Horváth Dezső

Messzi Imriske kegyetlen halála

Shakespeare óta biztosan tudhatjuk, min­denki onnan veszi a té­má­ját, ahol ráta­lál. Szé­pen aka­rom mon­da­ni, a hét­köz­napi szó­hasz­ná­lat­ban más­ként hang­zik. Két dudás egy csár­dá­ban? Tör­té­ne­te­sen a sze­gedi múze­um­ban? Tömör­kény is íro­gatja a maga tör­té­net­ké­it, meg Móra is. Áthal­lás sincs kizár­va. Hogy mer­ről mer­re, ki lehet talál­ni.

Cifraság a dologban, akárhon­nan néz­zük, az iro­da­lom nyert vele.

Történhetett valamikor az elmúlt szá­zad első évti­zed­ének a vé­gén, hogy „be­kö­vet­ke­zett” a múze­umba a ho­mok­buc­kás tanyák­ról Messzi Imriske, az apjá­val. Hoz­ták maguk­kal a fából fara­gott csép­lő­gé­pet, meg az újszegedi desz­ka­gyár lekop­pin­tott fűrész­ma­si­ná­ját, úgy­szin­tén fából kifa­rag­va. A meg­szó­la­lá­sig hason­lí­tott mind­egyik az ere­de­ti­re, kis kerék for­ga­tá­sá­val lehe­tett működ­tet­ni. Imriske akkor végezte az elemi iskola negye­dik osz­tá­lyát. Cso­da­gye­rekké nyil­vá­ní­tot­ták azon nyom­ban, és állí­tó­lag a pol­gár­mes­ter­hez folya­mod­tak kita­nít­ta­tása ügyé­ben.

Rébuszokban beszélek, van itt neve min­den­ki­nek. Tömör­kény Ist­ván az egyik, Móra Ferenc a má­sik, Imriske pedig Katona Imre. Apja Katona Pál.

Segítségünkre van a Szegedi Napló 1910. feb­ruár 13-i szá­má­ban Csipke álné­ven Móra Ferenc tár­cá­ja. Ebben már az édes­anya is sze­re­pel a depu­tá­ció tag­ja­ként, és kimondatik az is, hogy a gyerök nem sze­reti a pa­raszti mesterségöt. Itt min­den­esetre alsótanyai ille­tő­ségű a csa­lád, a csorvai kapi­tány­ság­ból érke­zett. Kiegé­szí­tés­nek, akár kont­rá­nak is vehet­jük ugyan­en­nek az újság­nak bő egy hónap­pal későbbi (1910. már­cius 19!) szá­má­ban A ta­nyai csodagyerek címen meg­je­lent tudó­sí­tást. Ebből egy­ér­tel­műen kide­rül, Tömör­kény Ist­ván­hoz érkez­tek a ven­dé­gek, de Fölsőtanyáról. Már negyed­szer jár­tak bent, és maguk­kal hoz­ták azt a var­ró­gé­pet és repü­lő­gép-mo­dellt is, amit szin­túgy a gye­rek fara­gott ki fából, és töké­le­te­sen műkö­dött, ha meg­te­ker­ték. A re­pülő ter­mé­sze­te­sen nem röpült, csak a szár­nyait moz­gat­ta.

A repülés évszázada kezdődött akko­ri­ban.

Jól lerágott csont ez már, kutató­ink eddig rendre elju­tot­tak. A Georgikon című Móra-kö­tet Epilógusában azon­ban meg­lepő for­du­lat­ról kap­tunk hírt. (Elő­ször a Világban jelent meg 1923. június 17-én.) Mert ebben ez áll: „Va­la­me­lyik adó­tiszt úr azt taná­csolta Messzi Pál­nak, mutas­son be téged a talál­má­nyod­dal együtt nekem…” (Tömör­kény 1917. ápri­lis 24-én halt meg, ekkor már nem élt. Sza­bad a vá­sár?)

Kutatóink eddig tehát rendre elju­tot­tak, de rágni valót nekem is hagy­tak a cson­ton. Igaz, arról se vett tudo­mást sen­ki, hogy külön füzetkét áldoz­tam Móra három köte­té­re. Az se, aki föl­biz­ta­tott a hely­szí­nek elő­bo­ga­rá­szá­sá­ra, a sze­rep­lők azo­no­sí­tá­sá­ra, sőt a füze­tet is meg­szer­kesz­tet­te. Nagy­ké­pű­ség­gel mond­hat­nám, jó sok korábbi hie­de­lem dőlt meg ben­ne. A gön­cöt is letépte rólam, aki­nek ere­deti tévely­gé­seit kiiga­zí­tot­tam. Aki tehát min­den gon­do­la­to­mat átmor­zsol­hatta volna tíz ujja között, a nagy­dok­to­ri­ja­ként meg­je­lent monog­rá­fiá­ban az álta­lam cáfolt téve­dé­se­ket sorra még min­dig tény­ként sora­koz­tatja elő.

