Cegléd József Kázmér

A kötőjel

Szereplők:

Órás (egyéb megnevezéseiben: Adai Péter, Peter Ackermann, Anker-Adai-Ackermann, és ennek vál­to­za­tai): idős, nyug­dí­jas órás­mes­ter;

Fényképész (egyéb megneve­zé­sei­ben: Maxi­mi­lián Fankovich, Fonkovács és Kovács úr): idős, nyug­dí­jas fény­ké­pész;

Anna (egyéb megnevezéseiben: Frau Lehmann, Anna Jauch): idős, nyug­dí­jas hölgy;

Sírköves (valódi nevén Ipkovity Lázó): aktív, közép­korú sír­kő­ké­szítő mes­ter.

(Tér: Magyarország egy délvidéki nagy­köz­sé­ge. Idő: az ezred­for­duló kör­nyé­ke. Hely­szín: egy paraszt­ház hátsó helyi­sé­gé­ből kiala­kí­tott órás­mű­hely. A mennye­ze­ten még mes­ter­ge­renda és desz­ka­bo­rí­tás. A jobb oldali fal­ban egy sok osz­tó­val ellá­tott ablak, előtte ósdi író­asz­tal lám­pá­val. Az asz­tal­nál egy kivén­hedt fej­támla nél­küli for­gat­ható bor­bély­szék. Az asz­ta­lon túl egy iro­dá­ból kise­lej­te­zett rolet­tás szek­rény áll, benne sok fiók. A bal oldali fal végén ajtó, előtte két haj­lí­tott kar­fájú roz­zant fotel öle­lé­sé­ben egy apró, ívelt lábú asz­tal­ka. A hátsó falon három üveg­aj­tós, fato­kos fali­óra, egyi­ken nincs muta­tó. Az órák alatt három karoslámpa. Egyik egy mini esz­ter­ga­gé­pet céloz­na, másik egy áll­vá­nyos fúró­gé­pet, a har­ma­dik alól hiány­zik az esz­köz, csak szi­ge­telt kábel­vé­gek lóg­nak ki a fal­ból.

A bor­bély­szék­ben az agg órás­mes­ter ül. Rit­kás, ősz haj­jal borí­tott kopo­nyá­ját bal tenye­ré­ben pihen­te­ti. Orrán szür­kés szí­nű, műanyag­ke­re­tes szem­üveg. Jobb keze az asz­ta­lon fekvő papí­ro­kon nyug­szik. Ruhá­za­ta; ing­pu­ló­ver, elnyűtt szvet­ter, élét vesz­tett, for­mát­lan szö­vet­nad­rág, csu­kott fejű műanyag­pa­pucs.

Kapu­csengő ber­reg. Az öreg rez­ze­net­len. Újabb csen­ge­tés. A férfi nem moz­dul. Tétova kopo­gás hal­lik, de az Órás nem ész­le­li. Ismét kopo­gás, nincs válasz. Nyí­lik az ajtó, egy negy­ve­nes, ener­gi­kus fia­tal­em­ber (a Sír­kö­ves) lép be. Fején base­ball sap­ka, elpisz­ko­ló­dott mun­kás­ka­bátja és nad­rágja külön­féle típusú ove­ral­lok elegye.)

Sírköves: Jó napot!… Jó napooot!… (hallatszik dalo­ló­san és belép) Jó napot, Péter bácsi! Jónapot! Két­szer is csön­get­tem, de nem nyi­tott ajtót, így aztán beszem­te­len­ked­tem. Üzenni tet­szett értem!

Órás: (mintha félálomból riadna) Üdvöz­löm mes­ter úr! Üdvöz­löm! Tudja elszunnyad­tam, mint a ko­rom­be­li­ek. Bele­al­szunk a világ való­sá­gá­ba, ami aztán rendre el is megy a fe­jünk felett. Vagy az agyunk alatt. (a mon­da­tok közt kis szü­ne­te­ket tart, mint az ébre­dők; von­ta­tot­tan beszél) Nem is tudom. Üljön le, kérem! Olyan, mintha tény­leg nem hal­lot­tam volna a csen­ge­tést. Vagy másra gon­dol­tam. Már magam sem tudom. Van így az ember; azt gon­dol­ja, hogy hal­lott vala­mit, de iga­zán­di­ból legyint rá, hogy még­se, aztán kide­rül, hogy tény­leg igaz. No, mind­egy is! Köszö­nöm, hogy eljött! Nekem már kicsit nehéz­kes a já­rás, maga meg az autó­já­val csak könnyeb­ben gurul, mint én a Tol­di-bi­cik­lim­mel!

Sírköves: (egyik fotelből) Péter bácsi, ez a dol­gom! Ahová hív­nak, oda megyek, mert abból még meg­ren­de­lés is lehet! Örü­lök, hogy üzent értem, mert min­den munka érde­kel, ami a tehet­sé­gem­hez tar­to­zik! Miről lenne szó, Péter bácsi?

Órás: Tudja a felesé­gem meghalt…

Sírköves: Én ne tudnám?! A te­mető a mun­ka­he­lyem, az első és utolsó elő­for­du­lá­som! Most még csak pró­ba­fek­vé­se­ket vég­zek azzal az indok­kal, hogy mások szá­mára sír­he­lye­ket teszek emlé­ke­ze­tes­sé, amire aztán a kun­csaf­tok vagy rájár­nak, vagy se. Teme­tő­tér­kép­pel és sír­kő­ter­vek­kel fek­szem és kelek. A fe­le­sé­gem ettől frászt kap, pedig ápo­lónő – így ő is közel van a ha­lál­él­mény­hez. Mégis annyira fél a hul­la­fer­tő­zés­től, hogy ha a pik­ke­lyező kala­páccsal leve­rem a kezem, már nyomja is belém a szurit. Annyi teta­nu­szom, védő­ol­tá­som meg mifeném van, hogy a világ összes nya­va­lyá­ját átvé­szel­ném!

Órás: És átvészelné?

Sírköves: Hát persze! Biz­tos. De a vé­gén én is ott vég­zem! Lehet, hogy nem a mun­ka­he­lye­men halok meg, de hogy oda fog­nak temet­ni; az tuti! Ilyen cég nincs is több a vi­lá­gon! Az egész olyan, mint egy vizes­nyol­cas. Közepe a teme­tő, egyik hurok – mint afféle jövőbe nyúló kiruc­ca­nás –: a csa­lá­dom, a másik hurok meg az őse­im. Min­den más csak amo­lyan játék, szél­há­mos­ko­dás, rövid pórázú elbi­tan­go­lás. Vég­tére is sír­kö­ves vagyok. Én a sí­ro­kat mérem, maga meg a hozzá vezető utat – …és most jött a gyász. Ilonka néni… Ren­des, csen­des asszony volt. Kicsit zár­kó­zott, de jóked­vű, viccelődős,… jó asszony volt! A kettő per bé máso­dik sor hato­dik­jába került. Legyen neki könnyű a föld!

Órás: Nyolc, mester úr, a nyol­ca­dik­já­ba!

Sírköves: Bocsánat, bocsá­nat Adai úr! A mi­nap a he­te­di­ken dol­goz­tam és olybá tűnt, mintha a hato­dik­ban lenne a fek­vés helye.

Órás: Téved! A miénk krip­ta!

Sírköves: Vagy úgy! Kripta! Az egy más kate­gó­ria!

Órás: (mint aki a köz­be­ve­tést nem is hallja) Ben­nün­ket föld ne nyom­jon töb­bet! Idáig is elég volt! Ezt Kicsiilivel meg­be­szél­tük! Fölöt­tünk, mel­let­tünk komoly kő és beton legyen! Tölgy­fa­ko­por­só, bélelve pár­nák­kal és hal­vány­kék selyem­mel. Bőrünk alól szi­vá­rog­jon el a világ híg gusz­tus­ta­lan­sá­ga, marad­ja­nak a cson­tok és mi. Magunk­nak, magunk­ra, egy­másra utal­va. A fel­tá­ma­dás már nem a mi dol­gunk. Igaz, annak remé­nye soha­sem pezs­dí­tett. A ha­lá­lig már min­dent meg­tet­tünk, amit kezünk­kel tehet­tünk. Az illesz­té­sek súr­ló­dási pont­jai meg­kop­tak, pon­tat­la­nokká vál­tak. A csoda nem segít! Mint az órák: vagy értel­met­le­nül elő­re­si­et­nek, vagy lelas­sul­nak. És van­nak olya­nok is, amik­nél egyik pil­la­nat­ról a má­sikra hely­re­hoz­ha­tat­la­nul, javít­ha­tat­la­nul: össze­om­lik a rend. A mér­tani rend. Álta­lá­nos káosz kelet­ke­zik; és az ember meg­hal.

Sírköves: (feszengve) A krip­ta; az egy komoly fel­adat!

Órás: Mihez képest?

Sírköves: Az úristenhez, a sír­ásó­hoz, a sír­kö­ves­hez és az „el nem múló emlé­ke­zet­hez képest”.

Órás: Maga a szakember!

Sírköves: Az lennék: Ipkovity Lázó sír­kö­ves, bár magam­ban azt szok­tam mon­da­ni, hogy sír­szob­rász.

Órás: Sírszobrász?

Sírköves: Igen. Sírszobrász! Tud­ja, Péter bácsi, a sí­rok­nak akkor is lelke van, ha a gyer­tya­ol­tás­nál – érte­lem­sze­rűen – a Min­den­ható magá­hoz ren­delte az el nem múló lel­ket! Nekem, nekem, mint sír­szob­rász­nak kell újra­al­kot­ni, fel­idéz­ni, kőbe faragni azt a lel­ket, ami teg­nap még volt, aztán huss, mára már sehol sincs.

Órás: Huss?

Sírköves: Igen, huss! Azon­ban a ro­kon­ság ragasz­ko­dik hoz­zá, hogy mégse legyen huss! Illet­ve, hogy valami olyasmi terül­jön a föld fel­szí­né­re, ami­ről ők úgy gon­dol­ják, hogy az vala­mi­kép­pen meg­fe­lel a huss előtti pil­la­nat­nak, azaz: az elhunyt lel­ké­nek. Tudja Péter bácsi, milyen nehéz vissza­lel­ke­sí­teni egy lel­ket­len embert a lel­ke­sek közé?

Órás: Nézze: nem akarok nagy­képű len­ni, de magam is mes­ter­em­ber vol­nék. Vol­tam. Nem ma kezd­tem a szak­mát, úgy­hogy van­nak fogal­maim az újra­élesz­tés­ről. Annyi azon­ban biz­tos, hogy amit hely­rei­ga­zí­tok; az egy­részt meg­fe­lel a való­ság­nak, más­részt fenn­tart­ha­tó. Ez nem mond­ható el a maga lel­kei­ről. Min­den kor­szak új és újabb poli­túrt mázol a régi­re, vagy éppen lemarja a va­ló­dit. Itt halott még akkor sem nyu­god­hat béké­ben, ha távo­labb nem ment a falu­já­tól és az eke szar­vá­tól, mint három méter! Aki indu­la­tát szá­já­nál föl­jebb emel­te: biz­ton szá­mít­hat arra, hogy nyug­vá­sát föl­for­gat­ják.

Sírköves: Az exhumálás macerás dolog! De kripta ese­té­ben nem olyan nagy dolog! Annak is meg van a maga mód­ja, mert ami­kor például…

Órás: Nem exhumálásról beszé­lek, Ipkovity úr! A kripta beázik!

Sírköves: Vagy úgy! Tehát krip­ta­szi­ge­te­lés­ről lenne szó!

Órás: Igen, arról. Arról is szó van!

Sírköves: Ebben az esetben, mint össze­han­go­ló-ki­vi­te­lező jöhe­tek szá­mí­tás­ba, ami szin­tén a szak­mámba vág, bár meg­jegy­zem kicsit távo­labb áll a sír­szob­rá­szat­tól. Szer­vez­tem én már kripta bel­ső- és külső vilá­gí­tást is, ahogy a meg­ren­delő kér­te. Annak meg­fe­le­lő­en, hogy az örök vilá­gos­ság az utó­kor kénye-kedve sze­rint fényes­ked­jen-e az elhunyt­nak bent, az irigy­ke­dők­nek meg kint, Halot­tak Nap­ján. Volt már krip­ta­alj­zat szi­ge­te­lése utáni hideg­bur­ko­lás pad­ló­sző­nyeg­gel, és kopor­sók fel­füg­gesz­tett elhe­lye­zése krip­ta­bel­ső­ben.

