Horváth Dezső

Harácsisten, meg az Isten

(Gyorsfutár vágtat a Pokol és a Menny­or­szág között, a senki föld­jén. Az út is porozna lova lábá­tól, annyira fut, de senki és semmi földje ez, senki és semmi nin­csen raj­ta. Még por se. Behúzza a „vész­fé­ket” – meg­rántja a gyep­lőt –, egy­szerre blok­kol a ló mind a négy lábá­ra. Szán­taná a föl­det, de föld sin­csen ott. Előre buk­fen­ce­zik le róla, oda­megy a ka­pu­hoz, és meg­dön­geti három­szor. Szent Péter kiku­kucs­kál a kis­ab­la­kon, aztán kiszól:)

Péter: Bújj be, de itt ne maradj!

Futár: Idézőt hoztam, Szent­sé­ges Öreg­apám!

Péter: Ki az istenharagja akarna innen akár­kit is más­hová idéz­ni? Innen sehová se vezet út, aki idáig eljut, a meg­föl­leb­bez­he­tet­len örök­ké­va­ló­ság vár rá, mennyei fényes­ség­gel.

Futár: Nem akárkit, a ma­gas­sá­gos Atya­úr­is­tent szó­lí­totta magá­hoz az Úr! Az iste­ne­det!

Péter: Mit beszélsz, te ütő­dött? Az Atya­úr­is­ten­nél nagyobb úr a vi­lá­gon sin­csen.

Futár: De van. A Harács­is­ten.

Péter: Hát az meg miféle szer­zet? Tücsök vagy bogár?

Futár: Ne húzd az időt, Öreg­apám, mert nagyon sür­gős. És meg­üt­he­ted te is a bo­ká­dat, ha vic­celsz. Ha kimondja a tör­vé­nye­tek, hogy Isten nevét hiába ne vegyed, akkor ez sok­szo­ro­san vonat­ko­zik az új istenre is. Hét­köz­nap lát­ha­tat­lan, vasár­nap pedig föl­fog­ha­tat­lan, ugyan­úgy, mint a ré­gi. És csak hódo­lat ille­ti, nem bírá­lat. Már össze is ült az Íté­lő­szék.

Péter: Gyere közelebb! Neked lázad van, gyer­me­kem.

Futár: Jól mondtam: az Íté­lő­szék elé vár­ják a te­remtő Atya­is­tent. Tulaj­don kezébe kell átad­nom az idé­zést.

Péter: Most nem lehet. Mennyei ebéd után vagyunk, elszunnyadt egy kicsit. Még a vi­lág terem­tése előtti ősidők­ből maradt meg ez a szo­ká­sa. Majd én alá­írom a fec­ni­det, hogy átvet­tem.

Futár: Mondtam, tulajdon kezébe kell átad­nom, azon­nali indu­lás terhe mel­lett.

(Vakargatja a feje búbját Szent Péter. Csak igaz az, amit még a genezáreti tó mel­lett beszél­tek a ha­lá­szok: semmi nem lehet töké­le­tes. Ha sok a hal, sza­kad a há­ló, ha meg nem sza­kad, nem is fog­nak sem­mit. Mégis besza­ladt valami por­szem a terem­tés fogas­ke­re­kei közé, ha van evi­lági lény, aki így mer beszélni.)

Péter: Márpedig én föl nem kel­tem, mert paran­csom van rá, hogy nem kelt­he­tem. A Her­kó­pá­ter­nek se.

(Az Isten azonban nem azért min­den­ható és min­den­tu­dó, hogy akár szunnyad­tá­ban is ne tud­ja, mi tör­té­nik a vi­lág­ban. És éppen itt, a Menny­or­szág kapu­já­ban? Érces hang­ján szól:)

Isten: Ki akar itt akármit?

Péter: Futár jött, Szentsé­ges Iste­nem.

Isten: Kinek a futára? Engedd ide szí­nem elé, ahogy írva vagyon.

