gon­dos­kod­tunk (ahogy illik is, ami­kor messzire és hosszú időre uta­zik el a sze­re­tett test­vér és fiú). A tér­ké­pen is meg­ke­res­tük ezt a szá­munkra új szi­bé­riai várost, Tomszkot. Hop­pá! Majd­nem négy­ezer kilo­mé­terre van Moszk­vá­tól. Este tíz­kor likőrt ittunk a siker­re, utána Józsi­val meg a két nehéz bőrönd­del elin­dul­tunk az autó­busz-meg­ál­ló­hoz. Ami­kor beér­tünk a város­köz­pont­ba, taxiba ültünk, és irány a pá­lya­ud­var. Segí­tet­tem föl­vinni a bőrön­dö­ket a va­gon­ba, és Józsi meg­kérte a taxi­so­főrt, hogy vigyen vissza a Pobjedáján a vá­ros­köz­pont­ba, ahol újra buszra ültem. Éjjel egy­kor értem haza. Vologya Javorovics volt nálunk, anyut pró­bálta fel­vi­dí­ta­ni, aki egy kicsit elve­szett­nek érezte magát, olyan üres lett a szoba.

Augusztus 15. […] Moszkvából leve­let kap­tunk Józsi­tól. Augusz­tus 12-én indult el Tomszkba. Moszk­vába utazva útköz­ben két napot Vityebszkben töl­tött, meg­lá­to­gatta Lilját, azt a kis­lányt, aki vala­mi­kor annyira tet­szett neki. Leír­ta, milyen jól fogadták.

Augusztus 28. […] Ma érkezett meg Józsi első levele Tomszkból. Sze­ren­csé­sen oda­ért. Az első benyo­má­sai nem valami vidá­mak a vá­ros­ról: vidé­kies épí­tésű házak, télen erős fagy, gyü­mölcs nincs, nagy a drá­ga­ság. A vek­nit „tég­la­ke­nyér”-nek hív­ják. A ze­ne­kar éppen hogy vissza­tért valami ven­dég­sze­rep­lés­ről, és most sza­bad­sá­gon van, Józsi­nak tehát semmi dol­ga. Ebben a hó­nap­ban taka­ré­ko­san kell bán­nia a pénz­zel. A fil­har­mó­nia igaz­ga­tója meg­ígér­te, hogy meg­elő­le­gezi a fél­havi fizetését.

Szeptember 3. Utolsó iskolai évünk har­ma­dik napja a meg­szo­kott módon lezaj­lott. A szü­ne­tek­ben az isko­lai rádió­nál dol­gozó fiúk nagyon jó kül­földi jazz­fel­vé­te­le­ket sugá­roz­tak tel­jes hang­erő­vel, ame­lyek min­den­ki­nek tet­szet­tek. Ha ezt meg­tud­ják, repül az igaz­ga­tónk, és vele együtt mi is. De a fiúk oko­san csi­nál­ják: a jazzt csak nálunk, az első eme­le­ten lehet hal­la­ni, a föld­szin­tet, ahol a ta­nári és az igaz­ga­tói iroda van, nem han­go­sí­tot­ták be.

Szeptember 7. […] tegnap négy­kor, iskola után, a fi­zi­ka­ta­nár kéré­sére kúp for­má­júra for­rasz­tot­tam össze egy bádog­le­mezt (olyan lett, mint valami löve­dék), és este Marat Gercovics elhozta a hozzá készí­tett fia­tal­pat. Ezzel az esz­köz­zel lehet bemu­tatni a sta­ti­kus elekt­ro­mos­ság jelen­sé­gét. A fi­zi­ka­ta­nár ma őszin­tén lel­ke­se­dett és meg­di­csérte a munkámat.

Leckeírás után nekiálltam Vojnics Bögöly című regé­nyé­nek, ami annyira meg­tet­szett, hogy nem tud­tam leten­ni, amíg el nem olvas­tam. Nagyon jó regény! Az ember, aki for­rón sze­reti az eljö­vendő sza­bad­sá­got, és az éle­tét adja érte. Ami­kor befe­jez­tem, vagy negyed­óráig ültem némán, annyira meg­rá­zott a re­gény ször­nyű­sége és nagy­sze­rű­sé­ge. Anyu­nak is elme­sél­tem, miről szól, és neki is nagyon tetszett.

Levelet kaptunk Józsitól Tomszkból. Egy­előre min­den rend­ben. A ze­né­szek és a kar­mes­ter is elé­ge­dett a játékával.

1953. október 2. Szervusz, nap­lóm! Majd­nem egy hetet töl­töt­tem nél­kü­led. Hat napja elvit­tek min­ket, tize­di­ke­se­ket, egy Szicskovo nevű falu­ba, ami úgy tíz kilo­mé­terre van a vá­ros­tól. A kol­hoz­tagok házai­ban kap­tunk szál­lást. A fi­zi­ka- és a tor­na­ta­nár jött velünk.

Engem, Viktor Kovalkovot, Vologya Maront és Zsorik Podolszkijt a Grinyak nevű paraszt­nál szál­lá­sol­tak el. Kom­mu­ná­ban élünk: min­dig együtt eszünk, alszunk, nem válunk el egy­más­tól. Nagyon jól telt ez a hat nap, vidá­mak vol­tunk. A krump­li­földön dol­goz­tunk. Három­fős bri­gá­dokra osz­tot­tak min­ket. Min­den bri­gád­nak 45 pudos (1 pud – 16 kiló – V. R.) kosarakba kel­lett szedni a krump­lit Min­den nehéz­ség nél­kül meg is tettük.

A mi társaságunk két napig a krump­li­földön dol­go­zott, aztán átrak­tak min­ket a gabo­na­szá­rí­tás­hoz, ahol lazább volt a fel­ügye­let, mint a kinti föl­de­ken. Sokat lazsál­tunk, kár­tyáz­tunk, de még így is tíz tonna gabo­nát sze­lel­tünk át. Az isko­lánk 25 tonna krump­lit sze­dett föl.

A látottakból kiderült, hogy a kol­hoz­rend­szer­nek hama­ro­san össze kell omla­nia: a leg­tel­je­sebb zűr­za­var ural­ko­dik, a ve­ze­tők isz­nak, az embe­re­ket nem érdekli a mun­ka, csak azt a krump­lit sze­dik fel, ame­lyik a fel­szín köze­lé­ben van. Nem érté­ke­lik sem­mi­re, ott hagy­ják. S ha az ember meg­jegy­zést tesz rá, azt fele­lik: „De hiszen az a kol­ho­zé!” A kol­hoz­tag­nak nagyon keve­set fizet­nek, nem is jár el dol­gozni a kol­hoz­ba, mi dol­go­zunk helyette.

Naponta annyi krumplit adtak enni, amennyi csak belénk fért, és min­den ember kapott fél liter tejet. Egy­szer kap­tunk egy darab bárány­húst, ami­ből a há­zi­asszo­nyunk levest főzött. Min­denki a pad­lón aludt, amire szal­mát hin­tet­tünk. Vidám volt az élet, nem is igen akar­tunk hazautazni.

Ma vettünk az ebédhez likőrt, bort, kon­zer­vet, elő­vet­tünk min­den tar­ta­lé­kot, és ittunk egyet a há­zi­gaz­dák­kal az együtt töl­tött időre.

Anyu itthon örömmel fogadott. Este Vik­tor­ral átmász­tunk a kom­bi­nát kerí­té­sén, messze elke­rül­tük a vad tere­lő­ku­tyá­kat, ame­lyek­kel őriz­te­tik a te­rü­le­tet, és meg­mo­sa­kod­tunk a fur­nér­mű­hely­ben, hiszen a fa­lu­ban a hat nap alatt egy­szer sem tud­tunk megmosdani.

Október 4. Ma az iskolánk győ­zött a 15 sza­ka­szos vál­tó­fu­tás­ban, ame­lyet a Szovjetszkaja Rogyina című városi újság írt ki. Az én sza­ka­szom volt az ötö­dik, végig a Baharev utcán, 315 méter. 25 méter­rel növel­tem a csa­pa­tunk elő­nyét. Tel­jes erőm­ből futot­tam, ahogy csak bír­tam. A töb­bie­ket össze­sítve 350 méter­rel előz­tük meg. Utána lefény­ké­pez­ték isko­lánk csapatát.

Október 6. […] Levelet kaptam Vologya Javorovicstól, aki nem messze innen, Kalinyingrádban, tech­ni­kum­ban tanul. A ne­héz diák­életre panasz­ko­dik, ösz­tön­dí­jat sem kap, mert rossz jegyet szer­zett a nyári vizs­gá­ján. Ott­hon­ról nagyon kevés pénzt kül­de­nek neki, foly­ton éhes. A szo­bá­já­ban min­den fiú ilyen sze­gény, lopni jár­nak: libát, krump­lit, almát. Majd ipar­ko­dik job­ban tanulni.

Késő este van, a leckém kész, vas­pat­kót ver­tem a már tel­je­sen elnyűtt, sár­ga, „Batya” már­ká­jú, cseh­szlo­vák cipőm sar­ká­ra. Már negye­dik éve hordom.

1953. október 16. […] Tegnap cso­ma­got kap­tunk Józsi­tól. Ugyan­azt a do­bozt hasz­nál­ta, ame­lyet mi küld­tünk neki a múlt hónap­ban. Pár kiló rizst kül­dött meg valami dió­fé­lét, cir­bo­lya­ma­got. Ma vit­tem belőle az isko­lába egy zsebre valót, és meg­kí­nál­tam a töb­bie­ket. Sok fiú­nak ízlett.