Órás: Mester úr! Én nem ilyen agyamentségekre gon­do­lok! A kripta beázik! Új fedő­lap kell, ami ellen­áll az idő­nek, soká­ig. Hat­van évre fizet­tem ki a sír­he­lyet!

Sírköves: Még hogy nem hisz a fel­tá­ma­dás­ban!?

Órás: Ipkovity úr! Ne keverje ide a fel­tá­ma­dást! A há­lát­lan és belát­ha­tat­lan utó­kor­ról van szó! Arról, ami­nek csí­ráit ma is lát­juk. A fi­a­ta­lok elmen­nek, pedig senki se űzi őket. Önként oda­hagy­ják a szü­lői házat és szü­lei­ket, ide­gen­ben vesz­nek odú­kat maguk­nak. Évti­ze­de­ket gür­cöl­nek egy nagyob­bért, aztán az ő gye­re­keik is elmen­nek, s min­den nagyobb fészek kihasz­ná­lat­la­nul, irgal­mat­la­nul üres burává válik. Sok magá­nyos öreg tén­fe­reg egy-egy ilyen burá­ban, pedig ők a leg­fi­no­mabb szer­ke­ze­tek. Már min­dent tud­nak az Idő­ről és a Tér­ről. Sóha­ju­kat, önvád­ju­kat ezer­sze­res erő­vel viszo­nozza az áttör­he­tet­len borí­tás.

Sírköves: Péter bácsi! A fi­a­ta­lok elmen­nek, ez az élet rend­je. (tétovázik) Már ahol. A bu­rák, a bu­rák azok… De hiszen ezek üveg­ből van­nak! Kilát­ni, tévé is van, meg tele­fon, meg azért jön­nek-men­nek a gye­re­kek! Nem mon­dom; néha nekem is eszembe jut, hogy van az Ignác fiam, meg a két lányom, meg a nagy ház. Eme­let meg tető­tér. A pik­ke­lyező kala­pá­csot Ignác­nak adnám, mert ennek a szak­má­nak – mond­hatni a kőbe vésett halál­nak – min­dig van jövő­je! A lá­nyo­kat el szok­ták vin­ni, de mi van, ha még­se! Szó­val, öreg­sé­gem­re, maradna hely – mel­let­tem. Ignác ugyan bele van bolon­dulva ebbe a vi­lág­há­ló­ba, de hát úgy gon­do­lom; nem lehet az olyan bonyo­lult, hogy a nagyobb kenye­ret látva ne tudna kisza­ba­dulni belő­le!

Órás: Én nem akarok és nem is tudok bele­be­szélni az éle­té­be, de azért én a maga helyé­ben töb­bet gon­dol­kod­nék azon, hogy mi van akkor, ha Ignác tény­leg nem tud kisza­ba­dulni a háló­ból!?

Sírköves: Áh! Nem olyan buta gye­rek az!

Órás: Így is lehet mondani, meg for­dítva is!

Sírköves: Hogyhogy fordít­va?

Órás: Mindegy. Mindegy Ipkovity úr! A kripta miatt hívat­tam. A kripta beázik. Kell egy újabb, erő­sebb, szi­ge­telt fedlap, fej­vég­nél valami egy­szerű hom­lok­zat, benne táb­la, nevek, dátu­mok.

Sírköves: Márvány vagy műkő?

Órás: Mester úr! Órás vagyok nem ban­kár!

Sírköves: Tehát műkő. Sima, vagy pik­ke­lye­zett?

Órás: Pikkelyezett.

Sírköves: (grimaszt vág) A fal orna­men­tá­lis legyen vagy orna­men­tá­li­san szo­lid vagy csak szo­lid? Eset­le­ge­sen elég­sé­ges a sze­rény kivi­tel is?

Órás: Szerény, mester úr, sze­rény!

Sírköves: Virágbetét, kereszt, fény­kép?

Órás: Egyik se.

Sírköves: Tábla? Márvány? Ráté­tes vagy beté­tes?

Órás: Igen. Betétes márvány­tábla legyen.

Sírköves: Mit írjunk a táb­lá­ra, Péter bácsi?

Órás: Mit írjunk?

Sírköves: Amit szoktunk. Itt nyug­szik ez meg az, élt ettől eddig, eset­leg egy emel­ke­dett mon­dat vagy üzenet…

Órás: Ki a rossebnek üzen­nék én?

Sírköves: A világnak, Ilonka asszony­nak, a Jó­is­ten­nek, a gye­re­kei­nek, ezt én nem tud­ha­tom! Én csak meg­csi­ná­lom az elvá­rást, pon­to­san, szé­pen, még a be­tű­mé­ret meg mie­gye­bek­ről is beszél­he­tünk! Dőlt legyen vagy álló, kicsi vagy nagy­be­tű, szó­val elké­szí­tek én min­dent, tes­sék csak sorolni a kíván­sá­go­kat!

Órás: (mintegy magának) Kíván­sá­gok? A kripta beázik. Azt kel­lene megreparálni…! Egy kis fehér falacska a fej­nél, benne táb­la, a táb­lán pedig, a táblán…

Sírköves: Mi legyen a táb­lán?

Órás: No, ezen még gondol­kod­nom kell! (tenyerébe hajtja homlokát)

Sírköves: Péter bácsi! Meg­né­zem a mun­ka­da­ra­bot, kal­ku­lá­lok, aztán jelent­ke­zem. Maga meg addig gon­dolja ki a rövid falat, a dí­szí­tést meg a táb­lát! Jó?

Órás: Jól van, Ipkovity úr, de sokra ne szá­molja a dol­got! Húsz éve is elmúlt, hogy nyug­dí­jas vagyok, a szak­má­mat meg elhagyta a vi­lág. Most már csak magam vagyok, mint egy táma­szán túl­nőtt, sem­mi­hez sem kötő­dő, elbi­tan­golt inda. Nem tud­ha­tom, hogy gyen­ge­sé­gem­ben mikor törik ketté az a rugó, ami feje­met még föl­felé feszí­ti.

Sírköves: Akkor elvégzem a kal­ku­lá­ciót és jelent­ke­zem. Meg­be­szél­jük a dol­got, a fel­ada­tot mun­ka­kot­támba rakom, s ha addig Péter bácsi részé­ről nem szen­ved kése­del­met az ügy…

Órás: Mifajta késedelmet szen­ved­het az elha­tá­ro­zá­som?

Sírköves: Tudja mester úr, van­nak embe­rek, akik az utó­kort is köl­csön­ből old­ják meg! Mások meg a fel­hal­mo­zás­ból: előre fizet­nek. Min­denre fel vagyok készül­ve! Van Hiltim, Makitám, Metabom, meg sok más!

Órás: Szigetelés kell!

Sírköves: Megoldom, Péter bácsi, meg­ol­dom! Ilonka asszonyt – emberi por­la­dá­sá­ban –, vég­leg el tudom szi­ge­telni a vi­lág­tól vagy akár a Min­den­ha­tó­tól is! Ez nem prob­lé­ma.

Órás: Jó. Akkor mérje fel a dol­got – még­is­csak maga a szak­em­ber –, mond­jon egy meg­ol­dást, egy árat, aztán rész­le­tez­zük a dol­got.

Sírköves: Örülök, hogy hoz­zám for­dult! Velem elé­ge­dett lesz, ezt állít­ha­tom! Tőlem, aki simát kér; az azt kap­ja, aki for­dí­tot­tat; azzal is ren­del­ke­zem, de nem ret­te­nek meg az extra kihí­vá­sok­tól sem! Egy-egy ritka komoly meg­ren­de­lés alkal­má­val még sze­rény neve­met is bele­vé­sem vala­hová a már­vány­lap aljá­ra, sar­ká­ra! Hadd tudja majd az utó­kor, hogy élt itt egy­szer egy Ipkovity, aki Lázó volt és nem vette nul­lára sem az éle­tet, sem a halált!

Órás: Köszönöm, hogy eljött Ipkovity úr!

Sírköves: Viszontlátásra Péter bácsi, azaz; mes­ter úr, vagy mond­hat­nám azt is, hogy kol­lé­ga! (alázatoskodva távozik)

Órás: (Üres tekintettel az ajtót nézi, aztán tenye­rébe hajtja hom­lo­kát. Jobb­já­val az előtte fekvő papí­rok közt lapoz­gat, de lát­ha­tóan nem ott jár az esze. Kopo­gás hal­lat­szik. Előbb hal­kab­ban, aztán erő­tel­jes­eb­ben. Az órás fel­kapja a fe­jét, picit inge­rül­ten kiált.) Sza­bad! Nyitva az ajtó!

(Idős férfi – a Fényképész – lép a műhely­be. Sok­di­opt­ri­ás, fekete műanyag­ke­re­tes szem­üve­get visel. Sváj­ci­sap­kája oldalra húz­va, gör­be­bot­ját inkább a biz­ton­ság ked­vé­ért, sem­mint hasz­ná­lati okból hord­ja. Ruhá­zata elnyűtt. Meg­ló­gó­so­dott öltöny, alatta koc­kás fla­nel­ing. Az Órás barát­jára ismer, arca felderül.)

Fényképész: Magasfényű tisz­te­le­tem az idő­mérő esz­kö­zök leg­ki­vá­lóbb tudo­rá­nak, dok­tor Anker-Ackermann-Adai órás­mes­ter­nek! (sorolja mon­dó­ka­sze­rű­en, mosolyosan)

Órás: Hasonlóképp köszöntöm a fé­nyek pal­lé­ro­sát, Herr von Ková­csot, a hét­fai fotó­mű­te­rem és labo­ra­tó­rium felül­múl­ha­tat­lan fény­kép­ha­mi­sító lovag­ját, akit avuló elmém utolsó szi­por­ká­já­val is csak, mint Fonkovács emle­get­he­tek. (kis szünet) Vég­tére is: arról nem tehet, hogy Fankovichnak szü­le­tett, de arról igenis tehet, hogy „Ko­váccsá” hanyat­lott. (Az Órás fel­áll, kacsázó lép­tek­kel a lá­to­ga­tó­hoz bil­leg. Jobb lába hibás. Járás köz­ben mintha boká­tól elsza­ba­dulna a láb­fej; torz kört ír le, majd a bal elé csa­pó­dik. Kezet fog­nak és néhány foj­tott nyö­gés kísé­re­té­ben a roz­zant fote­lekbe ülnek.)

Fényképész: Látom, a vég felé cap­latva sem tud meg­sza­ba­dulni az elme­sze­se­dett hülye­sé­gei­től!

Órás: A vég felé? Hiszen magá­nak csak most kez­dő­dik iga­zán az élet! Vén­sé­gére eljut a ma­gyar ten­ger egy kima­gasló vil­lá­jába – mint házi­szol­ga! Biz­tos lesz hetente egy sza­bad­nap­ja, de az nem a sabbath lesz, mert akkor jön: A CSA­LÁD! Hét­főn meg ked­den kita­ka­rít utá­nuk, és leg­fel­jebb szer­dán, igen való­szí­nű­leg szer­dán lesz egy, azaz egy sza­bad­nap­ja. Akkor majd fel­te­heti ved­lett nyúl­szőr-ka­lap­ját és kor­zóz­hat a sima jár­dá­kon. Kopott bot­já­val tur­kál­hat az avar­ban, mint egy nyug­dí­jas bota­ni­kus – csak a „resz­ke­tő-je­le­net­hez” ne felejt­sen töp­rengő képet vág­ni! Még – eset­leg – az is elő­for­dul­hat, hogy néhány gyen­gén látó nyu­gati magasnyugdíjas úri­em­ber­nek nézi! Olyan­kor hühü-hümmögjön, az majd­nem olyan, mint egy intel­li­gens, ember­szerű lény. Aztán jön a csü­tör­tök és a pén­tek, ami­kor megint készül­het a so­ros raj­ta­ütés­re. A csa­lád­hoz majd oda­csa­pó­dik egy-két pesti „hallja kend”, akik a lekö­te­le­zett­ség­től és az elé­ge­dett­ség­től össze­vissza nya­lo­gat­ják egy­mást. Maga meg ott áll a nagy­szoba sar­ká­ban, és a kony­ha­ru­há­val takarja a vegy­sze­rek­től elsár­gult ujja­it!

Fényképész: Maga most is gonosz! Túl­teng az epé­je. Pon­to­san tud­ja, hogy a fiam bala­toni házába nem cse­léd­nek megyek; hanem amo­lyan fel­vi­gyá­zó­nak.

Órás: Házfelügyelőnek.

Fényképész: Magához vesz. A fiam magá­hoz vesz! Ő rám vigyáz, én meg a házra vigyá­zok. De maga ezt pon­to­san tud­ja!