Péter: Ilyen pogány beszéd­del én nem enged­he­tem. Azt mond­ja, magá­hoz szó­lí­tott az úr. Téged, Uram, az úr!? Csak Luci­fer képes ilyen balga beszéd­re.

(Nagyot nevet erre az Isten, gur­gu­lá­zása végig­sza­lad a Föld körül három­szor, kora tava­szi menny­dör­gést keltve.)

Isten: Ne háborogj, inkább nézz a ka­len­dá­ri­u­mod­ra, jó öreg szol­gám, Péter! Ápri­lis elseje van, a bolon­dok neve nap­ja. Nézd meg a nagy­könyv­ben, ki az isten­borja az a Harács.

Péter: Az én matrikulámba csak azok neve lát­szik, akik befe­jez­ték földi pályá­ju­kat, és hoz­zánk köl­töz­tek. Te ne tud­nád, Atyám? Akik még csak készü­lőd­nek rá, azok betűi össze­ke­verve már itt van­nak, de senki nem tudja össze­rak­ni. Harács? Harács? A Ha­rács sehol sin­csen.

(Nyújtózkodik egy nagyot az Isten, ásít is, ahogy illik, hir­te­len jött szunnya­dá­sá­nak min­den nyo­mát kidör­göli sze­mé­ből, meg is mossa orcá­ját, hogy a Napra lehe­tett néz­ni, de őrá nem. Magára ölti tel­jes mennyei fényes­sé­gét, maga mellé ren­deli ark­an­gya­la­it. A ki­sebb angya­lok rendre iga­zí­ta­nak rajta vala­mit, való­ság­gal ráncba sze­dik, hogy tel­jes pom­pá­já­ban lép­hes­sen ki a kapun. Jósá­gos atyai­ság­gal kézen fogja a ko­misz futárt, az pedig kaján vigyor­ral vezeti a lovához.)

Isten: Állj meg, Vendel! És az Isten lova?

Futár: Ez is az, csak a má­sik iste­né.

Isten: Tréfálsz, fiam? Luci­fer nem isten! Szent Mihály­nak van még lova az ark­an­gya­laim között, a meg­hol­tak utolsó útjá­ra, fából, de lát­ha­tod, ő se isten.

Futár: A miénk a még nagyobb­nak az istál­ló­já­ból való.

Isten: Mondtam már, mást nem isme­rek.

Futár: Ideje fölfrissíteni elmé­det. Csönd­ben súgom csak, hogy meg ne hall­ják. Az örök­ké­va­ló­ság­hoz képest igen fia­tal még, de köve­teli a trónt, és min­den­nap csat­tog­tatja az osto­rát. Ráadá­sul ember­hús­sal él. A zse­be­ken át rágja áldo­za­tát.

Isten: Mindennap? Április else­jét csak egyet adtam egy évben.

Futár: Áthelyezte azt is. Már­cius 20-ára. Akkor van az adó­be­val­lások nap­ja. Nézz be egy­szer a szék­há­zá­ba, a leg­na­gyobb palo­tá­ba. Kész bolon­dok­háza az egész ország egé­szen éjfé­lig. És tör­vénybe hoz­ta, egész évben min­denki neki áldoz­zon vas­tag elő­leg­gel.

Isten: Na, most akkor a kör­mére nézek ennek a zsi­vány világ­nak!

(Ezt mondta az Isten, és már ott is állott a bí­ró­ság előtt. Menny­dö­rögte a bíró:)

Bíró: Vádlott, álljon föl!

(Körülnéz, mert nem tudta hir­te­len, kihez beszél­nek. Hogyan áll­jon föl, ha még le se ült? Lehet itt valaki más is, aki­ről a Min­den­tudó se tud­hat? Fogja magát, leül. A bíró mondja tovább:)

Bíró: Neve? Született? Anyja neve?

Elnevette magát.

Isten: Ha lúd, legyen kövér. Nevem: Teremtő és Min­den­ható Isten. Min­den terem­tett világ ura, paran­cso­lója és kor­mány­zó­ja. Nem szü­let­tem, örök­től fogva vagyok, és mind­örökké leszek. Anyám nin­csen.