Október 19. […] Amikor reggel fél nyolc­kor elin­dul­tam az isko­lá­ba, anyu elkezdte elő­ké­szí­teni a szo­bán­kat a mesze­lés­hez. Átjött hoz­zánk a szom­széd lány segí­te­ni. Ami­kor haza­jöt­tem az isko­lá­ból, a szoba már ki volt meszel­ve, de a hol­mink még kint volt az udva­ron, a búto­rok meg a szoba köze­pére tol­va. De sike­rült ren­det ten­nünk, amire anyu elin­dult dol­goz­ni. Még ránézni is jó az ágyam­ra: bár sza­ka­do­zott az ágy­te­rí­tő, a pap­lan is a húsz­éves hasz­ná­lat után cafa­tok­ban lóg, de anyu oda­adta nekem azt a szí­nes gyap­jú­sző­nye­get, amit még Magya­ror­szá­gon, lánykorában szőtt, hogy tegyem a fal­ra, az ágy fölé. Nagyon szép.

Október 24. Vasárnap. […] Anyu dol­gozni ment az első műszak­ba. A kom­bi­nát lema­radt a ter­me­lési terv­től, ezért már három vasár­nap is min­den mun­kást behív­tak dol­goz­ni, hogy javít­sa­nak vala­mit az ered­mé­nyen az októ­beri ünne­pig. Reg­geli után meg­ír­tam a lec­ké­met, és meg­csi­nál­tam, amit anyu kért. Két órát vár­tam a bolt­ban, amire végre meg­hoz­ták a kenye­ret. Dél­után négy­kor bemen­tem a vá­ros­ba. Sehol sem kap­tam olvasz­tott vajat. (A „se­hol” itt a városi pia­cot jelen­ti. Már senki sem emlé­ke­zett rá, hogy a bol­tok­ban mikor árul­tak utol­jára olvasz­tott vajat. – V. R.) Az egyik kis üzlet­ben vet­tem sózott vajat, még jó, hogy hoz­tam magam­mal egy üres üve­get ott­hon­ról. A pi­a­con 5 kg lisz­tet vet­tem 35 rube­lért, a bolt­ban ugyan olcsóbb, de sokáig kell érte sor­ban áll­ni, és nagy a lök­dö­ső­dés. 14 rubelt fizet­tem egy kiló bárányhúsért.

Október 26. […] A postás kereszt­kö­té­ses borí­té­kot hozott Józsi­tól, amely­ben a bá­tyám elküldte a tomszki műegye­tem hir­de­té­sét a hall­ga­tók fel­vé­te­lé­ről. Kide­rült, hogy az inté­zet nagyon jó. Sok szak­juk nagyon tet­szett. De vajon fel­ven­né­nek-e? Este átjött Vityka Kovalkov, ő is nagyon lel­kes lett, és azon­nal azt mond­ta, rög­tön utá­nam jön, ha oda­uta­zom beiratkozni.

Október 28. Szerda. […] Zsorik Podolszkijjal ma mi vol­tunk a na­po­sok az osz­tály­ban. A fi­zi­ka­órára tes­sék-lás­sék letö­rül­tük a táb­lát, azért még­sem lett nagyon rossz. Ami­kor Vdovin Ny. Ny., a fi­zi­ka­ta­nár belé­pett az osz­tály­ba, azon­nal kia­bálni kez­dett, és azon­nal beírt a nap­lóba mind­ket­tőnk­nek egy ket­test (!). Utána átve­zette az egész osz­tályt a fi­zi­ka­szer­tár­ba, hogy végezze el a labor­mun­kát. De hir­te­len kiadta a pa­ran­csot, mint valami kiképző őrmes­ter, ami gyak­ran meg­tör­té­nik vele, hogy láb­ujj­he­gyen masí­roz­zunk végig a folyo­són (azért láb­ujj­he­gyen, hogy ne csap­junk zajt), aztán néhány­szor még hát­ra­ar­cot vezé­nyelt. Nyu­godt marad­tam, de arra már nem vehet rá (még­sem tor­na­órán vagyunk!), hogy láb­ujj­he­gyen jár­jak. Csak éppen men­tem. Rám is kia­bált, hogy: „Majd én meg­ta­ní­ta­lak!” – és mást is ebben a szel­lem­ben. De aztán meg­nyu­go­dott, és lecsillapodott.

November 1. Vasárnap. Anyu, mie­lőtt elin­dult volna mun­ká­ba, az elsők között volt, aki oda­ért az élel­mi­szer­bolt­hoz, ahol akkor kezd­ték árulni a mes­ter­sé­ges zsírt, és vett belő­le. Haza­felé elka­pott egy parasz­tot, aki éppen a piacra ment, és vett tőle 15 pud krump­lit, amit segí­tet­tem neki azon­nal ledo­bálni a szo­bánk alatti verem­be. Hát ilyen anyám van nekem! Most már egész télre van elég krump­link, csak meg ne fagy­jon a verem­ben a tél közepén.

November 2. […] Ma négyest kaptam Az anya27 című regény­ről írt fogal­ma­zá­som­ra. Volt benne pár hiba, és egy kicsit döcö­gős volt a szö­veg. Csak azt nem tudom, jó-e, hogy fogal­ma­zás­nak neve­zik, ami­kor azt köve­te­lik meg tőlünk, hogy újra elmond­juk, amit a tanár mon­dott. Min­den­ki­nek el kell ismé­tel­nie, amit a ta­nár mon­dott, mint a papa­gáj­nak, a le­írást, az egyes ese­mé­nyek érté­ke­lé­sét. Nálunk egy­ál­ta­lán nem tisz­te­lik az önálló gon­dol­ko­dást és a kísérletezést.

Tanítás után pár órát még az isko­lá­ban töl­töt­tem, ama­tőr­köd­tem. Készü­lünk a fel­sőbb osz­tá­lyok isko­lai est­jé­re. Tan­gó­har­mo­ni­kán kísé­rem az isko­lai kórust, az egyes éne­ke­se­ket, és szó­lózni is fogok.

Ma 650 rubelt küldtek a ne­vemre a Belo­rusz Állami Orosz Szín­ház­tól, Józsi­ról van szó, mert náluk dol­go­zott a nyá­ron, és azt kér­te, hogy a pénzt Bobrujszkba küld­jék. Járt neki a fi­zet­ség, de akkor a szín­ház­nak nem volt pénze.

November 6. Az iskolaigazgatónk ma rábe­szélt min­ket, „mű­vé­sze­ket”, és elin­dí­tott a kol­hoz­ba, hogy ünnepi hang­ver­senyt adjunk a falu­si­ak­nak az októ­beri for­ra­da­lom 36. évfor­du­ló­já­nak tisz­te­le­té­re. Tízen gyűl­tünk össze. Déli egy­kor indul­tunk el egy teher­au­tón. Ma hullt le az első hó, de nem volt hideg, csak a lába fagyott át nagyon min­den­ki­nek. Glusa faluba tar­tot­tunk, ami 25–28 kilo­mé­terre van a város­tól. De senki sem várta az érke­zé­sün­ket, a klub sem volt kész, egyet­len kol­hoz­ta­got sem lát­tunk. Este hétig kel­lett vár­nunk. Foly­ton a kol­hoz felé tekint­get­tünk, mér­ge­sek vol­tunk, aztán elne­vet­tük magun­kat, és táncra per­dül­tünk, hogy föl­me­le­ged­jünk. Nagyon kel­le­met­len volt ez a vá­ra­ko­zás. Zelikman és Zavjalov nem bírta tovább, elin­dul­tak, hogy meg­ke­res­sék az autó­busz-meg­ál­lót, el is utaz­tak. A hosszú vára­ko­zás után húst sütöt­tek nekünk, amit elé­ge­det­ten befal­tunk. A fér­fi­ak, a tanár, a so­főr meg én, ott­hon főzött kis­üs­tit ittunk, a lányok­nak tejet adtak. Ettünk vala­mit, elin­dul­tunk a klub­ba, ame­lyet már elő­ké­szí­tet­tek nekünk. Sötét volt, hideg és csak gye­re­kek vol­tak a terem­ben. Aztán szál­lin­gózni kezd­tek a fel­nőt­tek is. Gyor­san össze­csap­tuk a hang­ver­senyt, és elin­dul­tunk haza­fe­lé. A vissza­ú­ton még job­ban össze­fagy­tunk, de min­denki jókedvű volt, össze­me­le­ged­tünk, és a so­főr min­den­kit hazavitt.

November 12. […] Este fejeztem be a lec­két, két órát raj­zol­tam tus­sal. Anyu mel­let­tem ült, valami ron­gyot öltö­ge­tett. Estén­ként anyu min­dig elszun­dít, ami­kor leül kézi­mun­káz­ni, aztán hir­te­len fel­ri­ad, és ala­po­san leszidja magát, ami­ért elszu­nyó­kált. Ma egy­szer csak, fél­han­go­san, magya­rul kez­dett éne­kel­ni, a régi, lány­kori nótá­it, hogy ne szun­di­kál­jon el. A szí­vem össze­szo­rult a szá­na­lom­tól. Sze­gény anyu, eszébe jutott, milyen szé­pen is kez­dő­dött az éle­te! Nekünk, a két fiá­nak, ugyan­csak ipar­kod­nunk kell, hogy széppé tegyük a hát­ra­lévő életét.