Órás: Persze, hogy tudom! A ma­gas­sá­gos még elszó­ra­ko­zik magá­val, és nem akarja nyá­jába szó­lí­ta­ni, hát kije­lölt egy bale­kot. A fi­át!

Fényképész: Nézze, maga kopott agy­ke­rekű órás­mes­ter! Liesl három éve halott. A mű­vé­szi szakma halott. Én magam is elő­re­ha­la­dott kor­ban vagyok…

Órás: De finoman fogalmazott, ked­ves Fonkovács, emi­nens egye­dül­ál­ló! Maga most dezer­tálni készül! Sorsa elől egy bala­toni vityil­lóba bújik, mint egy gye­rek, aki azt hiszi, ha ő nem látja a sor­sot, akkor a vég­zet sem látja őt!

Fényképész: Én – magával ellen­tét­ben – min­dig is decens úri­em­ber vol­tam, így tar­tóz­ko­dom a szür­ké­sen árnyalt, mond­hatni sötét cél­zá­sok­tól! Pedig megkérdezhetném…

Órás: (lemondóan) Úgyis meg­kér­de­zi!

Fényképész: Nem, talán még­sem. (téveteg moz­du­la­to­kat tesz, kitart, várakozik) De! Inkább mégis meg­kér­de­zem! Sze­ré­nyen és csen­de­sen: hogy van drága öreg bará­tom, pon­to­sab­ban;

Órás: „Mi újság, Ankerkám? Mi újság, Anker-Ackermann úr?” Mond­ja: nem unja még? Már negy­ven éve ezt kér­dezi tőlem?

Fényképész: Tudja, fogazott agyú bará­tom, az ember – nebich – nem lehet elég óva­tos! Elég egy ártat­lan­nak tűnő, ám rosszul fel­tett kér­dés, és máris aka­rat­lan lavi­nát indít­hat el egy magá­hoz mér­ten cizel­lál­tabb agy­te­ker­vé­nyű gerin­ces­ben. És most nem az órá­sok­ról beszé­lek!

Órás: Maga világéletében azt hit­te, hogy a vegy­sze­rei közti pan­cso­lás­sal, meg a fények­kel való vaca­ko­lás­sal, a re­tu­sá­lás­ról nem is beszélve – ami való­já­ban fény­kép­ha­mi­sí­tás! – több mint a fogas­ke­re­kek geo­met­riá­ja, és finom illesz­ke­dé­se! Téved Fonkovács, nagyon téved!

Fényképész: Ezt készséggel elis­me­rem, bár az igaz­ság­tól – mond­hatni – fény­évekre van! Ettől füg­get­le­nül, mégis az a leg­lé­nye­ge­sebb, egyút­tal leg­ár­tal­mat­la­nabb kér­dés; hogy mi újság, mi újság van Anker-Ackermann órás­mes­ter úr!?

Órás: Semmi. Majdnem semmi. A fiam leve­let kül­dött. Jó vas­tag volt a ko­per­ta. (mint aki mon­dan­dó­ját elte­re­li, mon­dó­ka­sze­rűen folytatja) Továbbra is tanul­má­nyo­zom a hír­lap napi halál­ro­va­tát.

Fényképész: Ahogy tíz-tizenöt éve. És? Még min­dig nem találta meg a ne­vét?! Ennyire hiú azért nem lehet!

Órás: Isten véletlenszerűen kitüs­ké­zett hen­gere átment felet­tem. Kiírás sze­rint: már a tő­lem fia­ta­lab­bak hal­nak. Megint kife­lej­tet­tek vala­mi­ből. Per­sze, min­dig is azt gon­dol­tam, hogy sose halok meg, de ami­kor Kicsiili elment, akkor… akkor az olyan volt, mintha kezet fog­tam volna a Halál­lal. Azóta a maga hagya­té­ká­ban ülök – egy bor­bély­szék­ben! –, hom­lo­kom a tenye­rem­ben és gon­dol­ko­dom, gondolkodom…

Fényképész: Ne bolondozzon! Az újdon­ság zava­rá­val küsz­kö­döm!

Órás: Ne marhuljon már, Fonkovács! Elmúl­tak a vic­ces évek. Maga régebb­ről, én mos­tan­tól vagyok egye­dül. Ismeri a stá­ció­kat. Az ember elő­ször szóra nyitja a szá­ját, aztán gyor­san ráéb­red, hogy nincs is kinek mon­da­ni! Elszo­mo­ro­dik, legyint, lebo­lon­dozza magát. Aztán, hipp-hopp, elte­lik egy-két hónap, és a száj­táti azon kapja magát, hogy már ki is mondta a sem­mit a sem­mi­nek. A tü­re­lem átala­kul. Vala­mi­kor még türel­me­sek lehet­tünk, mert a re­mény sövé­nye mögül leskődve, még hit­tünk a vál­to­zás­ban. Most is türel­mes vagyok, de már nem látom a fel­ada­tot, és a vál­to­zás remé­nye is elve­szett. Csak gomoly­gó, erdő­alji ködöt látok. És ez rosszabb, mint Isten távo­lodó hen­ge­re. Az elhü­lyü­lés folya­mata bein­dult.

Fényképész: (gúnyosan) Pedig maga nem egy későn érő típus! Lehet, hogy későn kapta a szé­ket? Magá­nak mon­dott már vala­mit?

Órás: A szék?

Fényképész: Az.

Órás: Hát,… ki van seggel­ve, az igaz! Per­sze, ha köszö­netre vágyik, leg­fel­jebb azt mond­ha­tom, hogy a va­la­mi­kori ter­je­del­mé­vel kiült gödör­ben van valami föl­dön­túli kénye­lem. Benne szinte lehe­tet­len más­ként ter­pesz­ked­ni, mint ahogy maga egy­ko­ron az öblé­ben elvac­ko­ló­dott!

Fényképész: Tudja a saint-denis-i apát, Suger, egy­szer azt jegyezte fel, hogy „…midőn Isten házá­nak díszí­tése iránti sze­re­tet­ből a drá­ga­kö­vek szép­sége oly­kor elvont a külső gon­dok­tól és tisz­tes szem­lé­lő­désre bírt, …valóságnak tűnt, hogy a világ­egye­tem­nek vala­mely külön­le­ges, nem a föld sará­ban s nem is egé­szen az égi tisz­ta­ság­ban létező vidé­ken látom időzni magamat…”

Órás: Ez hogy jön a szék­hez?

Fényképész: Úgy, hogy ez az ember egész éle­té­ben azon fára­do­zott, hogy valami nagy­sze­rűt alkos­son. Miköz­ben küz­del­me­sen épít­tette az apát­sá­got, azon­köz­ben képes volt elru­gasz­kodni a va­ló­ság­tól! Tudott repülni és lebegni az idő­ben! Maga, érti ezt?

Órás: Most ha azt mondom, hogy igen; akkor meg­le­pőd­ne?

Fényképész: Nem, Ackermann, nem lepőd­nék meg! Apám után e ki­vén­hedt alkal­ma­tos­sá­got magam is végig­ül­tem. Ha tet­szik a sor­som­mal. Tudom, hogy milyen az, ami­kor az ember kilép a saját ide­jé­ből! Aki ilyen órá­kat készí­tett (és a falra mutat), ahol az egyik vissza­felé jár, a másik­nak meg nincs muta­tó­ja, az már a szék tulaj­don­lá­sát meg­előző évek­ben is képessé vált az IDŐ elha­gyá­sá­ra!

Órás: Az idő: nem elhagyha­tó! Ezt én mon­dom, az órás. Abban, kérem, sétálni lehet! A te­ret: azt el lehet hagy­ni! Mint mond­juk a maga fol­tos dra­pé­riái­val sze­gett műter­mét. Azt igen! De mintha dimen­zió­kat vál­tott vol­na, vagy olvasta a leve­let?

Fényképész: Milyen levelet?

Órás: Amit a fiam írt!

Fényképész: Mér, mit írt a hűt­len fia?

Órás: Azért, mert ő nem lett egy uta­zási iroda veze­tő­je, mint a maga cse­me­té­je, még nem kell őt hűt­len­nek nevez­ni! Azért, mert maguk­nak sike­rült az élet, nekünk meg, nekünk… (szavakat keres – nem talál)

Fényképész: Ackermann! Péter Ackermann! Ne legyen már maga is untermann! Aki képes volt agyi­lag meg­al­kotni a vissza­já­rót, a vissza­já­róra gon­do­la­ti, elmé­leti hát­te­rét, az nem lehet anti­sze­mi­ta! Ha arra néz, vagy mutató nél­küli pár­já­ra, amely viszo­nyí­tási pon­tok nél­kül teke­reg a Min­den­ség­ben, ami­ben isme­ret­len a kez­det és a vég, az ori­gó­ról nem is beszélve… Ha mind­ezt egy­szer már meg­sej­tet­te, akkor hogy mond­hat­ja, hogy nekünk sike­rült az élet!? (hangja reszket) Pró­bált akár egy­szer is úgy gon­dolni a szü­lei­re, mint akik son­kák, kol­bá­szok és sza­lon­na­táb­lák képé­ben páco­lód­nak valami baromi nagy füs­tö­lő­ben? (szünet) Hál isten­nek, sose pró­bál­hat­ta! Nekem tíz évem ment a füs­tö­lő­re, amit aktu­á­li­san Birkenaunak hív­tak.

Órás: Ne haragudjon, öreg, fény­kép­ha­mi­sító bará­tom, ne hara­gud­jon! Egé­szen össze vagyok zava­rod­va!

Fényképész: Azt látom! Más­kor, ha sület­len­sé­get mon­dott, még ráfog­hat­tam arra a szik­kadt dél­vi­déki sváb agyá­ra, vagy tré­fára vehet­tem, de…

Órás: Jól van, Misa! Jól van! Tud­ja: össze vagyok zava­rod­va!

Fényképész: Belátom. Tépe­lőd­tem magam is: mi van, ha meg­lepi a szék? Mi van, ha eszébe jut vala­mi? Bár, ahogy elné­zem, erre egyre keve­sebb az esé­lye. Meg aztán az is eszembe jutott; nem veszi-e sér­tés­nek a száz­éves, elnyűtt búcsú­aján­dé­ko­mat? Ám arra jutot­tam: minek is sér­tődne meg egy olyan ember, aki­nek már két­szer is meg kell fon­tol­nia, hogy vegyen-e tar­tós tejet vagy se!

Órás: És akkor most mi van azzal az apát­tal?

Fényképész: Semmi. Csak pél­da­ként hoz­tam föl. A szék miatt. Jó volt benne az ülés, mert ki lehe­tett tekin­teni belő­le, mint ahogy az apát is képes volt kilépni a min­den­napi élet­ből.

Órás: Most köszönetre vágyik? Csak ismé­telni tudom magam: a va­la­mi­kori ter­je­del­mé­vel kiült gödör­ben szinte lehe­tet­len más­ként elvac­ko­lód­ni, mint ahogy maga elte­rült ben­ne!

Fényképész: Nem kérek köszö­ne­tet! Ennyi éves barát­ság­nak neve­zett nyűg­lő­dés után, amit magá­val végigcsináltam!… Ugyan, ugyan! Csak fel­em­lí­tet­tem, mi miatt is? Ja, a khm… fia leve­let írt.

Órás: Igen! Nem is akármi­lyet! Hosszút, külö­nö­set, meg­döb­ben­tőt, nem is tudom, hogyan mond­jam?

Fényképész: Egyszerűen Ackermann, egy­sze­rű­en, mert a többi csak kárunkra van!

Órás: Szóval a fiam össze­ál­lí­totta a csa­lád­fán­kat! Mit szól hoz­zá? Ez fan­tasz­ti­kus, nem?

Fényképész: Az. Fantaszti­kus. (gúnyosan) Én sokáig azt hit­tem, hogy maga egy talált gye­rek!

Órás: Ne marhuljon már, Fonkovács! Lapoz­ga­tom az írást és össze­ve­tem az emlé­keim­mel!

Fényképész: Az emlékeivel?! Talán a déd­ap­jára is emlék­szik?

Órás: Nem úgy van az, Fonkovács! Kép­zel­je: ahogy lapoz­ga­tok, olva­som a ne­ve­ket, dátu­mo­kat, újra látom… (szavakat keres) látom, amit nem lát­hat­nék! Érti ezt?

Fényképész: Persze, hogy értem! Mért gon­dol­ja, hogy éle­tem leg­ki­tar­tóbb, egy­ben leg­nyű­gö­sebb barát­já­nak egy ócs­ka­sá­got adnék búcsú­zá­sul?! Az a szék nem egy akár­mi­lyen bor­bély­szék?