Bíró: Tehát anyátlan árva vagy. Ez mentő körül­mény lehet. Iste­nem, te sze­gény! Micsoda cudar gye­rek­ko­rod lehe­tett! Min­dig mások lábakapcája vol­tál? Meg­ál­la­pí­tom, a vád­lott az idé­zésre pon­to­san meg­je­lent, a kilá­tásba helye­zett elő­ve­ze­tés foga­na­to­sí­tá­sára nem volt szük­ség.

(Hadarja mindezt a bíró, mint aki ezer­mil­li­omod­szor mondja min­den tár­gya­lás mono­ton mot­tó­ját. Föl­pis­lant fél­be­vá­gott szem­üvege mögül, és rá is ripa­ko­dik azonnal:)

Bíró: Nem azt mondtam, hogy vád­lott, áll­jon föl? Ren­det­len­sé­get nem tűrök magam körül.

(Tetszeni látszik a cirkusz a Terem­tő­nek, még nevet is hoz­zá. Teát­rá­lis moz­du­lat­tal föl­áll. Hadar a bíró tovább:)

Bíró: A méltóságos Harács kere­sete nyo­mán állasz bíráid előtt, te nyo­mo­rult, aki a vi­lág terem­tő­jé­nek mered mon­dani magad.

(Ízlelgeti a szavakat az Isten. Még ilyen címet se kap­tam, mon­do­gatja magá­ban. Nem baj az, ha vala­ki, min­dig töké­le­tes­nek tudva magát, egy­szer meg­kapja a magáét:)

Isten: Te nyomorult…? Te nyo­mo­rult? A Vi­lág Terem­tője vagyok!

Bíró: Ezt már hallottam. És a vi­lág kor­mány­zó­já­nak is mon­dod magad. Isten­ká­rom­lást szó­lasz, tudod-e? Az a cím elfog­lalva már. Hány­szor mond­jam, Harács­is­ten a ne­ve, ő kor­má­nyozza a vilá­got, és végre az ő bí­rái előtt állasz. Sze­mé­lyi szá­mod?

Isten: Az meg micsoda?

Bíró: Azt se tudod? Regiszt­rá­ciós meg­kü­lön­böz­te­tésre szol­gáló tizenegyjegyű szám. Olyan, mint nyáj körül a pu­li. Egy füttyen­tés­re, szá­mí­tó­gé­pes pittyentésre össze­te­reli a széj­jel­szó­ró­dott, elbi­tan­golt kere­se­te­ket is.

Isten: Szegény vagyok én a tizenegyjegyűre. Nekem a leg­első is elég.

Bíró: Szegény vagy? Van sze­gény­ségi bizo­nyít­vá­nyod?

Isten: Annyira szegény, még az sin­csen.

Bíró: Akkor duma sincsen. Ügyész úr, ismer­tesse a vá­dat.

Föláll egy ocsmányságában ver­he­tet­len kan­ör­dög, lópatájával, a bal­lal, hár­mat dob­bant, két­mé­te­res láng­nyel­vet öltö­get sis­te­regve az Isten felé, de vissza is rántja hir­te­len. Undo­rodva föl­üti a Bibliát.

Ügyész: Az egész Ószövetség és Újszö­vet­ség min­den sora vád­irat. Indít­vá­nyo­zom, hogy ma csak a Te­rem­tés Köny­vét tár­gyal­juk.

Bíró: Köszönöm, azt ismer­jük. Kezdetben teremté Isten az eget és a földet. Micsoda fönn­hé­jázó kez­dés! Miköz­ben elmu­lasz­tot­tad az adó­be­val­lást határ­időre lead­ni.

Isten: Itt ma mindenki meg­bo­lon­dult, vagy csak játssza a bo­lon­dot? Miféle bubo­rék meré­szel nekem a leg­ben­sőbb magán­ügyem­ben határ­időt szab­ni? Hat nap alatt megalkotám a világot…

Bíró: Tudom, tudom. Elválasztám a sö­tét­sé­get a vilá­gos­ság­tól, hogy legyen reg­gel és este.

