13. fejezet

Gyarapodás

Tehát ott éltünk anyámmal kettes­ben a gyár által kiutalt lakás­ban. Majd­nem min­den nap eljött vala­me­lyik isme­rős, hogy meg­néz­ze, és gra­tu­lál­jon a lakás­hoz. Külö­nö­sen a ze­ne­kar tag­jai örül­tek neki. Anyám min­den­kit meg­ven­dé­gelt. Beren­dez­ked­tünk. Hol egy pol­cot sze­rel­tünk föl, hol egy akasz­tót, vagy épp ki kel­lett fes­teni vala­mit.

Én magam akartam elkészíteni a kony­ha­asz­talt. Pár deszka hiány­zott hoz­zá, ezért munka után bent marad­tam a gyár­ban, hogy a gya­lu­pa­don a kellő vas­tag­sá­gúra hasít­sam azo­kat. Egy­szerű munka volt. A két deszka jól sike­rült, De a har­ma­dik­nál a gép meg­ráz­kó­dott, kidobta a desz­kát, a bal kezem meg­csú­szott, és egye­ne­sen a nagy sebes­ség­gel forgó maró­hoz csa­pó­dott. Elkap­tam a kezem, amely nagyon fájt, pár pil­la­nat múlva ki is buggyant belőle a vér. Meg­ijed­tem, ökölbe szo­rí­tot­tam a keze­met, és rög­tön tud­tam, hogy nagy sze­ren­csém volt: min­den cson­tom épen maradt, csak a hús sérült meg komo­lyan az ujja­mon és a tenye­re­men Mit tehet­tem? Egye­dül vol­tam.

A gyár hátsó bejáratát használva elfu­tot­tam a vá­rosi vil­lany­te­lep orvosi ren­de­lő­jé­be, amely a közel­ben volt, és ott bekö­töt­ték a ke­ze­met. Az ügye­le­tes orvos a kór­ház mel­lett erős­kö­dött, hogy össze­varr­ják a se­bet, és min­den­kép­pen meg akarta tud­ni, hol tör­tént a sebe­sü­lés, melyik gyár­ban, hogy föl­ve­hesse a jegy­ző­köny­vet a bal­eset­ről. Én viszont tud­tam, hogy bizo­nyára szi­gorú bün­te­tést kapok, megszégyenítenek az üzemi gyű­lé­sen, talán még a fi­ze­té­sem­ből is levon­nak, ha meg­tud­ják. Nem mond­tam hát sem­mit, inkább haza­szök­tem a ren­de­lő­ből. Anyám elől is el kel­lett tit­kol­nom. Keze­men egész éle­temre meg­ma­rad­tak a he­gek, ma is lát­ha­tók.

Július elején, amikor találkoztunk, Pjotr Szlezko futó­lag meg­je­gyez­te, hogy könnyeb­ben kive­re­ked­het­nék egy magyar­or­szági utat magam­nak, ha belép­nék a párt­ba. Más­nap elmen­tem a ter­ve­ző­iroda párt­sejt­jé­nek tit­ká­rá­hoz, és azt mond­tam, be aka­rom adni a je­lent­ke­zé­se­met. Még soha éle­tem­ben nem hal­lot­tam olyan­ról, hogy valaki saját maga kez­de­mé­nyezte volna a párt­tag­sá­got, ezért aztán nem cso­dál­koz­tam, hogy a tit­kár meg­örült. Segí­tett meg­írni a kér­vényt.

1960. szeptember 7-én reggel a mun­ka­he­lye­men hívott föl Pjotr Szlezko és öröm­mel közöl­te, hogy a Párt Terü­leti Bizott­sá­gá­nak uta­zási bizott­sága igent mon­dott arra, hogy jelöl­je­nek egy turis­ta­cso­port­ba, amely Magya­ror­szágra uta­zik. A cso­port 9-én (!) este indul Moszk­vá­ba. Iste­nem! Végre sike­rült!

Azonnal szabadságot kértem. Mindenki örült, gra­tu­lált, irigy­ke­dett, és azt bizony­gat­ták, min­den­ben segí­te­nek. Haza­fu­tot­tam anyám­hoz. Ő is örült, mégis szi­go­rúan rám szólt, hogy ne veszít­sem el a fe­je­met. Meg­kez­dő­dött a két­na­pos, esze­lős készü­lő­dés.

A sokéves sztálini elnyomás után ebben az idő­szak­ban enge­dé­lyez­ték a szak­szer­ve­ze­tek­nek, hogy cso­por­tos turis­ta­uta­kat szer­vez­ze­nek kül­föld­re, alap­ve­tően per­sze a szo­ci­a­lista orszá­gok­ba. Magá­tól érte­tő­dik, hogy gon­dos volt a vá­lo­ga­tás. Elő­ször min­den­ki­nek, aki turis­ta­cso­port­tal akart kül­földre utaz­ni, ter­je­del­mes sze­mé­lyi jel­lem­zést kel­lett besze­rez­nie a mun­ka­he­lyén, ame­lyet a gyár vagy intéz­mény úgy­ne­ve­zett „há­rom­szög”-e vizs­gált át és írt alá: ez a szak­szer­ve­zet elnö­ké­ből, a Kom­mu­nista Párt üzemi bizott­sá­gá­nak tit­ká­rá­ból és a gyár­igaz­ga­tó­ból állt. Az alá­írók kezes­sé­get vál­lal­tak a te­rü­let maga­sabb szintű szer­vei előtt arra, hogy a jelölt méltó az útra, jó mun­ka­erő, pél­dás csa­lád­fő, nem iszik, és az uta­zás során nem hoz szé­gyent a szov­jet embe­rek­re. Min­den turis­ta­je­löltre rá kel­lett bólin­ta­nia a párt Terü­leti Bizott­sá­gá­nak is. A tu­ris­ta­cso­por­to­kat régi­ón­ként szer­vez­ték meg.

A fentebb elmondottak miatt el lehet kép­zel­ni, milyen tömén­te­len aka­dályt kel­lett legyőz­nie Pjotr Szlezkónak, aki már régen pró­bál­ko­zott azzal, hogy segít­sen nekem, és végre siker­rel járt.

