Bácsi István

Jámbor mese

Élt egyszer egy város. Olyan pati­nás, olyan régi volt, hogy már nem is emlé­ke­zett rá, mióta áll­do­gál a he­lyén. De a mos­tani ábrá­zata nem volt ked­vére való, nem tet­szett magá­nak. Dom­bokra épül­tek házai, rideg beton­ból, hideg vas­ból, csil­logó üveg­ből egy sze­lí­den kanyargó folyó men­tén. Estén­ként szo­mo­rúan néze­gette saját csil­logó tükör­képét a víz­ben, miköz­ben hall­gatta a falai között álmat­la­nul for­go­lódó embe­rek sóhaj­to­zá­sát. Külö­nö­sen a gye­re­kek sóhaj­to­zása szo­mo­rí­totta el. Úgy érez­te, hogy ő nem jó város. Nem tud nyu­godt álmot adni még a gye­re­kek­nek sem. Már min­den perc­ben ez a gon­do­lat kínoz­ta. Még job­ban fájt a szí­ve, ha vissza­em­lé­ke­zett a régi idők­re.

Régen az emberek maguk intézték a dol­gai­kat. Ker­tek­ben álló, barát­sá­gos kő- vagy fahá­zak­ban éltek, hatal­mas fák, viruló bok­rok között, az udva­ron kutyák és macs­kák ját­szot­tak egy­más­sal és a gye­re­kek­kel. Min­den ház­ban sokan lak­tak. Egy csa­lád­ban öt-hat gye­rek is volt, és amíg élt, velük lakott nagy­pa­pa, nagy­mama is. Benn a há­zak­ban az asszo­nyok a lánya­ik­kal együtt főz­tek, taka­rí­tot­tak, varr­tak, köz­ben régi dalo­kat éne­kel­tek. A há­zon, a ház körül az apák fia­ik­kal vidá­man beszél­get­ve, együtt végez­ték az épí­tést vagy a javí­tá­so­kat. Estén­ként a nagy csa­lá­dok közö­sen éne­kel­tek, vagy ját­szot­tak. Min­denki sokat neve­tett, ha pedig eljött a lefek­vés ide­je, mind gyor­san elalud­tak, és egész­sé­ges, mély álom­mal alud­tak reg­ge­lig. Más­nap pihen­ten ébred­tek, jóked­vűen lát­tak ismét a dol­ga­ik­hoz. A gye­re­kek gya­log jár­tak isko­lá­ba, az úton csa­pa­tokba verődve ját­szot­tak, vagy fogócs­káz­tak. A fel­nőt­tek is gya­log jár­tak dol­goz­ni, vásá­rol­ni. Ha messzire utaz­tak, akkor száll­tak lóra, vagy a nehéz tár­gya­kat szál­lí­tot­ták lovas sze­ke­rek­kel. A gye­re­kek iskola után gyor­san meg­csi­nál­ták a lec­két, máris futot­tak ki az utcára lab­dáz­ni, hábo­rús­dit ját­szani vagy bújócs­káz­ni. Ha a szü­lők haza­jöt­tek, és ott­honi dol­ga­ik­hoz lát­tak, a gye­re­kek haza­sza­lad­tak, és ott­hon segí­tet­tek, amit tud­tak.

A város boldog volt ebben a régi kor­ban. Sze­rette a lakó­it. Elé­ge­det­ten nézte a te­vé­keny fel­nőt­te­ket, a szor­gal­mas, szó­fo­gadó gye­re­ke­ket. Gyak­ran ő is részt vett a kö­zös ének­lé­sek­ben vagy a gye­re­kek játé­kai­ban. Sze­ret­te, ha öreg kövei­re, kopott lép­cső­ire ültek az embe­rek, érezte a tes­tük mele­gét, hall­gatta a szív­ve­ré­sü­ket. Külö­nö­sen az töl­tötte el jól­eső érzé­sek­kel, ha a vén vár­ban ját­szot­tak a gye­re­kek. Ilyen­kor bizser­gő, kel­le­mes csik­lan­do­zást érzett mohos, öreg kövei­ben. Gyö­nyör­ködve nézte a já­ték­ban kipi­rult arcú, ele­ven, egész­sé­ges gye­re­ke­ket, és az erős, jókedvű fel­nőt­te­ket.