Kocakutatónak számítok csak, minek is ver­gőd­né­nek velem? Ha valami bein­dul, a vé­let­len is kezemre szo­kott ját­sza­ni. 1988 őszén rábuk­kan­tam a Kato­na-csa­lád leszár­ma­zott­jai­ra, és meg is írtam a Délmagyarország októ­ber 29-i szá­má­ban. Ide idé­zem az egé­szet.

Ha legközelebb arra járok, megint be kell ugra­nom Katona Istvánék tanyá­já­ba. Zákány­szék és Rúzsa között lak­nak, és soha nem hal­lot­tak arról, hogy Móra Ferenc már 1910-ben írt a fa­mí­liá­juk­ról, sőt, föl­me­le­gí­tett töl­tött káposz­tá­hoz hason­lóan 1923-ban, egé­szen pon­to­san június 17-én a Világ című lap­ban is meg­je­len­tek, és leg­vé­gül a Georgikon Epi­ló­gu­sa­ként köte­tet is zár­tak. Nagyon kér­tek, jut­tas­sam el nekik a kötetet.

Furcsa találkozásunk volt idén, októ­ber köze­pén. Az öregcsorvai isko­lát kerül­get­vén akad­tunk rá egy össze­dön­tött kereszt­re. Dűlő­utak szög­le­té­ben állott, ami­kor még áll­ha­tott, de hogy trak­tor ment-e neki szi­laj figyel­met­len­sé­gé­ben, vagy más nagy gép, nem tud­ni. Egy biz­tos, a kő­ke­reszt dara­bokra esve hever az út porá­ból kinőtt bok­rok között. Sorra pusz­tul­nak kereszt­jeink, és mos­ta­ná­ban sorra újít­ják föl őket, az állít­ta­tók iránt érzett kegye­let föl­tét­le­nül jobb sor­sot kérne a hálát­lan utó­kor­tól. Velem van János, aki ebben az isko­lá­ban járta gyer­mek­ko­rát, együtt betűz­zük a föl­írást: Katona Imre és neje, Far­kas Veron. Állít­tat­ták 1923-ban. Ki lehe­tett ez a Katona Imre?

Azt mondja János, ő tudja. Az a ta­nyai cso­da­gye­rek, aki csép­lő­gé­pet szer­kesz­tett. Ha kíván­csi vagyok rá, men­jek be a sze­gedi múze­um­ba, ott most is meg­ta­lá­lom. Mon­dom rá, nem kell bemen­nem, lát­tam ott sok évvel ezelőtt, sőt még több éve meg is aka­rom keres­ni. Él még? Hol lakhat?

Útbaigazít, és már nyitjuk is a nagy tanya karám­ka­pu­ját. Itt úgy van­nak a vil­lany­pász­tor­ral, mint az ugyan­csak Mórá­nál talál­ható Szél ángyó ura, Tilal­mas Nagy Ist­ván volt a vil­lám­há­rí­tó­val: sze­gény helyen fából is meg­te­szi. Körül­ke­rí­tet­ték a tanya körüli sem­lyé­ket, hogy ada­golva legel­hesse a mar­ha. Ami­kor azon­ban elkez­dem mon­da­ni, hogy a kereszt állí­tó­ját keres­ném, azt a fe­le­le­tet kapom, hogy rossz helyen járok. Az a fajta Katona Imre Mórahalomra köl­tö­zött, ott keres­sem. Látom azon­ban, kíván­csian vár­ják, mi vég­ről kere­sem őket, elmon­dom a csép­lő­gép his­tó­riá­ját, hoz­zá­téve Móra írá­sát is.

–  Mégiscsak jó helyen járnak! Az a Ka­tona Imre az én nagy­bá­tyám volt, de a keresz­tet nem ő állíttatta.

–  Ha minden tévedésem ekkora haszon­nal jár­na, akkor mától kezdve csak tévedni sze­ret­nék! – szo­ron­ga­tom meg Ist­ván kezét.

Betessékelnek azonnal a ház­ba, pedig a vén­asszonyok nyara önma­gá­ban is becsü­lendő aján­déka az ősznek.

–  Úgy volt ő a nagy­bá­tyám nekem, hogy az apám test­vére volt.

–  Csak volt?

–  Sajnos, már az apám is csak volt. Tavaly temet­tük, Isten nyugosztalja.

–  És az Imre?

–  Én még a világon se vol­tam, ami­kor ő meg­halt. Én huszon­öt­ben szü­let­tem, ő hu­szon­négy éves volt, ami­kor meg­halt. Szá­mítsa ki, mikor tör­tént. Kilenc­ven­hat­ban jött a világ­ra, akkor húsz­ban volt huszon­négy éves. Csak apám­tól hal­lot­tam róla.

–  Mit?

–  Azt, hogy elvitte a vá­ros, és haza­adta meghalni.

–  Rejtélyes így a beszéd.

–  Mondta az előbb a csép­lő­gé­pet. Az úgy volt, hogy amíg dél­ben leállt a gép, és ebé­del­tek a banda tag­jai, addig ő belebújt.

–  Ne is folytassa! Valaki elin­dí­totta volna?