Először is az történt, hogy a gyár által adott sze­mé­lyi jel­lem­zé­se­met az MVD irat­tá­rá­ból emel­ték ki, amely pedig már több­ször meg­ta­gadta tőlem a kiuta­zást. Ezt kel­lett helyet­te­sí­te­nem két nap alatt egy újjal. Másod­szor pedig Tomszkban egy­ál­ta­lán nem szer­vez­tek sem­mi­féle turis­ta­cso­por­tot. A tomszki Terü­leti Szak­szer­ve­zeti Tanács egy­sze­rűen két helyet kért Moszk­vá­tól egy Magya­ror­szágra utazó turis­ta­cso­port­ban. A mi Moszk­vába indu­ló, és a cso­port­hoz csat­la­kozni kívánó tomszki „kül­dött­sé­günk” másik tagja egy tizen­ki­lenc éves egye­te­mista volt a tomszki Állami Egye­tem­ről, aki­ről kide­rült, hogy az apja a leg­ma­ga­sabb rangú tiszt­ség­vi­se­lők között van a tomszki Terü­leti Szak­szer­ve­zeti Tanács­nál. Egész idő alatt arra gon­dol­tam, talán ezt a köly­köt bíz­ták meg azzal, hogy meg­fi­gyel­jen, hiszen rög­tön ész­re­vet­tem, hogy foly­ton körü­löt­tem lóf­rál, és külö­nös érdek­lő­dést árul el a cso­ma­gom iránt, ami­kor kinyi­tom a bő­rön­dö­met.

Az utazás előtti kétnapos futkosás során nem csak vonat­je­gyet sike­rült sze­rez­nem, de még aján­dé­kot is vásá­rol­tunk min­den buda­pesti rokon­nak, aki­ket már egy­től egyig ismer­tem, per­sze, csak a le­ve­lek­ből. Mel­lé­ke­lem a meg­őr­zött aján­dék­lis­tát:

1. Hani nagymamának csokoládé­bon­bon, 2. Sán­dor­nak (Sasá­nak) Matrjoska-baba, 3. Ilának (Sán­dor fele­sége) Szapfiralfir par­füm, 4. Ilonka néni­nek (apám nővére) egy kis terítő és Újév nevű köl­ni, 5. Miska bácsi­nak (Ilonka néni férje) kerá­mia­ku­tya, 6. Kati néni­nek (apám húga) két szal­vé­ta, Tava­szi illat nevű köl­ni, üveg­ba­ba, 7. Lolo néni­nek (apám húga) szal­véta és Kar­ne­vál nevű köl­ni, 8. Jenő bácsi­nak (Lolo férje) Matrjoska-baba, 9. Jut­ká­nak (az uno­ka­hú­gom, Ilonka néni lánya) zomán­co­zott fül­be­való és Matrjoska-baba, 10. Dobos Laci­nak (Jutka férje) játék moz­dony, 11. Jolán néni­nek (Regina húga) hím­zett pár­na­hu­zat és Kreml nevű köl­ni, 12. Feri bácsi­nak (Jolán férje) törül­köző és gyu­fa, 13. Mici néni­nek (anyám isko­lás­kori barát­nője) kézi tükör és Matrjoska-baba, 14. Dobos Sán­dor­nak (Jutka apósa) köl­ni, 15. Dobos Évá­nak (Jutka anyósa) parfüm.

És a magyarországi látogatás során a követ­kező prog­ram várt engem és a cso­por­tot:

Első nap (szeptember 16.): érkezés vonat­tal Szolnokra.

Második nap: szolnoki kirándu­lás. Ebéd után uta­zás Szegedre.

Harmadik nap: kirándulás Szege­den. Láto­ga­tás a Móra Ferenc Múzeumban.

Negyedik nap: reggeli után autó­busszal uta­zás Pécs­re, városnézés.

Ötödik nap: Autóbuszos kirándu­lás a Mecsekben.

Hatodik nap: Reggeli után uta­zás autó­bu­szon a Ba­la­ton­ra. Fürdés.

Hetedik nap: Kirándulás hajón a Tihany-félszigetre.

Nyolcadik nap: a nagyobb für­dő­he­lyek meg­te­kin­té­se. Fürdés.

Kilencedik nap: Reggeli után uta­zás autó­bu­szon Sztálinvárosba. Láto­ga­tás az Acél­mű­vek­ben. Ebéd Sztálinvárosban. Vacso­ra­időre érke­zés Budapestre.

Tizedik nap: Autóbuszos város­né­zés Buda­pes­ten. Kirán­du­lás a Vidámparkba.

Tizenegyedik nap: az egyik buda­pesti fürdő meg­lá­to­ga­tá­sa. Láto­ga­tás a Szép­mű­vé­szeti Múze­um­ban. Búcsúvacsora.

Tizenkettedik nap: reggeli után indu­lás vona­ton Csapra.

Nem tudom leírni, milyen érzéssel olvas­tam el újra meg újra ezt a prog­ra­mot. Fél­tem, hogy elijesz­tem a sze­ren­csét.

Az első meglepetés Moszkvában várt min­ket tomszki úti­tár­sam­mal, Valerikkal, ami­kor az Inturisztnál közöl­ték velünk, hogy sen­kit sem vár­tak Tomszkból. Ide­ge­sek let­tünk, sokat fut­kos­tunk, Tomszkba tele­fo­nál­gat­tunk. Aztán tisz­tá­zó­dott a hely­zet.

Először a Párt Központi Bizott­sá­gá­nak épü­le­té­ben talál­koz­tunk a cso­por­tunk­kal, ahol min­den­ki­nek meg kel­lett jelen­nie, hogy meg­kap­juk az uta­sí­tá­so­kat. A cso­port veze­té­sét a gor­kiji városi bizott­ság kép­vi­se­lő­ire bíz­ták, akik­ből tizen­kettő volt a cso­port­ban, a hu­szon­hat kevésbé meg­bíz­ható elem­nek, köz­tük a grúz és örmény turis­ták­nak, vala­mint nekünk ket­tőnk­nek Valerikkal, pon­to­san kel­lett tel­je­sí­te­nünk a gor­kiji cso­port vezető-„elöljárójának” uta­sí­tá­sa­it.

A Központi Bizottság instruktora udva­ri­a­san, de egy­ér­tel­műen fogal­ma­zott: az „elöl­já­ró” enge­dé­lye nél­kül senki sem sza­kad­hat el a cso­port­tól. Nem sza­bad han­gos­kod­ni, nehogy szük­ség­te­len figyel­met kelt­sünk. Nem sza­bad foly­ton a kira­ka­to­kat bámul­ni, mivel­hogy a mi orszá­gunk­ban sem rosszab­bak az áruk, csak nem olyan szép a cso­ma­go­lá­suk. Óva­kod­nunk kell a le­het­sé­ges pro­vo­ká­ciók­tól. Jelen­te­nünk kell az „elöl­já­rók”-nak a gya­nús jelen­sé­ge­ket. Mél­tó­ság­tel­je­sen kell visel­ked­nünk, ahogy illik is a Szov­jet­unió pol­gá­rai­hoz.

