T. Ágoston László

Tüntetés

Amint ballagott át a zeb­rán a vil­la­mos­meg­ál­ló­hoz, lát­ta, hogy a túl­ol­dali jár­dán egy lány sza­po­rázza a lép­teit fel­te­he­tően oda, ahová ő is igye­ke­zett. Aztán a ka­nyar­ban fel­tűnt a sárga vil­la­mos, és a lány futni kez­dett. Ő meg csak úgy, a szo­ká­sos hanyag ele­gan­ciá­já­val lép­delt a meg­álló felé, mert a kol­lé­gium­ban töl­tött évei alatt meg­fi­gyel­te, hogy mie­lőtt oda­érne a tu­ja, a bal­ol­dali útke­resz­te­ző­dés­nél pirosra vált a köz­le­ke­dési lámpa és akár még vár­hat is rá mond­juk fél per­cet. Ez pedig untig elég ahhoz, hogy kel­lően szem­ügyre vehesse azt a sző­ke, hosszú hajú, hosszú com­bú, kissé csám­pázva futó csajt. Így, kellő távol­ság­ról figyelve elég jó ala­kú­nak tűnt. Kar­csú, bögyös… futás köz­ben egy kissé dobálja a lá­ba­it. Nem baj. A leg­több nő dobál­ja. Ez a szé­ria­hi­bá­juk. Ilyen csám­pás­nak terem­tette őket az Isten, vagy a ter­mé­szet, vagy akár­ki. Mert a leg­újabb tudo­má­nyos kuta­tá­sok sze­rint akár az is elkép­zel­he­tő, hogy vala­hon­nét az űrből sza­ba­dult ide vala­mi­féle szuperintelligens tár­su­lat, és azok buherálták meg az evo­lú­ci­ót. Tehát végső soron az is fel­te­he­tő, hogy az ember, mint olyan, nem az Isten teremt­mé­nye, és nem is a Darvin-féle evo­lú­ció csúcs­ter­mé­ke, hanem a fent emlí­tett űrlé­nyek által ide impor­tált ter­mék. Oké, de akkor ki küldte ide, és egy­ál­ta­lán ki terem­tette eze­ket az űrlé­nye­ket? Két hete a fi­lo­szok­nál tar­tott elő­adást egy Ame­ri­kába sza­kadt fej­lő­dés­el­mé­leti kutató hazánk­fia. Ő hablatyolt erről vagy más­fél órá­ig. Tiszta zizi a pasas. Neki ugyan semmi köze se a fi­lo­zó­fia szak­hoz, se a bio­ló­gu­sok­hoz, de éppen arra járt, mond­hat­ni, hogy rossz­kor volt rossz helyen, volt két üres órá­ja, mert össze­ve­szett az éppen aktu­á­lis barát­nő­jé­vel. Bement, meg­hall­gat­ta, és azóta se ért egy kuk­kot se az egész­ből. Na bumm, ennyi. Az a fon­tos, hogy nem kell vizs­gázni belő­le. Épp elég az a sok mar­ha­ság, ami­vel tele­tö­mik az ember fejét, és per­sze a bü­dös élet­ben nem lesz rá szük­sé­ge, de az inde­xébe beír­ják érte a jelest. Vagy mehet újra vizs­gáz­ni. Pisz­ko­sul elege van már ebből az egész diákosdiból. Két­szer abba is hagy­ta, de az öreg, már­mint az apja ragasz­ko­dik hoz­zá, hogy a neve elé kerül­jön az a bizo­nyos dr. Jó, legyen meg neki, ő fi­zeti a tan­dí­jat. Mindez mel­lé­kes és elmé­leti viszony­lat az éle­té­ben. Az viszont tény, hogy a csa­jok több­sége futás köz­ben dobálja a lá­bát, tehát csám­pás. Lehet, hogy azért van, mert futás köz­ben is riszál­ják a seg­gü­ket? No, hát ez az igazi nagy fel­fe­de­zés. Hát persze… Erre eddig nem is gon­dolt. Pedig egy ügyes jogász­nak, aki mel­les­leg poli­ti­kus­nak készül, min­denre gon­dol­nia kell. Ezen áll, vagy bukik az éle­te. Sőt, a karriere.