Isten: Pontosan mondod. Alkoték az égre napot és hol­dat, hogy vilá­gít­sa­nak a föld­re. Mennye­zet­tel elválasztám a fölső vize­ket az alsó vizek­től, elne­vez­vén a mennye­ze­tet égnek. Elválasztám az egy­be­gyűj­tött vize­ket a föld­től is, a földre terem­ték gyönge füvet, és gyü­möl­csöt hozó fát.

Bíró: Unalommal: A ten­ge­rekbe terem­ték nyüzsgő álla­to­kat, a föld fölé pedig röp­döső madarakat.

Isten: Barmokat, csúszó-má­szó­kat, és szá­raz­földi vada­kat is a föld­re. Meg­ál­dot­tam őket, hogy sza­po­rod­ja­nak és soka­sod­ja­nak, tölt­sék be a föl­det és a ten­ge­re­ket. Látám, hogy mindez jó, alkoték tehát embert a magam képére és hason­la­tos­sá­gá­ra, és hogy el ne unja magát, asszonyt is adtam mel­lé. Meg­ál­dot­tam őket is, hogy sza­po­rod­ja­nak és soka­sod­ja­nak, és tölt­sék be a föl­det. Hatal­mat adék nekik, hogy ural­kod­ja­nak a ten­ger halai, a föld csú­szó­má­szói, min­den állata fölött. Lát­tam, hogy mind­az, amit terem­tet­tem vala, igen jó.

Bíró: Nekünk is jó.

Isten: Határidőt magam szab­tam csak magam­nak, hat tel­jes napot, és azt másod­percre be is tar­tot­tam. A he­te­di­ket pedig meg­szen­tel­tem. Talán ezt meri­tek a sze­memre vet­ni?

Bíró: Dehogy ezt! Közben elfe­lej­tet­tél fizetni sze­mé­lyi jöve­de­lem­adót. Feke­te­mun­ká­val terem­tet­ted a vi­lá­got? (Haraggal) Adó­csa­lás­sal vádol­lak, mert álta­lá­nos for­galmi adót se fizet­tél. Áfa nél­kül akarsz Isten len­ni? Hol élsz te? Csak úgy teremt­ge­tünk, teremt­ge­tünk, az állam­pénz­tár meg üres?

Isten: Levetettem Lucifert a po­kol fene­ké­re, az összes lázadó angya­lá­val együtt. Kinek fizet­nék én adót?

Bíró: Harácsnak, a mi urunk­nak, iste­nünk­nek!

Isten: (Lefelé fenyeget.) Megállj, megállj, te mocs­kos Luci­fer, egy­szer még kite­ke­rem a nya­ka­dat!

(A kanördög fölsistereg, tető­től tal­pig áttü­ze­se­dik, megint láng­nyel­ve­ket öltö­get, de a Bíró leinti.)

Bíró: Nem képezi a pör tár­gyát, hagyd. Ez a mániá­ja. (Az Isten­hez) Kezd­jük elöl­ről: készí­tet­tél adó­be­val­lást?

Isten: Nem készítettem.

Bíró: Fizettél adót?

Isten: Nem fizettem.

Ügyész: Pedig írva vagyon, hogy adjá­tok meg a csá­szár­nak, ami a császáré…!

Bíró: Az se képezi a pör tár­gyát. Mennyi volt a bevé­te­led?

Isten: Miféle bevételem?

Bíró: Pénzben.

Isten: A pénz Lucifer ármány­ko­dá­sára lett, nem az én művem, tehát nem is fizet­het­tek érte.

Bíró: Úgy látszik, mindent nekem kell ma kibo­ga­rász­nom? (Számológépet tesz ki az asztalra.) Mek­ko­rák vol­tak a költ­sé­ge­id?

Isten: A világot a sem­mi­ből teremtém…

Bíró: Figyelmeztetlek, veszé­lyes vizekre eve­zel. A ma­te­ri­a­liz­mus sze­rint a sem­mi­ből semmi nem lehet, valami pedig soha, ezt a kije­len­té­se­det azon­nal vond vissza.

