Kui János

Bezárul

Éjsötétből cibálom fényre magam,
az agyam világosságát keresem,
hogy miért tévelyegnek az emberek,
bár sajnálom őket, a választ
megfejteni
semmiképpen nem tudom:
mit akarnak, miért élnek
sötétben?
Barlang tátja száját,
oda húzódnak,
s többé nem találják a nyitott kaput.
Az elveszített mezők,
már hiába sírnak,
a jajgatás oda nem hallszik:
elnyeli a kerekerdő,
s vissza nem játssza.
Kígyózó patakok híg levét isszák,
és jó, ha abból is jut elég.
Jégcsapok olvadnak,
cseppjeik a nyakakba hullnak,
s elvész életükből az a kicsi is,
amit elvonulásuk előtt még sikerült
megmenteni.
Állok lehajtott fejjel,
szabadulást nem látok,
és mire én elfordulnék,
az ordító barlang tátott szája
már örökre bezárul.