Közben a lány odaért a meg­ál­ló­hoz. A lámpa is zöldre vál­tott, bedö­cö­gött a vil­la­mos. Hagy­ta, hogy elé tola­kod­jon a nő. Sőt, még helyet is enge­dett neki. Így leg­alább a fe­ne­két, meg a mel­leit is job­ban szem­ügyre vehet­te. Fel­rém­lett ben­ne, hogy vala­hol, vala­mi­kor már talál­koz­tak, vagy leg­alábbis vol­tak hasonló szi­tu­á­ció­ban. Lehet, hogy már tán­col­tak is együtt vala­me­lyik diákbulin. Valami rázós metál­szám­ra, vagy akár­mi, mert ha las­sú­zott volna vele, arra biz­to­san emlé­kez­ne. Belé­pett volna a két kemény combja közé, jobb keze a far­merba csúsz­tatva mar­kolja a bal far­po­fát, miköz­ben a bal kar átöleli a vál­lát, és smaci hatért. Utána egy-két feles konyak, netán egy fél tab­letta a kólá­ba, de csak szi­go­rúan kedély­ja­ví­tó, aztán séta a park­ban, és az első padon úgy mászik rád a nő, hogy le se tudod vakarni.

Szerencsére sokan voltak a vil­la­mo­son, sen­ki­nek se tűnt föl, hogy mennyire nyo­mul a lány­hoz. Meg­ko­pog­tatta hát a vál­lát és megkérdezte:

–  Oda jössz te is?

–  Attól függ, hová.

–  Hát a tün­te­tés­re, a minisz­té­rium elé.

–  Ja, oda. Jön­nek a töb­biek is a koleszból. Sokan már el is men­tek. Ott vár­nak a té­ren. Te milyen sza­kos vagy?

–  Jogász. És te?

–  Tanár. Matek, fizika.

–  Lány létedre? Ez kemény. Egy igazi szá­mító nő!…

–  Ide vettek föl. Most miért cikizel?

–  Dehogy cikiz­lek. Nem veszed észre a sze­mem­ben a csodálatot?

–  Láttad tegnap este a té­vé­ben a képviselőt?

–  Láttam. Röhög­tem is rajta egy nagyot. Még ekkora barmot… Kül­földre menti a mil­li­árd­ja­it, és pro­tes­tál a sze­gé­nyek nevé­ben. Offshore cégek, meg hamis deviza… Még jó, hogy nem kért mellé szo­ciá­lis segélyt!

–  És még van pofája kiállni a plé­num elé és besza­ro­zik máso­kat. Hát nem egy gizda?

–  Ez a ge­ne­rá­ció már csak ilyen. Javít­ha­tat­lan selejt. Eze­ket már a kül­földi have­rok, se tud­ják kihúzni a szarból.

–  Látod, ezek miatt kell kül­földön mun­kát vál­lal­nia a ma­gyar fia­tal dip­lo­má­sok­nak – for­dult szembe a lány. – Ja, és ha lehet, ne tapizd a seggem!

–  Jól van, ne finnyás­kodj már! Látod, hogy engem is nyomnak… Külön­ben nem csak a dip­lo­má­sok­nak, a töb­bi­nek is. Ezért megyünk tün­tet­ni, nem?

–  Ezért hát. Olvas­tad a HÖK pla­kát­ját? Jó szö­veg, de mi is az a HÖK tulaj­don­kép­pen? Melyik párt­hoz tartozik?

–  Te aztán igazi buta mate­ma­ti­kus vagy – mondta a fiú. – Az a Hall­ga­tói Önkor­mány­zat. Én ragasz­tot­tam ki a plakátot.

–  Az rendben van, de melyik párt­hoz tar­to­zik? Olyan nincs, hogy pártsemleges…

–  Tudod mit? Maradj inkább a ma­te­ma­ti­ká­nál! Mi a franc­cal fog­lal­koz­tok ti ott a leányneveldében, ha még ezt se tudjátok?

–  Hát például azzal, hogyan lehet meg­sze­rezni a nyelv­vizs­ga-bi­zo­nyít­ványt, mert külön­ben nem adják ki a diplománkat.

–  Ugyan, az csak egy papír… For­dulj biza­lom­mal a te Bence bátyád­hoz, ő majd elintézi.

