T. Ágoston László

Lakógyűlés

–  Az volt a szerencsém, hogy néhány cen­ti­vel mel­let­tem esett le az a nagy­da­rab vako­lat, vagy mi a fene – magya­rázta az asszony a bolt­ve­ze­tő­nek – külön­ben akár ott is marad­hat­tam volna alat­ta.

–  Nagyon sajnálom, asszonyom – sza­bad­ko­zott a férfi – de mi nem tehe­tünk róla. Nem a miénk ez az épü­let, csak bérel­jük az üzlet­he­lyi­sé­get az önkor­mány­zat­tól. Tel­je­sen jogos a fel­há­bo­ro­dá­sa, és ha netán tanúra lenne szük­sége a kár­té­rí­tési per­ben, én min­den­kor szí­ve­sen állok a ren­del­ke­zé­sé­re. Mi, kérem, már több leve­let írtunk a pol­gár­mes­ter­nek, hogy csi­nál­tas­sák meg a hom­lok­za­tot, mert élet­ve­szé­lyes, de hát tud­ja, mit ér a mi sza­vunk a po­li­ti­ku­sok­nál? Meg külön­ben is, tudja mi van? Kár ese­tén fizet a biz­to­sí­tó.

–  Kártérítési per? – nevetett föl keser­nyé­sen az asszony, miköz­ben leverte a ru­há­já­ról a port. – Nem ettem meszet! Már akár két év múlva ki is tűz­nék az első tár­gya­lás nap­ját. A vé­gén meg még én fizet­het­nék nekik… Külön­ben sem engem ért kár, hanem magu­kat, hiszen én, amint látja ép bőr­rel meg­úsz­tam, de ebbe az üzletbe többé be nem teszem a lá­bam.

A boltvezető sebtében becsöngetett a kö­zös kép­vi­se­lő­höz, és ahogy talál­ta, kötény­ben, fel­tűrt ing­uj­jal a gáz­tűz­hely mel­lett, letusz­kolta a jár­dára és kivö­rö­sö­dött fej­jel mutatta neki a lehul­lott vako­la­tot.

–  Látja, Boronkai úr, látja? Én már több­ször figyel­mez­tet­tem magát, meg a pol­gár­mes­ter urat is, hogy egy­szer még vala­ki­nek a fejére pottyan ez a málló vako­lat. És intéz­ked­tek? Már hogy intéz­ked­tek vol­na? Ki intéz­ke­dett vol­na? És most tes­sék, itt van, leesett. Majd­nem alatta maradt az a sze­gény asszony. És ki a hi­bás? Én, mert a sze­mem lát­tára tör­tént az eset?

–  Ki a hibás, ki a hibás? Ne cse­sze­ges­sen már maga is! – tárta szét a kar­ját a közös képviselő.– Az volt a hi­bás, aki tör­vény szintre emelte annak ide­jén az efféle vegyes tulaj­don­vi­szo­nyo­kat. De hol van­nak már azok a kép­vi­se­lők? Hat magán­sze­mély a tu­laj­do­nos ebben a ház­ban, meg az önkor­mány­zat. Ember legyen a tal­pán, aki ebben a fel­ál­lás­ban meg tud sza­vaz­tatni egy egy­sé­ges hatá­ro­za­tot. Tíz éve szor­gal­ma­zom a fel­újí­tást, és kép­te­len vagyok elér­ni, hogy elfo­gad­ják. Vagy a lakók sza­vaz­zák le, vagy az önkor­mány­zat­nak fogy el a pén­ze. Ha netán mégis össze­jönne a dolog, új pol­gár­mes­tert válasz­ta­nak. No, hát akkor most mondja meg, ki a hi­bás!

–  Pedig maga úgy tudom, jogász vég­zett­ségű ember…

–  Valóban az vagyok, de ebben a ház­ban isten­nek kel­lene len­nie a közös kép­vi­se­lő­nek, hogy min­den­ki­nek a ked­vére tud­jon ten­ni. A ke­res­kedő nagy dér­rel-dúr­ral bevo­nult a bolt­já­ba, a kö­zös kép­vi­selő meg kihú­zott a kapu­alj­ból egy kukát, és bele­la­pá­tolta a jár­dára hul­lott vako­la­tot.

*

–  Hallom, már megint potyog a mal­ter – állí­totta meg a folyo­són a kö­zös kép­vi­se­lőt Janicsák, a vál­lal­ko­zó. – Kór­házba vit­ték azt a nőt, vagy tán meg is halt köz­ben?

–  Nem sérült meg, Janicsák úr, mel­lette esett a jár­dára a vako­lat. Az asszony sér­tet­len maradt.