–  Dehogy! Kijött belőle, és meg­csi­nálta ugyan­azt fából. Ész­re­vette a vá­ros, hogy nem paraszt­nak való, elkezdte tanít­tat­ni. Elvé­gezte azt a gépi­pari isko­lát is, nem tudom, akkor minek hív­ták, ame­lyik a Kál­vá­rián épült.

–  Tudom. Most Gépipari Szakkö­zép­is­kola a neve.

–  Akkor azt, de nem tudom, milyen foko­za­tot jelen­tett az akkor. Hogy a lel­ke­se­dés vit­te-e el az első világ­há­bo­rú­ba, vagy a kény­szer, azt nem tud­ha­tom, de gon­do­lom, a ha­za­fias lel­kü­let­nek is volt hozzá köze. Talán har­colt is a hábo­rú­ban. Ami­kor már vége lett, akkor lett vége neki is.

–  Hogyan?

–  Egészen közönségesen. Legény volt, elment az öttömösi bál­ba. Búcsú volt akkor, a le­gény­nek ott a helye. Bará­tai­val ment állítólag.

–  És?

–  Valamelyik szerencsétlen ember éppen akkor veszett össze a fe­le­sé­gé­vel. Azt nem tudom, ki volt, arról nem szól a csa­ládi emlé­ke­zet, de állí­tó­lag úgy indult el hazul­ról, hogy agyonüt vala­kit. Aki a mér­git ki akarja eresz­te­ni, annak az a leg­jobb, ha vala­ki­nek a vé­rit ereszti ki. Bolond ész­já­rás, per­sze, nagyon bolond, de meg­tör­tént. És mit ád Isten, össze­ta­lál­ko­zik éppen a mi Imrénk­kel. A tár­sai azon­nal arrébb áll­tak, de egy várost járt, hábo­rút viselt ember nem fut­hat el. Főleg azért nem, mert tud­ván tud­ta, hogy ő sen­ki­nek nem ártott, ennél­fogva sen­ki­től nem kell fél­nie se. Neki­ment az a sze­ren­csét­len ember, és elvágta a nyakát.

Szegény Imre! Hatvannyolc évvel ezelőtt halt meg. Az öttömösi búcsú szep­tem­ber­ben van.

*

Hazajöttem, és nem találtam hir­te­len azt a Mó­ra-írást, amely­ben Imriske sze­re­pel. Jó bará­tom segít, ide­adja a Vajda László által szer­kesz­tett Georgikon és Nádi hegedű című köte­tet. Az Epi­ló­gusra vonat­kozó jegy­zet­anyag bősé­ge­sebb, mint a töb­bi, ebből derül ki, hogy elő­ször 1910. feb­ruár 13-án jelent meg a Sze­gedi Nap­ló­ban Máról–holnapra rovat­ban Katona Imriske címen. Egy hónap­pal később, már­cius 19-én megint elő­jön a té­ma, A ta­nyai cso­da­gye­rek felcímmel, Kita­nít­tatja a város címen.

[Kihagyom most azokat a bekez­dé­se­ket, ame­lyekre már utal­tam.]

Arról pedig még inkább nem tud­ha­tott Móra, ami­kor iro­da­lommá vál­toz­tatta első írá­sát, Imriske már nem élt. Majd­nem három évvel azelőtt volt az a ne­ve­ze­tes öttömösi búcsú, ami­kor vég­leg elve­szej­tő­dött. Írá­sá­nak vége felé még azt taná­csolja a hozzá kül­dött gye­rek­nek, maradj te csak a ma­lac­káid közt, Messzi Imriske, és vigyáz­za­tok egy­másra a szép sima ég alatt, a jó meleg napon, a libatoppos (sic) zöld gye­pen. Ott olyan bol­dog emberré ser­dül­hetsz, mint az édes­apád meg a ke­reszt­apád, az egész atya­fi­sá­god, amely­nek tenye­ré­ben van a mi kenye­rünk, és ha kinyitja a te­nye­rét, akkor eszünk, ha becsuk­ja, akkor nem eszünk. Most még nem érted, kis buk­si, hogy lehet ez, de mire meg­nősz, majd meg­ér­ted. És ha akkor is ked­ved lesz az uradzáshoz, annak már lesz értel­me. Akkor lehetsz párt­el­nök, lehetsz követ, expor­tál­hatsz és bör­zéz­hetsz, és ha jól for­ga­tod magad e vi­lági éle­ted­ben, lehetsz félel­me­tes diktátor.

Akkor én már igen öreg ember leszek, Messzi Imriske, és félig meg­va­kult a sok írás­tól, olva­sás­tól. Emlé­kezz meg akkor róla, hogy milyen jó szív­vel vol­tam hoz­zád éle­ted kereszt­út­ján, és járj ki nekem egy ágyat a menházban.

Azért idéztem ilyen hosszan a be­fe­je­zés előtti soro­kat, hogy megint lát­has­suk, mennyire össze­mosta az emlé­ke­zet Tömör­kényt Mórá­val. Móra emlékezete.