–  Ugyan, beszélsz itt hülyeségeket… Ki az én Bence bátyám? – húzta el a szá­ját a lány.

–  Én – húzta ki magát a fe­jét föl­vetve a fiú. – Dévavári Ben­ce, a HÖK jogász tago­za­tá­nak kép­vi­se­lő­je, szolgálatjára. És én kit tisz­tel­he­tek a nagy­sá­gos kisasszonyban?

–  Bór Réka, szolgálatjára a mél­tó­sá­gos úrnak. A Kisfalusi Bórok csa­lád­já­ból. Szó­val, mi lesz azzal a nyelvvizsgával?

–  Nyugi! Nem eszik olyan for­rón a ká­sát, mint ahogy a minisz­té­rium­ban főzik. Mert ugye jön­nek a vá­lasz­tá­sok, nem mind­egy melyik pártra sza­vaz a diák­ság. Ha jól poli­ti­zá­lunk, mi lehe­tünk a mér­leg nyel­ve. Ez még mate­ma­ti­kai­lag is kiszá­mít­ha­tó. Előbb-utóbb meg­lesz az a nyelv­vizsga is. Még nekem sincs, tehát sze­mé­lyem­ben is érde­kelt vagyok.

–  Hát… Bence… én szá­mí­tok rád – simult hozzá a lány. – Te biz­to­san jó ügy­véd leszel.

–  Inkább politi­kus – magya­rázta hév­vel Ben­ce. – Majd a mi gene­rá­ci­ónk meg­mu­tatja ennek a tehe­tet­len, vén tár­su­lat­nak, mi a nem­zeti érdek, meg a jog, meg a népképviselet…

A villamos a Corvin Mozi mel­lett húzott el. Bence föl­kapta a fejét és kimu­ta­tott az ablakon.

–  Látod ezt az épü­le­tet? Itt, a hí­res Cor­vin köz­ben sebe­sült meg a nagy­apám ötven­hat­ban. Egy marok­nyi fel­kelő védte ezt az állást az orosz tan­kok ellen. Úgy hul­lot­tak, mint a le­gyek, de kitar­tot­tak. Molotov kok­télt dob­tak a tan­kok­ra. Tudod, mi az a Molotov kok­tél? Olyan ben­zi­nes üveg kanóc­cal. Majd egy­szer elma­gya­rá­zom. Szó­val a nagy­apám egyet­len szál gép­pisz­tollyal állt ott a tan­kok előtt. Meg­se­be­sült. A pin­ce­já­ra­to­kon át vit­ték el az asszo­nyok a kórházba.

–  Meghalt?

–  Nem. Megoperál­ták, fel­épült. Aztán ötven­hét­ben hat év fog­házra ítélték.

–  Az én nagyapám meg a for­ra­dalmi bizott­ság tagja volt a falu­ban. Ő is ült érte Kistarcsán vagy három évig. Aztán nem volt sza­bad beszélni se róla. Éve­kig nem kapott mun­kát. Utána is csak éjje­liőr lehe­tett, pedig tanári dip­lo­mája volt.

–  Na látod, kis boga­ram – ölelte át a lány dere­kát Ben­ce. – Ezért megyünk mi, az utó­dok tün­tet­ni, hogy soha többé ne for­dul­has­son elő ilyen. A nagyapáinkért… Az ő em­lé­kük tisz­ta­sá­gá­ért, és a jövő gene­rá­ció­ért. Jól mon­dom, drá­ga­sá­gom, vio­lám, hogy népies legyek?

–  Szépen mondod, Ben­ce, de jobb, ha leszál­lunk, mert megérkeztünk.

A minisztérium előtt már nagy, zajongó tömeg vára­ko­zott zász­ló­kat len­get­ve, transz­pa­ren­se­ket emel­get­ve. A pár­ton­ként cso­por­tokba ren­de­ző­dött tün­te­tők el-el kur­jan­tot­tak egy-két szlo­gent, kipró­bál­ták a han­gos­be­mon­dói­kat. A ké­szen­léti rend­őr­ség is fel­so­ra­ko­zott a tér két olda­lán fekete golyó­álló mel­lé­nyei­ben, maga előtt tartva átlát­szó műanyag paj­zsa­it. Ők is beszél­get­tek, egyik lábuk­ról a má­sikra áll­va. Vár­ták a paran­csot. Szó­val min­denki tette a maga dolgát.