November 15. Vasárnap. […] Rábe­szél­tem anyut, hogy ket­tes­ben men­jünk mozi­ba. Nagyon jó oszt­rák fil­met láttunk, Kis bará­tom a címe. Ez aztán a film! Kipi­heni magát az ember, miköz­ben nézi, és gyö­nyör­kö­dik ben­ne, olyan szép. Csi­nos szí­né­szek a főhő­sök. És milyen messze van a „szo­ci­a­lista rea­liz­mus” attól, hogy ilyen fil­me­ket hoz­zon lét­re! Min­den néző moso­lyog­va, elé­ge­det­ten hagyta ott a néző­te­ret. Anyu is lel­kes volt, és itt­hon még sokáig idéz­get­tük, milyen sok szé­pet láttunk.

November 30. […] Éjfél után men­tünk haza a tu­so­lás­ból Vik­tor­ral. A kom­bi­nát fur­nér­rész­le­gé­nek tuso­ló­já­ban sike­rült meg­mo­sa­kod­nunk. Iga­zá­ból nem is tuso­ló, csak egy zuhany­ró­zsa. Min­den abla­kon kitört az üveg, eldu­gult veze­té­kű, koszos, tég­la­pad­lós helyi­ség, áll a víz a pad­lón, a meg­folyt víz rászá­rad­va, a fal koszos és csú­szik a szap­pan­tól, egy­sze­rűen ször­nyű. Nagyon meleg van a túl­he­ví­tett gőz­től, amely foly­ton csö­pög vala­hon­nan, vala­me­lyik lyu­kas cső­ből. A pá­ra- és víz­sza­bályzó törött. A falba lyu­ka­kat ütöt­tek, ame­lye­ken csak úgy süvít be a hideg leve­gő. És min­dig gör­csöt kap a lá­bam attól, hogy a hideg kőpad­lón álldogálok.

Miután hazamentem a tuso­ló­ból, meg­te­áz­tam, és Lon­dont hall­gat­tam. Chur­chill ma volt het­ven­ki­lenc éves. Ez sok! Vala­hogy min­dig úgy érzem, hogy ez az okos és jólelkű öreg­em­ber soha sen­ki­nek nem kíván rosszat. Éljen békességben!

1953. december 5. Ma van az Alkot­mány Nap­ja, de mi hagyo­má­nyo­san azt mond­juk rá, ahogy egész éle­tünk­ben taní­tot­ták nekünk, és még tavaly is így hívtuk: „a sztálini alkotmány napja.” Már hoz­zá­szok­tunk, és egy­ál­ta­lán nem til­ta­ko­zott sen­ki. De mos­ta­ná­ban meg­pró­bál­nak meg­ta­ní­tani min­ket arra, hogy azon­nal feled­jük el a ré­git, és szok­juk meg, hogy Alkot­mány Nap­ját mond­junk. Vala­hogy kényel­met­len kimon­da­ni. A diá­kok, a taná­rok, a rá­dió, hir­te­len min­den elcsön­de­se­dett, és feszült igye­ke­zet­tel hall­gat­nak erről a témá­ról. Pon­to­sab­ban a rá­dió szinte egész nap csak az ünnep új elne­ve­zé­sét ismét­li. A nap­tá­rak­ban és néhány osz­tály­tár­sam isko­lai nap­ló­já­ban még ott áll a régi, meg­szo­kott elne­ve­zés, vörös­sel nyom­tat­va: „A sztá­lini alkot­mány nap­ja.” De enge­del­me­sen újra­ta­nul­juk a ki­fe­je­zést. Orosz­or­szág így kép­te­len lesz rá, hogy valaha meg­írja a saját tör­té­ne­tét, ha foly­ton azzal fog­lal­ko­zik, hogy min­dent átír.

December 21. […] A Szovjet­unió min­den pol­gára tud­ja, mi ez a nap. De ma egyet­len újság, és a rádió sem ejtett egyet­len szót sem arról, hogy ma van Sztá­lin szü­le­tés­nap­ja. Csak a mi kis­öre­günk, az új tör­té­ne­lem­ta­nár olva­sott fel nekünk múlt szom­ba­ton egy egy­órás elő­adást Sztá­lin szü­le­tés­nap­já­ról, a pri­mi­tív igaz­ga­tónk meg az összes fel­sőbb osz­tályt elza­varta erre az elő­adásra (A kor­mány han­go­san nem fog til­ta­kozni az ilyen „di­no­sza­u­ru­szok” ellen).

1954. január 1. Péntek. […] Miután bekö­szön­tött az új, 1954-es esz­ten­dő, reg­gel kilenc­kor men­tem haza. Anyu­nál vil­lany égett. Várt rám. Azt mond­ja, éjjel háro­mig rádiót hallgatott.

És most arról, hol vártam be az Újévet.

Egy osztállyal alattam jár a sze­rény, ala­csony Tamara Ohlopkova, aki egy kicsit ért a tan­gó­har­mo­ni­ká­hoz. Marija Jakovlevna, az édes­anyja meg­kért, segít­sek Tama­rá­nak meg­ta­nulni néhány új dalt, és pár hete elmen­tem hoz­zá­juk. Akkor elő­ször. Beta­nul­tunk két kerin­gőt, és együtt lép­tünk föl, duó­ként az isko­lai rendezvényeken.

Tamara apja, Ohlopkov tábornok, állan­dóan kül­földön lakik, a Ke­let-Né­me­tor­szág­ban lévő szov­jet had­se­reg­cso­port párt­szer­ve­zet­ének veze­tő­je. Tama­ra, az édes­anyja és Tánya (a cse­léd­jük, egy elég csú­nya, de nagyon jólelkű és okos orosz asszony) hár­mas­ban élnek egy külön az ő csa­lád­juk­nak épí­tett finn faházban.

Tamara úgy döntött, összejöve­telt szer­vez náluk Újév­re, és meg­hí­vott pár embert az isko­lá­ból. Vik­tor­ral este kilencre értünk hoz­zá­juk. Addigra elké­szült az any­ja, és már el is ment ven­dég­ségbe vala­hová az érte kül­dött Pobjedával. Mind­össze hatan vol­tunk: három lány és három fiú. Hamar össze­me­le­ged­tünk. Lot­tóz­tunk, domi­nóz­tunk, gra­mo­fonra táncoltunk.

Éjfél előtt tíz perccel asztal­hoz ültünk. Az asz­tal cso­dá­la­tos volt. (Még soha éle­tem­ben nem lát­tam ilyen gaz­da­gon és fény­űzően meg­te­rí­tett asz­talt.) Tamara anyja a há­zi­asszonyok gyön­gye, min­den nagyon ízle­tes volt. Cso­da­szép német szer­viz volt az asz­ta­lon. Nekünk, a mun­kás­gye­re­kek­nek majd kiug­rott a sze­münk, de ipar­kod­tuk nem mutat­ni, mennyire ámulunk.

Újévkor arra mondtuk az első pohár­kö­szön­tőt, hogy min­den sze­ren­csé­sen ala­kul­jon. Aztán fala­tozni kezd­tünk. Ital­ként csak bor volt az asz­ta­lon, de az bősé­ge­sen. Én kez­de­mé­nyez­tem a po­hár­kö­szön­tő­ket. Nagyon sokat ittunk, pon­to­sab­ban gyak­ran ittunk. A lá­nyok sem marad­tak le mögöt­tünk, de az ő ku­pi­cá­juk sok­kal kisebb volt. Sok­szor föl­kel­tek az asz­tal­tól, ját­szot­tak, tán­col­tak, aztán újra asz­tal­hoz ültek.

Reggel hatkor leültünk teázni. Tea mellé Tánya, a cse­léd hatal­mas tor­tát tálalt fel, min­den­féle édes­sé­get és általa készí­tett finom süteményeket.

Ekkor tért haza a vendég­ség­ből a házi­asszony. Kér­tük, hogy üljön le mel­lénk az asz­tal­hoz. Teáz­tunk, esze­get­tünk, tán­col­tunk. Marija Jakovlevna ott ült mel­let­tünk. Őt is föl­kér­ték tán­col­ni. Nagy volt a zaj, nevet­tünk, egy kicsit ját­szot­tam a tan­gó­har­mo­ni­kán. Utána fél kilen­cig foly­ton a kül­földi állo­má­so­kat keres­gél­tük Tamaráék cso­dá­la­tos kül­földi rádió­ján, ame­lyek csakis tan­gót, foxt­rot­tot, slow-foxot és kerin­gőt ját­szot­tak. Min­den nagyon jól sike­rült. Én is sokat tán­col­tam. Min­den ven­dég nagyon elé­ge­dett volt, és foly­ton hálál­kod­tunk a háziasszonynak.

Még egy örömhírt akarok megosz­tani a nap­lóm­mal: decem­ber­ben for­dult elő elő­ször, hogy egyet­len hár­mas nél­kül fejez­tem be a negyed­évet. Erre nagyon büszke vagyok.

Január 7. […] Anyu éjjel fél egy­kor jött haza, egé­szen össze­za­va­rod­va. Elpa­na­szol­ta, hogy már har­ma­dik napja csak a fe­lét tudja tel­je­sí­teni a nor­má­nak, amit ebben az évben föl­emel­tek. Már máso­dik hónap­ja, hogy nem­csak meg­fonja a le­endő dobo­zok falát, de sze­gély­lé­cet is sze­gez köré­jük. Min­den nap 160 darab ilyen falat kell elké­szí­te­nie. Mivel nem tel­je­sí­tette a nor­mát, föl­ke­rült a Lema­rad­tak feliratú szé­gyen­táb­lá­ra. Pró­bá­lom meg­nyug­tat­ni, hogy ez nem olyan nagy sze­ren­csét­len­ség. De emi­att van az, hogy munka után is bent maradt, hogy befe­jezze arra a mű­szakra a normáját.