Órás: Most hogy kerül ide a szék?

Fényképész: (lemondóan) Mind­egy, foly­tas­sa, maga kacsa­szar­ban fel­nőtt délbácskai paraszt­le­gény!

Órás: A fiam szerint csa­lá­dunk 1783-ban ván­do­rolt ki Strassbourg mel­lől, valami neve­nincs falu­ból. Abban az évben valami köd lepte el Euró­pát s az embe­rek, ahogy leve­gőt vet­tek, úgy vet­ték maguk­hoz a mér­get. Sorra pusz­tul­tak. Vér bugyo­gott a szá­juk­ból. Száz­számra hul­lot­tak. Ezt Ómama is mesél­te, ami­kor gye­rek vol­tam! Meg, hogy előtte a foly­vást vadá­szó uraik a vadat űzve, ter­mő­föld­jei­ken keresz­tül-ka­sul vág­tat­va, nem törőd­tek paraszt­jaik ter­mé­sé­vel. Éhez­tek, fáz­tak, ura­ik­nak robo­tol­tak, aztán jött az a mér­ge­zett leve­gő!

Fényképész: (gúnyosan) Mert Ómama már akkor is élt!

Órás: Nem, dehogy, neki is úgy mesélte az Óma­má­ja! Tud­ja, néha fel­rém­lett valami erdő, távol­ban egy fél­kész temp­lom, meg a ha­lál, a tet­vek, az éhe­zés és a fá­zás. Sok-sok fázás!

Fényképész: Aztán?

Órás: Akkor megjelentek a… ma úgy mond­ják: a nep­pe­rek. Embe­re­ket keres­tek egy új hazá­nak, amit Habs­burg Biro­da­lom­nak hív­tak. Édes­get­tek, dör­gö­lőz­tek, per­sze mind­ezt nem haszon nél­kül tet­ték! Parasz­to­kat keres­tek a pusz­tává silá­nyí­tott magyar tar­to­mány­ba, hogy újra bené­pe­sít­sék, és gaz­dag virág­zá­súvá tegyék ezt az álta­luk csak Árpád föld­jé­nek neve­zett világ­cso­dá­ját.

Fényképész: A szaporo­dás; sike­rült! Bár magát elnéz­ve: ez se volt töké­le­tes!

Órás: (mint aki meg sem hallja a közbevetést) Anton, aki­nek akkor már négy fia volt, ő is eljött a csa­lád­já­val. A har­ma­dik fiú, Wendelin volt a kö­vet­kező fel­me­nőm. Onnan­tól, egé­szen az 1800-as évek végé­ig, min­den­hol tíz-ti­zen­négy gye­rek szü­le­tett, aztán a szá­zad­for­du­ló­hoz érve – mintha elvág­ták vol­na.

Fényképész: Féltek, hogy szét­megy a va­gyon!

Órás: Azt nem tudom! Amikor ide leér­tek, a Bi­ro­da­lom had­mér­nö­kei által ter­ve­zett köz­sé­gek­ben házat kap­tak. Attól van, hogy ilyen sza­bá­lyos, négy­zet­há­lós szer­ke­ze­tűek a tele­pü­lé­sek. A te­he­tő­sebb­jei maguk­kal hoz­ták szer­szá­mai­kat, oly­kor még lovai­kat is, hisz elbír­ták a du­nai uszá­lyok. Aki meg a sem­mi­jé­vel jött, annak kiutal­ták a szük­sé­ges mini­mu­mot. Vető­ma­got, ekét meg a töb­bit. Itt alat­tunk, ezek a nép­te­len föl­dek, kincs­tári tulaj­don­ban vol­tak. Vagy a török vagy a félsz kiölte az ere­deti tulaj­do­no­sai­kat. Szám­adás­sal csak a kincs­tár felé tar­toz­tak.

Fényképész: Erre mondták a szö­vet­ke­zeti sze­mi­ná­ri­u­mon – ahová ’950-ben besö­pör­tek ben­nün­ket, hogy az önálló ipar ter­hét a szögre akaszt­has­suk –: „bein­dult az öldök­lő, ver­seny­szel­le­mű, ere­deti tőke­fel­hal­mo­zás”.

Órás: Azt én nem tudom, mert még tör­tem a ma­gyart. Meg­vol­tam nél­küle is! Az olyan sza­va­kat, hogy impe­ri­a­lis­ta, meg bur­zsuj, kis­pol­gár és kulák – inkább csak kapizs­gál­tam.

Fényképész: Vénségére meg már nincs érke­zése az ilyen sza­vak­hoz!

Órás: Nyolcvanévesen már csak a te­me­tő­ka­pu­hoz van érke­zé­sem. Előbb azon­ban még ren­dez­nem kell a ren­dezni való­kat.

Fényképész: Csak nem végren­de­le­ten töri a fe­jét?

Órás: Végrendelet? Ugyan, ugyan! Ren­del­kezni csak érték­kel bíró dol­gok felett érde­mes. Lát­ja, ott, (a fal felé mutat, a szi­ge­telt kábelvégekre), ott volt a kis­kö­szö­rű. Azt meg­vet­ték. Áron alul. Meg­le­het: finom köve ma egy durva bal­tát kop­tat! A töb­bi? A többi csak nyűg! Egy­kor büszke vol­tam rá! Min­de­nem meg­volt, ami egy komp­lett órás­mű­hely­hez kel­lett. Aztán ami­kor jöt­tek a vi­lág tisz­te­let­len­jei, és nálam keres­tek gomb­ele­met: akkor újra azt érez­tem, mint a háború után: a vi­lág ki akar köpni magá­ból.

Fényképész: Ezzel én sem jár­tam job­ban! Fény­kép­le­me­zei­met öreg vul­kán­fí­ber bőrönd­je­imbe rak­tam, régi masi­nái­mat papír­do­boz­ok­ba. Nem kel­lett seho­va. A mű­te­rem mennye­zeti abla­kai, a moz­gat­ható árnyékolódrapériák, a hát­tér dísz­let­ele­mei; posz­ta­men­sek, az osz­lo­pos erkély mélyén fel­sejlő bolt­íves üveg­aj­tó, és egyéb apró, ám ízlé­ses csa­lá­saim – mind oda­lesz­nek. Rafi­né­riá­im, miket az élet szeb­bí­té­sé­nek remé­nyé­ben kie­szel­tem: sze­métbe kerül­nek. Senki se kíván­csi rájuk. Nebich! Az elmú­lás rosszabb, mint a há­bo­rú!

Órás: A háború… Talán nem is azzal volt a ba­junk, mert az már vala­mi­nek a vége volt. Mond­juk úgy: Teleki Pál sok­szo­ro­sí­tott halá­la. Ha bajunk volt, akkor az oda­ve­zető úttal volt iga­zán!

Fényképész: Meg a há­ború utáni koa­lí­ciós idők­kel, meg a hagy­ma­fejű Ráko­si­val, aztán a krump­li­le­ve­ses Kádár­ral. Igaz; a leves­ből vala­mit nekünk is hagy­tak, de csak most érez­zük iga­zán, hogy csí­pősre sike­re­dett. Vén­sé­günkre meg itt ez a nagy sem­mi, a magyar demok­rá­cia neve­zetű állat­or­vosi ló.

Órás: Gondolt már arra, hogy a há­ború után akár utál­hat­tuk is volna egy­mást? Maga azért, mert zsi­dó­nak szü­le­tett, én meg azért, mert sváb­ként hor­dott ide az ősöm. Mégse így lett!

Fényképész: Fiatalok voltunk, muszáj-ma­ga­bí­zók, és manap­ság talán ket­tőn­kön kívül senki más nem tud­ja, hogy értel­me­seb­bek vol­tunk, mint a tör­té­nelmi prak­ti­kum!

Órás: Gyakorlat!? Az mindig utó­lag minő­sít­he­tő! Tud­ja: mai ésszel akkor: cso­dákra let­tem volna képes. De akko­ri­ban a leg­több ész az élet­ben mara­dás­hoz kel­lett. Ami oly­kor-oly­kor nem csu­pán a vélet­le­nen múlott, hanem a cso­dá­val volt hatá­ros.

Fényképész: Most meg itt állunk éle­tünk fölkupacolt vakond­tú­rása mel­lett. Sem jára­ta­ink tapasz­ta­la­tai, se a dol­ga­ink nem kel­le­nek sen­ki­nek. Még áron alul se!

Órás: Évekig gürcöltem abban a re­mény­ben, hogy egy­szer lesz egy kis műhe­lyem, csa­lá­dom és valami kis biz­ton­ság­ér­ze­tem az élet hát­ra­lévő részé­re.

Fényképész: Kellett ez? Éle­tünk­ből pont a kis műhely hiány­zott?

Órás: Elszartuk, Fonkovács bará­tom, elszar­tuk. Min­dig csak futot­tunk az élet után, ami való­já­ban folya­ma­to­san hiány­zott. Még vissza­me­nő­le­ge­sen is. Marad­tak tár­gyak, ami­ket valami magas­sá­gos főkönyv nulla érték­kel lommá nyil­vá­ní­tott!

Fényképész: Amik megszerzése nél­kül mégse jutot­tunk volna seho­va!

Órás: Mér, maga szerint jutot­tunk vala­ho­va?! Csak a vén­ség­be. Maguk­nak, mint sok­szo­ros ismét­lő-nép­nek – lehet, hogy a rutin miatt –: könnyeb­ben ment. Mi még kez­dők vol­tunk a pá­lyán!

Fényképész: Mi az, hogy „sok­szo­ros ismét­lő-nép”?

Órás: Európában, ha nagy volt a túl­nyo­más, min­dig magu­kat talál­ták meg! Nem? Előbb kifosz­tot­ták a zsi­dó­kat, aztán akit elér­tek azt legyil­kol­ták, majd jöt­tek az „igaz­ság­te­vők”! Akik egy idő után pont olya­nok let­tek, mint a ko­rábbi „igaz­ság­osz­tók”! A há­ború körül ben­nün­ket is meg­ta­lál­tak! A lel­ki­is­me­ret és a zab­rá­lási vágy sosem volt köszönő viszony­ban egy­más­sal! Hon­fog­la­lók jöt­tek-men­tek, a győz­te­sek­nek hozsán­na, a vesz­te­sek­nek igaz­sá­gos­nak kiki­ál­tott vagyon­vesz­tés. Sok kis halál, kevés hiba­szá­za­lék­kal.

Fényképész: Azért csak fel­ne­vel­tük a gye­re­kein­ket!

Órás: (indulatosan) Per­sze! Mire? A Nagy Sem­mi­re! Újra­kez­dik az élet vacak­sá­gai­nak gyűj­tö­ge­té­sét! De hát magá­nak se lenne szíve azt mon­da­ni, hogy hagy­ják a po­kolba az egé­szet és pró­bál­ják meg a visszafeléből, a vé­gé­ről nézni a sor­sot! Onnan néz­ni, hogy min­den­nap­ja­ink­ból mit visz­nek át a hol­nap­ba, ha egy­ál­ta­lán lesz hol­nap!

Fényképész: Évtizedekig hall­gat­tuk ezt a „hol­nap-be­szé­det”! Kez­det­ben min­dig éhe­sen, ami­kor az ember­nek csak egy kopott ruhája volt; talán hit­tünk is ben­ne. Vagy leg­alább is úgy tet­tünk, mint aki hisz ben­ne, mert a béke­köl­csön fize­tése egy­ál­ta­lán nem szív­jó­ság kér­dése volt!

Órás: Egy pohár borral meg­kí­nál­ha­tom? Ez az utol­só.

Fényképész: Leküzdeném, de a gyógy­szer miatt csak dél­után mér­gez­he­tem magam. Tény­leg halni készül?

Órás: Nem, nem készülök. Még van­nak intéz­ni­va­lók, de több borom már nem lesz. Elég volt! Már nem bírom el a per­me­te­ző-put­tonyt. Égig ér a mun­ka­nél­kü­li­ség, mégis alig-alig akad nap­szá­mos. Aki meg adód­na, az alig van fel­jebb, mint a kocsma fel­mo­só­ron­gya. Nincs benne köszö­net. Lepermetöli a kor­don­sort, mintha bizony locsol­na! Pedig a lé­nyeg min­dig a taka­rás­ban, a le­ve­lek fonák­ján van!

