Bácsi István

Búcsúzó könyves asszony

Mátis Lívia emlékére

Tavasz van, szellők, fényzuhatagok,
zengő szívvel, vidáman baktatok.

Derűs lélek visz, könnyedén belépek.
Csönd. Mindenki a munkájába mélyed.

Percegő tollheggyel körmöl az idő,
messzi halk zümmögés, egy repülő.

Ő a tárlónál áll, szerelmeskedik,
szemével öleli álom-kincseit,

mívesen megmunkált ódon sorozatot,
ropogós modernet, friss kéziratot.

Férjes asszony bár, de jegyben jár,
eljegyezte már a fekete homály.

Teste csak csont, és csonton a bőr,
a látvány portréjába döfött tőr.

Megküzdött a szörnnyel, de nem győzhetett,
lelke már könnyű lett, most már mehet.

Csak a szív, a szív mi visszahúzza még,
egyszer újra könyves legyen még.

Ujjbegye még a könyvek gerinceit járja,
talán lebben egy fuvallat is: hátha…

Egy pillanat csak, vágya újraéled,
termő csillag áll tekintetében.

Fáradt, halvány mosoly, lázzal teli,
lelke most a szellem rögeit műveli.

Egy pillanat csak. Elmúlik a varázs,
remény vágta seb már régi forradás.

Lassú pillanatban a fény eltörik,
gyenge madár keze, riadtan szökik.

Az írás készen áll, fenn az ékezet.
Indul. Itt már minden elvégeztetett.