Január 12. […] Amikor megjöttem az isko­lá­ból, még ágy­ban talál­tam anyut. Panasz­ko­dott, hogy lefe­küdt pihen­ni, ami­kor reg­gel haza­jött az éjsza­kai műszak­ból, de nem tudott elalud­ni. A szom­széd­asszony ugyan­is, Vászja Rogyina any­ja, han­go­san beszél­ge­tett, aztán vesze­ke­dett vala­ki­vel, ráadá­sul foly­ton csap­kod­ták a la­kás­aj­ta­ju­kat a vevői, akik házi kis­üs­ti­ért jöt­tek, amit Polina néni egy héten egy­szer, falu­ról szo­kott felhozni.

Január 25. […] Viktortól megtud­tam, de még nem biz­tos, hogy az Eskü és a Ber­lin eleste című híres szov­jet fil­me­ket nem vetí­tik töb­bé. Ha ez igaz, akkor azt jelen­ti, hogy az elhunyt „né­pek aty­já”-nak az orrát ala­po­san kitö­rül­ték egy felmosóronggyal.

Február 5. Hosszas hallgatás után végre leve­let kap­tunk Józsi­tól. Arra hivat­ko­zik, hogy nagyon sok a dol­ga. Ját­szik a zene­kar­ban, és tanít a fő­is­ko­lán. Ráadá­sul ő a szer­kesz­tője a fali­új­ság­nak, és a fil­har­mó­nia Kom­szo­mol-szer­ve­ze­té­nek tit­kára is. Emel­lett ő vizs­gáz­tatta a főis­ko­lán a diá­ko­kat janu­ár­ban. Kezdi meg­szokni a szi­bé­riai fagyokat.

Mihail Szirotkin, a kollé­gája meg­nő­sült, ezért Józsi kény­te­len volt szo­bát bérelni egy magán­ház­nál, ami­ért ötven rubelt kell fizet­nie havon­ként, amit a fil­har­mó­nia még száz rubel­lel egé­szít ki.

Február 9. […] Ma van a Varjag cir­káló ötven­éves évfor­du­ló­ja, 1904-ben, az orosz-ja­pán hábo­rú­ban süllyedt el. Ebből is mit csi­nált a pro­pa­gan­da? A rá­dió­ban meg­szó­lal­tat­ták a cir­káló volt mat­ró­za­it, akik hálás köszö­ne­tet mond­tak a párt­nak és a kormánynak.

Február 16. […] Mindig kérdez­getni pró­bá­lunk a tör­té­ne­lem­ta­nár­tól. Van, ami­kor való­ban érde­kel a válasz, más­kor csak azért kér­dez­zük, hogy az időt húz­zuk, és meg­sza­kít­suk a feleltetést.

Ma Emma Ribak kérdezett: „Miért nem neve­zik már sztá­li­ni­nak az alkot­mányt?” Ezzel elkez­dő­dött a lab­dáz­ga­tás: „Szov­jet alkot­mány.” „De miért nem sztá­li­ni?” „Mert nem sztá­li­ni.” Min­denki a sze­mét mere­gette és han­go­san föl­ne­ve­tett e lo­gika hal­la­tán. A ta­nár foly­tat­ta: „Az a he­lyes, ha szov­jet­nek nevez­zük, mivel a szov­jet állam alkotta meg.” „Ak­kor azelőtt miért nevez­ték sztá­li­ni­nak?” „Hát, tud­já­tok, az úgy volt, hogy… Szó­val, egy­sze­rűen arról van szó, hogy pár talp­nyaló így hízel­gett Sztá­lin­nak, a te­kin­té­lye miatt, aztán meg nem akar­ták meg­sér­teni az öre­get. Hát így szü­le­tett az elne­ve­zés.” Min­denki moco­rogni kez­dett. „De hát azt tanul­tuk, hogy a nép nevezte el sztá­li­ni­nak.” „Nos, a nép…” Szó­val, a tize­di­ke­sek tudni akar­ják az igazságot.

Február 17. […] Ma történelem­órán érin­tet­tük a kom­mu­niz­mus kér­dé­sét. Taná­runk meg­győ­ző­dés­sel és kép­mu­ta­tóan arról beszélt, elke­rül­he­tet­len az új hábo­rú, annak folya­mán pedig az Ame­ri­kai Egye­sült Álla­mok pusz­tu­lá­sa, és ugyan­ak­kor a kom­mu­nista rend­szer világ­mé­retű meg­te­rem­tése – ezt úgy mond­ta, mintha a szó szo­ros értel­mé­ben néhány hónap múlva sor kerül­hetne erre. Azon­nal meg­kér­dez­ték tőle: „Mennyi időbe telik, amíg elér­jük a fej­lett kom­mu­niz­must?” „Er­ről nem beszél­tek” – vágta el a to­vábbi kér­dé­sek útját a tanár.

Erősen fagy. Reggel mínusz húsz fok volt, most pedig, este meg­kö­ze­líti a har­minc fokot. Két órámba telt, amíg kezem­ben az üres vödör­rel bejár­tam a kom­bi­nát egész kör­ze­tét, de nem talál­tam vizet, mert min­den nyo­mó­kút befa­gyott. A fagy más­fajta káro­kat is okoz: teg­nap az iskola köze­lé­ben leégett egy tábor­nok vil­lá­ja, kiégett a ga­rázs és a lakás is, ma a Minszkaja utcá­ban égett le egy hatal­mas gyári étkezde.

Március 3. […] Iskola után több mint egy órát vesz­te­get­tem arra, hogy kide­rít­sem, hol lehet egy vekni kenye­ret ven­ni. A bol­tok­ban csak korán reg­gel lehet kenye­ret ven­ni, viszont óri­ási sorok áll­nak érte.

1954. március 14. […] Ma válasz­ta­nak a Leg­felső Szov­jet­ben. Már elmúl­tam tizen­nyolc éves, ezért éle­tem­ben elő­ször „sza­va­zok”. Fél tíz­kor értem oda a sza­va­zó­he­lyi­ség­be, meg­kap­tam a sza­va­zó­la­pot, ame­lyen ez az uta­sí­tás állt: „Egy jelöl­tet hagy­jon a lis­tán, a töb­bit húzza ki!” Viszont csak egy jelölt volt. Akkor kit húz­zak ki?

Tamara Ohlopkovával duóként tan­gó­har­mo­ni­káz­tunk az isko­lánk­ban elhe­lye­zett sza­va­zó­he­lyi­ség­ben. Sike­rünk volt. Utána haza­kí­sér­tem Tama­rát. Meg­ta­lál­juk a kö­zös han­got, s eb­ből akár mély barát­ság is lehet. Sze­rény, egy­szerű és jószívű kislány.

Március 29. […] Ma zajlott le isko­lánk­ban a lö­vész­ver­seny. Kis kali­berű pus­ká­val lövünk. A mi osz­tá­lyunk csa­pata lett az első az isko­lá­ban, a 250-ből 205 kört lőt­tünk, belő­lem meg várat­la­nul isko­la­baj­nok lett, mert én értem el a nap leg­jobb ered­mé­nyét: az 50-ből 46-ot teljesítettem.

Április 16. […] Tamara és Marija Jakovlevna teg­nap este meg­hí­vott vacso­rá­ra, és bemu­tat­tak Tamara apjá­nak, aki sza­bad­ságra érke­zett haza. A va­csora nagyon gaz­dag volt. A ven­dé­gek közt volt két ezre­des is a fe­le­sé­gük­kel. Egy kicsit becsíp­tem. Tama­rá­val rövid hang­ver­senyt adtunk. Leonyid Ivanovics már hal­lott rólam, egy meg­le­he­tő­sen egy­sze­rű, új német fény­ké­pe­ző­gé­pet hozott nekem aján­dék­ba. Kide­rült, hogy Ohlopkov tábor­nok jóin­du­latú és udva­rias ember.

Ma Tamara szülei meglátogatták az isko­lát, elbe­szél­get­tek a ta­ná­rok­kal. Ma este Moszk­vába utaz­nak, ezért ma újra meg­hív­tak. Tama­rá­val azt a sok min­den­fé­lét néze­get­tük, amit az apja Néme­tor­szág­ból hozott: egé­szen kicsi rádió­kat, ceru­za­he­gye­zőt, író­gé­pet, kris­tályt, apró por­ce­lán­szob­ro­kat. Aztán a szü­lők elrak­ták a tárgyakat.

L. I. Ohlopkov a Szovjet­unió Leg­felső Taná­csa ülé­sére uta­zik Moszk­vá­ba, a Néme­tor­szág­ban állo­má­sozó had­se­reg­cso­port meg­vá­lasz­totta kül­dött­nek. Utána für­dőre utaz­nak pihen­ni. Egy órája búcsúz­tam el tőlük. Marija Jakovlevna beval­lotta nekem, hogy nyug­ta­la­nul és kissé félve hagyja Bobrujszkban a lá­nyát, de hang­sú­lyoz­ta, hogy meg­bí­zik ben­nem. Meg­ígér­tem neki, hogy oko­san és fele­lős­ség­tel­je­sen tölt­jük időn­ket Tamarával.

Április 23. […] Ötkor meghall­gat­tam a BBC-t: elő­ször az auszt­rá­liai szov­jet kon­zul mun­ka­tár­sa, Petrov és Jevdokija Petrova, a fele­sége nem tért vissza a Szov­jet­unió­ba, most meg itt van ez a hír­szer­ző, valami Hohlov, aki követte pél­dá­ju­kat, miköz­ben „szol­gá­lati fel­ada­tát” teljesítette.

Ma a történelemórán a taná­runk emelt han­gon beszélt a ter­vek eltör­lé­sé­ről. A „kom­mu­niz­mus épít­ke­zé­se­it”, amik­kel éve­kig dicse­ked­tek, most felül­vizs­gál­ják, mert rájöt­tek, hogy még veszé­lye­sek is, mint pél­dául az, hogy meg akar­ták vál­toz­tatni a szi­bé­riai folyók folyásirányát.