Minél közelebb értünk a határ­hoz, annál izga­tot­tabb let­tem, attól fél­tem, hogy túl sok aján­dé­kot vit­tem magam­mal, és a kilé­pés­kor talán elve­szik tőlem a vá­mo­sok. A cso­port­ban senki sem tud­ta, és per­sze Valerik sem, hogy a prog­ram mel­lett még arról is álmo­do­zom, hogy vala­hogy, vala­hol talál­koz­ha­tok a ro­ko­na­im­mal.

Hajnalban érkeztünk meg Csapra, a ha­tár­hoz. A va­go­nun­kat két órára lekap­csol­ták, elő­re-hátra tol­ták, aztán ismét sze­rel­vény­hez csa­tol­ták, és foly­ton jöt­tek-men­tek a fegy­ve­res határ­őrök és vám­tisz­tek, akik abban a pil­la­nat­ban meg­lép­tek, ami­kor meg­hal­lot­ták, hogy szov­jet turis­ták vagyunk. Csak rövid időre kel­lett elhagy­nunk a vagont, ami­kor kere­ket cse­rél­tek a kes­keny nyom­távú magyar sínek­hez, s utána a gőz­moz­dony átrán­tott min­ket „nyu­gat”-ra. Egész éjszaka le sem huny­tam a sze­me­met.

Reggel hat körül álltunk meg elő­ször egy magyar állo­má­son. A pe­ro­non áll­tam, a nyi­tott ajtó­ban, és figyel­me­sen néze­get­tem min­den­fe­lé, min­den apró­ság érde­kelt. Nyír­egy­háza ragyogó kis pálya­ud­va­rán uta­so­kat nem lát­tunk, az ügye­le­tes vas­uta­sok meg­ken­ték gép­zsír­ral a ten­ge­lyek csap­ágya­it, hosszú nyelű kala­páccsal kon­gat­ták a ke­re­ke­ket, dobo­zo­kat rakod­tak az étke­ző­ko­csi­ba, vil­lany­tar­gon­cára rak­ták a pos­tát, s az állo­más falán kosa­rakba rakott virá­gok vol­tak. Min­den csön­des volt, nyu­godt, és nagyon kicsi. Hát ez volna a má­so­dik hazám?

Szolnokon várt János nevű idegen­ve­ze­tőnk, aki magas, bar­na, rokon­szen­ves fia­tal­em­ber volt, és kivá­lóan beszélt oro­szul. A cso­por­tunk­nak kije­lölt negy­ven­sze­mé­lyes Ika­rus autó­bu­szon elvit­tek min­ket a vá­ros köz­pont­já­ban lévő tiszta és kényel­mes Tisza szál­ló­ba. Egy­sze­rűen elbű­völt min­ket a tisz­ta, illa­tos leve­gőjű szál­lo­dai szo­ba, bár látni lehe­tett, hogy a szál­loda már sok min­dent meg­ért.

Valerik két vécét fedezett föl a für­dő­szo­bá­ban, nekem meg eszembe jutott, amit anyám mesélt, hogy a máso­dik nem más, mint a bi­dé, ami a szü­leim mis­kolci laká­sá­ban is volt, mie­lőtt a Szov­jet­uni­óba utaz­tak vol­na. Engem az igazi pehely­pap­lan is elbű­völt, pedig a mi csa­lá­dunk­ban min­dig volt ilyen, amin min­dig cso­dál­koz­tak és gúnyo­lód­tak a ko­rom­be­li­ek, ami­kor a bobrujszki barakk­ban lak­tunk.

A csoport némán, némileg feszengve ült le a ven­dég­lő­ben szá­munkra kije­lölt asz­ta­lok­hoz. A bo­ros­po­ha­rak­ból kemé­nyí­tett fehér szal­vé­ták kukucs­kál­tak ki, min­denki előtt három, egy­másra rakott tányér, azon meg tar­tó­ban kaszi­nó­to­jás. A grú­zok már nem bír­ták tovább, az anya­nyelv­ükön sutyo­rog­tak egy­más között, lel­ke­sen tár­gyal­ták a lát­ványt. János, az ide­gen­ve­ze­tőnk, aki az asz­tal egyik végén ült, egy adott pil­la­nat­ban fel­állt, kissé hát­ra­tolta a szé­két, és meg­kér­dez­te. „Van valaki a cso­port­ban, aki Tomszkból érke­zett?” Min­denki elné­mult ettől a vá­rat­lan kér­dés­től. Össze­rez­zen­tem, fel­áll­tam, és magya­rul azt felel­tem, hogy Tomszkból jöt­tem. János rákér­de­zett a veze­ték­ne­vem­re, én rábó­lin­tot­tam. Aztán a bár­pult­hoz lépett, és tele­fo­non fel­hí­vott vala­kit.

Abban a pillanatban nekem ugrott a cso­port­ve­ze­tőnk: „Maga beszél magya­rul?” – kér­dezte ijed­ten s gond­ter­hel­ten. Azt felel­tem, hogy igen, magyar vagyok. A töb­biek össze­néz­tek, az „elöl­já­ró” meg nem tehe­tett mást, szé­pen vissza­tért a he­lyé­re.

Ugyanakkor mosolyogva visszatért közénk az ide­gen­ve­ze­tő, aki­nek az arcán meg­lát­szott, nagyon elé­ge­dett azzal, amit meg­tu­dott, s az­zal is, hogy jelen­tett a fő­nö­kei­nek. Aztán min­den­ki­nek elmond­ta, hogy a főnö­ke, az IBUSZ-nak, a ma­gyar állami uta­zási iro­dá­nak az igaz­ga­tója azzal a fel­adat­tal bízta meg, hogy az utolsó három nap­ban kér­dezze végig vala­mennyi, a Szov­jet­unió­ból érkező cso­por­tot, van-e köz­tük olyan, aki Tomszkból érke­zett, és most meg is találta Rott elv­tár­sat, akit az IBUSZ kere­sett.