Isten: Az emberiségnek szánt gumi­csont az csu­pán, amit mate­ri­a­liz­mus­nak mon­dasz, hadd rágód­jon rajta időt­len idő­kig. Egye­dül én tudom az igaz­sá­got, tehát ismét­lem: a sem­mi­ből alkoték.

Bíró: Makacs vagy, akár az ösz­vér. Ha te akar­tad, legyen. Ha sem­mi­ből terem­tet­tél, akkor annak, a mi sze­ren­csénk­re, beszer­zési ára, beszá­mít­ható és leszá­mít­ható értéke sin­csen. Pötyög­teti a szá­mo­ló­gé­pet. Marad tehát tisz­tán a vi­lág terem­té­sé­nek szel­lemi érté­ke?

Isten: A világ végeze­téig marad, az pedig soha el nem jön. És ezt aka­rod te adód alá von­ni?

Bíró: Hatalmas haszontól esnénk el, ha lemon­da­nánk róla. Nem én aka­rom, tör­vény van rá.

Isten: De nem az én törvé­nyem! Én csak azt mond­tam, dol­goz­zon min­den­ki, hogy éhen ne hal­jon, de azt nem, hogy más meg húzza le a bő­rét. Bár a tig­ris, de a sa­kál is meg­te­szi, hogy meg­eszi a gnút is, ami­kor kipottyan belőle a bor­ja, ezt a fér­get akar­já­tok követ­ni? Még a csa­ládi pót­lé­kot is meg­adóz­tat­ná­tok?

Bíró: Igazat szóltál az előbb: való­ban sze­gény vagy. A te tör­vé­nyed­nek csak tíz paran­cso­latja van. Addig tudsz csak szá­mol­ni? Nézz bele a vi­lág nagy tör­vény­köny­vei­be, és meg­lá­tod tulaj­don sze­gény­sé­ged. Hammurabi király híres osz­lo­pán is több van. Tíz para­gra­fus­sal aka­rod elkor­má­nyozni a vilá­got? Ne ölj? Ne paráz­nál­kod­jál? Gye­rek­ség. Naponta meg­sze­gik. Ves­sed csalfa sze­mei­det akár­me­lyik koca­jo­gász tör­vény­tár­ára! Két szo­bát is betölt. A te tízed úgy elbújna ben­ne, meg se talál­nád. Időt­len idők óta léte­zik fej­adó, kapu­adó, füst­adó, fize­tik az állami sar­cot a szesz­főz­dék, a kocs­mák, a ha­lász­há­lók, a mal­mok után. Elsze­gé­nyedne külön­ben az állam, és az én állam is föl­kop­na. Nem a sza­vak­kal ját­szom, azt az egyet el ne felejtsd, hogy most az állam én vagyok.

Isten: De se a gyilko­lá­sért, se a paráz­nál­ko­dá­sért nem szed­het­tek soha adót. Ha a kettő futó­sza­la­gon kap­cso­ló­dik egy­be, és háború a neve, akkor se.

Bíró: Utólag se?

Isten: Azt akarod mondani, ha tovább gub­basz­tok az ősköd­ben, és méla sem­mit­te­vés­ben töl­töm nap­jai­mat, ahogy időt­len idők óta tet­tem a vi­lág meg­te­rem­té­sé­ig, akkor most nem áll­nék előt­ted?

Bíró: Erre mérget vehetsz.

Isten: Most az egyszer te is iga­zat szó­lasz. Mert ha semmi és senki sin­csen, akkor te se vagy, és az átok­verte Luci­fer sin­csen, aki zsold­já­ban tart tége­det.

Bíró: Ne beszélj mindig mel­lé! Tehát beis­me­red bűnös­sé­ge­det?

