Vámos György (hang)

300-ért Verával

Jöjj hát,
mint kifénylett pénzérme
csússz a tenyerembe!

Fénylő aranyfoga van az éjnek:
húsodban sikongássá gödrösül az ének,
– próbaharapdáltasd magad!

Míg babrálok zoknimmal, gombjaimmal,
– meztelenkedésünk kínos szertartását
akarván felruházni –,
fecsegő hízelkedésem kérlek, vedd magadra:
hamis gyöngysor,

csillantva bátran hordhatod!

Vetkőzöm,
s beszélek.
Barbár a test
– ő csinált boltot –,
s foglyaként a civilizált lélek
– bár a buja termékenység Isteneket
magához édesgeti, lopva őket s magát –,

szökne innen.

Tudom, bármit mondhatok:
a ránk szabott
helyzet ára se föl-, se le nem értékelődik.

Távolítom magam.
„– Ez egy szabályos üzlet:
vetkőzésünk,
mint a megkívánt áru előtt
a pénztárca nyitása.
Köldököd patentra jár,
kis címletű benned a nyár,
simogatlak, kibetűzlek.”

Kötött alku.
– Talán épp ez feszélyez:
láthatóan jártasabb vagy
a bogvetésben.

Oldás és kötés profán technológiája
e műveletnek célszerűen félhomályos zugban.
Könnyedén leoldod egy szál ruhádat,
s a mozdulat, ahogy teszed,
mintha öltöztetne, rejtene.
/Ez hát a valós íz a „munkaruhára” való
kaján célozgatásban?/

Ruhámmal vesződve
– míg szemem sarkából látom,
hogy huzakodsz a magunkkal hozott olcsó borral:
csupasz combjaid közé szorítva az üveget…–,
– megütődöm.

Lám ez a plakátról ismerős
ravaszkás ingerkedés is
tervezett nászunk
elvéthetetlen koreográfiájának része:
döccenő tánclépés,
cifrázó motívumnak felfoghatóan.

Így merevülő helyzetem
fonákságára döbbenek:
testemet – megszégyenülve – én kínálgatom!

Fordulópont.

Te a konyha felől érkezve,
kopott alumínium tálcán megrezzenő poharakkal,
ágy mellé készíted ájulásunk attribútumait…– .

Döntésem:
tisztes megadásom fehér zászlajaként,
– alsónadrágom magamon hagyom!

(1980)