Horváth Dezső

A büntetés – irgalom

Annak is van hasz­na, ha felejtékeny lesz az ember. Ezért az egy mon­da­tért tur­kál­tam éjnek évad­ján elő­ször emlé­ke­ze­tem­ben, aztán köny­veink között, és végül az internet negyvenvalahány-oldalas cím­lis­tá­já­ban. Agyam­ban deren­gett még, ami hat­van éve ragadt bele, de ha idézni aka­rom, akkor a pon­tos­ság a leg­ki­sebb erény, tehát támasz­ték kell hoz­zá. Katona József-kö­te­tem biz­to­san nin­csen, bár lehet­ne, ha len­ne, de eszembe jutott, hogy a Bánk bánt Illyés Gyula is átdol­goz­ta. Most az is megfelelne.

A gond csak az, hol keressem? A be­tű­rend sze­rint az átdol­gozó neve alatt is beke­rül­he­tett a pol­cok poro­sodó szo­rí­tá­sá­ba, de lehetne kato­nás sor­ban Katona neve mel­lett is. Se itt, se ott nem lelem, pedig arra is emlék­szem, vala­me­lyik folyó­ira­tunk­ban, talán-ta­lán a Látó­ha­tár­ban is meg­je­lent. És azt is eltet­tem. Pol­cunk leg­te­te­jén hever belő­lük néhány pél­dány, lehet, hogy ott van, de úgy dön­töt­tem, nem föl­tét­le­nül muszáj nekem éjfél­táj­ban hősi rok­kanttá vál­nom, leve­sze­ked­vén a ma­gas­ság­ból, ezért nem mász­tam föl érte. Ha egy­szer itt van örök segí­tőm­ként – vagy tel­jes elrej­tőm­ként – az internet, neki­es­tem annak.

Már hajnali kettő felé sétálga­tott az óránk, ami­kor elő­ke­rült. Azért kör­möl­hette sze­gény Katona József öt szí­nen át a so­ro­kat, hogy a végén Solom mes­ter szá­jába adhassa a szót: A bün­te­tés már ennek irgalom. Mos­tani értel­me­zé­sem sze­rint fölös­le­ges bün­tet­ni, meg­bűn­hő­dik magá­tól is.

Talányos még mindig, mit akarok kez­deni vele, pedig oka van vehe­mens nekigyürekezésemnek. Szá­za­do­kat ugorva a köl­té­szet­ben, egé­szen József Atti­lá­ig: nem ele­gen­dő, hogy kitessék: föl kéne sza­ba­dulni már.

Amíg még együtt vannak a besúgványok a Tör­té­neti Hiva­tal­ban – amit még nem mazso­láz­tak ki belő­lük –, és ha még olvas­ha­tók a mágnestekercsek. Súlyos kény­szer szül­te, de szinte össznemzeti sport lett nálunk a besú­gók spi­on-je­len­té­se. Áldo­za­tukká let­tem magam is. Hatal­mas igye­ke­zet­tel újra­ke­resz­tel­ték a je­len­tő­ket, hogy ígé­re­tük tel­jessé vál­has­son: soha, sem­mi­lyen körül­mé­nyek között ki nem derülhet, ki kiről jelen­tett, és az se jöhet nap­vi­lág­ra, hogy mit. Szol­gá­lati haszonra for­dí­tó­dik min­den szó. Sere­ges­től dől­tek be kény­szer szo­rí­tá­sá­ban az embe­rek, és csa­pa­tos­tól azok is, akik önként és dalolva men­tek tit­ko­san besúgni.

Egyszer aztán elkezdtek repedezni a betonfalak.

Teremtő Istenem, Boldogságos Szűz­anyám, és Min­den Szent­jei­tek! Mennyi-mennyi ret­te­gés, álmat­lan éjszaka sza­kadt rájuk az eltelt évti­ze­dek alatt, és hány bor­zal­mas álom ret­te­gése riasz­totta föl őket! Aki ebbe nem sán­tult bele, értve a fej­béli bice­gé­se­ket is, és a halál se paran­csolta a föld alá, még min­dig resz­ket és biza­ko­dik, hát­ha-hátha meg­ússza. Bal­la­dai buj­ká­lá­sok, sok­mil­liós vál­to­zat­ban. Aki­ket netán kötélre jut­tat­tak, egy­szer kel­lett átél­niük a ret­te­ne­tet, aki­ket áris­tomba csu­kat­tak, azok is kisza­ba­dul­tak, és akár hőssé is vál­tak, de a mez­te­len csiga nyá­las­sá­gá­val csú­szó-má­szók mibe reménykedhettek?

Csak a titkos féreg foga rágja lel­kü­ket. Erre akar­tam idézni Katona József Solom mes­ter szá­jába köl­csön­zött sza­va­it, jó messzire elka­nya­rodva Bánk bán­nak, az ország nádo­rá­nak szánt ere­deti szán­dé­ká­tól: a bün­te­tés nekik is irga­lom – lenne.

Most sajnáljam őket? Semmikép­pen nem sze­ret­ném mégse egy tallóra fogni vala­mennyit a le­gen­dánkba fog­lalt Bánk bűn­hő­dé­sé­vel. Nemzeti nagy drá­mánk ebből még nem szü­le­tett meg, de moco­rog­hat már valaki fejé­ben. A má­sikra is ráment ötszáz kemény esztendő.