–  No, akkor ezt megúszták, elma­rad a bün­te­tés. Pedig nagyon meg­ér­de­mel­nék. Fele­lőt­len, tre­hány ban­da. Ha elfo­gad­ták volna a sógo­rom áraján­la­tát, már rég el is felej­tet­tük volna a ta­ta­ro­zást. De hát ezek­nek min­den drá­ga, semmi se jó… Sok hülye hoz­zá­értő bun­kó!

–  Én megértem őket Janicsák úr. Kis­pénzű nyug­dí­ja­sok, köl­csö­nök­ből ten­gődő munkanélküliek… Fél­nek az újabb ela­dó­so­dás­tól. Az önkor­mány­zat meg olyan gaz­dag, mint a temp­lom ege­re. Egy­más után kap­ják az új fel­ada­to­kat anyagi fede­zet nél­kül. Éve­kig les­tük a fel­újí­tási pályá­za­to­kat, hátha… Hát nem. A mi tulaj­doni for­má­ci­ón­kat egyik se támo­gat­ta.

–  Nem hát, mert mind a sült galam­bot vár­ja, és cso­dál­ko­zik, ha a guanó pottyan a nyi­tott szá­já­ba. Apro­pó, galamb. Kérem, intéz­ked­jen, hogy miha­ma­rabb eltűn­je­nek a galam­bok a pad­lás­ról, mert rohad­tul zavar a buruk­ko­lá­suk!

*

–  Mi van már megint? – kopogott be Delinéhez Kovács Péter, az új szom­széd. Ők alig egy hónapja köl­töz­tek a ház­ba. – Mit akar már megint ez a közös kép­vi­se­lő?

–  Az a helyzet, Petikém, hogy az üzlet előtt majd­nem agyon­ütött egy nőt a lehulló vako­lat. Tény­leg tata­rozni kel­lene már ezt a há­zat.

–  Oké, de mi közöm nekem ehhez? A Ta­tai azt mond­ta, hogy arra már meg­van a pén­zük, mire beköl­tö­zünk, már el is felej­tik az egész tor­tú­rát. És akkor mi van? Nem elég, hogy átvert az a szar­házi ezzel a ro­mos lakás­sal, mert még majd­nem annyit kel­lett ráköl­te­ni, hogy lak­ható legyen, mint amennyi­ért adta, hanem akkor még jön­nek nekem ezzel a tata­ro­zás­sal is. Hát elmen­nek ám a su­nyi­ba!

–  Én nem tudom, mit mondott neked a Ta­tai, meg nem is érde­kel az egész adás-vé­teli cir­ku­szo­tok, de ami azt ille­ti, fél áron vet­ted meg ezt a lakást. Igaz, nem is ér töb­bet. Örült a Zo­li, hogy meg­sza­ba­dult tőle. No, meg a tata­ro­zás­tól is. Az igaz, hogy van a ház­nak valami lakás­kassza beté­te, vagy mi a szösz, de hát az sem­mire se elég. Köl­csönt kéne fel­venni hoz­zá, de én azt alá nem írom, ha össze­tojja is magát a kö­zös kép­vi­selő úr.

–  Azt én se, ha kerékbe törnek is. Éppen elég az, amit eddig föl­vet­tem. Látom, már kira­gasz­totta a falra a cet­lit. Jövő hét keddre köz­gyű­lést, vagy mit akar össze­hív­ni. Én már most tudom, hogy pont akkor nem érek rá. Intéz­zé­tek el maga­tok között!

*

Ahogy teltek-múltak a napok, egyre izzóbb lett a han­gu­lat a ház­ban. A kö­zös kép­vi­selő az önkor­mány­zat­tal tár­gyalt, áraján­latok után tal­palt, a tulaj­do­no­sok meg egy­más közt vitat­koz­tak, hogy miért nem. Már­mint, hogy miért nem haj­lan­dók meg­sza­vazni a fel­újí­tást. Köz­ben sunyin mére­get­ték egy­mást, vajon ki lesz az, aki már megint bele­köp a leves­be? A vé­gén már egy­más fog­hegy­ről oda­ej­tett köszö­né­sét se szí­ve­sen fogad­ták.

Aztán a meghívó is megérke­zett – ter­mé­sze­te­sen pos­tán, hogy nyoma legyen az átvé­tel­nek – ked­den dél­után öt órá­ra. Hatá­ro­zat­kép­te­len­ség ese­tén fél hat.

A polgármester képviseletében egy közép­korú nő érke­zett a pénz­ügyi osz­tály­ról, akit egy ifjú kol­lé­ga­nője kísért, hogy fel­ve­gye a jegy­ző­köny­vet. Ők már öt óra hét perc­kor beko­pog­tak a kö­zös kép­vi­selő ajta­ján, aki kávé­val és üdí­tő­vel fogadta őket mond­ván, hogy nyu­god­tan elfo­gyaszt­hat­ják, lesz rá idő. Ő ugyanis pon­to­san öt óra­kor ott volt a folyo­són, ahová a gyű­lést meg­hir­det­ték, de csak az általa kira­kott szé­ke­ket talál­ta.