*

Ki tudná megmondani, mi mikor, és miért éppen akkor jut eszünk­be? Ami­kor Móra még a ke­ne­tes lec­két mondja Imriskének, ő már nem hall­ja. Meg kell tud­nom, akár a föld alól is, hogyan is tör­tént a do­log a búcsú­ban, élete leg­na­gyobb kereszt­út­ján.

Három nagyhírű szegedi újság szep­tem­beri szá­mait nyá­laz­tam át 1920-ból, azt gon­dol­ván, leg­alább annyit talá­lok vala­me­lyik­ben, hogy ször­nyű gyil­kos­ság tör­tént Öttömösön. Volt azok­ban tücsök és bogár, orszá­gos nagy hír is, meg világra szóló is. Dúl­tak a pö­rök a Tisza Ist­ván minisz­ter­el­nök meg­gyil­ko­lása ürü­gyén, meg is hoz­ták az íté­le­tet, sőt végre is haj­tot­ták. Meg­ta­lál­tam fogal­ma­zási gyöngy­szem­ként azt is, hogy Kis 20 József sza­bad­na­pos rend­őrt leszúrta Csapó László főhad­nagy. Tom­bolt a szá­mon­ké­rés, mint min­den rend­szer­vál­tás után szo­kott, és dr. Beretzk Péter fele­sé­gül vette meny­asszo­nyát. (Híres nőgyógy­ász lett belő­le, és még híre­sebb mada­rász.) „El­ve­szett a Szentistván-térről (sic) egy fehér tyúk hét csir­ké­jé­vel. Aki tud róla, szí­ves­ked­jék érte­sí­te­ni”, de Öttömös olyan messzire esett innen, nem érke­zett meg a vér­on­tás híre.

Kétségbe nem vonhatom „adatközlő­im” igaz­mon­dási szán­dé­kát, leg­föl­jebb a dá­tum­ban téved­het­tek.

Kukacpostás levelet küldtem az öttömösi pol­gár­mes­ter­nek, Bata Ferenc­nek. Azt tudom, hogy az új temp­lom föl­szen­te­lése óta (1937!) Kis­asszony nap­ján van a bú­csú, de mikor lehe­tett 1920-ban? És élhet-e még valaki a falu­ban, aki akár csa­ládi hagyo­má­nyo­zó­dás révén tud vala­mit az akkori bor­za­lom­ról. Elő­ke­res­tem régi jó komám, Katona János szép köny­vét, Tanyán sar­jadt éle­tem emlékei a cí­me. Ő an­nak a bizo­nyos másik Kato­na-fa­mí­liá­nak a le­szár­ma­zott­ja, a másik Katona Pálé, aki Alsó­köz­pontra köl­tö­zött, de ő még az Öregcsorvai iskola mel­letti tanyá­ban szü­le­tett. Ha jól emlék­szem, a ki­in­du­lá­som­ként sze­replő dics­te­le­nül ledön­tött kőke­resz­tet is az ő ősi ága – Katona Imre és neje, Far­kas Veron állí­tot­ta. Köny­vé­ben nem szól Imré­ről, de talán távoli rokoni ala­pon is tud róla.

Várom a folytatást. Talán a Levél­tár­ból is kapok valami kis hírt a pör­ről. Tudom, hogyne tud­nám, alig múlt akko­ri­ban búcsú bics­ká­zás nél­kül, halá­los ese­tek is tör­tén­tek, de meg­ad­nám az árát, ha az öttömösiről is tud­hat­nék vala­mit.

Katona Jánost sikerült elérnem tele­fo­non. A Messzi Imriskeként elhí­re­sült Katona Imré­ről sem­mit nem tud. Azt mond­ja, annyian vol­tak Katona neve­ze­tűek az iskola kör­nyé­kén, szá­mon tar­tani is lehe­tet­len. Ráadá­sul a ke­reszt­ne­vek meg­le­he­tő­sen szűk kör­ben, szo­ros rend­ben ismét­lőd­tek. Lányok­nál is, fiúk­nál is. Benne van a kor­ban maga is – átlépte már a nyolc­va­nat –, és aján­lani se tud sen­kit, aki eset­leg töb­bet tud­hat­na.

Bata Ferenc polgármesteri számító­gépe vissza­iga­zolta leve­lem célba érke­zé­sét, de vála­szolni még alkalma se lehe­tett.

Kezdek aggódni. Gyerekkorom tanköny­vé­ből még az a meg­fo­gal­ma­zás maradt ránk, hogy a Bánk bán szerzője, Katona József bele­ful­ladt a kecs­ke­méti homok­ba. Ez is Kato­na, az is Katona – csak ki ne derül­jön, az öttömösi homok is elnyelte Imrét.

*

Fordulat következik, akár a jó drá­má­ban. Kell hozzá egy kuta­tói véná­val meg­ál­dott főlevéltáros. Baráti ala­pon Blazovich Lász­lót kér­tem meg, tudja meg vala­hogy, hogy a levél­tár­ban meg­ta­lál­ha­tók-e az ide vonat­kozó bíró­sági anya­gok. Azt mond­ta, tovább adja a föl­ada­tot, meg­kéri Far­kas Csa­bát, és érte­sít az ered­mény­ről.