Csak három dolog volt, amitől fél­tette az embe­re­ket. Időn­ként jár­vány vagy éhín­ség pusz­tí­tott, vagy háború tört ki. Ami­kor ezekre gon­dolt a vá­ros, össze­szo­rult a szí­ve.

Ha jött a háború, a fiútest­vé­rek együtt men­tek a harc­ba, az apjuk is velük tar­tott, ha nem volt még túl öreg. Az ott­hon­ma­radt asszo­nyok, lány­test­vé­rek együtt remény­kedve vár­ták a fér­fiak vissza­té­ré­sét. Ha jár­vány vagy ínség pusz­tí­tott, a túl­élők együtt temet­tek és gyá­szol­tak. A vá­ros nagyon sze­rette volna meg­vé­deni ezek­től a bajok­tól a la­kó­it. Ezért engedte be falai közé a két kal­márt, akik örök jólé­tet, békét, egész­sé­get ígér­tek.

Egy szép tavaszi délelőttön érkez­tek meg a kal­má­rok. Pom­pás ruhákba öltö­zöt­ten, kövé­ren, nyá­ja­san moso­lyogva száll­tak le a kocsi­ról. Rög­vest nagy han­gon kínálni kezd­ték a por­té­ká­ju­kat. Ármányszet álmo­kat árult a jólét­ről és béké­ről, Furunkubul pedig min­den beteg­ségre való gyógy­sze­re­ket. Cső­dü­let támadt a kal­má­rok körül. Az embe­rek kíván­csi­an, de ele­inte gya­na­kodva hall­gat­ták a cso­dás ígé­re­te­ket. Aztán egyik-má­sik neki­bá­to­ro­dott, és vásá­rolt egy-egy álmot vagy valami gyógy­szert. Majd egyre töb­ben és töb­ben. Hama­ro­san össze­za­va­rod­tak. Eddigi békés, elé­ge­dett éle­tük hir­te­len sem­mivé lett. Meg­fe­led­kez­tek min­den­napi dol­ga­ik­ról, egy­sze­rű, vidám játé­ka­ik­ról, ősi dala­ik­ról, a csa­lád­juk­ról. Már csak Ármányszet álmai­nak ígé­rete töl­tötte be gon­do­la­tai­kat, nap­ról napra töb­bet akar­tak. Min­den leg­ki­sebb bajukra Furunkubultól vásá­rolt gyógy­sze­re­ket ettek, később már akkor is, ha semmi bajuk nem volt. Azt per­sze nem tud­ták, mert a kal­má­rok nem mond­ták meg nekik, hogy a gyógy­sze­rek és az álmok tes­tü­ket, lel­kü­ket rab­ságba ejtik. A sok vásár­lás­tól elsze­gé­nyed­tek, az egyre gaz­da­godó kal­má­rok­tól kel­lett köl­csön kér­niük pénzt az álmokra és a gyógy­sze­rek­re. A be­csa­pott embe­rek végül a há­zai­kat is elad­ták, majd a kal­má­rok­tól bérel­ték ki azo­kat, hogy legyen hol lak­ni­uk. Az egész város Ármányszet és Furunkubul kezére került. Ekkor a kal­má­rok azt mond­ták, hogy most való­sul­nak meg az álmok, és lerom­bol­tat­ták a várost. A fá­kat, bok­ro­kat kivág­ták, a par­ko­kat eltün­tet­ték. Min­den­hová új háza­kat épí­tet­tek vas­be­ton­ból, üveg­ből, és udvar nél­kü­li, szű­kös eme­leti laká­sokba köl­töz­tet­ték az embe­re­ket. Az utcá­kon nem lehe­tett már ját­szani a vil­la­mo­sok­tól, autók­tól, a há­zak alatt metró dübör­gött. A vén vár helyére hatal­mas plázát épí­tet­tek. Az embe­rek nem éne­kel­tek töb­bé, a gye­re­kek nem lab­dáz­tak, nem fut­ká­roz­tak kinn a le­ve­gőn. Min­denki vil­la­mos­sal, met­ró­val járt, még egy meg­álló távol­ságra is. Az embe­rek nem­ze­dék­ről nem­ze­dékre egyre bete­geb­bek, egyre sat­nyáb­bak let­tek, izmaik egyre gyen­gül­tek. Már gye­re­kek is alig szü­let­tek, és akik még szü­let­tek, azok is iskola után a szo­bá­juk­ban ültek, és éjsza­káig a szá­mí­tó­gé­pen ját­szot­tak, vagy tévét néz­tek. A szü­le­ik­nek már sem­mit sem akar­tak segí­te­ni. A la­ká­sok­ban rossz­ked­vű­en, inge­rül­ten éltek a csa­lá­dok. Este, ha lefe­küd­tek alud­ni, sokáig nem bír­tak elalud­ni, csak for­go­lód­tak és sóhaj­toz­tak. Reg­gel ked­vet­le­nül, kial­vat­la­nul kel­tek fel, egyre gyen­géb­bek, bete­geb­bek let­tek. Már Furunkubul gyógy­sze­rei sem segí­tet­tek, hiába ettek belőle egyre töb­bet.