Ez a magyarázat mindenkit kielé­gí­tett Aztán jött az első ebéd, amely víz­tisz­ta, ara­nyos fényű hús­le­ves­ből, ízle­tes köret­tel tálalt hir­te­len­sült­ből, sör­ből, desszert­ből és bor­ból állt. Ez vég­képp meg­győ­zött min­den­kit, hogy cso­dás országba érkez­tünk, és nem szór­tuk ki hiá­ba­va­ló­ságra a pén­zün­ket.

Pár nap múlva aztán megtudtam, hogy Sasa volt az, aki cso­dá­kat művelt, hogy rálel­jen uno­ka­öccsé­re, Vla­di­mírra a Szov­jet­unió­ból érke­zett cso­por­tok­ban. (Hogy­ne! A Szov­jet­unió pol­gá­ra! Mér­nök! Nagyon értett hoz­zá, hogy kell eladni az ilyes­mit.) Elju­tott Lán­cos János­nak, az IBUSZ igaz­ga­tó­já­nak iro­dá­jába is, aki­nek az édes­anyja a negye­dik gyer­mek volt Spielberger Hermann népes csa­lád­já­ban, vagyis az uno­ka­test­vé­rem volt – de hát az olvasó már tudja ezt.

Ahogy a csoportunk a szinte mesébe illő város, Szol­nok szűk utcács­káin sétált, és a ki­ra­ka­to­kat néze­get­tük, hir­te­len rájöt­tünk, hogy min­den áru nagyon drá­ga. Moszk­vá­ban fejen­ként csak 220 rubelt vált­hat­tunk be, ami­ért 308 forin­tot kap­tunk.

Előreszaladva elmondom, hogy az utunk vége felé a cso­port leg­fi­a­ta­labb és leg­lob­ba­né­ko­nyabb tag­jai, a szép szál grúz legé­nyek külö­nö­sen szen­ved­tek a szű­kös zseb­pénz miatt. Szinte min­den esté­jü­ket a nagyon ked­ves magyar lányok tár­sa­sá­gá­ban töl­töt­ték az apró falusi kocs­mák­ban. A kocs­mai cigány­ze­ne­karok haj­lan­dóak vol­tak akár reg­ge­lig ját­sza­ni. A grú­zok nem alku­doz­tak, min­de­nü­ket elad­ták, az órá­ju­kat, a fény­ké­pe­ző­gé­pü­ket, de még a zakó­ju­kat és a kis­ka­bát­ju­kat is.

Az élettapasztalattal rendelkező, idő­sebb örmény és grúz úti­tár­sa­ink nagy böl­csen egész ládára való konya­kot hoz­tak maguk­kal, ezért könnyeb­ben átvé­szel­ték az anyagi meg­szo­rí­tást, ráadá­sul bőke­zűen ven­dé­gül is lát­tak min­ket.

Gyakorlatilag az első pár napban töké­le­te­sen meg­fe­led­kez­tünk a cso­por­tunk „elöl­já­ró”-já­ról, aki a gor­kiji vas­út­ál­lo­más idős dol­go­zója volt, és foly­ton mor­gott. Azzal fenye­ge­tő­zött, hogy kény­te­len lesz jelen­tést tenni a Köz­ponti Bizott­ság­nak, miután vissza­té­rünk Moszk­vá­ba.

A fiatal grúzok annyira beleszeret­tek Magya­ror­szág­ba, hogy engem is magyar­nak vet­tek, és külö­nö­sen szí­ve­sen és biza­lom­mal bán­tak velem. Elég sok­szor hal­lot­tam ilyes­féle val­lo­mást: „Tu­dod, én még éle­tem­ben nem talál­koz­tam ilyen lánnyal! Hogy fogok elutaz­ni?”

Szeged gyönyörű városában életem­ben elő­ször jár­tam zsi­na­gó­gá­ban, ahová kirán­dulni vit­tek min­ket. A gyö­nyörű kupo­lá­val ren­del­kező hatal­mas épü­let épen maradt a má­so­dik világ­há­ború alatt, viszont a 4500 zsidó lakos­ból csak 800 élte túl a vi­lág­égést. Ott lát­tam elő­ször Tóra-te­ker­cset, és elő­ször hal­lot­tam, hogy vol­ta­kép­pen mi az. A cso­port sokat kér­de­zett, és a zsi­na­góga alkal­ma­zott­ja, egy nő szí­ve­sen vála­szolt min­den­re.

Pontosan nem emlékszem, de mintha nem műkö­dött volna lég­kon­di­ci­o­náló a cso­por­tunk­nak kije­lölt Ika­rus 55-ös buszon. A tomszki „kül­dött­sé­günk”, lévén kisebb­ség­ben, min­dig a leg­utolsó sorba került, ahol ala­po­san „át­sü­tött” min­ket a há­tul elhe­lye­zett hatal­mas Die­sel-mo­tor. Az autó­busz hátsó abla­kai foly­ton nyitva vol­tak, ettől huza­tot kap­tam, belá­za­sod­tam. Emi­att az egyik nap, ami­kor Pécsett vol­tunk, ki kel­lett hagy­nom a város­né­zést.

Szeptember 21-én érkeztünk meg a Ba­la­ton­ra, onnan kényel­mes gőz­ha­jón tar­tot­tunk a Tiha­nyi-fél­szi­get­re, ahol a szál­lo­dánk volt. A ha­jón utazó cso­port gyor­san elért a szál­lo­dá­ba, mi viszont az egyik grúz­zal a so­fő­rünk­nek biz­to­sí­tot­tunk tár­sa­sá­got, hosszú és gyö­nyörű utat tet­tünk meg a tó körül. Kővé der­med­tem, ami­kor oda­ér­tünk a szál­lo­dá­hoz, és kiszáll­tunk a busz­ból: Sán­dor nagy­bá­tyám, vagyis Sasa állt előt­tem moso­lyog­va. Bemu­tatta az úti­tár­sát, egy magas, rokon­szen­ves fia­tal­em­bert. Dobos Laci volt, Jutka nevű uno­ka­test­vé­rem fér­je. Vegyész­mér­nök volt, és rész­leg­ve­ze­tő­ként dol­go­zott a bu­da­pesti Chinoin Gyógy­szer­gyár­ban. Laci­nak új, fekete Volks­wa­genje volt, amely ott pom­pá­zott a par­ko­ló­ban, s ame­lyet máris kör­be­állt néhány grúz.