Isten: Te megint léptéket tévesz­tesz! Bűnöm nin­csen, nem is volt, és nem is lesz, nin­csen beis­merni valóm. Kicsit elbam­bul­tam, elis­me­rem, mert akkor még elfe­lej­tet­tem, hogy oldal­bur­ján­zás­sal sza­po­ro­dik a go­nosz­ság, de most majd meg­mu­ta­tom, ki az isten ezen a vilá­gon! Kisöp­röm én is Augeiász istál­ló­ját.

Ügyész: (Fölsistereg megint, és kén­kö­ves láng­nyel­ve­ket ere­get magából.) Vigyá­zat, vissza­csap ben­nün­ket a Po­kol­ba!

Isten: Tízmillió kedves magya­rom­ból tizen­öt­mil­lió hit­vány adó­csa­lót akar­tok? Fejő­gu­lyás­ként, fejő­ház­ban, fejő­gép­pel feji­tek, aki­hez hoz­zá­fér­tek, akár­ho­gyan rúg és harap is köz­ben? Ha nagyon rúg, lekö­tö­zi­tek? Vagy oldalba vág­já­tok bun­kós bot­tal, mint kanász a kandisznót? Hié­na­ként mar­can­gol­já­tok azt a sze­ren­csét­len zöld­sé­gest, akit raj­ta­kap­tok, mert a lőrinces dinnyé­nél előbb nyúlt a pénz után, mint a blok­kot meg­írta vol­na? Elfogta a halál­fé­le­lem, ami­kor meg­lá­tott ben­ne­te­ket, elkapta a szív­in­fark­tus, ami­kor ellen­őrei­tek írni kezd­ték a jegy­ző­köny­vet. Már ott a men­tő, de tite­ket ez se hat meg? Amit elkez­de­tek, azt be is feje­zi­tek, ha mind­nyá­jan bele­pusz­tul­nak is?

Bíró: Alaptörvény: kockázat nél­kül nin­csen üzlet.

Isten: De rendőreitek besze­dik a köz­le­ke­dési kihá­gá­sok bün­te­té­se­it, anél­kül, hogy blok­kot adná­nak.

Ügyész: Sajnos, vannak még hiá­nyos­sá­gok: nem min­den rendőr teszi még meg. De mi eddig soha nem mond­tuk, hogy kis­an­gya­lo­kat alkal­ma­zunk. És azt se, hogy a bűnre vezető uta­kat fehér­ru­hás szü­zek sze­gé­lye­zik, kezük­ben lili­om­mal. Egé­szen más leány­kák áll­nak ottan mos­ta­ná­ban.

Isten: (Jelentéktelennek tart­ja, nem is figyel rá.) Kór­há­zak, kli­ni­kák ítél­nek halálra embe­re­ket, mert nin­csen elég pénz a mű­té­tek­re. Pro­fesszor hagyta el tan­székét és kli­ni­ká­ját, mert meg­fe­gyel­mez­ték: töb­bet köl­tött, mint amennyit sza­bad. Annyira bele­ivó­dott min­den­ki­be, hogy sza­bad ország­ban sza­bad ember csak azt teszi, amit sza­bad? Hiába véde­ke­zett, hogy egyet­len fil­lért nem magára köl­tött?

Bíró: És ez mind kinek a bű­ne?

Isten: Talán az enyém, mert azt is én teremtém, aki fegyel­mez­te. Kár­pó­tol­já­tok maga­to­kat, a lé­hák, a sem­mit­te­vők, a szél­há­mosok meg akkora autók­kal jár­nak, mint a bika­is­tál­ló, és nyakba való arany­lán­cuk lehúzza a nya­ku­kat. Nin­csen annyi ujjuk, ahány gyű­rűt visel­nek! Kur­vává teszik a fél orszá­got, a leg­sze­ren­csét­le­nebb sor­sot hagyva a lányok­ra. Hóban, fagy­ban, jeges szél­ben, dög­lesztő meleg­ben vadásszák a fér­fi­a­kat, és meg is talál­ják. Orvosi nyo­mo­rék lesz pár éven belül mind­egyik­ből, de fut­ta­tóik min­den szo­rí­tás­ból kifür­dik magu­kat. Áru­há­zai­tok előtt soro­zat­ban kopaszt­ják a járó­ke­lő­ket, hamis ban­kók­kal fizet­nek jó magyar forin­to­kért, de ekkora ele­fánt­ságra ránézni se mer­tek, nem­hogy meg­bün­tet­né­tek őket. Ti csak a sze­ren­csét­le­ne­ket üldö­zi­tek, a vagyo­no­so­kat daj­kál­já­tok és dédel­ge­ti­tek. Kira­kat­pö­rö­ket csi­nál­tok, de a nagy halak min­dig kiúsz­nak a háló­ból, a ki­csi­ket meg nyo­mo­rékká pofozza a tör­vény.