Ma nagyon meghatott anyu törté­ne­te. Az utóbbi idő­ben anyu szinte pon­to­san érke­zik haza, és nyu­godt is, pedig továbbra is három műszak­ban dol­go­zik: a rész­leg­ben csak fia­tal­em­be­rek és fia­tal lányok dol­goz­nak mel­lette a dobo­zok szö­ge­lé­sén, akik könnyen, ügye­sen és hoz­zá­ér­tően bir­kóz­nak meg a napi nor­má­val. Ami­kor lát­ták, milyen nehéz anyu­nak ez a mun­ka, meg­saj­nál­ták, mert jószí­vű­ek. Úgy egy órá­val a mű­szak lejárta előtt oda­men­nek anyu­hoz: „Né­ni, már ele­get szö­gel­tél. Kér­lek, menj csak, és söpörd körbe a mun­ka­he­lye­ket. „Az­tán közö­sen össze­ütik, ami még hiány­zik a nor­má­ból, így aztán „Rott néni” raká­sá­ban ugyan­úgy 160 darab van, mint a többiekében.

Április 25. Vasárnap. […] A kis Tomocska nagyon közel került hoz­zám. „Hi­szek neked, te meg hiszel nekem” – mondta egy­sze­rűen és őszin­tén. Vagy fél­órá­ja, hogy elő­ször meg­csó­kol­tam. Alig bír­tam magam­mal, ami­kor beis­mer­te, hogy nagyon jól érzi magát velem. Nehe­zen búcsúz­tunk el egy­más­tól, resz­ket­tünk a hi­deg­től, szo­ro­san fog­tuk egy­más kezét, és érez­tük, hogy szo­kat­la­nul erő­sen kötő­dünk egy­más­hoz. Én már indulni akar­tam, de ő még min­dig sze­rette vol­na, hogy együtt legyünk, hát együtt voltunk.

Május 2. Vasárnap. […] Bicikliz­tünk Tama­rá­val. Cso­dá­la­tos idő volt. Meg­lá­to­gat­tuk anyut. Sze­ret­tünk volna a vá­ro­son kívüli ország­úton bicik­liz­ni. Tomocska nagyon igye­ke­zett, hogy ne marad­jon le tőlem. Messzire jutot­tunk, vagy nyolc kilo­mé­ter­re. Az erdő­ben áll­tunk meg­pi­hen­ni. Virá­got szed­tünk, leül­tünk a fűbe. Szo­kat­la­nul ben­ső­sé­ges volt a be­szél­ge­té­sünk, a gon­dol­ko­dá­sunk, a kí­ván­ság is ben­nünk, hogy együtt legyünk, és észre sem vet­tük, már ölel­kez­tünk. Tomocska úgy visel­ke­dett, mint egy igazi jó barát. Olyan cso­dá­la­tos volt gyön­gé­den és szen­ve­dé­lye­sen csó­kolni egy­mást. Ezek a csó­kok még köze­lebb hoz­tak min­ket egy­más­hoz, meg­szé­pí­tet­ték az éle­tün­ket. Ma mi vol­tunk a vi­lág két leg­bol­do­gabb embere.

Május 5. […] Ma átadták nekem és más osz­tály­tár­saim­nak is a vá­ros kato­nai parancs­nok­sá­gá­nak idé­zé­sét. Ma reg­gel kel­lett elmen­nünk. Kide­rült, azért idéz­tek be, hogy meg­néz­zék, alkal­ma­sak vagyunk-e arra, hogy kato­nai főis­ko­lára kerül­jünk. Döb­be­ne­tes volt, mégis tény, hogy a beidé­zett tizenöt fiú közül csak én és Vologya Maron bizo­nyult tel­je­sen egész­sé­ges­nek és alkal­mas­nak. A töb­bie­ken még csak végre sem haj­tot­ták a tel­jes orvosi vizs­gá­la­tot. A bi­zott­ság veze­tője egy kapi­tány volt, a Szov­jet­unió Hőse. Oda­hí­vott magá­hoz: „Jó napot!” – köszön­tem. „Jó napot, üljön le!” „Kö­szö­nöm!” „A veze­ték­ne­ve? Szü­le­tési éve?”Megmondtam. „Hol akarsz tovább­ta­nul­ni?” „A műegye­te­men.” „Ó, azt nem, fiam! Ebből nem lesz sem­mi, soro­zás előtt állsz, men­ned kell a re­pü­lő­is­ko­lá­ba.” „Ka­pi­tány elv­társ, nem aka­rok sem­mi­féle kato­nai inté­zetbe menni”„ Ó, nem? Akkor beke­rülsz sor­ka­to­ná­nak a sereg­be.” „Hát beke­rü­lök.” „El­me­hetsz!” Ez volt az egész beszél­ge­tés. Nem aka­rok katona len­ni, de az is igaz, hogy egyet­len kato­nai tan­in­té­zetbe sem eresz­tene be a bi­zott­ság. A ka­pi­tány­tól viszont meg­kö­ve­te­lik, hogy a kellő lét­szá­mot összetoborozza.

Május 10. […] Már több mint két hónapja sok időt for­dí­tok arra, hogy komo­lyan vegyem a házi fel­ada­to­kat. A fi­zi­ka­ta­nár a két tize­dik osz­tály diák­jait ötös cso­por­tokra osz­tot­ta. Min­den cso­port­nak saját kezű­leg kell össze­ál­lí­tani egy két­lám­pás rádió­ké­szü­lék működő modell­jét, ha tize­dik­ben jegyet akar kapni fizi­ká­ból. Az én cso­por­tomba négy lány került, akik­nek a rész­vé­tele abban merült ki, hogy kifi­zet­ték, amibe a meg­vá­sár­landó alkat­ré­szek kerül­tek, de az egész fizi­kai és tech­ni­kai mun­kát egye­dül végez­tem el. Bár Lora Birjukova is tete­me­sen hoz­zá­já­rult a terv­hez, mert oda­adta azt a régi, törött rádió­ké­szü­lé­ket, ame­lyet az apja Néme­tor­szág­ból hozott. Fel­hasz­nál­tam a fa­do­boza egy részét, és levág­tam egy dara­bot az alu­mí­nium sze­re­lő­váz­ból. A többi alkat­rész nem illett bele. Új lám­pá­kat kel­lett venni (a készü­lé­kem három­lám­pás lett), vario­mé­tert, kon­den­zá­to­ro­kat, ellen­ál­lást, magam­nak kel­lett elké­szí­teni a mágnesvasat és a ma­gas feszült­ségű transz­for­má­tor veze­ték­or­só­it. A terv elekt­ro­mos részé­vel Zsenya Zsdanovics bará­tom segít­sé­gé­vel bir­kóz­tam meg, aki kilen­ce­di­kes és rádió­ama­tőr. Sok időt töl­töt­tünk együtt. Teg­nap este nálunk épí­tet­tük meg tel­je­sen a rádi­ót: a ke­reső nyíl mozog, a sze­re­lő­vá­zat föl­erő­sí­tet­tük, a vi­lá­gító skála műkö­dik. Még egy réteg lak­kot ken­tem a fado­boz­ra, és apró cédu­lát tűz­tem rá azzal a szö­veg­gel, hogy a modellt az iskola fizikaszertárának ajándékozom.

Ma reggel volt a határideje annak, hogy fizi­ka­órán átad­juk a kész model­le­ket. Min­denki elcso­dál­ko­zott, milyen bonyo­lult és töké­le­tes a mi cso­por­tunk modell­je. Feszült­ség alá helyez­tem, és rááll­tam a leg­erő­sebb állo­más­ra. Nagyon gyen­gén volt hall­ha­tó, de aztán észbe kap­tam, és rákap­cso­lód­tam a nagy, utcai anten­ná­ra, és az osz­tályt máris meg­töl­tötte vala­me­lyik len­gyel adó bemon­dó­já­nak a hang­ja, aki éppen egy tan­gó­har­mo­ni­kást muta­tott be a hall­ga­tók­nak. Utána meg­szó­lalt a zene.

Május 15. […] Ma ültünk utoljára az isko­la­pad­ban. Bekö­szön­tött hát ez a nap is. Az isko­lai rádió­ból pár­szor elhang­zott az én nevem is, mint aki a leg­jobb vég­zet­tek között vagyok, és sok hasz­nos mun­kát végez­tem az isko­lá­nak. Nem szer­vez­tek nekünk sem­mi­féle búcsú­zást. Egy kicsit szó­ra­koz­tunk, aztán haza­men­tünk. Most már csak le kell érettségizni.

Tökéletesen váratlanul ért, hogy meg­hí­vott Rimma Poljakova, s azt kér­te, men­jek el hoz­zá­juk tan­gó­har­mo­ni­káz­ni. (Ez aztán az újság! Erős­nek és eré­lyes­nek kell len­ni, hogy meg­érje ezt az ember.) Elhoz­tam Tomocskától az ő tan­gó­har­mo­ni­ká­ját – ő maga nem akart velem jönni –, és dél­után négyre átmen­tem Rimmához. Ott­hon volt az egész csa­lád­ja, és ott volt az egyik barát­nője is. Nagyon szí­vé­lye­sen fogad­tak. Lát­tam az arcu­kon, hogy tet­szik a já­té­kom. Hiszen iga­zán oda­fi­gyel­tek. Rimma össze­hú­zódva ült. Gyak­ran talál­ko­zott a tekin­te­tünk, az övé áttet­sző és beszé­des volt. Ha nem vagyok bolond, Rimma a lát­szat sze­rint meg­vál­to­zott irá­nyom­ban, valami figye­lem ébredt ben­ne. De egy­előre nem nagyon rea­gá­lok rá. Eddig csak azért tet­szett, mert szép, és semmi mást nem tudok róla. Igen, túl várat­lan ez a for­du­lat! Bár az önbi­zal­mam­nak jót tett.