Sasa azt mondta, azért jöttek, hogy a cso­port­nál két nap­pal hama­rább Buda­pestre vigye­nek, és János­nak nin­csen ellen­ve­té­se. Én erre azt vála­szol­tam, hogy csak a cso­port­ve­zető enge­dé­lyé­vel mehe­tek el. Valerik is oda­jött, bemu­tat­tam a ro­ko­na­im­nak, aztán meg­hív­tuk őket, hogy jöj­je­nek fel a szo­bánk­ba. Elő­ször is jól össze­ölel­get­tem őket, mert alig mer­tem elhin­ni, hogy ilyesmi tör­tént velem. Lezu­ha­nyoz­tam, és tiszta fehér­ne­műt vet­tem. Köz­ben a cso­por­tunk „elöl­já­ró”-ja kuk­kan­tott be a szoba félig nyi­tott ajta­ján. „Vla­di­mír Francevics, bejönne egy percre a szo­bám­ba?” Na, gon­dol­tam, most jön, ami még nem volt, miköz­ben követ­tem a folyo­són: „Vagy til­ta­kozni fog, és nem enged el, vagy elen­ged, de figyel­mez­tetni fog, és óva­tos­ságra int.” Belép­tünk a szo­bá­já­ba. „Mondja meg már, kérem – kezdte szinte sut­togva az „elöl­já­ró” –, mit tegyünk? A feleségem… szó­val hasz­nál­ta, de nem tud­juk, hogy kell leöb­lí­te­ni.” Kide­rült, hogy a fele­sége a bi­dét a nagy­dol­gára hasz­nál­ta. Anyám­tól hal­lot­tam, hogy a bidé nagyon prak­ti­kus beren­de­zés, de azt nem, hogy kell leöb­lí­te­ni. Elné­zést kér­tem, meg­ígér­tem, hogy a roko­na­im­tól meg­tu­dom, és vissza­si­et­tem a szo­bám­ba.

Kerek-perec megkérdeztem Sasától, hogy kell leöb­lí­teni a bi­dét, mivel­hogy az „elöl­já­ró” fele­sége abba végezte el a nagy­dol­gát. A nagy­bá­tyám égnek emelte a sze­mét, a fejét fog­ta, aztán kibök­te: „A kalap­já­val!”

Visszamentem a szenvedő házas­pár szo­bá­já­ba, de ott már műkö­désbe lépett az orosz talá­lé­kony­ság, és a taná­csom nél­kül is hoz­zá­kezd­tek a tisz­to­ga­tás­hoz.

Kiderült, nagyon is könnyű engedélyt sze­rezni ahhoz, hogy elutaz­has­sak. János ven­dé­ge­ket hívott, hogy velünk vacso­ráz­za­nak a szál­lo­dá­ban, s ők kel­le­mes vál­to­za­tos­sá­got hoz­tak a cso­port éle­té­be. A ci­gány­ze­ne­kar mes­te­rien ját­szotta a Poljusko-poljét46 és a Csárdáskirálynő egyes szá­ma­it. Cso­dá­la­to­san sike­rült az este a nem­ré­gi­ben épült, modern szál­loda gyö­nyörű étter­mé­ben.

Reggel, reggeli után elvittek Buda­pest­re. A szo­ba­szom­szé­dom cso­dál­ko­zá­sára egy pil­la­nat alatt fel­kap­tam súlyos bőrön­dö­met, így aztán a mi Valerikünk egy­szer sem pil­lant­ha­tott bele.

Tehát külföldi személyautón utazom, ott van­nak mel­let­tem a ro­ko­na­im, és magyar úton hala­dunk. Ujjong­tam ettől, és sokat beszél­get­tem az elöl ülők­kel, el is fárad­tam egy kicsit a sok beszéd­től, ki-ki­néz­tem az abla­kon.

Sasa valami papírt húzott ki a tás­ká­já­ból, és oda­nyúj­totta nekem. Las­san elol­vas­tam. A bu­da­pesti szov­jet nagy­kö­vet­ség levele volt, amely azt közölte Róth Sán­dor­ral, hogy „a Szov­jet­unió ille­té­kes szer­vei meg­vizs­gál­ták Hrus­csov­nak írt leve­lét, amely­ben azt kéri, hogy az uno­ka­öccse, Vla­di­mír, rövid láto­ga­tást tehes­sen Magya­ror­szá­gon, és arra a véle­ményre jutot­tak, nem lehet­sé­ges az enge­dély kiadá­sa.” (?!) Igen, az autó­ban ülve olvas­tam el ezt a le­ve­let, miköz­ben a Bala­ton­ról fuva­roz­tak Buda­pest­re.

Szeptember 22-én, délután ötkor állt meg az autó a Kla­u­zál tér 11. számú ház előtt, amely­ben Ilonka néni lakása volt.

Később tudtam meg, hogy ez a ház a kevés buda­pesti ház közé tar­to­zik, ame­lye­ket a 19. szá­zad leg­vé­gén Alexandre Gustav Eif­fel fran­cia épí­tész terve sze­rint húz­tak fel. Egy­előre annyit lát­tam belő­le, hogy hatal­mas, négy­eme­le­tes ház, amely­ben nagyon magas a mennye­zet és hatal­ma­sak az abla­kok. Lift nem volt, sokáig tar­tott, amíg a lép­csőn föl­mász­tunk a har­ma­dik eme­leti lakás­hoz.

Kiderült, hogy abban a lakás­ban lakik Ilonka néni Mis­ká­val, Jutka Laci­val és Laci szü­lei, Dobos Sán­dor és Éva. Nem vár­ták az érke­zé­se­met, ezért Ilonka és Miska csak egy óra múlva került elő, amire már össze­gyűlt az egész csa­lád.

Egyszerűen nem találok szavakat, hogy leír­jam az örö­mö­met, és a ro­ko­naim arcát. Ahhoz köl­tő­nek, vagy leg­alábbis író­nak kéne len­nem, mégis min­dent egy életre meg­je­gyez­tem. A te­nye­rü­kön hor­da­nak. Egy pil­la­nat alatt össze­gyűlt az egész csa­lád. Olyan cso­dá­la­tos érzés, hogy a roko­naim közt vagyok, olyan jó! Sasa, Lolo és Jenő foly­ton vic­cel és ugrat. Kati egye­ne­sen az utcá­ról ron­tott be, meg sem ölelt, csak ala­po­san hátba vágott, és han­go­san neve­tett hozzá.

