Vámos György (hang)

Értem Eliot

                   /"Persze, a nők ezt mind értik…"/

"A teremben sétálgatnak a ladyk,
És Michelangelót dicsérik."

Eliot-t én is ismerem.
Mondja itt épp' Neked, vagy nekem,
hogy együtt teáztunk.

Négyen voltunk: Ő meg én,
s mindkettőnkön
(mily' regény!)
– a viharkabátunk.

Jót/Jól (t)eláztunk.

Majd sebtiben, a szárítkozás legott!
– No, az lehettél Te ott – azt hiszem…

Látod, – szívem! –, most már ki vagyunk terítve!
Nyílt színen.

No, jó!
(Te ás Csészényből hajó!
– a mögöttes távol tolja…,
e ténnyel, ide –
Eliot mondja:
– Ill. nem is Ő, a Hite! (Némi nemi ön kénnyel.)

"…a világ így ér véget, nem nagy bummal, csak nyüszítéssel!"

Meg sem kérdezted
(miért nem?),
hogy lehettünk mi ketten
(Ő meg én, – egy-egy viharkabátban),
– négyen?

Tán, hogy, ami Benne hibátlan,
s mi bennem, mint hiány van:
– összeadódtunk szépen…

Eképp' négyelődtünk,
…ahogy ott nézelődtünk,
– Te ázva,
szürcsölődzve mi:
semmit el se szánva,
egymásnak gyűrkölődzve,
kés a késben.

Te csak vitatkozz Eliottal,
– majd én, én majd kérdem:

"ladik e vagy ladyk?
e? (már akik "értik" s mérik),
– kik "Michelangelót dicsérik",
s ha nem, mi célból, s miképp' miért nem?"