Bíró: Állj meg, végre! Itt vád­lott vagy, nem íté­lő.

Isten: Haszonlesőitek egy­más­sal ver­sengve emel­nek palo­tá­kat a pénz­nek. Ban­kok­kal van tele már a fél világ. Ahány sarok, annyi bank. És rátes­tál­nak min­den ter­het nyo­morú népem­re. A temp­lom egere hozzá képest tőzsér, mert leg­alább födél van a feje fölött. Kol­dus­botra jut min­den­nap az ország, és haj­lék­ta­lanná válik. Világ­há­bo­rúk nem tud­nak akkora tar­vá­gást vég­hez­vin­ni, amek­ko­rát ti játszva meg­csi­nál­tok. Pino­chet nép­nyúzó hatalma lett a pél­da­ké­pe­tek? Hát legyen! Ret­teg­je­tek és sze­gé­nyed­je­tek! Fej­jé­tek csak a mí­nu­szo­kat is, ha a nulla már nem adja le a te­jet. Fene­ket­len zsá­ko­tok soha meg ne tel­jen! Ahogy a szű­rőn ezer­felé fut szét a tej, úgy foly­jon el ezer­felé az embe­rek­ből kifejt mér­he­tet­len bevé­te­le­tek is, és igya el a homok, mint siva­tag a vi­zet. De ehhez ne akar­já­tok meg­sze­rezni az egy­há­za­mat is!

Bíró: Megint az egyházaddal taka­ró­dzol? Azzal az egy­ház­zal éppen elég a ba­junk.

Isten: A legutolsó csa­ló­ban is meg­szó­lal egy­szer-egy­szer a lel­ki­is­me­ret, és meg­bánja bűne­it. Az adó­csaló nem bán­ja, és nem is gyónja meg. Pap­ja­im­nak, ami­kor áldoz­tat­nak, meg­resz­ket a kezük a szent ostya alatt. Tud­ván tud­ják, hiva­ta­los csa­lót áldoz­tat­nak, de ők se tart­ják bűn­nek.

Bíró: Pedig a legmocs­ko­sabb bűn, ami csak léte­zik. Sze­ren­csére a mi pokoli sere­günk résen van, és mind itt foly­tatja a tü­zes kat­lan­ban.

Isten: A szívem hasad meg, ami­kor látom, pap­jaim és püs­pö­keim is tőle­tek tanul­nak. Vin­nék meg­ke­resz­telni a kis­de­det, hogy meg­nyíl­has­son előtte a mennyek orszá­gá­nak a ka­pu­ja, de elébe áll­nak a nagy kér­dés­sel: befizették az egy­házi adót? Keresz­telő János, ami­kor a Jor­dán vizé­ben keresz­telt, sen­ki­től nem kér­dezte meg. Esküd­né­nek a fia­ta­lok, eltelve sze­re­lem­mel: befizettétek az egy­házi adót? Temet­nék, aki Isten­ben meg­bol­do­gult, de akkor is ott a kér­dés: befizettétek az egy­házi adót? A leg­ocs­má­nyabb adó­hi­va­tal­lal vete­ked­nek pász­to­ra­im? Ado­má­nyo­zási jó szán­dék­kal töl­töt­tem meg az embe­ri­sé­get, de nekik ez is kevés? Jön­nek a lelki bun­kós­bot­ok­kal?

Bíró: A világ, bizony, így megyen.