Pontosan fél hatkor elfoglalta a he­lyét a két önkor­mány­zati hölgy, meg a kö­zös kép­vi­se­lő. Velük szem­ben három tulaj­do­nos. Meg­ál­la­pí­tot­ták, hogy a tulaj­doni hányad több, mint het­ven szá­za­léka jelen van, tehát a köz­gyű­lés hatá­ro­zat­ké­pes. A csa­lád­ta­go­kat senki se szá­mol­ta, hiszen egy lakás egy tulaj­doni hányad.

–  Megállapítom, hogy a lakó­gyű­lés hatá­ro­zat­ké­pes – állt fel a közös kép­vi­selő – bár ennek jogi érte­lem­ben már semmi jelen­tő­sége nincs, hiszen a pót­idő­ben vagyunk. Ma itt arról kell dön­te­nünk, melyik áraján­la­tot fogad­juk el a három közül, amit a pos­ta­lá­dá­jukba tet­tem. De min­de­nek­előtt hadd köszönt­sem Dékány Istvánnét, az önkor­mány­zat pénz­ügyi cso­port­ve­ze­tő­jét, aki ismer­teti velünk a hiva­tal hatá­ro­za­tát.

–  Igen – állt föl a közép­ko­rú, szőke asszony. – Én is köszön­tök min­den­kit a pol­gár­mes­ter úr és a kép­vi­se­lő­tes­tü­let nevé­ben, és hadd kezd­jem azzal az öröm­hír­rel, hogy a tes­tü­let meg­sza­vazta a ta­ta­ro­zás indo­kolt­sá­gát, és úgy dön­tött, hogy átutalja a tár­sas­ház szám­lá­jára a tu­laj­doni hánya­dá­nak meg­fe­lelő fel­újí­tási össze­get.

–  Abból a bérleti díjból, amit az üzlet­he­lyi­ség­ből beszed, akár az egé­szet föl­vál­lal­hatná – kottyant közbe Deliné Feri fia, aki fel­te­he­tően túl volt már a szo­ká­sos dél­utáni korsó sörén.

–  Kérem, ne szakítsuk félbe az önkor­mány­zat kép­vi­se­lő­jét komoly­ta­lan köz­be­szó­lás­sal! – Pat­tant föl Boronkai. – Egyéb­ként mint pénz­ügyi szak­em­ber ismer­tetni fogja velünk a köl­csön­fel­vé­tel lehe­tő­sé­geit is, mert bár­me­lyik áraján­la­tot fogad­juk el, szük­sé­günk lesz banki segít­ség­re. Vég­tére is több mil­lió forint­ról van szó.

–  Rendben van, Boronkaikám – emelte égnek a ke­zét Janicsák, az udvari lakás tulaj­do­nosa –, de előbb el kel­lene fogad­tatni azt az áraján­la­tot. Amit én hoz­tam, azt mond­ták rá, hogy drá­ga. Ez meg még drá­gább. Hát hogy is van ez, közös kép­vi­selő úr?

–  Drágább, mert ebben a tető javí­tása is benne van.

–  Tavaly is javították a te­tőt – ült le a hátsó székre a késve érkező Bíró Ferenc. – Min­den évben javít­ják a tetőt, mégis beázik.

–  Úgy ám! – folytatta Janicsák. – Valami bűz­lik abban a pa­la­csin­tá­ban. Avas a túró, meg az a kis kor­rup­ció, ami meg­íze­sí­ti. Mennyi csú­szó­pénzt aján­lott a vál­lal­ko­zó? Azt tudom, hogy a ta­va­lyi udvar­kö­ve­zés­nél több, mint tíz szá­za­lék ütötte a mar­kát. Én ugyan meg nem sza­va­zok magá­nak egy fityin­get sem.

–  Hallották? Mindenki hallotta? – ugrott talpra dr. Boronkai – Ez… ez egy­ér­telmű rágal­ma­zás. Kiké­rem magam­nak ezt a han­got! Vegye tudo­má­sul, Janicsák úr, hogy föl fogom jelen­teni rágal­ma­zá­sért.

–  Csak tegye – nevetett föl a má­sik. – Én is ott leszek, és viszem a tanú­kat is.

–  Na de uraim! – nézett körbe zavar­tan a nő. – A ma­gán­ügyei­ket talán meg­be­szél­het­nék a lakó­gyű­lés után is…

–  Miféle bankkölcsönt akar maga a nya­kunkba varr­ni? – kér­dezte Deliné, az özvegy. – Forint­ban, vagy svájci frank­ban adósit el min­ket?