Már néhány napja óriási élvezet­tel olva­som Vinogradovnak A Pa­ga­ni­ni-per című regényét.

Május 24. Tizenkilenc éves vagyok! Ez már nem is olyan kevés. Befe­je­zem a kö­zép­is­ko­lát, a tize­dik osz­tályt. Majd­nem kopasz vagyok. Pár ősz haj­szá­lam is van. De a szí­vem, a lel­kem, a ter­mé­sze­tem fia­tal, teli erő­vel, hogy lét­re­hoz­zak vala­mit. Ez a tizen­ki­len­ce­dik év!

Józsitól keresztkötésben megkap­tam a tomszki műegye­tem fel­vé­teli prog­ram­ját. Nagyon komoly. Ebben az évben 2300 embert vesz­nek föl. Ez per­sze jó, de nekem kevés a remé­nyem, hogy közé­jük kerülök.

Május 26. Este hétkor Tomocskával kibi­cik­liz­tünk a vas­út­ál­lo­másra Marija Jakovlevnát fogad­ni, két barát­nője is ott volt, egy kato­nai Gaz­ikon érkez­tek. Haza­men­tünk az állo­más­ról, és asz­tal­hoz ültünk. Marija Jakovlevna a két nap­pal ezelőtti szü­le­tés­na­pomra mondta a má­so­dik pohár­kö­szön­tőt. Nyak­ken­dőt hozott nekem aján­dékba meg két érde­kes köny­vet: az egész ország egye­temi fel­vé­teli vizs­ga­fel­ada­ta­it. Min­dent meg­kö­szön­tem, külö­nö­sen azt a jószívű és nagyon tar­tal­mas leve­let, ame­lyet egy hét­tel ezelőtt kap­tam tőle. Sok érde­kes volt abban, amit a ve­zető moszk­vai hiva­tal­no­kok gye­re­kei­nek éle­té­ről írt. Leonyid Ivanovics Moszk­vá­ban maradt, beirat­ko­zott a Katonai-Politikai Akadémiára.

Marija Jakovlevnával a to­vább­ta­nu­lási ter­veim­ről beszél­get­tünk, meg arról, hogy át aka­runk köl­tözni Tomszkba. Marija Jakovlevna jól ismeri a szov­jet való­sá­got, az élet­raj­zo­mat is isme­ri, sok érté­kes taná­csot adott.

Június 6. […] Ma kitűnővel letet­tem a fi­zika érett­sé­git. Este Tomocskával és Marija Jakovlevnával elmen­tünk az utolsó mozi­elő­adás­ra. Éjjel egy­kor értem haza, bicik­lin men­tem végig az asz­fal­to­zott jár­dán. A sö­tét­ben is ész­re­vet­tem (pedig egyet­len lámpa sem égett), hogy valami kato­na­féle jön szem­közt, aki meg­pró­bált meg­ál­lí­ta­ni. Pró­bál­tam meg­ke­rül­ni. Meg­pró­bálta elkapni a cso­mag­tar­tó­mat, de nem sike­rült. Aztán sza­ladni kez­dett utá­nam, amire fokoz­tam a se­bes­sé­get. De csak futott utá­nam és kia­bált. „Állj! Állít­sá­tok meg!” Úgy húsz méter után két rendőr ugrott elő a sötét­ből, és elkap­ták a bi­cik­lim kor­má­nyát, éppen akkor, ami­kor újra rákap­csol­tam. A földre zuhan­tam, nagyon bever­tem a jobb vál­la­mat, az orrom vérezni kez­dett. Nagy baj­ban vol­tam, mert a zse­bem­ben ott volt a töl­tött pisz­toly, amit estén­ként min­dig magam­mal hord­tam, hogy meg­véd­jem magam a bűnözőktől. (Emlék­szem, hogy hihe­tet­len koc­ká­za­tot vál­lalva magam­nál tar­tot­tam három külön­böző pisz­tolyt a meg­fe­lelő lőszer­rel még a há­ború befe­je­zése után is, meg két német dísz­kar­dot és egy ten­ge­rész dísz­kést – V. R) Ahogy vezet­tek, foly­ton az alkal­mas pil­la­na­tot les­tem, hogy ész­re­vét­le­nül kidob­jam a zse­bem­ből a pisz­tolyt, de nagyon szo­ro­san fog­ták mind­két karo­mat. A rend­őr­sé­gen leül­tet­tek egy szék­re, föl­vet­ték a jegy­ző­köny­vet. Vála­szol­tam min­den kér­dés­re, és Isten­hez könyö­rög­tem, nehogy meg­mo­toz­za­nak. Az útle­ve­le­met akar­ták lát­ni, ott fog­ták a bi­cik­li­met, amed­dig nem hozom el az útle­ve­le­met. Szinte örül­tem, ami­kor éjjel ket­tő­kor újra az utcán vol­tam, és haza­fu­tot­tam. Anyu meg­ijedt. Sietve elmond­tam neki, mi tör­tént, eldug­tam a pisz­tolyt, fel­kap­tam az útle­ve­le­met, és vissza­sza­lad­tam a rend­őr­ség­re. Akkor már nyu­god­tan el tud­tam magya­rázni az ügye­le­tes­nek, mi tör­tént. Hiszen bár­me­lyik bicik­lista elme­ne­kül, ha éjszaka valaki erő­vel meg akarja állí­ta­ni. Így aztán egy idő után min­den rendőr velem rokon­szen­ve­zett. Éjjel háromra értem haza a bicik­li­vel, lemos­tam magam­ról a vért, és rész­le­te­sen elmond­tam anyu­nak, mi történt.

Június 11. […] Ma töltötte be az édes­anyám az ötven­har­ma­dik évét. Majd­nem elkés­tem a gra­tu­lá­ció­val. Gra­tu­lál­tam, meg­ölel­tem, meg­csó­kol­tam. Azt kíván­tam, még hosszú éve­kig marad­jon velem.

Egyszerre két levelet kaptam. Az egyi­ket Gyimka Slinkótól. Novaja Zemlja szi­ge­ten szol­gál, a flot­tá­nál. A má­si­kat Javorovicstól. Már meg­ír­tam neki, hogy elköl­tö­zünk, és Vologya őszin­tén, bará­tian saj­nál­ta, ami­ért nem­so­kára el kell vál­nunk. Én is elszo­mo­rod­tam a leendő változásoktól.

Tegnap az iskolában odajött hoz­zám az iskola kato­nai vezetője (az a ta­nár, aki a diá­ko­kat fel­ké­szíti a ka­to­na­ságra – V. R.), és tel­jes komoly­ság­gal közöl­te, hogy jelen­leg sehová sincs jogom elutazni a város­ból, hol­nap pedig köte­les vagyok jelent­kezni a ka­to­nai bizott­ság­nál. Ha nem egye­zem bele, hogy kato­nai isko­lába men­jek, hama­ro­san behív­nak kato­ná­nak. Még elkép­zelni sem tudok ilyesmit!

Ma nagyon meleg volt. A ké­mia érett­ségi után, amit mel­les­leg kitű­nőre tet­tem le, elbi­cik­liz­tem a ka­to­nai bizott­ság­hoz, beáll­tam a sor­ba, jelent­kez­tem Filimonov alez­re­des­nél. Azon­nal azt aján­lot­ta, hogy men­jek el vala­me­lyik repü­lő­is­ko­lá­ba. Vissza­uta­sí­tot­tam. Akkor azt mond­ta, hogy készül­he­tek, mert egy hónap múlva behív­nak sor­ka­to­ná­nak. Ettől még szo­mo­rúbb lettem.

Június 12. […] Este Marija Jakovlevna elvitt Tomocskával egy jó isme­rő­sük­höz Valentyin Petrovics Korzsovhoz ven­dég­ség­be, aki­ről kide­rült, hogy Vanyjusin, a bobrujszki kato­nai bizott­ság parancs­no­ká­nak a szom­széd­sá­gá­ban lakik. (!) Marija Jakovlevna udva­ri­a­san és szívre hatóan meg­kérte Valentyin Petrovicsot, segít­sen vala­hogy, hogy leke­rül­jek a ka­to­nai bizott­ság lis­tá­já­ról, és hogy elutaz­has­sak anyu­val Tomszkba. Valentyin Petrovics meg­ígér­te, hogy más­nap választ ad. Csak Isten a tudó­ja, mennyire hálás vagyok az Ohlopkov családnak.

Június 13. vasárnap […] Anyu kéré­sére reg­gel elbi­cik­liz­tem a pi­acra éle­le­mért. A nap hát­ra­lévő részé­ben a vizs­gára készül­tem. Anyut ma nem hív­ták be dol­goz­ni, az egész napot velem töltötte.

Este elmentem Tomocskához, és ket­tes­ben elin­dul­tunk a vá­ros­ba, hogy sétál­junk egyet a tömeg­ben. Néhány sarok után, a Szocialisztyicseszkaja utcá­ban össze­ta­lál­koz­tunk Marija Jevdokijával és a barát­nő­jé­vel, Klara Mojszejevnával, aki Kijev­ből érke­zett hoz­zá­juk ven­dég­ségbe a sza­bad­sága ide­jé­re. Négyes­ben tér­tünk haza. Átmen­tünk Valentyin Petrovics Korzsovhoz. Kide­rült, hogy sike­rült beszél­nie Vanyjusinnal, aki azt mond­ta, hogy hol­nap men­jek el hoz­zá. (!) Mind­nyá­jan őszin­tén meg­kö­szön­tük Valentyin Petrovicsnak, amit tett. Én meg nem talál­tam elég szót, hogy kife­jez­zem a hálá­mat Marija Jakovlevnának.