Fényképész: Emlékszem az utolsó suhan­com­ra, aki fény­ké­pé­sze­tet jött tanulni hoz­zám. Gyor­san elunta az okos­ság utáni vágyat, meg­le­het érzéke sem volt a de­rí­té­sek apró rész­le­tei iránt. Pár évre rá meg­lá­to­ga­tott és büsz­kén mutatta a Fin­nor­szág­ban készí­tett képe­it, amit valami szá­mí­tó­gé­pes masi­ná­val készí­tett. Szép és élethű volt. A majd száz fel­vé­tel­ből csu­pán maga Finn­or­szág hiány­zott. Pedig sose jár­tam ott, mégis érez­tem, hogy a lé­nyeg: kima­radt belő­lük. Akkor meg­ér­tet­tem, hogy az a sza­lag, amit egy­kor a Te­remtő a világ­min­den­ségbe gurí­tott, azt itt Eur­ázsia és kap­csolt részein elmet­szet­ték. Most mintha újra ráta­lál­tunk volna a sza­lag­ra, de a negy­ven­éves sza­ka­dást már nem tud­juk össze­fér­cel­ni.

Órás: Hát ez a gondom, Fonkovács, ez! A sza­ka­dás. Jött ma a sír­kö­ves, mert a krip­tát be kell fejez­ni! Teme­tés előtt Kicsiili szü­lei­nek csont­jait egy gye­rek­ko­por­sóba rakat­tam, és belül­ről kime­szel­tet­tem. Akkor mondta a mes­ter, hogy a kripta beázik. No, gon­dol­tam, ezt meg kell olda­ni, hisz kell egy új tábla is, amin ott van Kicsiili és az én nevem is.

Fényképész: Az örökkévaló­ság­nak.

Órás: Azzal nem kalkulálok!

Fényképész: Na, und?

Órás: Az a baj, drága öreg fény­kép­ha­mi­sító bará­tom, hogy nem tudom: mi legyen a táb­lán?

Fényképész: A táblán?!

Órás: Azon.

Fényképész: „Itt nyugszik Adai Péterné, szü­le­tett Prikidánovics Ilon­ka. Élt ettől–eddig és Adai Péter, meg­ta­lálva valamikor…” Aztán az utolsó szá­mot valaki majd­csak oda­vé­si!

Órás: Látja, Fonkovács, innen is kitet­szik, hogy maga egy ízig-vé­rig hami­sí­tó, sőt csa­ló!

Fényképész: No mér?

Órás: Hát azért, mert ahogy maga se Kovács Mik­sa, hanem Maxi­mi­lián Fankovich, úgy én sem vagyok Adai Péter, hanem Peter Ackermann! A kettő kis híján ugyan­az, de ott a sza­ka­dás, ami­ről beszélt… A lyuk! A hi­ány! Azzal mit kezd­jünk? Ki fogja össze­stop­polni Peter Ackermannt Adai Péter­rel, és Maxi­mi­lián Fankovichot Kovács Mik­sá­val?!

Fényképész: Hm…?! Vannak ezek a szor­gos kuta­tók, tudja… ezek a teme­tő­já­ró, egye­temi dip­lo­ma­mun­ká­ju­kat vég­zők, akik min­den­fé­lé­ket kutat­nak, keresnek… Anya­köny­ve­ket bön­gész­nek, csa­lád­fá­kat, vonu­la­to­kat keresnek…

Órás: Majd ők? Pont ők fog­ják össze­kötni sor­som fona­lát? A ha­tár túl­ol­da­lán, Szer­biá­ban, abban a temp­lom­ban, ahol feje­met kereszt­víz alá tar­tot­ták: most iko­nosz­tá­zok van­nak fel­ál­lít­va. A hit­ben kiko­pott lép­cső után vissz­han­go­san kotyog­nak az ella­zult pad­ló­la­pok. Gon­dolja lesz ember, akit érde­kel még, hogy mi tör­tént az elűzött svá­bok­kal? Ki akar emlé­kezni a bosszú előbb édes, aztán ece­te­sedő ízé­re? Sen­ki. Leg­fel­jebb az édes­re: az üre­sen álló sváb por­ták álta­luk jog­sze­rű­nek vélt vissza­fog­la­lá­sá­nak örö­mé­re!

Fényképész: (száját szóra nyit­ná, de az Órás közbeszól)

Órás: Ne akarjon süketelni, drága bará­tom! Éle­tünk több is, keve­sebb is, mint az egyik név­ből tör­ténő töké­let­len átfej­lő­dés egy másik név­be! Arról nem is beszél­ve, hogy az Úr sír­kert­jé­ben két utcá­val lej­jebb vagy föl­jebb, van egy másik nyug­hely, ami­nek táb­lá­jára azt véset­ték: „Itt nyug­szik Hemm Mag­dol­na, élt 1896–1985”, alatta meg az olvas­ha­tó, hogy „Adai Péterné, szü­le­tett 1927- „- a többi szám­jegy még kér­dé­ses. Ez utóbbi fel­irat az első fele­sé­gem fedő­neve volt. De hát ismeri a tör­té­ne­tet!

Fényképész: Na és?

Órás: Mit „na és”?! Nincs két Adai Péterné, érti!?

Fényképész: Értem én, de ezzel az erő­vel végig­jár­hatná az egész orszá­got, és…

Órás: Magának az agya már tény­leg a Ba­la­to­non van? A Hemm-lány – az első fele­sé­gem – Adai Péterné. Kicsiili is Adai Péterné, de való­já­ban mind­kettő hami­sít­vány, hiszen én magam sem vagyok Adai Péter! Akkor ők miként lehet­né­nek egy nem létező ember „néi”?! Hazug az egész! Érti? És ezt raj­tam kívül senki sem fogja tisz­tába rak­ni! Én Ackermann vagyok, Peter Ackermann! Vén­sé­gemre és halott­ként az sze­ret­nék len­ni, aki vagyok! A tör­té­ne­lem­ből – éle­tem nagyob­bik felére – csak a feká­lia jutott. Jelen­tem: 83 éve­sen, én is sza­rok a tör­té­ne­lem­re! Igaz­sá­got aka­rok!

Fényképész: Exkrétuma alig-alig fogja cizel­lálni a vi­lág gua­nó­já­nak szín­vi­lá­gát! Gon­dol­jon arra, hogy maga vol­ta­kép­pen egy klón. Egy átme­neti egyed. Jel­le­gé­ben, jelen­ség-szin­ten: össze­fér­celi az elsza­kadt sza­la­got!

Órás: Klón?

Fényképész: Igen, klón.

Órás: Tudja a jelenté­sét is?

Fényképész: Persze. Geneti­kai­lag azo­nos értékű sej­tek cso­port­ja, amely egyet­len sejt osz­tó­dása útján sza­po­ro­dik.

Órás: Idáig pontos. Tovább?

Fényképész: Tovább?

Órás: Igen. A műszaki olda­lát is, mely sze­rint: „ke­vésbé meg­bíz­ható vagy kevésbé jó minő­ségű után­zat”. Maga most hol áll ebben a je­len­ség-szintű dolog­ban, Fonkovács?

Fényképész: Talán én is szé­gyell­het­ném, hogy Kovács let­tem, bár ez apám dön­tése volt. Maga se volt büszke a ne­vé­re, de… ez nem szé­gyen­ke­zés kér­dé­se. Muszáj volt. Tudja ezt maga pon­to­san!

Órás: Persze, hogy tudom, maga fény­ár­nyé­koló műmo­soly-va­dász! Nem sok válasz­tá­sunk volt! ’44-ben, ami­kor hírét vet­tük, hogy Sza­badka felől jön­nek az oro­szok, vagy 200 csa­lád befo­gott. Sze­kérre rak­ták éle­tük mara­dé­kát és nyu­gat­nak indul­tak. Lehet; ők vol­tak az oko­sab­bak! Mi, vagyon­féltő mara­dók, azután ala­po­san kita­nul­tuk a győz­te­sek him­nu­szát! A ha­lál-kö­zöny tekin­te­tű, Urá­lon túli kis­ka­to­nák kemény­sége kis­miska volt a szerb par­ti­zá­nok őrjön­gé­sé­hez képest! Köz­tük volt a Kerl is, régen csak így hív­tuk őt. Nálunk volt béres. Engem a lábam miatt nem vit­tek Szi­bé­riá­ba, töb­bed­ma­gam­mal egy lágerbe kerül­tem. Mi vol­tunk a szerb sereg civil had­táp­ja. Aztán kitört a tífusz meg a tü­dő­baj. Akik­kel meg­ma­rad­tam, azo­kat átza­var­ták Magya­ror­szág­ra.

Fényképész: Ezt párszor már elme­sél­te, de a Kerlről még nem mon­dott sem­mi.

Órás: A Kerlt valójá­ban úgy hív­ták, hogy Sztipity. Szü­leim­nél zsel­lér­ke­dett, bajunk egy­más­sal sose volt. Par­ti­zán­sága a Ma­gyar­or­szági Szlá­vok Anti­fa­siszta Front­já­nak itteni szer­ve­ző­jévé avat­ta. Oly­kor ételt hozott. Nekem, volt gaz­dája fiá­nak! Egy­szer a ter­veim felől érdek­lő­dött. Mond­tam neki, amit amúgy is tudott, hogy a lá­bam miatt apám kifo­gott a paraszti mun­ká­ból és órás­nak adott. Mi mást tehet­nék, foly­tat­nám a mes­ter­sé­get, s ha egy napom a sors meg­ad­ja, hát önálló műhelyt nyit­nék. Azt mondja erre a Sztipity, a Kerl: „Ackermann, Ackermannka! Ha itt akarsz kenye­ret enni, leg­alább a ne­ved legyen tisz­tes­sé­ges!” Néz­tem rá nagyon és nem a tege­zés miatt! Így foly­tat­ta: „Az a baj a neved­del, hogy nagyon néme­tes! Német-ess-ess! És erre most nem sokan emlé­kez­nek gúttal, ha érted, amire gon­do­lok! Nehogy azt hidd, hogy ezzel a németess Ackermannal te itt ipart fogsz csi­nál­ni! Lófaszt! Ha válasz­tani kell, hogy a Vojnovicshoz vagy az Ackermannhoz vigyék a vek­kert, akkor biz­tos lehetsz ben­ne, hogy a Vojnovicsot választ­ják! Mert őt válasz­tani most biz­ton­sá­go­sabb, mint egy fel­té­te­le­zett folkszbundistát!”

Fényképész: Értem én! Nem olyan bonyo­lult ez Vek­ker úr!

Órás: Nekem, akkor, annak tűnt!

Fényképész: Az újdonság vará­zsa! Mi bele­ta­nul­tunk. Igaz, ezer évünk volt a ta­nonc­idő­re! Ezért van a táb­lán: „Itt nyug­szik Kovács Miksáné, szü­le­tett Schieler Aran­ka”.

Órás: Mondja Fonkovács! Schieler Aranka azo­nos Kovács Miksánéval?

Fényképész: Már mért ne lenne azo­nos?!

Órás: Csak felvetem: nem, lehet­sé­ges, hogy Aranka egy Fankovich neve­zetű svi­hákba haba­ro­dott bele?

Fényképész: De, pontosan!

Órás: Akkor hogy kerül a sír­kőre a Kovács Miksáné-féle nagy hazug­ság? Apám – Isten nyu­gosz­talja – sze­rette a zsi­dó­kat, főleg a gabo­ná­ban uta­zó­kat, mert meg­bíz­ha­tóak vol­tak. De látott ügye­fo­gyott háza­ló­kat is, ezért mondta min­dig, hogy „ame­lyik zsidó hülye; az nagyon hülye”.

Fényképész: Ugyan már! Maga meg a sor­so­sai csak idő­le­ge­sen vol­tak pechvogelek. Ben­nün­ket azon­ban kisze­mel­tek! Mi let­tünk az ere­dendő bűn, miként Jézus Krisz­tus az ere­dendő pél­da­mu­ta­tás! Meg­le­het, ha mi nem vagyunk: Jézus Krisz­tus sincs. Min­dig kell egy álta­lá­no­san utál­ha­tó, meg­ve­tésre méltó főbű­nös, hogy a több­nyire közép­sze­rű, eset­le­ge­sen otromba is érvé­nye­sül­hes­sen. Már csak a mi­hez­tar­tás okán is! Most meg már odáig jutot­tunk, hogy a saját hiá­nyunk is biriz­gálja kifi­no­mult szag­lá­su­kat. Ösz­tö­nö­sen is nehe­zen vise­lik, hogy a ke­reszt előbb volt kivég­ző­esz­köz, mint egye­sí­tő, min­dent össze­mosó plá­gium és átlé­nye­gü­lés.

(Csendben nyílik az ajtó és egy ala­csony, ősz hajú, fém­ke­re­tes szem­üve­get vise­lő, jól öltö­zött idős hölgy – Anna – lép be. Arca kicsit zavart.)