–  Menjünk oda a töb­bi­ek­hez – indít­vá­nyozta Réka, és a tár­sait keresve nézett szét a téren.

–  Várj meg itt – mondta Ben­ce. – Jelent­ke­zem a fő­szer­ve­ző­nél, aztán megyünk. – Ezzel átsza­ladt a tér másik végé­ben inte­ge­tő, a so­ro­kat ren­dez­gető cso­port­hoz. Messzi­ről lát­szott, hogy heve­sen vitat­koz­nak vala­mi­ről, de egyet­len ért­hető szó se jutott át a tömeg zson­gá­sán. Aztán a fiú sér­tő­döt­ten elfor­dult, legyin­tett egyet, és lógó orral elin­dult visszafelé.

–  Mi van, leszúr­tak? Gáz van? – érdek­lő­dött a lány.

–  A barmok!… – vil­lant Bence sze­me. – Azt hiszik, ők toj­ták a spa­nyol­vi­aszt. Nehogy már ők mond­ják meg, mit fütyül a sárgarigó…

–  Ezt nem értem, de biz­to­san iga­zad van – vonta meg a vál­lát Réka. – Valami balhé van, vagy akkor most mi van? Oda megyünk hoz­zá­juk, vagy nem?

–  Aláírtad a petíciót?

–  Azt fogják átadni a miniszternek?

–  Azt hát. Majd annak, aki átve­szi, de még min­dig vari­ál­nak raj­ta. Ezek is épp olyan töket­le­nek, mint a kép­vi­se­lők a Par­la­ment­ben. Épp ide­je, hogy ren­det rak­jon köz­tük valaki.

–  Mint például te – húzta el a szá­ját leki­csiny­lően a lány.

–  Igen, mint pél­dául én! – húzta ki magát Ben­ce. – Már csak az öreg­apám emléke miatt is, meg min­den. Per­sze te ezt nem ért­he­ted, de hát a po­li­tika nem is a matek­ta­nár­nők­nek való. Figyuzd meg, hogy öt éven belül ott leszek én is a Parlamentben.

–  Ugyan… És melyik párt színeiben?

–  Nem mindegy az neked? Úgy föl­bosszan­tot­tak ezek a fü­tyik, hogy már el is ment a ked­vem az egész tün­te­tés­től. Gye­re, men­jünk föl inkább a li­be­gő­re. Ott leg­alább fúj a szél… – Ezzel kézen fogta a lányt és elkezdte húzni a vil­la­mos­meg­álló felé. Ő meg elő­ször kény­sze­re­det­ten lépe­ge­tett utá­na, de aztán arra gon­dolt, hogy milyen kel­le­mes lehet ebben a lan­gyos nap­sü­tés­ben becsu­kott szem­mel lebegni ég és föld között, miköz­ben sze­rel­mes sza­va­kat sug­dos­nak az ember fülébe… Külön­ben ha job­ban meg­né­zi, csi­nos is ez a srác. Egé­szen ked­vére való. Mintha már valami diákbuliban talál­koz­tak volna… Kicsit ráme­nős, de leg­alább nem mulya… Amit meg a nyelv­vizs­gá­ról mon­dott, kife­je­zet­ten tet­szik. Fel­te­he­tően ügy­véd lesz valami sztár­ügy­védi iro­dá­ban, és… Innét már nem is érde­mes tovább­gon­dol­ni, mert bele­szé­dül az ember. Ez a Dévavári név is isme­rős vala­hon­nan. Mintha egy minisz­ter, vagy állam­tit­kár is lenne hasonló nevű, de hát ezek olyan gyor­san vált­ják egy­mást, hogy mire az ember meg­ta­nulna egy nevet, már rég levál­tot­ták. Bár­hogy legyen is, egy libe­gést megér.

–  Van egy halasz­tott vizs­gám – mond­ta, és meg­szo­rí­totta a fiú kezét.

–  Csak egy? Majd beszé­lek a prof­fal, és lerendezzük.

–  Te ilyen jó viszony­ban vagy a prof­fal? Csak úgy lerendezitek?