A minap leszálltam a villamos­ról az Ady tér­nél, és össze­fu­tot­tam Csa­bá­val. Azt mond­ta, saj­nos, sem­mi­féle bíró­sági anyagra nem akadt, ellen­ben ráta­lált Katona Imrére a halottak anyakönyvében, de nem 1920 szep­tem­be­ré­ben, hanem 1919. szep­tem­ber 23-án hunyt el a Sze­gedi I-es Kór­ház­ban.

Jó, hogy nem találtam semmit az egy évvel később újsá­gok­ban! Mehe­tek vissza a könyv­tár­ba, átnyá­laz­ha­tom újra a lapo­kat, 1919 szep­tem­be­ré­ről.

Krimi-írók nem örülnének jobban a hír­nek. Csaba is arra lenne kíván­csi most már, ki volt a gyil­ko­sa. Ne haran­goz­zunk azon­ban előre most se, min­den kide­rül­het, és az is meg­es­het, meg­fe­led­ke­zett róla a vá­ros, amely útjait egyen­get­te. Hogyan is mond­ták a leszár­ma­zot­tak? Elvitte a vá­ros, és haza­adta meghalni. Ezek sze­rint azon­ban meg­hal­nia is a város­ban kel­lett. Búcsú után jó egy hét­tel, 1919-ben.

*

Amit kerestem, megtaláltam. Amiben remény­ked­tem, azt nem.

Előkértem a könyvtárban a három napi­lap – a Délmagyarország, a Sze­gedi Napló és a Sze­gedi Friss Újság – szep­tem­beri szá­mát 1919-ből. A Friss Újság szá­mí­tott leg­in­kább a tanya­iak érdek­lő­dé­sé­re, talál­tam is benne szep­tem­ber 12-én néhány sort a Rendőri hírek között:

„Katona Imre 24 éves földmívest az Alsó­ta­nyán isme­ret­len tet­te­sek meg­szur­kál­ták. Élet­ve­szé­lyes sérü­lé­sei­vel a kór­házba szállították.”

Tudhatjuk, irodalmi közhely, sokak szá­mára saját nevük elég a tit­ko­sí­tás­ra, fölös­le­ges az álnév. Ki emlé­kezne Messzi Imriskére a Katona Imre mögött? És benne a „cso­da­gye­rek­re”, a nagy gépé­szeti ígé­ret­re? Meg­ma­radt csu­pán „földmívesnek”. Öttömös se sze­re­pel ben­ne, nyom­ra­ve­zető csu­pán a „24 éves” lehet.

Kisasszony napján volt a bú­csú, szep­tem­ber 8-án. Lám, 12-én már benne is van az újság­ban a hírecs­ke. Utána napo­kig semmi sin­csen róla, de van a szep­tem­ber 23-i szám­ban. Gon­do­lom, dél­utáni kiadás lehet, ez derül ki a meg­fo­gal­ma­zás­ból. Ide írom azt is:

„Mintegy két hete említettük, hogy Öttömösről Katona Imre csorvai legényt nya­kán bics­ka­szú­rás­sal hoz­ták be a sze­gedi kór­ház­ba, ahol az éjszaka kiszen­ve­dett. A le­gény elpusz­tí­tása ügyé­ben Zombori János vizs­gá­ló­bíró meg­in­dí­totta a vizs­gá­la­tot és kide­rült, hogy a sze­ren­csét­len ifjú legény­vir­tus áldozata.

Szeptember 8-án, Kisasszonynap­ján a csorvai legé­nyek Öttömösre men­tek, ahol részt vet­tek a kis­asszony­napi bálon. Egyik-má­sik szem­re­való legény nagyon bele­ta­lált nézni az öttömösi lányok sze­mé­be, ami nagyon vissza­tet­szett az öttömösi legé­nyek­nek, akik már régeb­ben hadi­lá­bon áll­tak a csorvai legényekkel.

Már hónapok előtt megüzenték nekik, hogy csak mer­je­nek az öttömösi bálba eljön­ni, majd a sze­mük közé nézünk. Hát a csorvai legé­nyek­nek volt mer­szük és meg­je­len­tek a bá­lon, sőt ugyan­csak meg­for­gat­ták az öttömösi leá­nyo­kat. Ebből támadt aztán a nagy harag. Bál után, ami­kor a csorvai legé­nyek elvo­nul­tak, valaki utá­nuk kiáltott:

–  Hol vagytok, csorvai legények!

A fiúk azon hitben, hogy elma­radt csorvai legé­nyek kere­sik őket, meg­áll­tak. Ekkor egész sereg öttömösi legény sie­tett felé­jük, botok­kal támad­tak a csorvaiakra, és egyet, Katona Imrét nem­csak, hogy meg­bo­toz­ták, de egyi­kő­jük bics­ká­val nya­kon is szúr­ta. A fi­a­tal­em­bert veszé­lyes sérü­lé­sei­vel beszál­lí­tot­ták a kór­ház­ba, ahol mára vir­ra­dóra kiszenvedett.”