Anna: Jó napot kívánok! (Hangképzése, kiej­tése idegenszerű.) Bocsá­nat, hogy így magukra töröm az ajtót, ráadá­sul hívat­la­nul! Több­ször is meg­nyom­tam a csengő gomb­ját, de úgy lát­szik, nem műkö­dik. (Óvatosan körültekint.) Látom, azért jó helyen járok!

Órás: Nálam minden működik! (mondja kemé­nyem és feláll) Mivel szol­gál­ha­tok? Órá­kat már nem javí­tok!

Anna: Azt látom, hogy a mes­ter­ség abba­ma­radt, mert arról a fali­szek­ré­nyes­ről hiány­za­nak a mu­ta­tók. Kár érte! Szép darab. (Fonkovács és az Órás tekin­tete talál­ko­zik, a Fény­ké­pész gúnyo­san moso­lyog, az Órás dühös.) Fankovich urat kere­sem! Vol­tam a la­ká­sá­nál, de a szom­szé­dok azt mond­ták, hogy biz­tos Adai órás­mes­ter­nél van!

Órás: Kovács úr itt van! (mutat Fonkovácsra)

Anna: A kinn lévő cégé­ren azt olvas­tam, hogy Adai Péter órás­mes­ter. Van egy másik Adai órás­mes­ter is, mert én nem Kovács urat kere­sem?!

Órás: Én Ackermann vagyok és nincs másik Adai. (megenyhülten) Ez utóbbi csak… csak olyan művész­név­fé­le!

Anna: Nahát! Micsoda tréfa! Akkor ön is sváb! Én Frau Lehmann vagyok, de ez önök­nek – való­szí­nű­leg – nem mond sem­mit. Leány­ne­vem; Anna Jauch.

Fényképész: (arca a cso­dál­ko­zás­tól meg­nyú­lik, s mint egy las­sí­tott fel­vé­te­len: von­ta­tot­tan feláll.) Anna! Te vagy a Jauchék Anná­ja? Iste­nem, ezt a meg­le­pe­tést! Leg­alább húsz éve azt gon­do­lom, hogy már sosem lát­juk viszont egy­mást. A 70-es évek­ben elkezd­tek vissza­já­ro­gatni a kite­le­pí­tet­tek. Remél­tem, hogy egy­szer te is jössz! Ahogy múl­tak az évek, lát­tam őket új és újabb autók­ban, arany kar­kö­tők­kel és finom ruhák­ban, de te nem vol­tál közöt­tük! Aztán bele­nyu­god­tam a gon­do­lat­ba, hogy már sosem talál­ko­zunk! Anna, én vagyok Maxi, Maxi­mi­lián Fankovich!… csak valami,… valami buta­ság miatt: meg­öre­ged­tem. Hiá­ba; ötven év – sok idő! (Anna arca köz­ben föl­de­rül. Összeölelkeznek.)

Órás: Jó az, hatvannak is! …Maxi! (egyszerre bosszús, gúnyos és együttérző)

Fényképész: Ankerkám! Annak ide­jén a Jauch csa­lád volt az egyik szom­szé­dunk, ott: ahol a Tóniék lak­tak! A má­sik szom­szé­dot árnyé­kolja az Örök­ké­való és a fe­le­dés jóté­kony palást­ja!

Anna: Szóval sváb volt, aki a va­gyo­nunkba bele­ült!

Fényképész: Nem, nem! Ő szlo­vák volt! Illetve magyar! Szlo­vá­kiai magyar, vagy hogy a fe­nébe is?

Anna: Akkor, hogy lehetett Tóni? Micsoda játék ez a ne­vek­kel? Ackermann, Adai, Tóni, aki nem is Tóni, Kovács meg Fonkovács… Fankovich! Mi tör­tént itt? Min­denki megette az oro­szok bolond-gyógy­szer­ét? A fa­lat már ledön­töt­ték, a világ vissza­zök­kent!

Fényképész: Nem, Anna drá­ga, illet­ve; igen Anna! A fal ledőlt, de nincs hova vissza­zök­ken­ni. A ke­rék­nyom­okba homok, por és idő üle­pe­dett. A tör­té­ne­lem ostora szét­csa­pott közöt­tünk! (az Órás­hoz fordul) Vek­ker úr! Ha hoz­zám szí­ves ven­dég érke­zik, már két­szer is hellyel kínál­tam vol­na!

Órás: (A borbélyszéket mél­tat­lan­kodó moz­du­la­tok kísé­re­té­ben a fo­te­lek­hez rángatja.) Fog­lal­jon helyet, asszo­nyom! Itt nincs ren­de­sebb szé­kem, csak ez a gon­do­lat-bo­rot­vá­ló!

Anna: Maxi! Hiszen ez az apád széke volt! Hogy került ez ide?!

Órás: Tudja a barátom, ez a Fankovich, vagy hogy is hív­ják, szó­val Fonkovács úr köl­tözni készül. S hogy távo­zása után mégse érez­zem túl jól magam: bosszú­ból nekem adta ezt a ki­vén­hedt jószá­got!

Anna: (leül) Apád becses szé­két? És hol van róla a fej­tá­masz?

Fényképész: A fejtámasz? A pár­ná­zott fej­tá­maszt 45 ele­jén egy orosz katona kihúz­ta, for­gatta egy dara­big, aztán hoz­zá­kö­tötte apám bili­árd­dá­kó­já­hoz és elvitte vala­ki­nek. Gon­do­lom hón­alj­mankó lett belő­le. Hogy Ber­li­nig kibír­ta-e, azt nem tudom, bár mind­kettő kitűnő anyag­ból készült!

Órás: Ha az nem is, de a zseb­óra biz­tos kibír­ta. Roskopf volt, két­so­ros szám­jegy­lap­pal.

Fényképész: Ezt maga honnan tud­ja, Ankerkám?

Órás: Látja, asszonyom, ilyen a ba­rá­tom! Már min­dent száz­szor elme­sélt, de sem­mire sem emlék­szik!

Fényképész: Anikám, ne vedd komo­lyan, csak bolon­do­zik! Hon­nan és hogy kerül­tél ide? Fél évszá­zada hírt se hal­lot­tam felő­led! Mért nem jelent­kez­tél?

Anna: Belgiumból jöttem, Maxi. Bel­gium­ból. Sze­ret­ném azt hin­ni, hogy haza­jöt­tem, de nagyon nehéz. Tudod Maxi, 46 óta fáj a szí­vem. Akkor, alig hogy apá­mat haza­en­ged­ték a hadi­fog­ság­ból, megint döröm­böl­tek. Menni kel­lett. 17 éves vol­tam, és min­denre emlék­szem.

Fényképész: Én sem felejtet­tem, Anna. Hideg, nagyon hideg feb­ruár volt. Min­den­hon­nan össze­ver­bu­vált rend­őrök jár­kál­tak az utcá­kon, bezör­get­tek a há­zak­ba, papírt lobog­tat­tak, kinek négy óra, más­nak hat óra jutott, hogy húsz kiló élel­mi­szer­rel és fejen­ként száz kiló cók­mók­kal elin­dul­jon a vas­út­ál­lo­más­ra.

Órás: Nálunk, odalenn délen, még batyut se enged­tek! Kicsi, apró mun­ka: mond­ták az oro­szok. A nő­vé­rem és a só­go­rom négy évvel később tért magá­hoz Drezda alatt, egy apró falu­ban. Csak köz­ben volt egy kis kité­rő­jük Szi­bé­ria irá­nyá­ba.

Anna: Akkor a rokonai is tud­ják, hogy milyen a hon­vágy, milyen az ide­gen­ség, milyen az, ami­kor las­sul és gyor­sul, las­sul és gyor­sul a vo­nat, de az ember nem tud­ja, hogy milyen irányba is halad! Sze­gény apám, ami­kor Passaunál meg­látta az első ame­ri­kai kato­nát fel­só­haj­tott, és azt mond­ta: meg­me­ne­kül­tünk. Pedig a java, csak akkor kez­dő­dött!

Fényképész: De hát élsz, éltek!

Anna: Két hétig ment a vo­nat! Két hétig. Meg­ér­kez­tünk az isme­ret­len­be, vagyo­nod, cse­rél­hető érték­tár­gyad sem­mi. Berak­tak ben­nün­ket egy láger­ba, naponta két­szer ettünk, köz­ben címe­ket adtak, ahol parasz­to­kat vár­tak föld­mun­ká­ra. Néha valami nagy­gaz­dák is eljöt­tek, must­rál­gat­tak ben­nün­ket, mint mi vala­mi­kor a vásá­ro­kon fel­kí­nált lova­kat! Fejünk felett a le­ve­gő­ben, akár­csak a célt tévesz­tett pus­ka­go­lyó süví­tett a „Flüchtling” kife­je­zés. A hon­ta­la­nok, szö­ke­vé­nyek, mene­kül­tek meg­ne­ve­zé­se. Apám bele­halt a hon­vágy­ba. Nem bírta elvi­sel­ni, hogy a haza kiadott ben­nün­ket.

Órás: Legyen neki, és min­den haza­sze­re­tet­ben meg­halt sváb­nak, örö­mös a ta­lál­ko­zás egy más­mi­lyen tér­ben és idő­ben!

Anna: Mi hétfaiak, önként mene­kü­lők és elűzöt­tek, évről évre talál­ko­zunk. Szep­tem­ber­ben, gyer­mek­kori temp­lo­munk Mária-napi búcsú­ján vala­hol össze­jö­vünk, sírunk egy kicsit és viga­dunk és emlé­ke­zünk. Emlé­ke­zünk, igaz, egyre keve­seb­ben. Oda­kinn szü­le­tett gye­re­keink­nek ez már tény­leg afféle mamis-pa­pis szó­ra­ko­zás, de nekünk: egy darab mara­dék élet és a szü­lő­föld ünne­pe.

Fényképész: (az óráshoz) Tud­ja, Péter bará­tom; az öreg Jauch – már bocsá­nat Annács­ka, hogy így mon­dom –: nya­kas ember volt. Jakab bácsi és apám nem­csak szom­szé­dok, de bizo­nyos mér­té­kig jó bará­tok is vol­tak. Ami­kor volt ez a ma­gya­ro­sí­tási hul­lám, apám a Ková­csot válasz­tot­ta, az öreg maradt a Jauchnál. Apá­mat Kovács­ként is elvitte a Lebensraum fasiz­mu­sa, Jakab bácsit meg a fel­sza­ba­dí­tók küld­ték el, az anya­nyelve miatt. Pedig mind­ket­ten magya­rok vol­tak. Hiába írta még a ’41-es össze­írás­kor is, hogy ő ma­gyar nem­ze­ti­sé­gű, de német anya­nyel­vű: egy idő után már ez sem szá­mí­tott!

Anna: Pontosabban csak ez szá­mí­tott, mert aki ’41-ben német anya­nyel­vű­nek val­lotta magát, az a ma­gyar hor­dá­nak ’46 ele­jén csak hitlerjugendet jelen­tett.

Fényképész: Hatezer ember került a ki­te­le­pí­ten­dők lis­tá­já­ra. Ebből majd­nem két­ezer kapott men­te­sí­tést. De csak elő­ször. 1500 csa­lá­dot így is beva­go­ní­roz­tak.

Anna: Köztük bennünket is. Ti magyar zsi­dók vol­ta­tok, mi magyar svá­bok. Jól meg­vol­tunk egy­más mel­lett. Igaz, csi­bész, lesel­ke­dő? (huncut mosolyra vált) Emlék­szel, ami­kor fen­na­kad­tál a ke­rí­té­sünk tete­jén?

Fényképész: (zavartan) Hát a gye­re­kek már csak ilye­nek!

Anna: (csúfondárosan) Per­sze, tudom én azt! Akkor se illik meg­lesni a cse­léd­lá­nyo­kat!

Órás: Fonkovács! Ezt azért elhall­gat­ta! Azt nem mond­ta, hogy maga egy per­verz kukkoló volt!

Fényképész: Ugyan, ugyan Ackermannkám! Most úgy csi­nál, mintha magá­nak nem maradt volna tátva a szá­ja, ami­kor elő­ször látott lószer­szá­mot!

Anna: Urak, urak! Maxi! Ki volt ez a Tó­ni, aki még­sem volt Tóni, és aki belakta magát a házunk­ba?