A város úgy érezte, megszakad a szíve a szo­mo­rú­ság­tól. Fájt neki, hogy az embe­rek ennyire bol­dog­ta­la­nok let­tek. A gye­re­kek szo­morú tekin­tete pedig egye­ne­sen a szí­vébe szúrt, akár egy hegyes tőr. Úgy dön­tött, nem nézi ezt tovább tét­le­nül. Egy éjjel elő­vette a régi háza­it, az öreg fákat és viruló bok­ro­kat a csi­csergő mada­rak­kal, az öreg lép­cső­ket, a vén várat. A két kal­márt pedig egy kőfalba zár­ta.

Az emberek reggel a régi kőhá­zak­ban ébredve nem tud­ták, hol van­nak. Nem volt met­ró, vil­la­mos, sem autó, gya­log kel­lett mun­ká­ba, isko­lába men­ni­ük. Nagy volt a fel­zú­du­lás, min­denki a vá­rost szid­ta, és a teg­napi éle­tét köve­telte vissza. De aztán néhány gye­rek fel­fe­dez­te, hogy az utcán most lehet fut­ká­roz­ni, és az isko­lá­ból haza­felé menet nevetve fogócs­kázni kezd­tek. Más gye­re­kek egy öreg fára mász­tak fel. A fára mászás ele­inte nagyon nehe­zen ment nekik, de fel­érve olyan jól­eső dia­dalt érez­tek, ami eddig isme­ret­len volt szá­muk­ra. A fel­nőt­tek cso­por­tokba verőd­ve, beszél­getve tar­tot­tak haza­felé mun­ka­he­lye­ik­ről. Néhány nap után már min­denki meg­szok­ta, hogy gya­log jár, saját maga viszi a hol­mi­ját, és kezd­tek leszokni a gyógy­sze­rek­ről. A csa­lá­dok ott­hon újra beszél­get­tek, elő­ke­res­ték a régi dalo­kat a köny­vek­ből. A gye­re­kek meg­ta­nul­ták kivenni a ré­szü­ket a közös csa­ládi mun­ká­ból, sza­bad ide­jük­ben pedig men­tek ki az utcá­ra, tér­re, fociz­ni, ját­sza­ni, fára mász­ni. Néhány hónap után már sen­ki­nek sem kel­lett gyógy­szer az elal­vás­hoz. A gye­re­kek arca újra piros volt a já­ték­tól és a sok moz­gás­tól, s a há­zak­ból ősi dal­la­mo­kat hozott a szél.

A város boldog volt. Holdfényes esté­ken gyö­nyör­ködve nézte szép házait és az öreg fákat a fo­lyó vizé­ben. Az embe­rek béké­sen, mély álomba merülve alud­tak, reg­gel pedig újra pihen­ten, jóked­vűen ébred­tek.