Ameddig türelmem engedte, tovább is boga­rász­tam a hí­rek vagy tudó­sí­tá­sok között, hátha talá­lok leg­alább uta­lást Zombori János vizs­gá­ló­dá­sai ered­mé­nyére is, de nem talál­tam. A má­sik két lap­ban ennyit se.

A „családi emlékezet” érthetően szé­pít a dol­gon, ott dél­után tör­tént az eset, ráadá­sul a főut­cán, itt viszont a bál végén. És az újság nem tud szé­pí­te­ni? Nem kell nagy stí­lus­kri­tika hoz­zá, hogy a „zanzásítás” szí­ne­zé­keit is föl­fe­dez­zük.

Tény tehát, Tömörkény is, Móra is föl­is­merte Imriskében a te­het­sé­get, de meg­kér­dő­je­lez­he­tő, hogy a város vál­lalta volna kita­nít­ta­tá­sát. Tény az is, hogy már nem élt akkor, ami­kor Móra még hozzá küldte jövőbe tekintő sora­it. (Ha min­den­evő betű­faló lett volna éle­té­ben, akkor se olvas­hatta vol­na.) Föl­te­he­tően az ő szeme se akadt meg a kon­ku­rens újság hír­adá­sán, noha a dolog ter­mé­sze­té­nél fogva árgus szem­mel figyel­ték egy­mást.

Azt hiszem, azokban az időkben Mórá­nak is meg­volt a maga baja a rend­szer­vál­to­zások elszá­mol­ta­tói­val.

Szemenszedett tömegverekedés volt, ahogy a ban­da­há­bo­rúk­ban mos­ta­ná­ban lát­juk a foly­ta­tást. Elő a füty­kö­sö­ket, és üsd, vágd, nem apád! Akit érnek, azt talál­ják. Hogy a mos­ta­ná­ban elha­ra­pó­dzó kése­lés­nek már itt meg­van­nak az elő­ké­pei, csöp­pet se sza­bad cso­dál­koz­nunk raj­ta. Ren­des csiz­ma­szár­ban is meg­ter­mett a kés.

Messzi Imriske immár saját teljes nevén, Katona Imre­ként fulladt bele az öttömösi homokba. Saj­nos, egy­előre Far­kas Csa­bá­nak köszö­net­kép­pen se szol­gál­ha­tok a ké­selő nevé­vel. Majd ha mégis meg­ta­lálja valaki a hiva­ta­los ira­tok között, remé­lem, föl­hívja rá figyel­mün­ket.

Az egykori csodagyerek tehát föl­is­me­ret­le­nül köl­tö­zött el az árnyék­vi­lág­ból. Min­dig mon­dom, nem érde­mes meg­hal­nunk.

*

Orvosok, ne szóljatok rám. Csöppen­tett méz cso­rog Far­kas Csaba erei­ben. Azt mond­ja, két nevet is talált, akik az öttömösi szú­rást elkö­vet­het­ték. Bodó Ist­ván az egyik, és Bodzsár Pál a má­sik. A ku­ta­tást tehát nem hagyta abba, de egy­előre erre is csak vala­mi­lyen nyil­ván­tar­tási lis­tá­ban akadt, a bíró­sági ira­tok nem kerül­tek elő. Egy­előre nem lehet tudni sem kihall­ga­tási jegy­ző­köny­vek­ről, sem bíró­sági tár­gya­lás­ról. Lehet, hogy lap­pan­ga­nak vala­hol, lehet, hogy vég­leg le kell mon­da­nunk arról, hogy valaha is meg­tud­juk a rész­le­te­ket. Kuta­tási irány­ként két eshe­tő­sé­get is említ, ami­lyen sze­ren­csém nekem szo­kott lenni – főleg akkor, ha más kaparja ki a gesz­te­nyét –, egyik talán be is fut.

Megköszöntem, és kértem, ketten nyo­moz­zunk tovább.

A minap újra találkoztunk, a le­vél­tá­rosok hónap­já­nak újszegedi nyitó kon­fe­ren­ciá­ján ő el­nö­költ. Akkor még csak a nehéz­sé­ge­ket emlí­tet­te, sem­mi­vel nem biz­ta­tott. Néhány nap múlva azon­ban kukac­pos­tán szólt, talált vala­mit. Szinte pos­ta­for­dul­tá­val már ott is vol­tam nála, és tulaj­don kezembe vehet­tem a Szegedi kir. ítélőtábla B523-as jel­zet­tel ellá­tott ira­tát, amely 1920/38 ikta­tó­szá­mon őrző­dött meg.

Fellebbezéssel került az ügy a táb­la­bí­rák elé, a köz­be­eső lépé­sek­ről csak uta­lá­sok­kal érte­sül­het, aki annyira neki­ve­sel­ke­dett az ügy­nek, hogy még min­dig nem adta föl. Bodó Ist­ván fegyházbüntetését 5 (öt) évre, Bodzsár Pálét pedig 2 (kettő) évre szál­lí­totta le az íté­let, a melyből (sic) elő­ze­tes letar­tóz­ta­tá­suk és vizs­gá­lati fog­sá­guk által a mai napig (1920. július 14-ig) mind­egyi­kük­nek 8 (nyolc) hóna­pot kitöl­tött­nek vesz. Ezzel a vál­toz­ta­tás­sal a kir. tör­vény­szék íté­le­tét hely­ben­hagy­ja.