Fényképész: Az úgy volt, hogy Hor­thy Mik­lós és pök­hendi sleppje volt szí­ves had­üze­net nél­kül meg­tá­madni a Szov­jet­uni­ót, és ezt Sztalin nem felej­tette el. Hiába cse­kély­ség az ele­fánt­nak a bol­ha­csí­pés, az mégse sze­re­ti, ha pisz­kál­ják. Jal­tán, Pots­dam­ban és Tehe­rán­ban nem hogy Erdélyt nem kap­tuk vissza, de sem a Dél­vi­dé­ket se a Fel­vi­dé­ket nem tart­hat­tuk meg. Befog­hat­tuk a po­fán­kat!

Anna: Maxi, Maxi! Olyan vagy, mint az apád! Ő is min­dent a Te­rem­tő­től kez­dett el mesél­ni. A Tó­nit kér­dez­tem!

Órás: Majd én összegzem! Szó­val, a Kár­pát-me­den­cé­ben már egy-két­száz éve ren­des kis gulyás volt készü­lő­ben, ha min­denki egy­forma arány­ban puhult vol­na! De vala­kik, vala­hol, min­dig kemény­ked­tek. Szinte folya­ma­to­san. No, ezt igen meg­un­ták a nagy­ha­tal­mak, ezért a há­ború végén, a Szö­vet­sé­ges Ellen­őrző Bizott­ság Ber­lin­ben úgy gon­dol­ta, hogy min­den­kit szét- és haza­za­var. A krumpli men­jen a krump­li­hoz, a bab a bab­hoz, a hús a hús­hoz.

Anna: És mi maradt itt?

Órás: Fonkovács meg én. Meg talán egy darab lepusz­tult, kifosz­tott haza­fé­le.

Anna: (zavart mosollyal) Fur­csa ember maga, maga… Ackermann vagy Adai, vagy hogy is mond­ják maguk egy­más közt?

Fényképész: Én csak óratu­dor­nak hívom, hogy ne legyen velem szem­ben kisebb­ségi komp­le­xu­sa!

Anna: Voltam a háznál, a szü­lői háznál!… Hát a ka­pu, meg per­sze az abla­kok, már mások, de mégis… Mit tett vele ez a maguk szlo­vák-ma­gyar vagy magyar-szlo­vák Tónija, aki nem is volt sváb? Emlék­szem, emlék­szem, hogy 46 janu­ár­já­ban apám csi­nál­ta­tott veled egy képet. Egy fény­ké­pet, ahol mi mind­annyian ott ülünk a hó­ban, az udva­ron, a tor­nác előtt. Min­dig arra a fény­képre gon­dol­tam!

Órás: Én is a házról beszé­lek asszo­nyom, a nagy ház­ról!

Fényképész: Tudod, Anna, ami­kor elmen­te­tek, akkor… üre­sek vol­tak az utcák. A há­zak nem soká­ig. (elterelően) Hová vetett a sors ben­ne­te­ket?

Anna: Egy parasztgazdához kerül­tünk. Egy apró falut válasz­tot­tunk, de volt benne temp­lom is! Ahol temp­lom van, ott kicsit ott­hon vagyunk – gon­dol­tuk.

Órás: De tévedtek! Ez isme­rős!

Anna: Így van, mester úr! Ott mi vol­tunk a ma­gya­rok, jó eset­ben. Rosszabb eset­ben: „ungarische Zigeuner”-ek vol­tunk. De dol­goz­tunk, sokat dol­goz­tunk. A ke­zün­ket, azt nem vet­ték el, csak a vagyo­nun­kat, és a múl­tun­kat. Akkor azt érez­tük, hogy a mennyek­ből a po­kolba kerül­tünk.

Órás: És most, most hol érzik magu­kat?

Anna: 1946-ban nem gondol­tam vol­na, hogy egy­szer saját házam lesz meg autóm, és gye­re­ke­im, aki­ket tanít­tat­ha­tok. Ők most Néme­tor­szág­ban élnek. Ha hoz­zá­juk megyek, akkor a gye­re­keim­hez megyek. Ha vissza­me­gyek Bel­gium­ba, akkor itt­hon vagyok, így szó­lok tele­fo­non a fia­im­nak. De ott­hon lenni,… ott­hon (elsírja magát) Maxi! Min­dig a házra gondoltam…! Ha az a fény­kép meg­len­ne, Maxi!

Fényképész: Megkeressük, Anna! Meg­ke­res­sük. Már min­dent össze­cso­ma­gol­tam, de kibont­juk Anna! Meg kell, hogy legyen vala­hol! Az ember… az ember az ilyes­mit nem szokta elszór­ni.

Anna: (kis félelemmel a hangjában) Maxi! Már megint menni kell?

Fényképész: Nem kell menni, Anna. Talán nem kell. Úgy remél­jük! A fi­am­hoz megyek, elköl­tö­zöm Hét­fá­ról.

Órás: (gúnyosan) Érde­mei elis­me­rése mel­lett, egy Bala­ton mel­léki men­helyre megy!

Anna: (csodálkozva) Men­hely? Maxi! Te le vagy sze­gé­nyed­ve? Ti sosem vol­ta­tok szor­gal­mat­la­nok! Hogyan lehet­sé­ges, hogy le vagy sze­gé­nyed­ve? Hát hogyan élte­tek ti itt, embe­rek?!

Órás: Hunyorogva, asszonyom, mint a kis­macs­kák, aki­ket any­juk elő­ször cipel ki fogai közt az árnyé­kos alom­ból a nap­fény­re!

Anna: (ámuldozva) Micsoda beszéd ez!?

Fényképész: (Annához) Péter bará­tom kicsit érde­sen fogal­maz, néha-néha még értel­me­sen is. Fény­ké­pész szem­mel: fekete és fehér léte­zett. Az árnya­la­tok zava­róak vol­tak, a szí­nek üldö­zen­dők. Mi vol­tunk a dol­gozó nép, akik osz­tá­lyok sze­rint tago­lód­tunk, fölöt­tünk meg az élcsa­pat vívta élet­re-ha­lálra szóló csa­tá­ját. Miat­tunk és értünk. Pedig sose kér­tük.

Órás: Szarjancsikból Fosjankók let­tek és for­dít­va. Lází­tot­tak előre és hát­ra, de min­den nóta vége az lett, hogy a dol­gozó nép­nek most még egy, azaz egy kis lapát­tal oda és rá kell ten­ni, és aztán, aztán majd: hű milyen jó lesz! És sose lett jó!

Fényképész: Mi több: a szó­tá­ru­kat is meg kel­lett tanul­ni! Akár akarta az ember, akár nem!

Órás: A sajátunkat meg csak ott­hon, egy­más közt hasz­nál­hat­tuk, mintha bűn és tit­kolni való len­ne! Hiszen a nép, a dol­gozó nép, a ma­gyar dol­gozó nép egy­nyel­vű, egy agyú, egy érzel­mű, egy aka­ra­tú: egyenbirka!

Fényképész: Órás barátomat néha elkapja az etni­kai különb­ség­té­tel téve­dé­sé­ből adódó hamis ítél­ke­zés szen­ve­dé­lye! Ne vedd komo­lyan, Anna drá­ga!

Órás: Fonkovács! Ne ferdít­sen, és ne feke­tít­sen egy ősla­kos sze­mé­ben! Tudja jól, hogy nem a ma­gya­rok­kal van bajom, hanem azok­kal a slemilekkel, akik sze­gé­nyes szó­kincs­ük­kel kisa­já­tít­ják a ma­gyar­sá­got! Akik a befo­ga­dás fogal­mát a ki­re­kesz­tés meg­ha­tá­ro­zá­sára szer­kesz­tik át!

Anna: Furcsa szavakat hasz­nál­nak az urak!

Fényképész: Különleges lét­él­mé­nyek­hez külön­le­ges kife­je­zé­sek tár­sul­nak. Aki nem itt élt, nem is ért­he­ti. Az iga­zat meg­vall­va: mi is értet­le­nül áll­tunk köz­szá­jon forgó sza­va­ink­kal szem­ben. Ezért évti­ze­de­kig csak hunyo­rog­tunk, fóku­szál­tunk, rend­szert keres­tünk a ká­osz­ban.

Órás: És, képzelje asszonyom: arra jöt­tünk rá, hogy a rend­szer rend­szere maga a káosz! A teg­napi har­cos­ból kifej­lő­dött aznapi hűsé­ges; hir­te­len áruló lett! A bűn­hődő össze­es­kü­vő­ből pedig, bűn alól fel­ol­do­zott akol­tag, aki akár főmufti is lehe­tett a gya­u­rok nya­kán!

Anna: (láthatólag értetlenül) Pró­bál­tam oda­kinn követni az ese­mé­nye­ket, de sok­szor volt ért­he­tet­len az egész. Most már mind­egy. Már se elő­re, se hát­ra­felé nem megy az aka­rás. (tétovázik) És ez a Tó­ni, ez mit hagyott meg a lakás­ból? Olyan szí­ve­sen bemen­tem vol­na, de szé­gyell­tem magam, mert mit is szólt vol­na? Mond­tam volna tán, hogy ez az enyém?

Fényképész: A Tónit Bédics Antal­nak keresz­tel­ték meg a Fel­vi­dé­ken, ami­kor Fele­den – hiva­ta­lo­san Jesenskében – magyar­ként meg­szü­le­tett. Ez Rima­szom­bat alatt van. De onnan­tól, Anna drá­ga, már egy isko­lába jár­tunk. Közö­sen és kórus­ban tanul­tuk a köz­ponti igét;

Anna: „Kis-Magyarország nem ország, Nagy-Ma­gyar­or­szág menny­or­szág!” Ám még min­dig nem látom vilá­go­san a Tó­nit!

Órás: Az első háborúban a ma­gya­rok vol­tak szí­ve­sek neki­menni Szer­biá­nak – el is ver­ték őket iste­ne­sen. Aztán a nagy­ha­tal­mak tabula rasát csi­nál­tak. A Nagy Pirítóskenyér szé­leit szé­pen körbe harap­dál­ták. Meg­un­ták az örö­kös magyar feszel­gést!

Fényképész: Így születhetett a bi­ro­dalmi sváb Ackermann-család meg­átal­ko­dottja Szer­biá­ban, te, mint szin­tén biro­dalmi sváb Magya­ror­szág­ra, és én, az évszá­zadok óta itt élő zsi­dók leszár­ma­zott­ja, ugyan­csak Magya­ror­szág­ra. A Tó­ni, a Bédics Anti, szín­ma­gyar­ként, Cseh­szlo­vá­kiá­ban látta meg nap­vi­lá­got.

Anna: Emlékszem arra az érzés­re, amit a mo­zi­fil­mek előtti hír­adók har­sog­tak. Azt sugall­ták, hogy a világ: tar­to­zik nekünk! Gye­rek­ként ezt sose értet­tem.

Órás: Azt akarták elhitet­ni, hogy a Kár­pát-me­dence min­den­kié, de első­sor­ban a magya­ro­ké!

Anna: Maxi! De ezek nem a mi szü­leink vol­tak!

Fényképész: Nem, nem a mi szü­leink vol­tak! Ők nem szi­va­roz­tak, nem hord­tak Bocs­kai ruhát és a nem­zeti ünne­pe­ken is nor­má­li­sak marad­tak! Hála Teleki Pál­nak meg egy köteg dzsentri fel­hő­já­ró­nak; az úrhat­nám buta­ság újra grasszált, újra kezd­ték a sír­ásást! Előbb a Nume­rus Clausus-val, majd odaédesültek a vi­lág egyik leg­bé­ní­tóbb, leg­os­to­bább és leg­em­ber­te­le­nebb esz­me­rend­sze­ré­hez: a fasiz­mus­hoz.

Órás: És a betokosodott sza­lon-had­ve­zé­rek odáig vete­med­tek, hogy neki­men­tek a nagy med­vé­nek, aki ha csak álmá­ban is rosszul for­dul; hát ott fű nem terem!

Fényképész: Pláne, ha ébren van!

Anna: Hát azt láttuk! Mond­ták is, hogy pásol, pásol,… Hová, minek, miért…

Fényképész: Aztán a nagy hősök, a nem­zet­vé­dők, nem­zet­men­tők, meg nem­zet­ve­ze­tők: újra csak meg­pu­col­tak! A fene egye meg eze­ket! Itt – állí­tó­lag – Dózsa György óta és a vár­vé­dő­ket nem szá­mít­va, min­den hős elpu­colt!

Anna: Szóval, akkor a Tóni eljött a Fel­vi­dék­ről és meg­vette a há­zun­kat.

Órás: Kis módosulással, de így van. Nem eljött, hanem mond­ták neki, hogy onnan men­jen el! Itt nem vásá­rol­ha­tott, mert a csupasz… khm… gya­lu­ján kívül sem­mije sem volt. Vára­ko­zott egy kicsit, aztán kiutal­tak neki egy házat.