Június 14. […] Reggel elmentem Vanyjusinhoz, a vá­ros kato­nai bizott­sága parancs­no­ká­hoz. Rög­tön eszébe jutott, ki járt nála az érde­kem­ben. Ott hely­ben meg­ír­tam hozzá a kér­vényt, hogy vegye­nek le a so­ro­zási lis­tá­ról, mivel átköl­tö­zöm Tomszkba. A kér­vé­nyemre egyet­len fir­kan­tás­sal ráke­rült Bobrujszk városa kato­nai bizott­sá­gá­nak dön­té­se: „Le­venni a lis­tá­ról!” Köszö­nöm, Marija Jakovlevna! (Ma, ami­kor sok év eltel­té­vel újra fel­idéz­tem ennek a tör­té­net­nek a rész­le­te­it, úgy érté­ke­lem, hogy újabb csoda tör­tént a csa­lá­dunk­ban, még egy aján­dé­kot kap­tunk a Min­den­ha­tó­tól. – V. R.)

Józsitól terjedelmes levél érke­zett. Min­den eldőlt: július­ban Tomszkba uta­zunk anyu­val. Józsi jól van, nyári ven­dég­já­tékra uta­zik a zenekarral.

1954. június 18. […] Ma letet­tem az utolsó érett­ségi vizs­gát tör­té­ne­lem­ből. Kitű­nőt kap­tam. Tehát befe­jez­tem a tíz­év­nyi tanu­lást az isko­lá­ban. Már nem vagyok isko­lás. El se tudom hin­ni. Öröm­mel men­tem haza, hogy elmond­jam anyu­nak, mi lett az utolsó vizs­gám ered­mé­nye. Ez áll az 1. sz. Bobrujszki Közép­is­ko­lá­tól kapott érett­ségi bizo­nyít­vá­nyom­ban: Belo­rusz nyelv, belo­rusz iro­da­lom, orosz nyelv, algeb­ra, geo­met­ria, tri­go­no­met­ria, fran­cia nyelv – jó.

Orosz irodalom, természettudo­mány, tör­té­ne­lem, egye­te­mes tör­té­ne­lem, alkot­má­nyos isme­re­tek, föld­rajz, fizi­ka, csil­la­gá­szat, kémia – kitűnő.

Az Ohlopkov családban egy üveg bor­ral és külön erre az alka­lomra sütött Napó­le­on-tor­tá­val ünne­pel­tük meg, hogy befe­jez­tem a középiskolát.

Június 25. […] Ohlopkovék ven­dé­ge, a ki­jevi Klara Mojszejevna sokat segí­tett nekem az ira­tok kitöl­té­sé­ben, ami a cso­ma­gok fel­adá­sá­hoz kel­lett, és ami a leg­fon­to­sabb, hogy kitölt­sem a kér­dő­ívet a fel­vé­teli vizs­gák meg­kez­dé­sé­hez az egye­te­men, amit aztán nagy szív­do­bo­gás köze­pette ma fel is adtam a tomszki Műegyetemnek.

Ma értesítést kaptam, amelyben beren­del­tek a Vá­rosi Vég­re­hajtó Bizott­ság Admi­niszt­ra­tív Bizott­sága elé, ahol hol­nap fog­ják tár­gyalni a „törvényszegés”-emet.

Este Tomocskával és Klara Mojszejevnával elmen­tünk a vá­rosi kato­na­tiszti klub­ba, hogy meg­néz­zük a híres Dal a szerelemrőlt. Ez a film újra megrázott.

Június 26. Szombat. […] Micsoda álla­tok ezek a bü­rok­ra­ták! Min­den mér­le­ge­lés nél­kül uta­sí­tot­tak, hogy fizes­sek ötven rubel bün­te­tést. Éjszaka rosszul alud­tam, izgul­tam, el tudom-e meg­győ­zően magya­rázni az Admi­niszt­ra­tív Bizott­ság­nak a „tör­vény­sze­gés”-emet az éjsza­kai bicik­li­út­tal meg a rend­őr­ség­gel kap­cso­lat­ban. Bemen­tem az ülés­re. Nyolc idős férfi és nő ült a hosszú asz­tal­nál, mind­egyik kato­nai gim­nasz­tyor­ká­ban (ingben). (A városi admi­niszt­ra­tív bizott­sá­go­kat azért találta ki a szov­jet­ha­ta­lom, hogy rész­ben a pol­gári bíró­ság fel­adat­körét lássa el, s egyút­tal biz­to­sítsa a lát­sza­tot, misze­rint az admi­niszt­rá­ció hatá­ro­za­tai tör­vé­nye­sek. Eze­ket a bizott­sá­go­kat lénye­gé­ben a Vö­rös Had­se­reg­nél szol­gált tit­kos és poli­ti­kai szer­vek lesze­relt tag­jai­ból állí­tot­ták össze. Nyug­dí­jat kap­tak, önkén­tes­ként dol­goz­tak a bizott­sá­gok­ban, de a vá­rosi admi­niszt­rá­ció mun­ka­tár­sai­ként min­den lehet­sé­ges kivált­sá­got meg­kap­tak. Külön élel­mi­szer­ada­got kap­tak, joguk volt, hogy soron kívül lakást kap­ja­nak és a töb­bi. – V. R)

Köszöntem, megmondtam a ne­ve­met, és magya­rázni kezd­tem, mi tör­tént azon az éjsza­kán. Oda sem figyel­tek, egy­más közt beszél­get­tek. Még a máso­dik mon­da­tot sem fejez­tem be, ami­kor az elnök mel­lett ülő Gim­nasz­tyorka hara­go­san fél­be­sza­kí­tott: „Elég volt! Minek hall­gas­sunk egy huli­gánt? Ennyi! Ötven rubel!” Kér­tem, hogy hall­gas­sa­nak végig, és mond­tam, hogy nincs ennyi pén­zem. Hogy is len­ne, ami­kor anyám­nak olyan kicsi a fi­ze­té­se? „Aka­rod, hogy száz rubelre emel­jük?” – kér­dezte gúnyo­san a Gim­nasz­tyor­ka, miköz­ben a töb­biek nagyo­kat nevet­tek rá. Pima­szul kiküld­tek. Oda­kint dühö­sen kije­len­tet­tem: „Nem fize­tem ki!”

Eltitkoltam döntésemet anyu előtt. Ahány isme­rő­söm­nek csak elmond­tam, mek­kora bün­te­tést kap­tam, közü­lük csak Tomocska aján­lotta fel azon­nal, hogy segít, meg­kéri az any­ját, hogy adja nekem a fe­lét a bün­te­tés­nek. Meg­kö­szön­tem és vissza­uta­sí­tot­tam, és elmond­tam neki, nem aka­rom kifi­zetni a büntetést.

Június 27. […] Anyu hajnali négy­kor ébresz­tett, és délre a kis lovacs­ká­já­val érke­zett sze­ke­res­sel, hatal­mas mun­kán vol­tunk túl: min­den tűzi­fát kihord­tunk a paj­tánk­ból, fel­rak­tuk a sze­kérre és átko­csiz­tunk vele a váro­son a volt hege­dű­ta­ná­rom, G. Kaplan házá­hoz. Ott lera­kod­tuk a fát, és halomba raktuk.

Csodálkozom, hogy anyunak sike­rül még pár ron­gyot elő­sze­de­get­nie a „va­gyo­nunk"-ból, hogy elaján­dé­kozza őket a barakk­ban meg az utcá­ban lakó szomszédoknak.

Moszkva, 1954. július 11. Vasár­nap. Elő­ször azt mon­dom el, milye­nek vol­tak az utolsó napok Bobrujszkban. Esze­lős, egész napos készü­lő­dés­sel tel­tek. A cso­ma­go­kat teher­áru­ként adtuk föl Tomszkba június 6-án, a töb­bit sze­mély­poggyász­ként nyol­ca­di­kán. A vas­út­hoz Edik Santir vitte ki a cso­ma­go­kat teher­au­tón. Ami­kor indul­tunk, Vovka Malisevszkij segí­tett a cipekedésben.

Az estét Ohlopkovéknál töltöt­tem. Marija Jakovlevnának július 3-án volt a szü­le­tés­nap­ja. Tomocskával egy fado­bozt aján­dé­koz­tunk neki, amit nálunk farag­tunk ki tölgy­fá­ból, bera­kást készí­tet­tünk rá, belak­koz­tuk, kifes­tet­tük. Min­denki örült, milyen szép lett az ajándék.

Tomocska úgy viselkedik velem, mint egy iga­zi, sze­rető barát. Úgy vál­tunk el, hogy őszin­tén tisz­tel­jük egy­mást. Búcsú­ként még tan­gó­har­mo­ni­káz­tunk egyet. Nagyon nem akar­tam elválni tőle. Egy ken­dőt kap­tam tőle aján­dék­ba, amit ő hímzett.

Tánya Tomocskával egy szép és jóízű tor­tát hozott búcsú­aján­dékba anyu­nak, ami nagyon meg­ha­totta őt.