A legjobban Jolán néni, anyám húga lepett meg. Nagyon szép és fia­tal, és a hangja pon­to­san olyan, mint anyu­nak. Össze­rez­zen­tem, olyan várat­la­nul ért. Feri, Jolán férje nagyon hall­ga­tag ter­mé­sze­tű, egy szót sem szólt. De az is lehet, hogy a Róthok vol­tak nagyon zajo­sak örömükben.

Amikor mindnyájan összegyűltünk, enge­délyt kér­tem Ilonka néni­től, hogy bemen­jek, és ráül­jek az ágyá­ra. Ilonka néni bólin­tott, nem elle­nez­te. Azon­nal oda­men­tem az ágyá­hoz, és leül­tem a párna köze­lé­ben. Min­denki értet­le­nül figyel­te, mit teszek. Aztán han­go­san elne­vet­ték magun­kat, ami­kor elma­gya­ráz­tam, anyu sosem engedte meg, hogy ide­gen lakás­ban az ágyra üljek, mert attól félt, hogy tetűt és polos­kát viszek haza. És min­dig arról álmo­doz­tam, hogy a saját ágyam­nak szá­mí­ta­na, ha vol­ná­nak roko­na­im, s azok­nak per­sze ágyuk, s arra leül­het­nék. És most vég­re, megértem.

Másnap ismét hőemelkedésem volt, és Ilonka néni gon­dos­ko­dott rólam, hiszen külön­ben is ő az anyja az egész buda­pesti Róth csa­lád­nak. Dél­után ötkor autón elvit­tek, hogy meg­is­mer­jem Hani nagy­ma­mát. Laci és Jutka kísért el. Most már sosem fogom meg­tud­ni, hol is volt pon­to­san az öre­gek ott­ho­na. (Ami­kor elő­ször akar­tam meg­tud­ni, már senki nem élt azok közül, akik meg tud­ták volna mon­da­ni.) Ami­kor beve­zet­tek a ha­tal­mas szo­bá­ba, ott állt előt­tem szinte az egész Róth csa­lád, akik a tömeg­köz­le­ke­dést hasz­nál­ták, hogy oda­ér­je­nek. Fél­kör­ben áll­tak, előt­tük egy szék, azon meg egy apró, sovány, szem­üve­ges öreg­asszony. Akkor volt kilenc­ven­négy éves. Ő volt az én drága nagy­anyám, aki­nek a fia az apám volt. Izga­tot­tan köze­lebb men­tem hoz­zá, meg­fog­tam mind­két kezét, meg­csó­kol­tam. A sze­membe nézett, és magya­rul szó­lalt meg: „Hála Isten­nek, hogy végre itt vagy. Hogy érzed magad?” „Jól, nagy­ma­ma” – felel­tem izga­tot­tan. „És a gye­re­ke­id?” – kér­dez­te. Akkor még nem vol­tam nős, ezért kissé meg­za­va­rod­tam, és cso­dál­kozva néz­tem a nagy­mama háta mögött állók­ra. Lolo és Ilonka heve­sen inte­ge­tett, hogy csak jót mond­jak. Egy pil­la­nat múlva így felel­tem: „Min­denki jól van.”

„Na, hála Istennek!” – mondta a nagy­anyám, mintha hely­re­állt volna a csa­ládi egyen­súly. Rájöt­tem, hogy Ferit, a leg­idő­sebb fiát vár­ta, aki hét gye­reke közül az egyet­len volt, aki rég­óta eltűnt mel­lő­le, és most rólam hit­te, hogy ő va­gyok. Hani nagy­anyám akkor látta utol­jára a fiát, ami­kor az har­minc­két éves volt, aznap pedig nem a kis uno­ká­ja, Vla­di­mír jelent meg előt­te, hanem egy huszonöt éves Rott, aki ész­re­ve­he­tően kopa­szo­dott.

Megint csak Lolo mentett ki ebből a hely­zet­ből, leha­jolt a nagy­ma­má­hoz, és han­go­san azt mond­ta: „Anyu, ne kér­dezz olyan sokat. Inkább éne­kelj vala­mit, hiszen régen nem hal­lott tőled sem­mit.”

És a nagymama egy perc múlva dalra fakadt, tiszta volt a hang­ja, pon­to­san ejtette ki a sza­va­kat: „Csak egy kis­lány van a világon…”

Összeszorult a torkom, és elfu­totta a könny a sze­me­met. Nem bír­tam meg­áll­ni, elsír­tam magam. Erre min­den roko­nom, nagy­né­ném sírva fakadt. Csak a nagy­mama foly­tatta a dalt, egy kicsit hal­kab­ban, de még így is hal­lot­tam azt, amit „már régen nem”. „Drága nagy­ma­ma! Drága apám! Lehet, hogy álmo­dom?” – gon­dol­tam köz­ben.

Aznap este Jolán és a férje várt min­ket vacso­rá­ra. Kilen­cen ültünk a nagy asz­tal körül, bele­értve Sasát, Jut­kát és Lolót, no meg az „ol­dal­bor­dá­kat”. Min­den szép és ele­gáns volt. Csak évek múlva jöt­tem rá, hogy Jolán­tól, aki­ben min­dig cso­dál­tuk, milyen taka­ré­kos, hatal­mas gesz­tus volt ez a va­cso­ra, mert ked­ves­kedni sze­re­tett volna a nővére fiá­nak.

Szeptember 24-én Sasa és Miska kora reg­gel­től járta velem az üzle­te­ket. Ahogy ma vissza­gon­do­lok rá, meg kell mon­da­nom, a nyo­mo­rú­sá­gos szov­jet keres­ke­de­lem­hez viszo­nyítva mesé­sek vol­tak az akkori buda­pesti bol­tok, de a két öreg lát­ha­tóan elfá­radt, amire kivá­lasz­tot­ták és meg­vet­ték mind­azt, amit akar­tak. Ami­kor mos­ta­ná­ban a cso­da­szép Buda­pestre uta­zom, lát­ván a fény­űző és élet­kedv­vel teli várost, min­dig eszembe jut, hogy jár­tam a bol­to­kat Miska és Sasa bácsi­val. Cso­dá­la­tos, kékes színű öltönyt vet­tek nekem, hoz­zá­il­lő, szép átme­neti kabá­tot, diva­tos, hosszú orrú, fekete cipőt és sötét­kék velúr­ka­la­pot. Este zavar­tan néz­tem végig, amint a csa­lád­tagok elő­ve­szik a pénz­tár­cá­ju­kat, és kifi­ze­tik a részü­ket abból a pénz­ből, amit nap­köz­ben rám köl­töt­tek.