Fényképész: Ezt hívták lakos­ság­cse­ré­nek. Az oko­sok a Szudéta-németeknek és a svá­bok­nak kiutal­ták Néme­tor­szá­got, a ma­gyar­or­szági szlo­vá­kok­nak Cseh­szlo­vá­ki­át, az ottani magya­rok­nak meg az Óha­zát. Ami addig meg­szi­lár­dult, az az oko­sok­nak: őská­osz volt. Azt gon­dol­ták, hogy a modern civi­li­zá­ciós akció­nak titu­lált újsü­tetű faj­el­mé­let­ük­kel ren­det rak­nak Euró­pá­ban. Szó­val ren­de­sen össze­ku­tyul­ták az embe­re­ket, amíg min­denki egy-egy új hazára és házra nem talált.

Anna: A miénkre!

Fényképész: A dolog úgy pon­tos, hogy: ami a ti­é­tek volt! Mert a „ti háza­tok” és a Tóni beköl­tö­zé­sére kije­lölt porta közt nem sok idő telt el, de a két léte­sít­mény még­sem volt azo­nos önma­gá­val!

Anna: Hogyhogy?

Fényképész: Anna! Te csak ezt a ke­rí­té­sen való fenn­aka­dást isme­red, de a pad­lá­sunk­ról is át lehe­tett látni hoz­zá­tok!

Órás: (gúnyosan) Nocsak, nocsak!

Fényképész: Miután elmente­tek, éjsza­kán­ként jöt­tek a sut­to­gók, majd valami komisszár vagy főkomisszár köl­tö­zött oda és csak azt lát­tam, hogy min­den­féle esz­kö­zök men­nek elfe­le, de befele semmi se érke­zik. A há­zat rövid idő alatt lelak­ták. A fa­ra­gott sző­lő­ka­ró­kat is eltü­zel­ték. Amit lehe­tett, azt elhord­ták.

Órás: A Bédics Anti egy tisz­tes­sé­ges asztalosember volt. Én a szö­vet­ke­zet­ben ismer­tem meg. Volt ott egy másik Anti is, a Szántó Anti. Hogy ne kever­jék őket, ezért a Bédicset úgy hív­ták a háta mögött, hogy a Tótanti. A má­sik meg csak Anti volt. Egy dara­big nehez­mé­nyez­te, de aztán meg­szok­ta, mint más a Sán­ta­órás kife­je­zést.

Fényképész: Egy szövetkezeti bulin tisz­te­let­beli svábbá avat­tuk, így lett Tóni. Még csa­lá­do­san is össze­jár­tunk. Pedig nehéz ter­mé­szetű fele­sége volt, még a Fel­vi­dék­ről ismer­te.

Órás: Rögeszmés, indulatos, akar­nok asszony volt. A ’68-as szlo­vá­kiai bevo­nu­lás­tól szá­mít­va, a fe­jébe vet­te, hogy nevet kell vál­toz­tat­ni­uk, mert egy Bédics név­vel a gye­re­keik nem viszik majd sem­mi­re. Rágta-marta-vájta a Tóni fülét-agyát-lelkét! Sze­gény sokat panasz­ko­dott!

Fényképész: Aztán, ahogy az lenni szo­kott; győ­zött az asszony. Így lett a Bédicsből Deme­ter. Azok­ban az idők­ben sze­gény Tóni annyit szen­ve­dett, mint Krisz­tus a kör­ösz­tön!

Anna: Meghalt?

Órás: Remélem, hogy a Min­den­ható nem úgy osz­totta fel a túl­vi­lá­got, mint ahogy az embe­rek ide­lenn a föl­det. A fe­le­sé­gét túl­él­te, a gye­re­kei­hez nem akart men­ni, roko­nai az ország­ban nem vol­tak, meg­le­het már Szlo­vá­kiá­ban sem. Egy öre­gek ott­ho­ná­ban végez­te.

Fényképész: Én rendszeresen jár­tam hoz­zá. Ahogy köze­le­dett a vég­hez, egyre job­ban bán­totta ez a név­vál­toz­ta­tás. Sose szokta meg, szé­gyen­ke­zett, értel­met­len­nek talál­ta.

Anna: És maguk? (inkább az Órásnak) Maguk most hogy van­nak ezzel a sok­ne­vű­ség­gel?

(Kényszeres csend. Zavar, tanácstalanság.)

Fényképész: Én beleszoktam… (tétovázik) Szinte a gye­rek­sé­gem óta… (az Órásra les)

Órás: A visszajárót is nehéz meg­ál­lí­ta­ni, asszo­nyom, nem hogy az elő­re­me­nőt! (mint aki szégyenkezik)

Anna: Maxi! A fiam oda­kinn az autó­ban vár! Meg­ke­res­sük azt a fény­ké­pet?

Fényképész: Megkeressük, Anna! (feláll, az Órás­hoz fordul) Ha az utolsó teher­autó is elment, még beug­rok egy kéz­fo­gás­ra: Anker-Ackermann-Adai Péter, órás­mes­ter úr!

(A két férfi kezet fog. Anna és a Fény­ké­pész az ajtó felé indul.)

Anna: (az Órás felé) Az ég áld­ja, jó egész­sé­get, mes­ter úr!

Órás: (a borbélyszék mel­lett áll­va, tartózkodóan) Min­den jót, asszo­nyom! Anna. (Az Órás bic­cent, Anna és a Fény­ké­pész kilép­nek az ajtón.)

Órás: (Téblábol, a bor­bély­szé­ket von­ta­tot­tan vissza­húzza az asz­tal­hoz, aztán bele­roggyan. Hom­lo­kát tenye­rébe hajt­ja. A hosszú csön­det kapu­csengő ber­re­gése tépi szét. Meg­szó­lal, de inkább magá­hoz beszél.) Tudom, tudom! Nem rak­tam ki a váltó kandlit. Dél van. (hangosan:) Megyek már, viszem a vál­tást! (Feláll, menne az ajtó­hoz, de nagy rössel a sír­kö­ves lép be, ruhá­zata a ko­ráb­bi, kezé­ben irattartó.)

Sírköves: Tiszteletem, mes­ter úr! Lát­ja, Péter bácsi, gyors vagyok, mint a vil­lany­rendőr és meg­bíz­ha­tó, mint a fek­vő­rend­őr!

Órás: (visszaül a borbélyszékbe) Maga az? Azt hit­tem, az ebé­det hoz­zák, és még nem rak­tam ki az ete­tő-gar­ni­túra cse­re­da­rab­ját!

Sírköves: (az asztal mellé áll, tüs­tén­ke­dik, szét­nyitja a mappáját) Majd men­tem­ben kira­kom! No, föl­mér­tem a föl­ada­tot, in situ, ahogy ezt a szak­má­ban mond­ják! A be­ton­fö­dém­ről és a sír körüli diszk­ré­ten srég víz­el­ve­zető lapo­zás­ról nem nagyon érde­mes beszél­ni, mert az annyi, amennyi. Kész­be­ton, depó­zás, bon­tás, zsa­lu­zás, újra­ön­tés, locso­lás. Locso­lás! Péter bácsi, mert az ilyen meleg napokon…

Órás: Tudom Ipkovity úr, tudom!

Sírköves: Ugye, adva van a fe­lü­let, ennyi­szer ennyi, kör­be-körbe olyan 30–40 cen­tis leve­ze­tő, most erre jönne a műkő. Pik­ke­lyez­ve, (kis grimasszal) ahogy tet­szett gon­dol­ni. Aztán, ugye, jönne a hát­fal, mert azt tet­szett mon­da­ni, ugye? Hogy ne a sír kor­pu­szán, hori­zon­tá­li­san helyez­ked­jen el a táb­la! Jól gon­do­lom, Péter bácsi?

Órás: Szóval, arra gondol­tam, hogy a kripta pik­ke­lye­zett felü­lete víz­záró legyen! Masszí­van! A hát­fal a fej felőli részen, azon a tábla…

Sírköves: Hoppá, hoppá! Itt áll­junk meg egy pol­gári szó­ra! Muta­tom a mu­tatni való­kat! (papírjai közt turkál) Itt egy négy­la­kójú krip­tá­val állunk szem­ben, pon­to­sab­ban ennek földi mását kell meg­al­kot­ni! Ez kérem, kérem… (lapozgat) igen, itt kez­dő­dik az eldönt­he­tő­sé­gek sora, mond­hatni a kíván­ság­mű­sor, akár ext­rák­kal is!

Órás: (fáradtan) Nem kel­le­nek ext­rák! Már mond­tam magá­nak Ipkovity úr!

Sírköves: Értem én, kérem, értem én! De még­is­csak mon­dani kell egy „át” vagy „bét”!

Órás: Hallgatom!

Sírköves: Tehát! A né­gyes krip­tán egyet­len, mond­hatni tes­te­sebb hát­fal legyen, egy közös már­vány­táb­lá­val, vagy két hát­fal, – ahogy külön­féle házas­pár­ok­hoz illik –, egy-egy táb­lá­val?

Órás: (töpreng) Egy közös hát­fal legyen, két már­vány­táb­lá­val!

Sírköves: (csodálkozva) Milyen igaz? A múlt­kor a fiam muta­tott valami fil­met, ott két külön torony volt és a repü­lők­nek külön-kü­lön kel­lett bele­men­ni, hogy össze­dől­je­nek! Hoz­tam pár hát­fal­min­tát. Válasszon, Péter bácsi!

Órás: (lapozgatja a mappa tar­tal­mát, néha-néha kiemel egyet, sze­mét össze­húz­za, vissza­rak­ja, mási­kat vesz ki belőle) Ez legyen! Ilyen legyen! Csak… göm­bö­lyí­tés nél­kül!

Sírköves: Ez kitűnő válasz­tás, Péter bácsi! Ezt még az uno­kák is meg­bá­mul­ják majd! (Az Órás csüg­ged­ten néz fel a Sírkövesre.) Akkor most jön­nek a táb­lák!

Órás: A feleségem szü­lei­nek a fel­irata olyan legyen, mint a mostani…

Sírköves: Rendben. S az önö­ké, Péter bácsi?

Órás: Fölülre a fele­sé­gem leány­kori neve kerül­jön, alá a dátu­mok, aztán az én…

Sírköves: Péter bácsi, már meg­bo­csás­son, de utal­nék a ha­gyo­má­nyok­ra! Ugye, itt mi most, még, konk­ré­ten tud­juk, hogy Ilonka asszony, hogy úgy mond­jam, egy hatá­ro­zott ember volt. Ahogy a falu­siak – talán merő rossz­in­du­lat­ból – fogal­maz­tak: ő hordta a ka­la­pot is meg a nad­rá­got is. Ám ezt nem fel­tét­le­nül kell az utó­kor tudo­má­sára hoz­ni! És hát, per­pil­la­nat, muszáj úgy fogal­maz­nom, hogy én vagyok az össze­kötő híd a je­len és az utó­kor között. Így hát azt meg kell fon­tol­ni, hogy ki kerül­jön fölülre!

Órás: (keményen, határozottan) Meg­fon­tol­tam, Ipkovity úr!

Sírköves: (önmagát visszafogva) Jó, jó! Én csak beszól­tam, ahogy gon­dolja a tisz­telt meg­ren­de­lő! És akkor ezután jön: Adai Péter órás­mes­ter, szü­le­tett: a mara­dék szá­mo­kat meg majd a fiam bele­vé­si, ha bele­jött a szak­má­ba!

Órás: Nem az jön, Ipkovity úr! Az jön alá­ja, hogy Ackermann-Adai Péter, évszám és slussz!

Sírköves: (csodálkozva néz az Órásra) Péter bácsi! Itten kifo­gá­so­kat kell emlí­te­nem! Az ön érde­ké­ben! A táb­la­vé­sés díj­té­tele karak­te­ren­ként van! A szak­má­ban a ka­rak­ter egy betűt vagy írás­je­let jelent. Hosszú név: sok karak­ter, sok betű: több pénz! Más­részt, másrészt…

Órás: (felháborodottan) Mit bánom én a szak­má­juk stik­li­je­it! Néz­ze­nek oda!

Sírköves: (visszafogottabban, de még min­dig ellenállásban) Már megbocsásson!, dol­goz­tam én új bőrt talált kutya­bő­rö­sök­nek is! Azok vol­tak kötő­je­le­sek! Maga vilá­gé­le­té­ben Adai volt, Adai órás­mes­ter. Hogy jön ahhoz,… (alázatosabban) hogy jön az Adaihoz az Ackermann?!

Órás: Kötőjellel és muszáj­ból!

2012. december