Az Indoklásban azt is olvas­ha­tom, Forró József és Kispál József tanúkénti kihall­ga­tása arra, hogy az elhalt sér­tett bics­ká­val támadt Bodó Ist­ván­ra, s ez önvé­de­lem­ből bán­tal­mazta táma­dó­ját, a kir. íté­lő­tábla a bizo­nyí­tás kiegé­szí­té­sét egész ter­je­del­mé­ben mel­lőz­te.

A fellebbezés folytán tartott újabb tár­gya­lá­son tehát a vé­de­lem azt sze­rette volna elfo­gad­tat­ni, hogy Bodó Ist­ván csu­pán vissza­szúrt. Utca­köl­kök klasszi­kus bunyója is úgy szo­kott kez­dőd­ni, hogy a győz­tes vissza­ütött.

Idézem a folytatást:

„A kir. ítélőtábla az elsőfokú bíró­ság által a bi­zo­nyí­té­kok­nak meg­fe­le­lően meg­ál­la­pí­tott azt a tény­ál­lást fogadja el való­nak, hogy az ittas – de nem öntu­dat­lan – Bodó Ist­ván bics­ká­val ron­tott a mu­la­tozó fia­tal­ság közé, mire azok szét­sza­lad­tak, ő pe­dig Bodzsár Pál­lal együtt bán­tal­ma­zási szán­dék­kal utá­nuk eredt[,] s utol­ér­vén közü­lük Katona Imre sér­tet­tet, őt Bodzsár bot­üté­sek­kel lever­te, Bodó Ist­ván pedig bics­ká­já­val össze szurkálta.

Ily tényállás mellett minthogy a szán­dé­kos bán­tal­ma­zást ille­tően a vád­lot­tak mind­ket­ten consenzusban vol­tak, a be­kö­ve­te­zett halá­los ered­mé­nyért mint tet­tes­tár­sak fele­lő­sek, mert igaz ugyan[,] hogy a halá­los szú­rást Bodó Ist­ván ejtette a sér­tet­ten, ámde a közös tet­tesi aka­rat és köz­re­mű­kö­dés egy­sé­gé­nél fogva mind­két vád­lott tet­tes­társ­nak tekin­ten­dő, és Bodzsár Pálra nézve csak annyi­ban kisebb a fe­le­lős­ség, a mennyiben (sic) tettesi cse­lek­vő­ké­pes­ség­ének a mér­téke kisebb Bodó Istvánénál[,] a mely körül­mény csak a bün­te­tés meg­ál­la­pí­tá­sán jöhet figyelembe.

Ez lehetett tehát az utolsó tárgya­lás, és a jog­erős íté­let. Jog­tör­té­nészt kel­lene bevon­nom a bogoz­ga­tás­ba, hogy meg­tud­jam, med­dig szá­mí­tó­dott be a hét­köz­napi bru­ta­li­tás eny­hítő körül­mé­nye­ként az az álla­pot, ami­kor csak beivott vala­ki, mint a csa­csi, és melyik esz­ten­deig lehe­tett mentő tétel­ként emlí­teni az öntu­dat­lan­sá­gig menő merev­ré­szeg­sé­get. Előt­tem úgy tűnik, a föl­leb­be­zők még hivat­koz­hat­tak rá, de az íté­lő­tábla ezt az érvet kiütötte kezük­ből. Nem iga­zo­ló­dott be az utó­dok véres tör­té­nete a fele­sé­gé­vel össze­ve­sző hib­bant ember és a há­rom legény össze­ta­lál­ko­zá­sá­ról, meg a „még ma iszom vala­ki­nek a vé­ré­ből” föl­ki­ál­tás se. Itt már szóba se jött a „hol vagy­tok, csorvai legé­nyek!” eset­le­ges ordí­tás se. A puszta tény fáj­dal­mas és leve­rő: Katona Imre „fi­a­tal gaz­dál­ko­dó”, aki szü­le­tett tehet­sége révén jobb sor­sot érde­melt vol­na, közön­sé­ges legényként az öttömösi búcsú­ban halá­los sebet kapott. Hogy ere­dendő déli­bá­bos íté­le­tünk­nek is marad­jon kicsike hely, meg­en­ged­het­jük magunk­nak ezt a föl­té­te­le­zést is: minek futott volna el, ha ő sen­ki­nek nem ártott. A kol­lek­tív legény­vir­tus falu­si-ta­nyai vál­to­za­tá­nak bics­ká­jába futott bele. Több­ször is, mert a szur­ká­lás ismét­lésre utal.