–  Nem erről van szó – magyarázta a nő, de érez­te, hogy bár­mit mond­hat, ezek­től nem szá­mít­hat meg­ér­tés­re. – Ez egy egé­szen más­fajta pénz­ügyi konst­ruk­ció. Meg lehet oldani úgy, hogy a tár­sas­ház nevé­ben egy­sé­ge­sen veszik föl a szük­sé­ges hitelt, és a közös kép­vi­selő osztja le a törlesztőrészleteket a havi közös költ­ség­ben. Úgy is lehet, hogy min­denki önál­lóan tör­leszti a maga részét.

–  No, ez már meg is bukott – nézett szét leki­csiny­lően Bogdánné. – Aki arra sem képes, hogy a vil­lany- meg a gáz­szám­lá­ját kifi­zes­se, ahe­lyett én nem fogom fizetni a törlesztőrészleteket.

–  Tudom, hogy rám célozgat – top­pan­tott ide­ge­sen Deliné –, de előbb-utóbb beta­pasz­tom a szá­ját. – Jó, tar­to­zom három havi közös költ­ség­gel is, de mit tehe­tek, ha a fia­mat kirúg­ták az állá­sá­ból? Az ő csa­lád­ját is támo­gatni kell. Kíván­csi leszek, mit kezd majd azzal a nagy­képű uno­ká­já­val, ha hóna­po­kon át nem tud elhe­lyez­ked­ni. Az is csak froc­lizni tudja az idő­seb­be­ket.

–  Hát van is mit froclizni magu­kon – neve­tett föl az uno­ka. – Egyik giccse­sebb figu­ra, mint a má­sik. A lép­cső­ház­ban szaratják a kutyá­ju­kat, meg a pad­lá­son lakó galam­bo­kon vesze­ked­nek. Az öreg leg­alább lefes­tette a nyá­ron a nyolc­van­két évé­vel a bejá­rati ajtót. Maguk miért moz­dí­tot­ták már meg a kis­uj­ju­kat?

–  Azért fizetjük a közös költ­sé­get – sipí­totta Janicsákné, az úri­asszony. – Abban benne van a kar­ban­tar­tás is.

–  Mielőtt összevesznének rajta, elmon­dom – for­dult felé az öreg Bíró –, hogy a sa­ját laká­som­ban fes­tet­tem az ajtó­kat, abla­ko­kat, és pont annyi fes­té­kem maradt, ami arra elég volt. Nem volt szí­vem kidob­ni, lefes­tet­tem az ajtót. Ennyi tör­tént.

–  Ezúttal köszönjük a ház nevé­ben – bólin­tott rá a közös kép­vi­se­lő. – Most azon­ban sza­vaz­nunk kell, melyik áraján­la­tot fogad­juk el.

–  Én szívesen meghallgatnám az új tulaj­do­nos véle­mé­nyét is – így Janicsák – Elég sok pénz­ről van szó, és nem szí­ve­sen fizet­nék helyet­te. És akkor még a kor­rup­ció lehe­tő­sé­gé­ről nem is szól­tam.

–  Engem hagyjanak ki ebből a já­ték­ból! – szó­lalt meg a lép­cső­for­du­ló­ból Kovács Péter. – Nem elég, hogy átvert a régi tulaj­do­nos, a Béki Zol­tán, a kö­zös kép­vi­selő elfe­lej­tett figyel­mez­tet­ni, hogy itt még tata­ro­zás is lesz. Milyen meg­le­pe­té­sekre szá­mít­ha­tok még? Tíz évre eladó­sod­tam, hogy lak­ha­tóvá tegyem azt a romos lakást. Ahol hoz­zá­ér­tem, ott omlott a fal… Most még a gatyát is le akar­ják húzni rólam? Ne csi­nál­ják már, ked­ves szom­széd!

–  Hát én azt hiszem, hogy hamaro­san lekö­szö­nök erről a ma­gas hiva­tal­ról – ingatta a fejét Boronkai, a jo­gász. – Ha nincs dön­tés, hát nincs dön­tés, de leg­alább arról hoz­zunk egy hatá­ro­za­tot, hogy a házat tata­roz­tatni kell. Egy sima elvi hatá­ro­za­tot. Az önkormányzat…

–  Dugja föl az önkormányzatnak a ha­tá­ro­za­tát! – mondta Janicsák, és a fele­sé­gét maga előtt tolva elin­dult haza­fe­lé.

–  Csatlakozom – indult utána a fiá­val Deliné. – A ku­tyát el kell vinni sétál­ni, külön­ben büdös lesz.

–  De hát akkor én most mit írjak a jegy­ző­könyv­be? – kér­dezte a fia­tal kol­lé­ga­nő.

–  Írja bele kedveském, hogy üdvö­zöl­jük a pol­gár­mes­ter urat – mondta elme­nő­ben Bogdánné. – Vagy asszony? A fene emlék­szik már rá, olyan régen volt a válasz­tás.