Miután tetőtől talpig új ruhába öltöz­tet­tek, egye­ne­sen az üzlet­ből vit­tek el, hogy talál­koz­zak az úttö­rők­kel, akik­nek a ve­ze­tő­jé­vel, Gábor Évá­val már régen leve­lez­tem.

Felejthetetlen órák voltak! Alig­hogy kiszáll­tunk az autó­ból, az úttö­rők máris körül­vet­tek, vörös nyak­ken­dőt kötöt­tek a nya­kam­ba, bemu­tat­ták Gábor Évát, és beszél­getni kezd­tünk. Én magam­ról és Tomszkról mesél­tem, az úttö­rők a saját éle­tük­ről, és magyar dalo­kat éne­kel­tek. Búcsú­zás­ként cso­port­fény­ké­pet készí­tet­tünk. Az úttö­rők saját kezű­leg készült aján­dé­ko­kat adtak. Min­den felejt­he­tet­len volt!

A turistacsoportunk vonaton érke­zett meg a Ba­la­ton­ról Buda­pest­re, én pedig meg­kér­tem Lacit, hogy vigyen ki a pálya­ud­var­ra, hogy fogad­jam őket. Nem akar­tam, hogy az „elöl­já­ró” nyug­ta­lan legyen, és keres­gélni kezd­jen. A pe­ro­non áll­tam. A vo­nat meg­ér­ke­zett, oda­men­tem a va­gon kinyi­tott ajta­já­hoz. Már majd­nem min­denki leszállt, és elment mel­let­tem, a kijá­rat felé tar­tot­tak, és nem vet­tek ész­re. Akkor han­go­san rájuk köszön­tem: „Jó napot!”

Hogy erre mi lett! Először is min­den­ki­nek leesett az álla a cso­dál­ko­zás­tól s az ujjon­gás­tól, aztán kia­bálni kezd­tek össze­vissza. A grú­zok és örmé­nyek az anya­nyelv­ükön ráadá­sul. Azt hiszem, a leg­job­ban a hosszú orrú cipőm tet­szett nekik. Egy­sé­ges volt a követ­kez­te­té­sük. „Csak két nap telt el, és rád sem lehet ismer­ni!”

Valeriknek az tetszett a leg­job­ban, hogy a hát­ra­lévő három napot is a ro­ko­na­im­nál töl­töm, mert így magára maradt a szál­lo­dai szo­bá­ban, hiszen ott állt mel­lette a pe­ro­non az a rokon­szen­ves magyar kis­lány, akit a Ba­la­ton­ról hozott magá­val. Három nap múl­va, ami­kor elutaz­tunk Buda­pest­ről, újra ott áll­tak együtt a pero­non, igaz, egy másik pálya­ud­va­ron, és könnyezve búcsúz­tak el egy­más­tól.

A csoportot elvitték a Szabad­ság Szál­ló­ba, én meg vacso­rázni men­tem Lolo néni­hez, ahol már össze­gyűlt az egész Róth csa­lád. Kide­rült, hogy Jolán, anyám húga is abban a ház­ban lakik, csak három eme­let­tel maga­sab­ban. Lolónak kis lakása volt a föld­szin­ten, mert a fér­jé­vel együtt ház­mes­te­rek vol­tak. Buda­pes­ten min­den ház­nak volt ház­mes­te­re. Meg­kér­dez­tem, mi a dol­guk. Kide­rült, hogy ők taka­rít­ják a lép­cső­há­zat, fűtik a ka­zánt, csen­ge­tésre ők nyit­nak kaput a láto­ga­tók­nak, átve­szik a la­kók pos­tá­ját, fel­vi­szik lif­ten a láto­ga­tó­kat az illető eme­let­re, átad­ják a kul­csot, ha lete­szik náluk vala­ki­nek. Éjsza­ka, kapu­zá­rás után ők nyit­nak kaput a lakók­nak, mert több zár van raj­ta. Összes­sé­gé­ben véve úgy élnek, ahogy a több­eme­le­tes ház többi lakó­ja.

A rokonaim egész este velem foglal­koz­tak, mesél­tek, vic­cel­tek, vitat­koz­tak, köze­lebb­ről meg­is­mer­tük egy­mást. Vacsora után még elül­dö­gél­tünk Lolóéknál, aztán föl­men­tünk egy feke­tére Jolán­hoz. Nagyon jól érez­tem maga­mat köz­tük. Feled­he­tet­le­nül!

Azon az estén Jolán a balke­zem középső ujjára egy arany­gyű­rűt húzott, amely­nek négy­szög­le­tes fejébe egy betűt vés­tek, és azt mond­ta, a gyűrű a Spielberger csa­lá­dé. A kö­vet­kező talál­ko­zá­sa­ink során pár­szor meg­kér­dez­tem, pon­to­san kié volt az a gyű­rű, de Jolán valami okból kitért a vá­lasz elől. Attól az esté­től kezdve min­dig vise­lem a gyű­rűt, soha nem veszem le, pedig eltelt azóta pár évti­zed.

Este tíz után kezdtünk szétszéled­ni, engem meg Laci és Jut­ka, Sasa és Ila elkí­sért a szál­ló­ba, ahol a cso­por­tunk lakott. Hív­tak még két taxit, és éjfél­táj­ban Sasa, aki már előre lefog­lalta a he­lye­ket, meg­hí­vott még nyolc fia­tal grúzt a cso­por­tunk­ból, és elvitt min­ket a nem­ré­gi­ben meg­nyílt „Bu­da­pest” nevű kaba­ré­ba, amely akko­ri­ban a „ka­pi­ta­liz­mus” egyet­len fészke volt.

Megnéztük, hogyan szórakoznak éjszaka azok, akik kapi­ta­lis­ták marad­tak Magya­ror­szá­gon. Közü­lünk sen­ki­nek sem tet­szett az intéz­mény. A ba­lett-tán­cos­nők szé­pek vol­tak ugyan, az öltö­ze­tük kihí­vó, de mi az erké­lyen kap­tunk helyet, ahol nagyon meleg volt, alig tud­tunk leve­gőt ven­ni. A kö­zön­ség nagyo­kat neve­tett a kon­fe­ran­szié vic­ce­in, ami­ből mi sem­mit nem értet­tünk. Laci hiába pró­bálta elma­gya­rázni nekem magya­rul a vic­ce­ket. Erőt vet­tem maga­mon, és fel­kér­tem tán­colni Jut­kát. Ren­ge­teg pénzt elszór­tunk pezs­gőre és sós mogyo­ró­ra, aztán vissza­tér­tünk a szál­ló­ba. A ro­ko­naim beval­lot­ták, hogy ők is elő­ször jár­tak ott. Tel­je­sen biz­tos vagyok abban, hogy egyút­tal utol­jára is.