Az is ténynek tűnik, hogy az újság két tudó­sí­tá­sá­ban, és a pör for­du­lói­ban se jött elő egy­szer se, hogy Katona Imre és az iro­da­lommá lett Messzi Imriske ugyan­az. Vice versa is érvé­nyes. Lehet, hogy Móra mégis hal­lott a gyil­kos­ság­ról, de nem ismerte föl az áldo­zat­ban szé­pen for­mált elbe­szé­lé­sé­nek hősét. Tömör­kény pedig, ugye, már nem él. Két évvel előbb vit­ték ki a sze­gedi sír­kert­be.

Majdnem fél évszázada írogatok az újság­ba. Tapin­tat­ból is meg­esett elég sok­szor, hogy nem írtam ki vala­ki­nek a ne­vét, vagy úgy meg­csa­var­tam, hogy édes­anyja se ismert volna rá. Később aztán szé­pen elfe­lej­tő­dött az igazi név, előt­tem is azo­no­sít­ha­tat­lan lett az ille­tő. Leír­tam annak ide­jén, ami­kor a csorvai isko­lát kerül­get­tük, velem van János, de ha meg­fe­szü­lök, akkor se tudom, a sok János isme­rő­söm közül melyik veze­tett rá az igaz útra. Pedig annak is még csak huszon­va­la­hány éve múlt. A vi­lág min­den kin­csé­ért se aka­rok oda dör­gö­lőzni Tömör­kény­hez vagy Mórá­hoz, csak azt aka­rom bizony­gat­ni, hogy a fele­dés már a mi szak­mánk­ban is föl van talál­va.

Ha igazi mai legény lennék, elkez­de­nék medi­tál­ni, sok vagy kevés volt akko­ri­ban az ötévi és a két esz­ten­dős fegy­ház­bün­te­tés a sze­men­sze­dett gyil­kos­sá­gért.

Ha időm engedi, egyszer még megné­zem, írt-e vala­mit az újság a fel­lebb­vi­teli tár­gya­lás­ról. Hátha talá­lok kapasz­ko­dót Móra kései men­té­sé­re. Vissza tehát újra 1920-ba! Ha hiány­zik valami a pör­ira­tok­ból, hátha meg­van vala­me­lyik újság­ban.

Még egy szeletke nyelvészkedést ide is: a csorva szó ere­de­ti­leg csorvahomokot jelen­tett. Alsó­ta­nyán hatal­mas terü­let neve, Belsőcsorva és Külsőcsorva részre osz­lott, és lám, volt Öregcsorva is. Vagy csak az iskola volt öreg ben­ne? Szám­lálja össze, aki tud­ja, Homokországban hány­féle alakja van a homok­föld­nek. Ami­kor 1950-ben önálló köz­séggé szer­vez­ték a ha­tal­mas terü­le­tet, Rúzsajárásból rövi­dí­tet­ték a nevét, Rúzsa lett.

Baleset így is érte. Az akkori író­gé­pek­ről hiány­zott az éke­ze­tes hosszú ú, hiva­ta­lo­san Ruzsának írják.

*

Tartoztam még egy úttal az ördög­nek, noha a leg­szebb helyre tér­tem vissza. Vissza­men­tem a könyv­tár­ba, újra elő­kér­tem az újsá­go­kat, 1920-ból, a júniusiakat meg a júliusiakat. Az első tár­gya­lás­ról és az íté­lő­táb­lán lefolyt pör­ről sze­ret­tem volna találni vala­mit. Amit a bí­ró­sági anya­gok­ból tudni lehet, illetve amit nem lehet tud­ni, azt már mind tud­tam, de kíván­csi vol­tam még vala­mi­re. Az újsá­gok jeles embe­re­ként ismert Móra Ferenc miért nem tudott róla, hogy Messzi Imriskét halá­los szú­rás érte Öttömösön? Azt már kigon­dol­tam, hogy az áldott-át­ko­zott fele­dé­keny­ség is köz­re­játsz­ha­tott Katona Imre azo­no­sít­ha­tat­lan­sá­gá­ban, meg azt is, hogy az akkori rend­szer­vál­to­zás zűr­za­va­rá­ban, ami­kor – Arad pél­dá­ját követve – min­den rend­szer leva­dássza az előző rend­szer pro­mi­nens embe­re­it, Móránk a saját dol­gai­val lehe­tett elfog­lal­va.

Másfél órán át nyálazgattam a la­po­kat. A tő­lem tel­hető ala­pos­ság­gal figyel­tem min­den­re, a tücsökre és bogárra is, meg a mag­va­sabb ember­va­dá­sza­tokra is, de az öttömösi két tet­tes­ről egyet­len betűt nem talál­tam. Móra Ferencre ráakad­tam, múze­um­igaz­ga­tó­ként jön elő ket­tő­ben is. A nagy­hí­rűvé lett szép épü­let­ből akkor köl­tö­zött ki a Dugo­nics Tár­sa­ság, az általa hasz­nált négy helyi­ségbe akkor kezd­ték szét­por­ci­ózni a ki­mon­dot­tan Sze­gedre vonat­kozó tár­gyi emlé­ke­ket. Volt tehát mivel elfog­lal­nia magát.

Illő alázattal bejelentem, eddig jutot­tam. Remé­lem, hagy­tam más­nak is.