Július 8-án, pontosabban már 9-én éjszaka ket­tő­kor a Gomel-Riga közti vona­ton hagy­tuk el anyu­val Bobrujszkot. Az eluta­zás­hoz Marija Jakovlevna szer­zett a kato­na­ság­tól egy gép­ko­csit. Éle­tem­ben akkor lát­tam anyu sze­mé­ben elő­ször cso­dál­ko­zást és örö­möt, hogy hir­te­len ekkora „bő­ség és gaz­dag­ság” pottyant az ölünk­be. A drága Tomocska, Marija Jakovlevna és a jó­szívű szom­széd­juk, Ljudmila Leonyidovna Garlinszkaja kísért ki min­ket a Berezina állo­más peron­já­ra, aztán ott vol­tak a ba­rá­taim is, Vovka Malisevszkij, Tamara Horosun, Lida Knyiga, Szvetlana Lesznyikovics, Vik­tor Kovalkov, és Marat Gercovics. Moso­lyog­tak, és min­den jót kíván­tak nekünk. Tehát Isten veled, Bobrujszk, ahol tizen­ki­lenc évet éltem, s ahol annyi szo­morú és öröm­teli ese­mény tört be csa­lá­dunk életébe.

Marija Jakovlevna jó baráthoz illően gon­dos­ko­dott a moszk­vai átszál­lá­sunk­ról. Ami­kor teg­nap haj­nali ötkor a Breszt-Moszkva útvo­na­lon köz­le­kedő vona­tunk meg­állt, a va­go­nunk­ban azon­nal meg­je­lent egy ked­ves, idős asszony, Marija Jakovlevna barát­nő­je, Klavgyija Vlagyimirovna Koszolapova, aki taxin haza­vitt min­ket magához.

Minden váratlanul ért minket, és igen cso­dál­koz­tunk. Nagy lakása van egy új ház­ban a Novo-Pescsanaja utcá­ban. Kide­rült, hogy a fér­je, V. A. Koszolapov a Lityeraturnaja Gazeta című heti­lap főszer­kesztő helyet­tese és ismert nevű ember. Ter­mé­sze­tes, hogy anyu­val némi gya­nak­vás­sal szem­lél­tük a min­ket körül­vevő fény­űzést és figyel­met. Klavgyija Vlagyimirovna befű­tött a für­dő­szo­bá­ban, reg­ge­lit készí­tett. A kí­sé­re­té­ben reg­gel nyolc­kor éle­tem­ben elő­ször utaz­tam met­rón – igaz, szinte fog­tam a ke­zét –, és meg­ha­tott a nagy­vá­ros szép­sége és a ha­tal­mas reg­geli csúcsforgalom.

Klavgyija Vlagyimirovnával a Jaroszlavszkij pálya­ud­varra ipar­kod­tunk, ahol leg­alább akkora volt a tömeg, mint a met­rón. Nem hiszem, hogy bár­mit tud­tam volna tenni ebben a szé­dítő tömeg­ben és zsi­vaj­ban Klavgyija Vlagyimirovna segít­sége nél­kül. Csak július 13-ra tud­ták kiál­lí­tani a je­gyün­ket Tomszkba, így aztán még két napig zavar­nunk kell a háziasszonyunkat.

Este bemutattak Valerij Alekszejevicsnek, aki magá­val vitt a so­főr vezette Pobjedán Moszkva mel­letti nya­ra­ló­juk­ba, ahol meg­is­mer­ked­tem két lányuk­kal, Voljával* és Mar­iná­val, akik nagyon büszke és maga­biz­tos moszk­vai kis­lányok vol­tak. A be­szé­dü­ket ele­inte nem nagyon értettem.

A nyaralójuk az írónegyedben volt, s a hí­res köl­tő­vel, Konsztantyin Szimonovval osz­toz­tak raj­ta, aki ráadá­sul még a Novo-Pescsanaja utcai ház­ban is a szom­széd­juk volt, hiszen ugyan­ab­ban a lép­cső­ház­ban lakott. A Szimonov csa­lád is kint volt a nya­ra­ló­ban. Sokáig óva­to­san bámul­tam a hí­res szov­jet köl­tőt, nagyon fur­csáll­tam, hogy tatá­ros arca van. Hiszen isko­lás­ként iste­ní­tet­tük őt, de fény­ké­pet nem lát­tunk róla. Örökre meg­ma­rad ben­nem, hogy Szimonov és Koszolapov a vacsora előtt meg­nyo­mott valami gom­bot, amire az ebéd­lő­ben a pad­lón kitá­rult két ajtó­szárny, és egy desz­ka­asz­tal emel­ke­dett föl a hideg pin­cé­ből, meg­rakva min­den­féle erős ital­lal. Konsztantyin Szimonov ügye­sen fel­ka­pott egy üveg konya­kot, amire az asz­tal ugyan­olyan titok­za­to­san, ahogy érke­zett, auto­ma­ti­ku­san vissza­eresz­ke­dett a pin­cé­be. Engem is asz­tal­hoz ültettek.

Visszafelé az esti Moszkvában gyö­nyör­köd­tem. Nagyon szép és gaz­dag város.

Anyu megvárta, amíg hazaérek, csak éjjel egy­kor feküd­tünk le alud­ni. Nagyon köszö­nöm Klavgyija Vlagyimirovnának s egyút­tal Marija Jakovlevnának is, hogy így gon­dos­kod­tak rólunk. Klavgyija Vlagyimirovna nagyon jószí­vű, sokat dol­go­zik, egész nap sza­tyor­ral sza­lad­gál, a kony­hán van, egy csomó ember­ről gon­dos­ko­dik, akik­nek szá­mát most mi is szaporítjuk.

Ebéd után elindultam, hogy meg­néz­zem Moszk­vát. Két órát töl­töt­tem a GUM-ban28, de nem tet­szett: teli volt ember­rel, és sem­mit sem talál­tam, ami kel­lett vol­na. Vol­tam a Vörös téren, aztán elmen­tem a Dinamo sta­di­on­ba, ahol száz­ezer szur­koló közt ülve meg­néz­tem a Norvégia–Szpartak (moszk­vai csa­pat – V. R.) meccset. Tizen­egy­kor értem haza, ahol anyu vacso­rá­val várt. Ma egész nap ő volt a há­zi­asszony, mert Klavgyija Vlagyimirovna a nya­ra­ló­ban segített.

Július 12. Moszkva. Tizenegykor kel­tem föl. Anyu és Klavgyija Vlagyimirovna már régen elké­szí­tette a reg­ge­lit, de meg­vár­tak vele. Reg­geli után hosszú leve­let írtam Ohlopkovéknak, és elin­dul­tam a város­ba. Az volt a szán­dé­kom, hogy meg­né­zek valami múze­u­mot. A Tör­té­nelmi Múze­um­ból már elkés­tem, de a moszk­vai állat­kertbe még sike­rült bejut­nom. Nagyon tetszett.

Vacsora után Klavgyija Vlagyimirovna a férje autó­ján elvitt anyu­val a Lenin-hegy­re, hogy meg­mu­tassa a moszk­vai egye­tem29 épü­le­tét. Nagyon tet­szett nekünk az esti Moszkva lát­ké­pe. Hozzá még autón, egy sofőr vezette Pobjedán utaz­tunk, és az abla­ká­ból kényel­me­sen meg­néz­tünk min­dent. Este Klavgyija Vlagyimirovna fel­hívta Bobrujszkot, s mi öröm­mel beszél­get­tünk Tomocskával és Marija Jakovlevnával. Kide­rült, hogy éppen náluk ven­dé­ges­ke­dik Vologya Koszolapov, ven­dég­sze­rető házi­gaz­dánk fia.

Július 13. kedd. […] Reggeli után anyu­val elin­dul­tunk Moszkva bel­vá­ro­sá­ba. Anyu elő­ször uta­zott met­rón. Hosszan utaz­tunk a bel­vá­ro­sig, sok volt körü­löt­tünk az ember. Min­den apró­sá­gért nagy sor állt. Nagyon elfá­rad­tunk. Vet­tünk aján­dé­kot Klavgyija Vlagyimirovnának. Most van dél­után 6. Éppen kiszáll­tam a für­dő­kád­ból. Ma uta­zunk Tomszkba. A vo­na­tunk 23.20-kor indul. Klavgyija Vlagyimirovna ki akar vinni min­ket a pá­lya­ud­varra a Pobjedával.

Jegyzetek

2 1 Két, szinte azonos ala­kú, de külön­böző jelen­tésű szó: rubél, jelen­tése dörzsölőfa vagy rúd, pál­ca, és a rubl, vagyis rubel.

22 Minyisztyersztvo Vnutrennyih Gyel, bel­ügy­mi­nisz­té­rium.

23 Makszim Gorkij valódi neve Alekszej Makszimovics Peskov volt.

24 Rövidítés: Vszeszojuznoje Dobrovolnoje Obsesztvo Szogyejsztvija Armii, Aviaci i Floti SzSzSzR – össz-szö­vet­ségi önkén­tes egye­sü­let a szov­jet had­se­reg, légi­erő és flotta támo­ga­tá­sá­ra.

25 Lefordíthatatlan szó­já­ték. A korobocska kis ládi­kót jelent, de egyút­tal egy­fajta tánc is.

26 Sztálin ideológiai és poli­ti­kai ellen­fe­lei. Mind­ket­tőt meg­ölet­te.

27 Makszim Gorkij regé­nye.

 * A 82 éves Volja Koszolapova a Szenvedésből vigasz orosz nyelvű kiadá­sát köve­tő­en, 54 év után tele­fo­non fel­hívta Moszk­vá­ból a szer­zőt és elme­sélte neki csa­ládja sor­sá­nak ala­ku­lá­sát.

28 Rövidítés: goszudarsztvennij magazin, állami áru­ház.

29 Ma már az eredeti nevét viseli a hegy: Veréb-hegy. Az egye­tem a Lomo­no­szov Egyetem.