Szeptember 25-én a nap első felét autó­bu­szos város­né­zés­sel töl­töt­tük. Jutka és Laci csat­la­ko­zott hoz­zánk, hogy velem lehes­se­nek. A cso­port egy­sé­ges véle­mé­nye sze­rint Buda­pest kész cso­da, cso­dás város. Ebéd után Sasa jegye­ket vett és elvitt egy cso­port grúz­zal a Dózsa–Ferencváros meccs­re. A meccs után éle­tem­ben elő­ször lát­tam, hogy a rend­őrök gumi­bot­tal verik az embe­re­ket. Igaz, Sasa úgy magya­ráz­ta, hogy ez alka­lom­mal „a magyar­or­szági fasisz­ták mara­dé­kát” ver­ték meg.

Este ismét összegyűlt az egész csa­lád az egy Kati néni kivé­te­lé­vel, aki­nek fur­csa ter­mé­szete volt. Ilánál és Sasá­nál volt a va­cso­ra. Újra ott volt Jolán és Feri, Ilonka és Mis­ka, Lolo és Jenő, Jutka és Laci. Ez nagyon jó! Hogy ennyi roko­nom van.

1960. szeptember 28. A Csap–Moszkva közötti vona­ton. Meg­pró­bá­lom rövi­den össze­fog­lal­ni, mi tör­tént az utolsó napokban.

Szeptember 26-án, hétfőn egész nap Laci fuva­ro­zott, bejár­tuk egész Buda­pes­tet, bevá­sá­rol­tunk min­dent, amit kel­lett, és elmen­tünk, hogy elbú­csúz­zak Róth nagy­ma­má­tól. Este hatra érkez­tünk meg Ilon­ká­hoz, ahol Laci sze­mé­lye­sen cso­ma­golta be a bő­rön­dö­met. Nekem csak néz­nem volt sza­bad. A csa­lád­ban ő a cso­ma­go­lás nagy­mes­te­re, ami­ről én magam is meg­győ­ződ­het­tem. Megint össze­gyűlt min­den rokon, de nem marad­hat­tam velük soká­ig. Siet­nem kel­lett a cso­port búcsú­va­cso­rá­já­ra. A szálló felé menet beug­rot­tunk Sasá­ért és a fe­le­sé­gé­ért. Sasa meg­kö­tötte magát, min­den­kép­pen be akart nézni vala­ki­hez, aki vezető tiszt­sé­get töl­tött be a párt­ban, s aki­nek Sasa min­den­kép­pen be akart mutat­ni. Az illető ked­ve­sen foga­dott min­ket, és aján­dé­kot adott nekem.

Kis késéssel, Sasa, Ila, Jutka és Laci kísé­re­té­ben jelen­tem meg a va­cso­rán. Szép este volt, cigány­ze­ne­kar ját­szott. Az érzel­mes grú­zok nagyon meg­sze­ret­ték a roko­nai­mat, még itt, a vo­na­ton is, pedig már Ukraj­ná­ban járunk, csak róluk beszélnek.

Tegnap este, kilenc húszkor hagy­tuk el Buda­pes­tet. A va­gon előtt ott állt tizen­há­rom roko­nom, aki­ket már régen ismer­tem, s akik­től akkor búcsút kel­lett ven­nem. Elké­szí­tet­tük az utolsó fény­ké­pet. Min­denki könnye­zett. Az utolsó pil­la­nat­ban futot­tak be az úttö­rők, akik virá­got s egy emlék­la­pot hoz­tak, mivel segí­tet­tem nekik, hogy ira­to­kat gyűjt­se­nek a ma­gyar történelemből.

A vonat kíméletlenül elhagyta velem a Nyu­gati pálya­ud­vart. Nyu­god­tan és maga­biz­to­san kel­tünk át a hatá­ron, bár Csap­nál ki kel­lett nyitni a bő­rön­dün­ket, de még csak bele sem néz­tek. A vá­mo­sok valami okból ide­ge­sek vol­tak, és csak egyes, álta­luk kivá­lasz­tott uta­sok­kal fog­lal­koz­tak. Pedig nehéz a bőrön­döm és a há­ti­zsá­kom. Min­den­ki­nek aján­dé­kot viszek.

Nagyon szeretném elvinni Tomszkba a vi­rá­got, amit Buda­pes­ten kap­tam. Csak fek­szem a vagon­ban, az elmúlt napo­kon gon­dol­ko­zom, a ro­ko­nai­mon, akik annyira sze­ret­nek és bíz­nak ben­nem. Meg kell pró­bál­nom, hogy örökre vissza­tér­jek Magya­ror­szág­ra, de ez nagyon nehéz, szinte lehe­tet­len. Igen, szé­pek vol­tak ezek a napok. Min­den itt van előt­tem, és sosem fogom elfelejteni.

Tomszkban vár anyu.

Október 3-án értem vissza Tomszkba erről a fe­lejt­he­tet­len útról, ráadá­sul három órá­val előbb, mint ahogy a menet­rend ígér­te. Ami­kor a Moszkva–Tomszk fel­iratú vago­nunk már magá­nyo­san állt a Tajga állo­má­son, s arra vár­tunk, hogy rákap­csol­ja­nak min­ket egy város kör­nyé­kén köz­le­kedő sze­rel­vény­re, a fur­fan­go­sabb úti­tár­sak rábe­szél­ték az egyik ottani teher­vo­nat moz­dony­ve­ze­tő­jét, hogy kap­csol­jon min­ket a sze­rel­vé­nyé­hez, és vigyen el Tomszkba. Haj­nali négy és reg­gel hét között a pá­lya­ud­va­ron üldö­gél­tem, amire anyám és Józsi meg­ér­ke­zett. Gya­log hur­col­tuk haza a hol­mit. Vége-hossza nem volt a me­sé­lés­nek és az öröm­nek, hogy látom anyá­mat, a mi ked­ves öre­gün­ket.

Jegyzet

46 Orosz népdal.