–  Nem én, a nagy­bá­tyám. Tudod, az állam­tit­kár. Külön­ben ő is jogász, itt vég­zett, az egye­te­men. A te­nye­ré­ből eteti az egész tanári kart…Így aztán én is…

A lány pillanatok alatt végig­gon­dolta az előtte álló vizs­gák, szi­gor­la­tok sorát, és rájött, hogy ez a srác felet­tébb jóké­pű, talp­ra­esett, és neki pont ilyenre van szük­sé­ge. Talán egy kissé nagy­ké­pű, de majd kinö­vi. Így aztán egy szó­val se ellen­ke­zett, ami­kor a hegyen kiszállva a li­begő lágyan rin­gató kosa­rá­ból a liget sűrűb­ben növő fái közé terel­gette a lép­te­it. Ott aztán mód­sze­re­sen lehán­tot­ták egy­más ruháit és vad pettingezésben kezd­tek. Már éppen a bugyit kezdte leci­bálni róla Ben­ce, ami­kor elha­ló, halk han­gon meg­szó­lalt a lány.

–  Óvszert hoztál?

–  A francba! – állt meg a fiú keze fél­úton. – Pont ez jutott most eszed­be? Ti csa­jok min­dig kita­lál­tok valami barom­sá­got, ami­vel el tud­já­tok venni az ember kedvét…Nem, nem hoz­tam. Első ran­de­vúra sose szok­tam vinni.

–  Én meg az első ran­din nem szok­tam lefe­küdni senkivel.

–  Jó, hogy mon­dod, külön­ben a fene gon­dolta volna…

–  Jól van, ne bal­hézz már, hol­nap is talál­koz­ha­tunk, és az már akkor a má­so­dik lesz.

–  Felőlem… Ha te is akarod…

–  Most azt hiszed, hogy hisz­tis vagyok? Majd bebi­zo­nyí­tom, hogy nem vagyok az. Rend­ben? – és elkezdte vissza­szedni a ruháit.

–  Rendben – bólin­tott csa­ló­dott kép­pel a fiú. – De ha átversz, úgy elver­lek, mint szó­dás a lovát.

–  Ne balhézz már, men­jünk! Megígértem.

–  Én is.

A minisztérium előtti téren a sze­me­tet taka­rí­tot­ták az utca­sep­rők, mire vissza­ér­tek. Senki se volt a közel­ben, aki elmond­hatta volna mi tör­tént, hogyan tör­tént. A por­tást meg mégse illett meg­kér­dez­ni. Egy ideig bizal­mat­lan, csa­ló­dott tekin­tet­tel néze­get­ték egy­mást, aztán a lány sasszé­zott egyet, és elin­dult a vil­la­mos­meg­álló felé.

–  Akkor holnap négy­kor a kolesz előtt. Szasz…

–  Szasz…– mondta Bence és elin­dult a má­sik irányba.

–  No, mi volt a tün­te­té­sen? – kér­dezte Réka a szo­ba­tár­sá­tól. – Nekem sür­gős dol­gom akadt, el kel­lett intéznem.

–  Sejtettem. Olyan gyor­san tün­te­tek el azzal a jo­gász srác­cal, mintha has­me­né­se­tek len­ne. És pont azzal a nagy­ké­pű, szél­há­mos jogásszal? Te, hülye liba!… De hát a te dol­god. Mi átad­tuk a petí­ciót és vár­tuk a vá­laszt. Kide­rült, hogy már teg­nap kitört a bal­hé, levál­tot­ták az állam­tit­kárt és ügyész­ségi vizs­gá­lat indult ellene.

–  Ügyészségi vizs­gá­lat? Nofene…

–  Igen. Hosszan sorolta ott a szó­vivő a jog­cí­me­ket. Kor­rup­ció, zsa­ro­lás, vesz­te­ge­tés, hiva­tali hata­lom­mal való vissza­élés, meg a fene tudja mi még. Lényeg az, hogy meg­tap­sol­tuk a szó­vi­vőt, és eljöt­tünk haza.

–  Ez az a bi­zo­nyos Dévavári nevű államtitkár?

–  Az.

–  Basszus!… – nyúj­totta el a szó végét Réka. – Én meg köz­ben majd­nem lefe­küd­tem az unokaöccsével.