Isten: Megkapja valaki a fi­ze­té­sét, de már előre levon­ják az adó­elő­le­get. Attól kezdve ha kul­csa bele­tö­rik a budiajtóba, ha kenye­ret vesz a pék­től, ha cipő­jét susz­ter­hoz viszi, mind­nek előre kifi­zeti a maga adó­ját is. Adó hátán adó, és mind az ő há­tán, kény­te­len cipel­ni, mint némely hattyú a po­ron­tya­it. Csak­hogy a hattyú csa­lád­ala­pí­tási szé­dü­le­té­ben cse­lek­szi, amit tesz, a sze­ren­csét­len ember pedig kemény paran­cso­tok sze­rint. Rázná le magá­ról a bilin­cse­ket, ezer ötle­tet kifun­dál, hogy sza­ba­dul­jon mér­he­tet­len ter­hé­től. Ezer­szer meg­át­koz­lak újra meg újra tite­ket. Tiszavirágéletű, sanda pénz­ügy­mi­nisz­te­rek dédel­ges­se­nek ben­ne­te­ket, kőböl­cső­ben rin­gas­sa­nak, simo­gas­sa­nak sző­rös-mocs­kos kezük­kel, és csak utó­lag tud­ják meg, hogy ők eresz­tet­ték a sírba a kor­má­nyo­kat. Tulaj­don halá­los íté­le­tét írja alá az a mi­nisz­ter­el­nök, ame­lyik rosszul választja ki finánc­mi­nisz­ter­ét, mégis bal kéz­zel választ mind­egyik. Épít­se­tek maga­tok­nak még több fényes palo­tát, fogad­já­tok föl elszá­mol­tató és pénz­be­hajtó mes­ter­ségre a föl­dön­fu­tóvá tett, hiva­tá­suk­ból kieb­ru­dalt, tisz­tes­ségre szánt taná­ro­kat, taní­tó­kat, orvo­so­kat, mér­nö­kö­ket, ha ki tud­já­tok for­dí­tani gerin­cü­ket a ma­guk való­sá­gá­ból. De kísérje min­den lépésteket min­den alkotó ember szi­laj haragja és meg­ve­té­se. Ha a magam képére és hason­la­tos­sá­gára terem­tet­tem az embert a föld­re, ne felejt­sé­tek el, egész életre szóló alko­tó­ked­vet is tet­tem bele a maga­mé­ból. Ha engem kér­dőre akar­tok von­ni, mert a sem­mi­ből vilá­got alkoték, hason­lít­sa­nak ebben is hoz­zám. Az író embert is úgy nyúz­zá­tok, hogy örül­jön, ha nem neki kell fizet­nie könyve kiadá­sá­ért?

Bíró: Kérdőre is vonunk min­den­kit, és ez nekünk untig elég. Lásd be vég­re, feke­te­mun­ká­val csak ilyen vilá­got tud­tál terem­te­ni.

Ügyész: Még egy pont, ahol meg­vet­het­jük lábun­kat, és kifor­dít­hat­juk sar­kai­ból a vi­lá­got.

Isten: (Akkorát dobbant, bele­ren­dül az ég és föld.) De tizen­egye­dik paran­cso­lat­nak be nem veszem az adó­zást, ha még job­ban bele­fe­ke­ted­tek, akkor se!

(Újabb füstös dörrenés, ketté­ha­sad a szín. Bal olda­lon kén­kö­ves pokol­szag árad, Szo­doma és Gomorra pusz­tí­tása kísé­re­té­ben, orká­nok és tor­ná­dók alá­fes­té­sé­vel tüzet okádó kan­ör­dö­gök tán­col­nak, jobb olda­lon mennyei fényes­ség ragyog, és ájta­tos angya­lok kara énekel:)

Kar: Hozsánna néked, Iste­nünk! Maradj velünk, és sza­ba­díts meg a go­nosz­tól, örök­kön örökké és mind­örök­ké, ámen!

Kanördögök: Adó, adó, édes adó, mind­örökre hadd folyjon…